15 APA ÉS LEÁNYA

San Felice és Luisa öt perc múlva ott állt Roger régi palotájának kapuja előtt, a városnak a kikötővel ellenkező végében.

A herceg senkit sem fogadott többé. A baj első jelére elintézendő ügyek ürügyén Nápolyba küldte feleségét és gyermekeit.

Vajon mi volt a célja? Megkímélni családját halála látványától? Vagy annak a karjai közt meghalni, akitől távol kellett leélnie egész életét?

Caramanico herceg levele San Felicéhez elegendő minden ez irányú kételyünk eloszlatására.

A két újonnan érkezettet a kapott parancsok értelmében nem akarták beengedni; de mihelyt San Felice megnevezte magát és Luisát, az inas kitörő örömmel futott a herceg lakosztályába, s már messziről kiabálta:

- Hercegem, megjött! Hercegem, megjött!

A herceg harmadik napja nem bírt felkelni heverőjéről; úgy kellett feltámogatni, ha fájdalmai csillapítására nyugtatót akart inni. Most felugrott a heverőről, s felkiáltott:

- Tudtam, hogy Isten, aki annyi megpróbáltatást mért rám, nem tagadja meg tőlem azt a végső kegyet, hogy mindkettejüket viszontlássam, mielőtt meghalok.

A herceg ölelésre tárta karját: a lovag és Luisa megjelent a szoba küszöbén. De a haldokló szívében nem volt többé hely két ember számára. San Felice Luisát apja karjai közé tuszkolta.

- Rajta, gyermekem, ez a jog téged illet - mondta neki.

- Atyám, atyám! - kiáltotta Luisa.

- Ó, milyen szép! - szólt halkan a haldokló. - Szívbéli barátom, az utolsó szóig betartottad ígéretedet!

S míg egyik kezével Luisát ölelte magához, a másikat a lovagnak nyújtotta.

Luisa és San Felice könnyekben tört ki.

- Ó, ne sírjatok, ne sírjatok - szólt a herceg leírhatatlan mosollyal. - Ünnepnap számomra ez a nap. Hisz, ha nem következik be ez a rendkívüli esemény, amelynek elébe nézek, tán sohasem látjuk viszont egymást itt e földön. S ki tudja, mi távolít el jobban: a halál vagy az elválás? Az elválást ismerem, próbáltam, a halált még nem. Csókolj meg, drága gyermek, csókolj meg hússzor, százszor, ezerszer, adj egy csókot az eltelt tizennégy esztendő minden évéért, minden napjáért, minden órájáért. Milyen szép vagy! Istennek legyen hála, hogy képedet még szívembe zárhattam, s magammal vihetem a sírba.

Váratlan, önmaga számára is hihetetlen erővel szorította keblére Luisát, mintha csak valóságos mivoltában akarná szívébe beölelni.

Majd az inashoz fordult, aki félreállt, hogy utat engedjen San Felicének és Luisának:

- Senki, megértetted Giovanni, senki! az orvos vagy a pap sem jöhet be! Ide már csak a halálnak van joga belépni!

A herceg visszahanyatlott heverőjére, az iménti erőfeszítés teljesen kimerítette. Lánya elébe térdepelt, úgyhogy a homloka egy magasságba került a herceg ajkával, San Felice pedig szorosan mellé állt.

A herceg lassan San Felicére emelte tekintetét, s gyenge hangon megszólalt:

- Megmérgeztek! - Luisa felzokogott. - Csak azt csodálom, hogy ilyen soká vártak vele. Három év haladékot kaptam, s éltem is vele, némi jót tettem e szerencsétlen országgal. Hálásnak kell lennem a haladékért, most kétmillió szív gyászol, kétmillió száj imádkozik értem.

Majd látva, hogy lánya merően nézi, mintha emlékezetében kutatna:

- Ó, nem emlékszel már rám, szegény gyermekem, de még ha emlékeznél, sem ismerhetnél rám mai, tönkrement állapotomban. Két héttel ezelőtt mondhatni fiatal ember voltam még, San Felice, negyvennyolc évem ellenére, de e két hét alatt fél évszázadot öregedtem... Százéves aggastyán, ideje meghalnod!

Majd ismét Luisára pillantott, s kezét fejére téve azt mondta:

- De én, én rád ismerek. A hajad ugyanolyan gyönyörű szőke, a szemed ugyanolyan szép fekete, mint volt. Ma elragadó fiatal hölgy vagy, de kisgyereknek is nagyon bájos voltál ám! Amikor utoljára láttam, San Felice, s megmondtam neki, hogy elválunk, hosszú időre, talán örökre, ő zokogásban tört ki, mint az imént. De mert nem adtam még fel minden reményt, karjaimba vettem, úgy vigasztaltam: „Ne sírj, gyermekem, fáj nekem, ha sírsz.” Ő, felcsukló sírását elfojtva így szólt: „Hess, bánat, apa így akarja.” S könnyein át rám mosolygott. Ha a mennyország kapuján belesve megpillanthatnád Isten angyalát, az sem lehet édesebb, bájosabb nála.

A haldokló homlokon csókolta Luisát. Hangtalanul sírt, nagy könnycseppek gördültek szeméből a lány hajára.

- Ma már ezt nem mondanám többé - suttogta Luisa -, mert nagyon fáj a szívem... Apám, apám, hát nincs remény a megmentésére?

- Acton apja ügyes vegyész volt - felelte Caramanico -, s ő a mesterséget apjától tanulta.

Majd San Felicéhez fordulva így szólt:

- Bocsáss meg, Luciano, de érzem, közel van halálom perce, egy pillanatra hagyj magamra lányommal. Ne légy féltékeny: csak perceket kérek, te kerek tizennégy évig láthattad... Tizennégy év!... be boldog lehettem volna tizennégy esztendeig!... Ó, milyen botor is az ember!

A lovagot szíven ütötte, hogy a herceg keresztnevén szólította, mint valaha régen, a kollégiumban. Megszorította barátja felé nyújtott kezét, és csendesen eltávozott.

A herceg utánanézett, majd, amikor eltűnt, Luisához fordult:

- Egyedül vagyunk, Luisám. Vagyoni helyzeted nem nyugtalanít, e tekintetben megtettem a szükséges intézkedéseket. De nyugtalanít a boldogságod... Felejtsd el, kérlek, hogy csaknem idegen vagyok számodra, felejtsd el, hogy tizennégy éve nem találkoztunk, gondold azt, hogy mellettem nőttél fel, s megszoktad (édes szokás!), hogy minden gondolatodat megoszd velem. Ha így lenne, ha így érkeztünk volna el e mostani végső órához, mit mondanál nekem?

- Apám, csak azt, amit mondok. Amikor a palotába igyekeztünk, egy egyszerű ember térdepelt a templom előtt, ahol önért imádkoztak, s a maga módján így fohászkodott: „Isten szent anyja! ajánld fel életemet isteni fiadnak, ha ugyan egy magamfajta szegény bűnös élete elegendő váltságdíj szeretett alkirályunk életéért.” Apám, önnek és Istennek sem mondhatnék mást, mint amit az az ember a madonnának mondott.

- Túlságosan nagy áldozat lenne - csóválta a herceg szelíden a fejét. - Én leéltem az életemet, jól vagy rosszul, de leéltem: neked is le kell élned a magadét, gyermekem, s hogy a lehető legboldogabban éld le, annak érdekében kérlek, ne titkolj előttem semmit.

- Nincs titkom senki előtt - mondta a fiatal lány, s apjára emelte nagy, áttetsző szemét, amelyben most a meglepetés szikrája villant.

- Tizenkilenc éves vagy, ugye, Luisa?

- Igen, apám.

- Ebben a korban már szeretned kéne valakit.

- Szeretem önt, apám, és szeretem a lovagot, aki ön helyett apám volt... ez minden.

- Nem értesz, Luisa, vagy úgy teszel, mintha nem értenél. Azt kérdem, nem hajlott-e a szíved valamelyik fiatalember felé azok közül, akikkel San Felice házában vagy másutt találkoztál.

- Nem járunk sehova, apám, s más fiatalemberrel nem találkoztam gyámapám házánál, mint Michelével, tejtestvéremmel, aki kéthetente el szokott jönni édesanyja csekély nyugdíjáért.

- Tehát nem szeretsz senkit szerelemmel?

- Senkit, apám.

- S mostanáig boldogan éltél?

- Ó, nagyon boldogan.

- Nem vágytál másra?

- Csak önt látni, apám.

- Ha ezentúl is úgy telnének napjaid, mint eddig, az csakugyan boldoggá tenne?

- Nincs is más kívánságom, mint hogy Isten ezen az úton vezessen el az égbe. A lovag olyan jóságos!

- Ide figyelj, Luisa. Hogy milyen nagyszerű ember a lovag, azt te nem is sejtheted.

- Ha ön nem lenne, atyám, azt mondanám, hogy nála jobb, gyengédebb, hűbb lelket nem ismerek. Ó, mindenki tudja, milyen nagyszerű ember ő, csak ő maga nem, s hogy nem tudja, ez számos erénye között éppen a legszebbek egyike.

- Luisa, néhány napja, amióta két dolog foglalkoztat mindössze: te meg a halál, egy ábránd kísért: tán leélhetnéd életedet ezen a romlott, gonosz világon úgy is, hogy rajta kívül maradj. Figyelj rám, nincs sok időnk, hiábavaló lenne köntörfalazni. Tedd kezed a szívedre, s úgy felelj: ellenedre volna-e, hogy San Felice lovag felesége legyél?

A fiatal lány megremegett, s a hercegre bámult.

- Nem hallottad? - kérdezte az.

- Hallottam, apám, de nagyon váratlanul ért a kérdés.

- Rendben van, Luisa, ne is beszéljünk róla többet - szólt a herceg. Úgy hitte, Luisa válasza titkolt ellenérzést takar. - Önző vagyok, inkább magam miatt kérdeztem, mint miattad. Tudod, amikor az ember a halálán van, csupa zavar és nyugtalanság a lelke, különösen, ha az életére gondol. Nyugodtan halnék meg, ha tudnám: biztosíthattam a boldogságodat, ha ilyen nagy lélekre, ilyen nemes szívre bízhatnálak, de ne is beszéljünk erről többet, s hívjuk őt vissza... Luciano!

Luisa megszorította apja kezét, mintegy meg akarván akadályozni, hogy másodszor is kimondja a lovag nevét.

A herceg ránézett.

- Még nem feleltem a kérdésére, apám - mondta a lány.

- Nos, válaszolj. Jaj, nincs veszteni való időnk.

- Apám - szólt Luisa -, senkit nem szeretek szerelemmel, de még ha szeretnék is, parancsnak tekinteném az óhajt, amelyet itt, és e pillanatban közöl velem.

- Jól gondold meg - mondta a herceg, de arca felragyogott.

- Megmondtam, apám! - felelt a fiatal lány. A pillanat ünnepélyessége megszilárdította elhatározását.

- Luciano! - kiáltott a herceg.

San Felice újra megjelent.

- Gyorsan, gyorsan, barátom! Beleegyezett, ő is akarja.

Luisa kezét nyújtotta a lovagnak.

- Mibe egyeztél bele, Luisa? - kérdezte kedves, szelíd hangján a lovag.

- Drága barátom, apám azt mondja, boldogan hal meg, ha megígérjük neki: én, hogy az ön felesége leszek, ön, hogy a férjem lesz. Én a magam részéről megígértem.

Ha Luisát váratlanul érte előbb a kérdés, a lovagot egyenesen szíven ütötte. Tanácstalanul nézett előbb a hercegre, majd Luisára, s hirtelen felkiáltott:

- De hisz ez lehetetlen!

Közben azonban olyan pillantást vetett Luisára, hogy nyilvánvaló volt, nem őmiatta lehetetlen.

- Lehetetlen? ugyan miért? - kérdezte a herceg.

- De hát nézz ránk! ő ifjúsága virágában van, most kezd csak élni, nem ismeri, de szeretné ismerni a szerelmet... én pedig! én negyvennyolc éves vagyok, a hajam szürke, a hátam belegörnyedt a sok tanulásba!... Lásd be, hogy lehetetlen, Giuseppe.

- Az előbb mondta, hogy csak bennünket kettőnket szeret.

- De hisz éppen ez az! egyformán szeret mindkettőnket, mi ketten egymást kiegészítve az apja voltunk, te a vér, én a nevelés jogán. Csakhogy ezt a szeretetet hamarosan kevesellni fogja. A fiatalságnak tavasz kell. A fák márciusban rügyeznek, a virágok áprilisban nyílnak, a természet májusban rendezi nászünnepét, s az a kertész, aki az évszakok rendjét fel akarná forgatni, nemcsak őrült lenne, de szentségtörő is.

- Oda utolsó reményem! - nyögte a herceg.

- Láthatja, apám, nem én mondtam nemet, hanem ő - szólt Luisa.

- Nemet mondtam, de az eszemmel s nem a szívemmel. Elutasíthatja-e a tél a napsugarat? Ha önző lennék, azt mondanám: „Beleegyezem.” S azzal karomba kapnálak és elragadnálak, mint antik istenek a nimfákat. De te is tudod, hogy Plútó, pedig ő isten volt, feleségének, Ceres lányának nem adhatott hozományul mást, mint az örök éjszakát, és Persephoné belepusztult volna a bánatba és az unalomba, ha anyja nem ajándékozza meg fél évi napsütéssel. Hagyd el, Caramanico; te boldoggá reméled tenni lányodat és barátodat, de meglehet, két szívet borítasz gyászba.

- Szeretett, mint a lányát, de feleségnek nem kellek neki - mondta Luisa. - Én is úgy szerettem, mint apámat, mégis elfogadnám férjemül.

- Légy, áldott, leányom - sóhajtotta a herceg.

- Hát engem, Giuseppe, kizársz apai áldásodból? - mondta a lovag. - Hogy veheted semmibe te, éppen te, aki annyit és oly forrón szerettél - fűzte még hozzá, vállát vonva -, az élet e nagy misztériumát?

- Ej! - kiáltotta a herceg. - Éppen azért akarom így, mert sokat és forrón szerettem, mert megízleltem az Asphalte-tó gyümölcseit, s azok hamuvá porlottak fogaim alatt; éppen ezért akarom, hogy az ő élete csendesen, nyugodtan teljen, hogy ne ismerjen szenvedélyt: eddig is így élt, s maga mondja, hogy megtalálta a boldogságát. Mondtad vagy sem, hogy mostanáig boldogan éltél?

- Igen, apám, nagyon boldogan.

- Hallod, Luciano?

A lovag átölelte Luisa fejét, ráhajolt, és homlokon csókolta, mint minden reggel.

- Isten a tanúm - mondta -, Isten a tanúm, hogy én is boldog voltam, és Isten a tanúm, hogy aznap, amikor Luisa elhagy férje kedvéért, elvesztek mindent, amit szeretek, ami az élethez köt, felöltöm halotti leplem, s megváltásként lesem a halált.

- Hát akkor? - türelmetlenkedett a herceg.

- De egyszer megszeret majd valakit, barátom! - kiáltotta San Felice, sosem hallott fájdalommal a hangjában. - Valakit megszeret majd, s az nem én leszek! Mondd, hát nem jobb, ha akkor lány lesz még, és szabadon szerethet, nem pedig férjes asszony, akit esküje köt? Ha szabadon elröppenhet, mint a madár, követve párja hívó szavát? Mit bánja aztán a madár, ha az ág, amelyről elröppent, távozása után fonnyadozik, ha bele is pusztul?

Majd azzal a mélabúval, amely poétikus lelkének sajátja volt, még hozzáfűzte:

- És ha a madár mégis az elhagyott ágon rakna fészket, tán az ág is újjáéled.

- Apám - mondta Luisa -, engedelmes lánya vagyok, eszerint sosem megyek férjhez.

- Viharsújtotta fa terméketlen hajtása, te - mormolta a herceg -, száradj tehát el, együtt a törzzsel.

Fejét Luisa mellére hajtotta, szeméből egy könnycsepp hullott Luisa kezére. Az felemelte kezét, s némán mutatta a lovagnak a könnycseppet.

- Ha mindketten akarjátok, ám legyen - szólt a lovag. - Egy feltétellel beleegyezem abba, amit a világon mindennél jobban kívánok és félek.

- Mi a feltételed? - kérdezte a herceg.

- Egy évet várunk a házasságkötéssel. Ez alatt az év alatt Luisa megismeri a világot, hisz mostanáig nem ismerte, összejön néhány fiatalemberrel, hisz nem találkozott eddig eggyel sem. Ha egy év múltán is fenntartja, hogy hajlandó lemondani a világról, ha egy év múltán azt mondja nekem: „Barátom, apám nevében kérlek, légy a férjem”, akkor nem lesz több ellenvetésem. Meggyőzni ez a próba sem fog, de legyőzni igen.

- Ó! Barátom! - kiáltotta a herceg, és megragadta a lovag kezét.

- Hallgass végig, Giuseppe, még nem fejeztem be. Légy a tanúm, ha megtartom eskümet, s bosszúállóm, ha megszegem. Hiszem, igen hiszem, hogy ez a gyermek tiszta, szűzies, erényes, mint az angyalok: de asszony, tehát vétkezhet.

- Ó! - suttogta Luisa, arcát tenyerébe rejtve.

- Vétkezhet - ismételte nyomatékkal San Felice. - Ha ez megtörténne, ígérem, barátom, esküszöm, fivérem, a feszületre, az önfeláldozás legfőbb jelképére, amely előtt nemsokára egybefonódik kezünk, esküszöm neked, hogy ha ez a szerencsétlenség bekövetkezne, a bűn csak szánalmat s megbocsátást ébreszt majd bennem, s a szegény vétkes nőnek a mi Urunk Megváltónk szavával mondom: Az vesse rá az első követ, aki sohasem vétkezett. Add a kezed, Luisa!

A fiatal lány engedelmeskedett. Caramanico fogta a feszületet, s elebük tartotta.

- Caramanico - szólt San Felice, miközben Luisa kezével egybekulcsolt kezét rátette a feszületre -, esküszöm, hogy ha egy év múltán Luisa kitart jelenlegi szándéka mellett, mához pontosan egy évre, ugyanezen a napon, ugyanebben az órában feleségül veszem. Barátom, nyugodtan halhatsz meg: megesküdtem.

S Caramanico herceg csakugyan mosolyogva halt meg, még aznap éjjel, tehát az 1795-ös esztendő december 14-ről 15-re virradó éjszakáján. Utolsó percéig fogta San Felice és Luisa összekulcsolt kezét.