71 A MONTE CASSINO LEGENDÁJA

Aznap, sőt, ugyanazon órában, amikor a titkos folyosó ajtaja feltárult a királyné előtt, és Emma Lyonna, ígéretéhez híven, bemerészkedett Richard nyomában, fáklyafény világánál a föld alá, szakasztott mint egy regényhősnő, egy fiatalember igyekezett felfelé a Monte Cassino meredek lejtőjén. Lóháton, holott ezt az utat csakis gyalogszerrel vagy öszvéren szokás megtenni.

A vakmerő fiatalember mégis lovon vágott neki a Monte Cassino legmagasabb csúcsának, a szent Benedek alapította kolostorba vezető köves útnak. Mondták neki eleget San Germanóban, hogy valóságos istenkísértés lovon mászni meg a hegyet, felfelé is az, de lefelé az őrülettel határos vállalkozás. Hiába, a fiatalember vagy a lovában, illetve saját lovaglótudományában bízott mértéktelenül, vagy a veszélyt szokta meg annyira, hogy fel sem veszi.

Szélesen terült el alatta a kanyargós Garigliano folyó csillogó szalagjával ékes völgy. A folyó egy darabon követi a völgyhajlatot, míg el nem tér végleg más irányba, hogy Gaetánál beletorkolljék a tengerbe. 1503-ban itt vert meg bennünket, franciákat, a Garigliano folyó partján Cordobai Gonzales; s lám, milyen forgandó a szerencse! A fiatalember most francia csapatok táborhelyeire láthatott le minden irányban a hegyoldalról. Háromszáz év múltán visszatért erre a tájra a francia hadsereg, hogy a spanyol monarchia szétzúzásával álljon bosszút a régi vereségért. Ámbár ez a vereség különb dicsőséggel övezte valaha Bayard lovagot, mint akárhány győzelem a győzőt.

A lovas csak haladt feljebb, egyre feljebb a körbefutó kövesúton. Hol jobbról, hol balról tárult a szeme elé a város, az ókori Cassinum helyére épült San Germano látképe s fölötte az ősrégi vár romjai. A vár s az alatta elterülő város egészen 844-ig a Cassinum nevet viselte, amikor is Lotár, Itália első királya, kiűzte Kalábriából és a beneventói nagyhercegség területéről a szaracénokat, és itt telepedett meg, ezen a vidéken.

Ő ajándékozta a Megváltó templomának a szentéletű capuai püspök, Germanus egyik ujját. Erről a csodatévő ereklyéről kapta a város mai nevét, akárcsak egy másik, nem olasz, hanem francia város, három francia király - II. Henrik, IX. Károly és XIV. Lajos - szülővárosa; Szent Germanus holtteste ugyanis Franciaországba került, egy benediktinus kolostorba, amely akkoriban a Ledia erdő kellős közepén állt.^[21]

A Monte Cassino, amelyen vakmerő lovasunk makacsul törtet felfelé, csekély változtatással, olaszos formában megőrizte, mint látjuk, a régi római Cassinum nevet. A Monte Cassino a casertai tartomány szent hegye, s a nagy erkölcsi vagy politikai katasztrófák hajótöröttjeinek örökös menedéke. Itt nyugszik sírjában Carlomanus, Kis Pipin fivére, itt pihent meg, kevéssel a halála előtt, VII. Gergely pápa, útban Salerno felé. Monte Cassinóból nem kevesebb, mint három pápa került ki: IX. István, III. Viktor és X. Leó egyaránt a kolostor apátja volt, mielőtt pápává választották őket.

497-ben az akkor tizenhét esztendős Szent Benedek megundorodott a pogány Róma züllött erkölcseitől, és Sublaqueumba - a mai Subiacóba - vonult vissza. Erényes életének híre számos tanítványt gyűjtött köré, ám hamarosan fejére vonta a hatalmasok haragját is. 529-ben elbujdosott korábbi lakhelyéről. Cassinumba érve elhatározta, hogy itt telepszik meg, s a város uralta domb csúcsán építi fel a Benedek-rend klastromát. Közel az éghez, s ami ennél is fontosabb, tiszta, magaslati levegőn, mert a völgyet szinte egész évben fojtó ködtakaró borítja a Garagliano folyóból felszálló pára következtében.

A kolostor felépítéséről hallgat a krónika, e tárgyban kénytelenek vagyunk a legendához folyamodni.

Szent Benedek, akit akkoriban még csak Benedeknek neveztek, nekivágott a dombnak. A csúcsra érve belátta, hogy jóformán lehetetlen a szükséges építőanyagot ide felszállítani.

Nincs tehát más mód, a Sátánnal kell elvégeztetni a munkát!

Szent Benedeknek jócskán akadt dolga addig is a Sátánnal. Az ördög számtalanszor megkísértette a szentet, és mindig felsült. Csakhogy egészen más dolog ellenállni a Sátánnak, mint leigázni! Ezúttal pedig teljes győzelemre volt szükség, ha Benedek akarta a feltételeket diktálni. A Sátánt legyőzni nehéz, de nem lehetetlen, példa rá Szent Antal, aki nemegyszer úgy ellátta a Sátán baját, hogy az Úristen sem különbül.

Mindenesetre olyan helyzetet kell teremteni, hogy a Sátán feltétel nélkül kapituláljon.

Addig törte a fejét Szent Benedek, míg egy szép napon kisütötte, mit is kell tennie. Ámbár az is lehet, hogy isteni sugallatra cselekedett.

Benedek lesietett Cassinumba, és bekopogott egy jóravaló lakatosmester műhelyébe. Igaz keresztény volt a mester, s ezt senki nem tudhatta jobban Szent Benedeknél, mivel egy héttel annak előtte saját kezűleg keresztelte meg a lakatost.

A szent egy fogót rendelt. A mester mindjárt elő is hozott egy pompás, vadonatúj fogót. Szent Benedek nem kért belőle.

Neki, úgymond, különleges fogóra van szüksége, két vastüskével a végén. Azzal megszentelt egy rocska vizet, és megkérte a lakatosmestert, hogy csakis ebben a vízben eddze majd meg a fogó vasát. Szigorúan a lelkére kötötte azt is, hogy sose felejtsen el munkakezdéskor és -végzéskor keresztet vetni, míg csak a fogón dolgozik.

- Felvigyem a hegyre a kész fogót, atyám? - kérdezte a mester.

Szent Benedek ugyanis a domb tetején lakott egy barlangban, mindaddig, míg a kolostor fel nem épült. A barlang ma is megtekinthető a Monte Cassino csúcsán. A hivők nagy becsben tartják, lévén szerintük a néhai szent lakhelye.

- Nem - felelte Szent Benedek -, magam jövök érte. Mikorra készül el?

- Holnapután déltájban.

- Nos, a viszontlátásra, holnapután.

A mondott napon, a mondott órában beállított a lakatosműhelybe Szent Benedek. Tíz perccel később távozott, a fogót gondosan köpenye alá rejtve.

Az ördög éjjelről éjjelre meglátogatta a szentet. Honnan, honnan nem, de egyszer csak ott termett Benedek előtt, aki ilyenkor békésen üldögélt barlangjában, s az egyházatyák írásait olvasgatta, és száz- meg százféle alakban, százféleképpen próbálta kísértésbe ejteni Isten szolgáját.

Szent Benedek jó előre elkészítette a következő szerződést:

„Esküszöm a mindenható Istenre, mennynek és földnek teremtőjére, valamint a Jézus Krisztusra, ő egyszülött fiára,

Hogy én, a Sátán, a lázadó és elkárhozott arkangyal, erőmhöz mérten segítem Szent Benedeket, Isten szolgáját ama kolostor építésének munkálataiban, amelyet a mons Cassinum csúcsán szándékozik emelni; azaz felhordom a hegy csúcsára az összes követ, oszlopot, gerendát, tehát a fentebb nevezett kolostor építéséhez szükséges mindennemű anyagot, és álság nélkül, szó szerint engedelmeskedem Benedek bármely parancsának, amíg a kolostor fel nem épül.

Az Atyának, a Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. Ámen.”

Benedek szépen összehajtotta az írást, kirakta az asztalra. Tintát, pennát is készített mellé.

Este megtette előkészületeit, majd türelmesen várta a Sátánt.

Az előkészület abból állt, hogy a szentelt fogó végét tűzbe tartotta, míg csak vörösizzásba nem jött a fogó vége, illetve inkább a feje.

Három nap, három éjjel várta hiába Benedek a Sátánt, mintha csak megorrontotta volna a veszélyt őkelme.

A negyedik nap éjjelén mégis megjelent. Rettenetes vihar kerekedett azon az éjszakán, úgy tombolt, rombolt, mintha a Teremtés egész művét fel akarná forgatni.

A pokoli égzengés, villámlás ellenére Szent Benedek alvást mímelt. Félig nyitott szemmel szunyókált a tűz közvetlen közelében, de volt rá gondja, hogy a fogó jól a keze ügyébe essék.

Meggyőzően mímelhette az alvást, mert lám, a Sátán léprement. Lábujjhegyen, azazhogy bocsánat, karomhegyen odasettenkedett a szent mögé, nagy hirtelen áthajolt a válla fölött és az arcába meredt.

Több se kellett Szent Benedeknek! Uccu, kapta a fogót, és jól orron csippentette az ördögöt.

Ha a fogó amolyan közönséges fogó, a Sátán nagyot nevet a markába. Mit neki az izzó vas, a tűz az ő igazi eleme! Csakhogy, mint tudjuk, különleges fogó szorította össze a Sátán orrát: ezt a fogót mestere szentelt vízben edzette, és sűrű keresztvetés közben készítette.

A kárvallott Sátán vadul hányta-vetette magát, kénköves lángot okádott Szent Benedek arcába, torka szakadtából bömbölt, és fenyegetően nyújtogatta felé a karmait. Benedek nem ijedt meg, a fogó szárát jó hosszúra csináltatta, őt nem érhette baj. Minél vadabbul fickándozott a Sátán, minél dühödtebben okádta a tüzet meg a lángot, minél kegyetlenebbül fenekedett Benedekre, annál erősebben markolta a szent a fogó szárát egyik kezével, s annál szaporábban hányta a keresztet a másikkal.

A Sátán kénytelen volt belátni, hogy ezúttal nálánál erősebb ellenféllel húzott ujjat. Nyilvánvaló, Isten maga állt a szent pártjára. Mit volt mit tenni, kegyelemért könyörgött.

- Jól van - szólt Szent Benedek -, bejöttél az én utcámba. Ott az a pergamen az asztalon, olvasd szépen el és írd alá!

- Hogyan olvasnám - siránkozott az ördög -, nem látok olvasni a fogótól!

- Olvasd fél szemmel.

A szent remete hajthatatlan maradt, a Sátán kénytelen-kelletlen nekifohászkodott és elolvasta, szörnyen kancsítva, a szerződést.

Szorult helyzetben rendesen jámbor ellenfél a Sátán, nem nehéz vele megegyezni, feltéve persze, hogy sikerül kelepcébe csalni.

Mihelyt végzett az olvasással, újból rákezdte:

- Hogy írjam alá? Nem is tudok írni.

- Ejnye, hát rajzold oda a keresztvonásodat - mondta a szent.

A „keresztvonásod” szóra akkorát ugrott a Sátán, hogy bizonyosan kitépte volna az orrát a fogóból, ha a szent nem olyan előrelátó. A fogó végén alkalmazott két vastüske azonban megtette a magáét.

- Úgy hiszem, csakugyan az a legokosabb, ha aláírom - nyöszörgött a Sátán.

És már fogta is a pennát, hogy aláírja a szerződést.

- Lassabban a testtel! Az okmányt szabályosan kell ám kiállítanunk! - intette a szent. - Mindenekelőtt írjuk oda az évszámot meg a mai nap dátumát. És ami a fő: írjunk olvashatóan, félreértések elkerülése végett - tette még hozzá.

A Sátán takaros verébfej betűkkel leírta: 529. július 24-e.

- Megvan - jelentette.

- Nem addig van, nem bizony! - szólt a szent. - Írjuk csak szépen, amint dukál: a Mi Urunk, Jézus Krisztus születésének 529-ik évében.

A Sátán engedelmesen leírta ezt is, s már kanyarította volna újra alá a nevét, amikor a szent ismét közbelépett:

- Megálljunk csak - mondta -, hátra van még a hitelesítés.

A Sátán nyögve-sóhajtozva alábiggyesztette - mi mást is tehetett volna? - „Fentiek hiteléül.”

- Most aláírhatod, látod - bólintott a szent.

A Sátán újabb kibúvót keresett, hanem a szent sem volt rest, istenesen megszorította a fogót. Erre jobb belátásra tért a Sátán, gyorsan aláfirkantotta a nevét.

A szent betűről betűre átvizsgálta az okmányt. Elégedetten látta, hogy az aláírás szabályos, ott a papíron a név öt betűje, szépen kicirkalmazva. Megparancsolta a Sátánnak, hogy hajtsa négyrét a pergament, és helyezze az asztalra, majd nyomatékul ráhelyezte saját olvasóját, és végül szétnyitotta a fogót.

A Sátán egyetlen ugrással kinn termett a barlangból.

Szörnyű viharra virradtak másnap az Abruzzókban, s a vihar megállás nélkül tombolt három álló napon keresztül, de olyan vadul, hogy Nápolyban is jócskán megérezték. A Vezúv, a Stromboli, az Etna lángot, tüzet hányt. Lévén azonban a vihar a Sátán műve s nem Istené, se embernek, se állatnak nem esett a három nap alatt baja. Isten vigyázott az ő teremtményeire.

Negyednapra elült a vihar. Szent Benedek nyomban építészért izent. Benedeket ekkoriban nem avatták még szentté, de máris úgy tisztelték, becsülték országszerte, hogy az építész minden más dolgát félbe-szerbe hagyva sietett a hívásnak eleget tenni.

Szent Benedek elmondta, hogy kolostort szándékozik építeni, és megmutatta, hol.

A hegy legcsúcsán, mint már mondottuk.

A csúcsra akkoriban nem vezetett rendes út, csak egy nyomorú kecskecsapás.

Tisztelet ide, tisztelet oda, az építész nem állta meg nevetés nélkül.

- Mi van ezen nevetni való? - kérdezte Szent Benedek.

- Ugyan hogy kerülne fel az építőanyag a csúcsra? - tamáskodott az építész.

- Azt bízza rám - felelte a szent.

Az építész vállat vont. A szent világlátott ember - gondolta -, keleti útja során nyilván valami újfajta, ismeretlen s alkalmasint egyiptomi eredetű mechanikai módszerre bukkant; közismerten az egyiptomiak voltak az ókor legkiválóbb mechanikusai. A szent remete mindössze egy rajzot kért az építésztől, s az ott helyben el is készült.

Másnap felidézte Benedek a Sátánt, a szerződés erejénél fogva.

Egyszeriben ott termett az ördög, de uram bocsá’, milyen állapotban! Szent Benedek maga is alig ismert rá! Sárgaságba esett őkelme a nagy méregtől, sárgán virított a képe, az orra ellenben vöröslött, mint az eleven parázs.

A Sátán rendesen betartja adott szavát, ezt ismerjük el.

A szent átnyújtotta a Sátánnak a szükséges építőanyagok lajstromát. A Sátán füttyentett, a füttyre ott termett húsz fürge ördög, s a Sátán vezetésével buzgón munkához láttak.

A kiszemelt hely közelében egy berek közepén állt Apolló temploma. A szent mindenekelőtt azt parancsolta, hogy a Sátán égesse fel a ligetet.

A Sátán egy gyantás fához dörzsölte az orrát, a fa lángra lobbant és felgyújtotta az erdőt.

Másodjára azt parancsolta a szent, hogy a Sátán tüntesse el íziben a pogány templomot a föld színéről, néhány szép oszlop kivételével, amelyekre szükség lesz a kolostor építésénél.

A Sátán maga szállította egyenként az oszlopokat a kijelölt helyre, nehogy valami bajuk essék. Amikor ezzel megvolt, ráfújt a templomra és - volt templom, nincs templom.

Szent Benedek közben kalapácsot ragadott, és saját kezűleg zúzta szét Apolló isten szobrát.

A Sátán segedelmével egykettőre felépült a kolostor. Akit pedig ez az elbeszélés sem győzött volna meg a történet igazáról, annak csak egyet tanácsolhatunk: ám győződjön meg róla - saját szemével! Giordano freskóin ott látható a pokol fejedelme, amint fő-fő szolgáival egyetemben a kolostor építésén buzgólkodik. Érdemes megtekinteni, annál is inkább, mert a freskó valóságos remekmű, Giordano spanyolországi útja után, művészi pályája csúcspontján festette.

Az első, csoda mód épült kolostor, amely annak köszönhette létét, hogy Szent Benedeknek sikerült hatalmat vennie a Sátánon, javában állt és virágzott, amikor Totila, a gótok királya elhatározta, hogy meglátogatja a kolostor nagyhírű alapítóját, az akkor hatvan esztendős Szent Benedeket, akiről olyan sok csodát hallott. A gótok nem voltak ekkor még keresztények, Totilát nem a hit, hanem a kíváncsiság hozta el a mons Cassinumra. Ezért is juthatott eszébe próbára tenni a szent éleslátását. Hadd lám, csakugyan olyan kegyelmes-e hozzá az ő istene, mint beszélik - szólt Totila, majd ruhát cserélt Rigával, egyik szolgájával, s így vonult be a kolostorba, álruhásan, a szolgák közé vegyülve, abban a reményben, hogy sikerül túljárnia a szent eszén.

A király közeledik - jelentették Szent Benedeknek, s ő vendége elé sietett.

A menet élén Riga haladt a király palástjában. A szent egyetlen pillantást vetett csak rá, és máris odakiáltott neki, nagy messziről:

- Vesd le, fiam, azt a palástot, nem téged illet az meg!

Az intelem hallatán egyszeriben térdre hullott Riga. Arca szégyenpírban égett, heves lelkifurdalás gyötörte: lám, Isten kegyelme nem hagyta cserben Ő szent szolgáját! Riga példáján felbuzdulva a gótok egy emberként vetették térdre magukat, a királyt sem kivéve.

Szent Benedek habozás, tétovázás nélkül Totilához lépett. Felsegítette a földről, jól megpirongatta, szemére hányta kicsapongó életét, intette, hogy szálljon magába, míg nem késő, s végezetül megjósolta neki, hogy rövidesen meghódítja Rómát, és a város meghódítását éppen kilenc évvel éli túl.

Totila töredelmesen beismerte vétkeit, és megfogadta, hogy eztán jó útra tér.

Nem sokkal Totila látogatása után - pontosan 543. február 12-én - történt, hogy meghalt Szent Skolasztika, szent Benedek ikertestvére. Benedek épp a házi kápolnában imádkozott. Egyszerre halk sóhaj ütötte meg a fülét. Két karját az ég felé tárta, mire megnyílt a mennyezet, s a nyíláson egy galamb röppent fel a mennyek országába.

- Imhol húgocskám lelke! - ujjongott Benedek. - Áldassék Isten szent neve!

Összehívta szerzetestársait, hogy nekik is elújságolja az örömhírt. Erre mind felkerekedtek, s vidám énekszó mellett, zöld ágakat, virágokat lengetve indultak nővérük holtteteméért, és - láss csodát! - mire odaértek, csakugyan elszállt Szent Skolasztika lelke. Az elhunytat a kettős sírba temették, amely készen várta már a szent apácát és fivérét.

A rákövetkező esztendőben - egyes krónikaírók szerint ugyanazon évben - március 21-én megvált Szent Benedek is e földi világtól. Szép csendesen ment el, sok év terhével a vállán, nagy dicsőségtől és csodatételeinek tündöklő koronájától övezve, hogy elfoglalja ama másik világban az őt megillető helyet az Úr jobbján.

Szent Skolasztika mellé temették, a kettős sírba.

Szent Benedek az umbriai Norciában született, előkelő családból, a Guardatiak nemzetségéből. Vele együtt szentté avatták a húgát és az édesanyját is, az utóbbit Szent Abundantia néven. Míg élt, nagy tiszteletnek örvendett ő is, könyörületessége és ájtatos szíve okán.

A római birodalom utolsó, hanyatló korszakában és a középkorban - egyszóval abban a korban, amelynek Homérosza Dante lett - így volt ez szokásban: a nagy szentek anyja, húga, nővére rendesen maga is szentté lett; a szent fiú vagy fivér életében híven megosztotta vele sorsát, halála után méltán osztozik tehát kultuszában.

Így került Szent Ágoston mellé Szent Mónika, Szent Ambrus mellé pedig Szent Marcellina.

Szent Benedek első kolostora 884-ben a lángok martaléka lett. A Sátán, úgy látszik, kamatostul fizette vissza a kölcsönt, a kolostorra uszítva cimboráit, a szaracénokat. A klastrom addigra elszenvedte egyszer már a lombardok dúlását - csakhogy jóval korábban, 589-ben -, s a normannok idején szabályos erőddé alakult át egy időre. Apátjait régóta megillette a püspöki cím, a normann időkben felvették mellé a „királyság első bárója” címet, s ez mind a mai napig kijár nekik.

A barbárok elvonultak, a kolostorra újabb csapások szakadtak. Két ízben sújtotta földrengés - 1349-ben és 1643-ban -, s másodjára csaknem a föld színével vált egyenlővé. De hamarosan feltámadt romjaiból, s ez elsősorban V. Orbán pápa érdeme. Guillaume de Grimoard, aki Avignonban lett pápa, ám Rómába helyezte át és vissza a pápaság székhelyét, kegyes szívű, művelt, tudós főpap volt, a művészetek nagy barátja, Petrarca pártfogója és - mielőtt a pápai tiarát elnyerte volna - egy Benedek-rendi kolostor lakója.

Tudjuk, mit köszönhet a francia történelem Szent Benedek szorgalmas tanítványainak. Nos, a Monte Cassinó-i benediktinusok érdeme talán még nagyobb: az ő szorgos munkájuk eredményeként maradtak ránk az ókor legnagyobb íróinak művei.

A capuai hercegi családból származó apát, Desiderio a IX. században Horatiust, Terentiust, Ovidius Fasti-ját és Theokritosz Idill-jeit másoltatta a kolostor lakóival. Ugyanő hozatta az első mozaikkészítő mestereket Konstantinápolyból Itáliába, miáltal előmozdította az itáliai művészetek újjászületését.

A kolostorhoz vezető szerpentin Ruggi apát műve. Nagy, egyenetlen kőlapok borítják, mint az ókori Róma útjait. Hajszálra ilyen a burkolata a via Appiának - vagy ahogy a régi rómaiak mondták: az utak királynőjének -, amely itt halad el a közelben, alig két óra járásra.

De elkalandoztunk az archeológia birodalmába! S mindezt csupán azért, mert ifjú lovasunk történetesen Ruggi apát útján kaptat felfelé a hegyen. Nagy felleghajtó köpenyébe burkolódzva fittyet hány a szél meg-megújuló, heves rohamainak. A szél erőlködik még egy darabig, aztán elcsendesül, de elered helyette az eső vastagon, mintha dézsából öntenék, s bár már december hónap közepén járunk, kerekedik nagy hirtelen olyan égzengés, villámlás, hogy azon a régmúlt éjszakán sem tombolhatott vadabb vihar, amelyen a Sátán, vesztére, bemerészkedett a szent barlangjába. Majd eláll megint az eső, éppolyan hirtelen, mint ahogy eleredt, és feltámad, újult erővel a szél, sötét fellegeket terelve maga előtt, olyan alacsonyan, hogy a lovas egy időre teljesen elvész közöttük. Amikor a felhők oszoltán végre előkerül, látni: nem fogott rajta semmi, sem eső, sem égiháború, sem a fellegek rohama, most is csak olyan nyugodtan léptet, mint előbb, a ló futása nem gyorsult, de nem is lassult, egyetlen pillanatra sem, amióta útnak indultak.

Háromnegyed órai út után felér végre lovasunk a hegy csúcsára. Még egyszer, utoljára eltűnik a szemünk elől; ezúttal nem a felhők nyelik el, hanem a barlang, Szent Benedek legendás barlangja. S mire a barlang túlsó végén előbukkan, célhoz is ért: ott áll a kolostor tövében. Hatalmasan rajzolódik ki a fekete foltos, szürke ég hátteréből az épület fekete tömbje, s az időtlen dolgok lenyűgöző méltóságával tekint alá a kései utasra.