26 A KÉT SEBESÜLT

Luisa nem tudta mire vélni a dolgot. Mindössze annyit sejtett, hogy az a személy, akinek életét megmentette, Cirillónak valami okból kedves.

A derék doktor az átélt izgalmak hatására úgy elsápadt, hogy Luisa sietve friss vizet töltött egy pohárba, és odanyújtotta neki. Cirillo félig kiitta, majd felpattant, és így szólt:

- Egy percet se vesztegessünk. Hol van ő?

Luisa a folyosó végére mutatott:

- Itt.

Cirillo indult volna, de Luisa visszafogta.

- Csakhogy - mondta habozva.

- Csakhogy? - visszhangozta Cirillo.

- Hallgasson meg előbb, barátom, és főleg: bocsásson meg - mondta a fiatalasszony, behízelgő hangon, miközben átfogta Cirillo vállát.

- Hallgatom - mosolygott Cirillo. - Nem haldoklik, ugye?

- Nem, hál’ istennek, sőt, úgy hiszem, olyan jól van, amilyen jól a körülményekhez képest csak lehet; legalább így volt még két órával ezelőtt, amikor elváltam tőle. De mielőtt találkozna vele, okvetlenül tudnia kell egyet-mást. Hadd mondom el. Nem mertem önért küldeni az éjjel, mert ön a férjem barátja, márpedig az ösztönöm azt súgta, hogy a férjemnek semmit nem szabad sejtenie. Nem mertem a súlyos titkot olyan orvosra bízni, akinek a hallgatását nem vehetem bizonyosra. Ugye, csakugyan súlyos titok rejtőzik a dolog mögött, barátom?

- Iszonyú titok, Luisa!

- Királyi titok, nemde? - kérdezte Luisa.

- Pszt! Honnan gondolja?

- A gyilkos nevéből sejtettem.

- Tudta, ki a támadó?

- Michele, a tejtestvérem, felismerte Pasquale Simonét... De hadd folytassam. Azt kezdtem mondani, hogy nem mertem önt hívatni, más orvost még kevésbé, kénytelen voltam tehát megkérni valakit, aki véletlenül éppen itt tartózkodott, hogy vegye gondjaiba a beteget...

- Orvos az illető? - kérdezte Cirillo.

- Nem, de azt állította, hogy ismeri a sebek gyógyításának titkát.

- Szóval valami kuruzsló.

- Nem. Bocsásson meg, kedves doktor úr, azt se tudom már, hol áll a fejem. Ugye, ismeri a tejtestvéremet, Michelét, akit il Pazzó-nak, a Bolondnak neveznek?

- Ismerem, és magunk közt szólva, óva intem, asszonyom! A fickó megveszekedett royalista, nem mernék a szeme elé kerülni, ha történetesen Titus-frizurát viselnék vagy pantallót, a térdnadrág helyett: legszívesebben máglyára küldene, felakasztana minden jakobinust.

- Ez igaz, de soha nem árulna el olyan titkot, amelyről tudja, hogy engem érint...

- Lehetséges, a mi népünk jónak és rossznak különös egyvelege; sajnos, legtöbbször a rossz kerekedik náluk felül. De tejtestvéréről, Micheléről akart valamit mondani.

- Michele elhozott ide egy albán boszorkányt, hogy jövendőt mondasson nekem, esküszöm, barátom, az ő ötlete volt a dolog, nem az enyém. Egyszóval, a boszorkány hetet-havat összehordott, jóslás ürügyén, és még itt volt, amikor befogadtam a szerencsétlenül járt fiatalembert. Ő állította el a vérzést mindenféle füvekkel, amiknek állítólag csakis ő ismeri a titkát, ő rakta az első kötést is a sebre.

- Hm - szakította félbe Cirillo nyugtalanul.

- Tessék?

- Ugye, nem haragosa a boszorkány a sebesültnek?

- Hogy lenne az, amikor nem is ismeri? Ellenkezőleg, úgy látszott, nagyon a szívén viseli a sorsát.

- Szóval, nem kell attól tartanunk, hogy mérges füveket használt, bosszúból, mondjuk?

- Szent Isten! - kiáltotta Luisa elsápadva. - Ez eszembe se jutott. De nem, lehetetlen! A sebesült nagyon gyenge ugyan, de mihelyt bekötöztük, megkönnyebbült.

- A javasasszonyok olykor csakugyan nagyszerű titkok tudói - mondta Cirillo, mintegy magának. - A középkorban, amikor a tudomány nem jutott még el hozzánk Perzsiából az Avicennák, és Spanyolországból az Averrhoesek közvetítésével, egyedül ők ismerték a természet erőit. Ha nem tiltaná büszkesége, az orvostudomány nyíltan is beismerné, hogy legfontosabb felfedezéseit nekik köszönheti. - Majd a fiatalasszonyhoz fordulva így folytatta: - Csakhogy, drága Luisám, ezek az asszonyok rendszerint féktelenek és roppant féltékenyek, veszélyt hozhatna a betegre, ha a boszorkány megtudná, hogy rajta kívül más orvos is kezeli. Távolítsa őt el, Luisa; egyedül kell maradnom a sebesülttel.

- Magam is így gondoltam, barátom, ezért is kellett mindezt előrebocsátanom - szólt Luisa. - Most, hogy ez megtörtént, s hogy ön még elébe is vágott aggályaimnak, jöjjön, bevezetem a szomszédos szobába. Nannót valamilyen ürüggyel elküldöm, és akkor, drága doktorom, akkor megmenti őt, ugye? - És e szóknál Luisa úgy kulcsolta össze a két kezét, mintha Istenhez imádkozna.

- A beteget, gyermekem, a természet menti meg, nem mi orvosok - felelte Cirillo. - Mi csak elősegítjük a természet munkáját; remélem, hogy drága betegünk esetében a természet már meg is tette, ami tőle tellett. De ne vesztegessük az időnket, ilyesfajta bajoknál a gyógyulás nagymértékben a beavatkozás gyorsaságán múlik. A természet sokat tehet, de mindent mégsem szabad ráhagynunk.

- Nos, akkor kövessen - szólt Luisa, és megindult, nyomában a doktorral.

Áthaladtak egy sor szobán, majd a San Felice ház végébe érve, kinyitották a szomszéd házba vezető átjáró ajtót.

- Á, nagyszerű! - mondta Cirillo, látva, hogy a véletlen milyen jól szolgálja ügyüket. - Értem, értem... A sebesült nem önnél van, hanem Fusco hercegnőnél. Mégiscsak van Gondviselés, gyermekem!

És, noha az orvosok általában nem sokra becsülik a Gondviselést, Cirillo hálatelt pillantást vetett az égre.

- Szóval rejteznie kell? - kérdezte Luisa.

Cirillo megértette, mit takar a kérdés.

- Senki, az égvilágon senki nem sejtheti ittlétét! Ha valahogy kitudódna, veszedelmesen kompromittálná a férjét, hiába nem az ő háza.

Luisa felujjongott:

- Szóval nem tévedtem, jól tettem, hogy a titokba nem avattam be senkit?

- Jól tette. És hogy maradék kételyeit is eloszlassam, hadd tegyem még hozzá, hogy ha a fiatalembert felfedeznék és letartóztatnák, nemcsak az ő élete forogna kockán, de az öné, a férjéé, az enyém, és még sok más, nálam százszorta becsesebb emberé.

- Ó, barátom, nincs önnél becsesebb ember, és nincs, aki nálam többre becsülné önt. De megérkeztünk, doktor, ez itt a betegszoba. Maradjon, kérem, kint, én bemegyek.

- Menjen - szólt Cirillo, és félreállt.

Luisa lenyomta a kilincset. Az ajtó zajtalanul nyílt ki.

Úgy látszik, valakinek volt rá jó előre gondja, hogy megkenje.

A fiatalasszony, őszinte meglepetésére, csak Ninát lelte a sebesült mellett. Nina kezében kis szivacs volt, a szivacsot a sebesült mellére facsarta, cseppenként hullatta rá a boszorkány gyűjtötte füvek levét.

- Hol van Nanno? hol van Michele? - kérdezte Luisa.

- Nanno elment, asszonyom. Azt mondta, minden rendben, jelenléte itt nem szükséges többé, másutt annál inkább.

- Hát Michele?

- Michele azt mondta, hogy az éjszakai események miatt csődület lesz a Régi Vásártéren, és hozzátette, hogy ahol csődület van, ott neki, mint a saját negyede vezetőemberének, okvetlen jelen kell lennie.

- Szóval egyedül maradtál?

- Egyedül, asszonyom.

Luisa kiszólt:

- Jöjjön bátran, doktor, tiszta a levegő.

A doktor belépett.

Az ágy, amelyen a beteg feküdt, fejrészével a falnak támaszkodott. A beteg mellkasa teljesen födetlen volt; a tapaszt egy vászonpólya szorította a sebre, amelyet keresztalakban csavartak a beteg hátára-mellére. Nina a füvek levét pontosan a sebre csöpögtette a szivacsból.

Salvato moccanatlanul, lehunyt szemmel feküdt, amíg Luisa be nem nyitott. Szemhéja az ajtónyitásra megrebbent, s arcát egyszeriben úgy elöntötte a boldogság, hogy a szenvedésnek csaknem minden nyoma eltűnt róla.

A fiatalasszony biztatására Cirillo is megjelent a küszöbön: a beteg aggódó pillantással fogadta. Ki ez az ember? Talán az asszony apja? Vagy a férje?

Hirtelen felismerte. Megpróbált felemelkedni, elsuttogta a doktor nevét, és kezét feléje nyújtotta.

De nyomban visszahanyatlott párnáira: az iménti nagy erőfeszítés teljesen kimerítette.

Cirillo ujját ajkára szorította; így figyelmeztette a beteget, hogy ne beszéljen és ne mozogjon.

Aztán az ágyhoz lépett, felemelte a pólyát, s a sebre szorítva a tapaszt, gondosan szemügyre vette az apróra tört füveket, óvatosan megízlelte a füvek levét, és elmosolyodott, amikor rájött, hogy a szer három sebforrasztó-fű: a füstike, az útifű és az üröm keveréke.

A beteg ez idő alatt le nem vette Luisáról a szemét, szüntelenül rá mosolygott.

- Rendben van - szólt a doktor Luisának -, megmaradhatunk a boszorkány szere mellett, én talán mást rendeltem volna, de jobbat semmi esetre.

Majd újra a beteghez fordult, és nagy gonddal megvizsgálta.

A sebforrasztó fűkeverék meg a füvek leve, amelyet állandóan a sebre csöpögtettek, megtette a magáét. A sebnyílás összeszűkült, a sebszélek rózsaszínje is jót ígért. Feltehetően nem keletkezett belső vérzés; ha egyáltalán megindult, bizonyára leállította a természetnek az a nagyszerű találmánya, amit a sebészek vérrögnek neveznek. Annyi leleménnyel harcol a természet teremtményeiért, hogy a tudomány a nyomába se érhet!

A beteg érverése gyenge volt, de szabályos. Már csak a hang ellenőrzése volt hátra. Cirillo mindenekelőtt a sebesült mellkasára szorította a fülét, és a lélegzését hallgatta meg. Elégedett lehetett az eredménnyel, mert Luisát egy mosollyal nyugtatta meg, miközben felegyenesedett; a fiatalasszony aggódva leste minden mozdulatát.

- Hogy érzi magát, Salvato barátom? - kérdezte Cirillo a sebesülttől.

- Gyenge vagyok, de jól érzem magam - felelte az -, legszívesebben mindig így maradnék.

- Bravó - szólt Cirillo -, a hang csengése biztatóbb, mint remélni mertem. Nanno kiváló gyógykezelést alkalmazott. Úgy hiszem, megkockáztathatok néhány kérdést, anélkül hogy túlságosan kifárasztanám; mondanom se kell, hogy fontos kérdések.

- Értem - felelte a beteg.

Rendes körülmények között Cirillo okvetlenül másnapra halasztotta volna Salvato kifaggatását, de az adott, súlyos helyzetben percnyi késedelem nélkül meg kellett tennie a szükséges intézkedéseket.

- Ha bágyadtságot érez, rögtön hagyja abba a beszédet - intette a sebesültet. - És kérem, ne fárassza magát feleslegesen, hagyja Luisára a választ, amikor csak lehet.

- Hát Luisának hívják? - kérdezte Salvato. - Ez volt anyám egyik keresztneve. Isten egy és ugyanazon névvel ruházta fel az asszonyt, aki életet adott nekem és azt, aki az életemet megmentette. Hála érte Istenemnek!

- Barátom, takarékoskodjék a beszéddel - figyelmeztette újra Cirillo. - Lelkiismeret-furdalást érzek minden szóért, amire rákényszerítem. Felesleges hangot se ejtsen, kérem.

Salvato könnyű főhajtással jelezte, hogy engedelmeskedik.

- Hány órakor tért a sebesült eszméletre? - A kérdést Cirillo félig Salvatóhoz, félig Luisához intézte.

Luisa rögtön rá vágta, Salvato helyett:

- Hajnali öt órakor, barátom, éppen pirkadatkor.

A sebesült elmosolyodott: a felkelő nap első sugarainak a fényében látta meg Luisát.

- Mit gondolt, amikor ebben a szobában, s egy ismeretlen nő társaságában találta magát?

- Első gondolatom az volt, hogy meghaltam, az Úr angyala eljött értem, s most felvisz a mennyországba.

Luisa megpróbált Cirillo háta mögé húzódni, de Salvato olyan heves mozdulattal nyúlt utána, hogy Cirillo megállította, és a sebesült látókörébe tuszkolta vissza Luisát.

- A halál angyalának nézte önt - mondta neki -, bizonyítsa be, hogy tévedett, s ön, éppen ellenkezőleg, az élet angyala.

Luisa sóhajtott. Szívére szorította a kezét, nyilván, hogy vad dobogását lecsendesítse, s engedve Cirillo akaratának, közelebb lépett a sebesülthöz. Nem volt többé ereje ellenállni.

A szép ifjú és a szép fiatal nő tekintete összefonódott, s többé le sem vették egymásról a szemüket.

- Sejti, kik voltak a merénylői? - kérdezte Cirillo.

- Ismerem őket, megmondtam önnek, kik voltak: a királyné emberei - szólt gyorsan Luisa.

Salvato megfogadta Cirillo utasítását, hagyta Luisát beszélni, ő maga beérte egy fejbólintással.

- Sejti a merénylet célját?

- Maguk vallották meg nekem - felelte Salvato -, a rám bízott írásokra pályáztak.

- Hol voltak az iratok?

- A köpeny zsebében, amelyet Nicolino kölcsönzött.

- És mi lett velük?

- Miközben elájultam, elvették, legalább úgy rémlett.

- Megengedi, hogy átkutassam az öltönyt?

A sebesült igenlőleg bólintott, de Luisa közbelépett.

- Odaadom, ha kívánja - mondta -, ámbár felesleges, a ruha zsebei üresek.

S minthogy Cirillo tekintetéből azt a ki nem mondott kérdést olvasta ki: „Honnan tudja?”, így folytatta:

- Legelső dolgunk volt átkutatni, mert csakis így juthattunk olyan adatok birtokába, melyek révén a sebesült kilétét megállapíthattuk volna. Ha van valakije Nápolyban: anyja vagy nővére, kötelességemnek tartottam volna őket értesíteni, tekintet nélkül a kockázatra. De semmit nem találtunk, ugye Nina?

- Az égvilágon semmit, asszonyom.

- Miféle iratok kerültek az ellenség kezére? Képes rá visszaemlékezni, Salvato?

- Egyetlenegy irat volt nálam, Championnet tábornok levele, amelyben a francia nagykövet lelkére kötötte, hogy igyekezzék, ameddig csak lehet, fenntartani a jó viszonyt államaink között, tekintettel arra, hogy ő, Championnet nem készült még fel a háborúra.

- Említette a levél a hazafiakat, akik felvették a tábornokkal a kapcsolatot?

- Igen, azt tanácsolta a követnek, intse őket türelemre.

- Megnevezte a személyeket?

- Nem.

- Ez biztos?

- Biztos.

A sebesült elsápadt, szeme lecsukódott; nyilván nagy erőfeszítésébe került a válasz Cirillo kérdéseire.

Luisa felsikoltott: azt hitte, a beteg elájul.

Salvato szeme tágra nyílt a sikolyra, és újra elmosolyodott - hálásan vagy szerelmesen, ki tudja?

- Semmiség, asszonyom - mondta -, semmiség.

- Mindenesetre: egy szót se többet - szólt rá Cirillo. - Tudom, amit tudnom kell. Ha az én életem forogna egyedül kockán, azt parancsoltam volna, hogy hallgasson, de mint tudja, nemcsak rólam van szó. Remélem, megbocsát.

Salvato megragadta Cirillo feléje tárt kezét, és derekasan megszorította, annak jeléül, hogy ereje nem hagyta cserben.

- Most pedig hallgasson és pihenjen - parancsolta Cirillo. - Állapota jobb, mint reméltem, és mint amilyen lehetne.

- De hát a tábornok! - szólt a beteg, megszegve a doktor utasítását. - Tudnia kell, mihez tartsa magát!

- A tábornok küldönc vagy levél útján három napon belül értesül az ön sorsáról - felelte Cirillo. - Tudomására hozzuk, hogy megsebesült, súlyosan, de nem halálosan. Tudomására hozzuk, hogy akármilyen ügyes is a nápolyi rendőrség, nem bukkanhat nyomára, s hogy olyan betegápolóra talált, akit az Úr angyalának nézett mindaddig, amíg meg nem tudta, hogy nem angyal, hanem irgalmas nővér; és végül tudomására hozzuk, hogy bármely sebesült megirigyelhetné az ön sorsát, kedves Salvatóm, s az ön helyében csakis arra kérné orvosát, ne gyógyítsa meg túlságosan gyorsan.

Cirillo felállt, s az asztalhoz lépett, amelyen penna, tinta, papír hevert. Mialatt ő a receptet írta, Salvato megkereste és megszorította Luisa kezét: a fiatalasszony pirulva tűrte.

Cirillo az elkészült receptet Ninának nyújtotta át, aki rögtön elsietett a szert megcsináltatni.

Aztán a fiatalasszonyhoz fordult a doktor. Halkan, hogy a beteg ne hallja, így szólt hozzá:

- Úgy ápolja ezt a fiatalembert, mintha a fivére lenne, sőt annál is gondosabban - mint anya a gyermekét. Senkinek nem szabad tudnia, hogy itt van, még San Felicének sem. A Gondviselés önt szemelte ki, hogy finom, tiszta kezére bízza egyik kiválasztottja életét. A Gondviselésnek tartozik érte számadással.

Luisa sóhajtva horgasztotta le fejét. A sebesültet, sajnos, felesleges volt a gondjaiba ajánlani, Cirillo legszenvedélyesebb szavai sem buzdíthatták annyira, mint a saját szívének szerelmes dobbanásai.

- Holnapután eljövök - folytatta Cirillo. - Addig ne hívasson, hacsak nem jön közbe valami, mert a tegnap éjszakai események után a rendőrség bizonyára megfigyelés alá vesz. Minden szükséges megtörtént. Ügyeljen rá, hogy a beteget ne érje se testi, se erkölcsi megrázkódtatás. Mindenkinek úgy kell tudnia, San Felicét sem kivéve, hogy ön gyengélkedik, s én önhöz jövök.

- És ha a férjem mégis megtudná... - susogta Luisa.

- Akkor minden felelősség engem terhel - felelte Cirillo.

Luisa hálatelten emelte az égre tekintetét, és megkönnyebbülten sóhajtott.

Ebben a pillanatban ért vissza Nina a gyógyszerrel.

Cirillo Nina segítségével frissen tört füvet helyezett a sebesült mellére, szorosabbra kötötte a pólyát, feltétlen nyugalmat ajánlott a betegnek, majd búcsút vett Luisától. A beteg túljutott az életveszélyen, holnapután eljön megnézni, ígérte.

Amikor Nina becsukta mögötte a kertkaput, a doktor egy carozzellót pillantott meg; a bérkocsi lefelé tartott a Posíllipón.

Cirillo odaintette és beszállt.

- Hová parancsolja excellenciád? - kérdezte a kocsis.

- Porticiba, barátom. Itt egy piaszter, a tied, ha egy órán belül odaérünk.

Elővette a piasztert, de nem adta át.

- Viva san Gennaro! - kurjantotta a kocsis. És rásuhintott a lóra, hogy vágtára nógassa.

Ilyen iramban haladva Cirillo egy óránál is hamarabb ért volna célba, csakhogy a Nuova della Marina utcában hatalmas csődület állta a kocsi útját.