49 CHAMPIONET TÁBORNOK DIPLOMÁCIÁJA

Championnet maga elé tessékelte Ulrich őrnagyot. Átvonultak az ebédlőbe. Championnet az őrnagyot jobbjára ültette, Éblé tábornok mellé.

Az ebéd nem volt szibarita lakoma, de spártainak sem igen lehetett nevezni, valahol középúton állt a kettő között. Fénypontja mindenesetre az ital volt, VI. Pius pápa őszentségének pincéje szolgáltatta a jobbnál jobb borokat.

A társaság éppen asztalhoz ült, amikor eldördült az első ágyúlövés. Hamarosan követte a második, majd a harmadik.

A fiatalember összerezzent az első lövésre, alig ügyelt a másodikra, s a harmadik látszólag teljesen hidegen hagyta.

Nem kérdezte meg, mit jelentenek a lövések.

- Hallotta, őrnagy úr? - kérdezte Championnet, látva, hogy vendége hallgat.

- Hallom, tábornok, de bevallom, nem értem.

- Riasztó lövések.

Szinte ugyanabban a pillanatban megperdült kint a dob.

- Hát a dobszó? - kérdezte mosolyogva az osztrák tiszt.

- Általános riadó.

- Sejtettem!

- Istenem, nincs mit csodálni, a levél után, amellyel Mack tábornok megtisztelt... Feltételezem, hogy ismeri a levél tartalmát?

- Én írtam.

- Szép írása van, őrnagy úr.

- Mack tábornok mondta tollba a levelet.

- Mack tábornoknak kitűnő a stílusa.

- De hát hogy lehet ez? - kérdezte a fiatal őrnagy. Az ágyú dörgött, a dobok verték a riadót. - Ön nem rendelt el riadót, amióta én itt vagyok! Rám ismertek volna a dobok és az ágyúk? Vagy varázslat történt?

- Nem ártana bizony, ha ágyúink varázslatot mívelnének, mert mint tudja (vagy nem tudja?), összesen kilenc ágyúnk van. Nem túlságosan sok az önök száz ágyújához képest... Parancsol még egy darab sültet, őrnagy úr?

- Köszönöm, tábornok úr.

- Ágyúink nem lőnek maguktól, s a dobok sem perdültek maguktól táncra. A parancsot még az ön érkezése előtt kiadtam.

- Tábornok úr eszerint nem általam értesült a támadásról?

- Tudja, van egy házi démonom, mint Szókratésznek. Ha jól sejtem, hat nappal ezelőtt, egy hétfői napon indult el a király és Mack tábornok San Germanóból harmincezer emberrel, Micheroux Aquilából tizenkétezerrel és Damas Sessából tízezer emberrel, nem szólva Naselli tábornok nyolcezer emberéről, akik Nelson, a hírneves tengernagy kíséretében talán éppen most szállnak Livornóban partra, hogy elvágják toscanai visszavonulásunk útját. Hja, Mack tábornok nagy stratéga, ezt egész Európa tudja! Minthogy pedig nekem összesen tizenkétezer katonám van, s a Direktórium még ebből is elvesz háromezret, hogy a korfui helyőrséget megerősítse... Erről jut eszembe - fordult a tábornok Thiébaut-hoz -, kiadta már a háromezer ember indulására a parancsot? Anconában kell hajóra szállniuk.

- Nem, tábornok úr - felelte Thiébaut. - Éppen mert tudom, hogy seregünk létszáma mindössze tizenkétezer fő, mint tábornok úr is említette, úgy gondoltam, nem helyes ezt a létszámot háromezerrel csökkenteni.

- Ejnye! - mosolygott derűsen, mint mindig, Championnet. - Ne feledje, Thiébaut, a spártaiak mindössze háromszázan voltak. Meghalni így is, úgy is elegen vagyunk. Adja ki a parancsot, kedves Thiébaut-m, indítsa tüstént útnak az embereket.

Thiébaut felállt az asztaltól, és kisietett.

- Kóstolja meg ezt a csirkeszárnyat, őrnagy úr - szólt Championnet. - Ön nem eszik semmit. Scipio, aki egy személyben intendánsom, inasom és szakácsom, még azt találja hinni, hogy nem ízlik a főztje, és végképp búnak ereszti a fejét.

A fiatalember csakugyan felhagyott az evéssel, a tábornok szavaira figyelt. Most nekilátott, de szembeötlő zavarral: kezdte csapdának vélni Championnet megingathatatlan nyugalmát.

- Éblé - folytatta a tábornok -, rögtön ebéd után induljon útnak. Mialatt én Rieschach őrnaggyal megszemlélem a római helyőrséget, tegyen meg minden előkészületet a Teveronén a Tivoli-híd és a Teverén a Borghetto-híd felrobbantására. Mihelyt csapataink átkeltek a folyócskán és a folyón, levegőbe kell röpülnie a két hídnak.

- Igenis, tábornok úr - felelte egyszerűen Éblé.

A fiatal őrnagy kérdő pillantást vetett Championnet-ra.

- Még egy pohárkával ebből az albanói borból, őrnagy úr - mondta Championnet. - Őszentsége pincéjéből származik, a szakértők váltig állítják, hogy igen jó bor.

Rieschach kiitta a bort.

- Tehát átengedi nekünk Rómát, tábornok úr? - kérdezte aztán.

- Önnek, a tapasztalt katonaembernek nem kell magyaráznom, ugye kedves őrnagyom - felelte Championnet -, hogy az ember nem véd ezerhétszázkilencvenkilencben, Barras polgártárs korában egy várost, amelynek erődítményei kétszázhetvennégyből, Aurelianus császár korából származnak. Ha Mack tábornok a parthusok nyilaival, a Baleári-szigetek lakosainak parittyáival vagy akár Antonius híres, hetvenöt láb hosszú faltörő kosaival vonulna ellenem, megkockáztatnám az ostromot, de száz ágyúval szemben őrültség lenne.

Thiébaut visszaérkezett.

- Parancsait végrehajtottam, tábornok - jelentette.

Championnet köszönete jeléül biccentett.

- Mégsem ürítem ki teljesen Rómát - folytatta -, nem, nem. Thiébaut ötszáz emberrel bezárkózik az Angyalvárba. Ugye, Thiébaut?

- Ha ez a parancs, tábornok úr, természetesen.

- És semmi szín alatt nem adja fel a várat?

- Semmi szín alatt, azt meghiheti, tábornok.

- Az embereket maga választhatja ki. Ugye, talál ötszáz katonát, aki örömest meghal a francia becsületért?

- Könnyűszerrel.

- Egyébként még ma indulunk. Bocsássa meg, őrnagy úr, hogy kisded ügyeinkkel terhelem, de hát ön szakmabeli, tudja, hogy van ez... Még ma elindulunk. Arra kérem, Thiébaut, mindössze húsz napig tartson ki, húsz nap múltán újra Rómában leszek.

- Ó, miattam ne feszélyezze magát, tábornokom, lehet húsz nap, de lehet akár huszonöt vagy harminc is.

- Mindössze húsz napra van szükségem. Becsületszavamra mondom, Thiébaut, húsz nap múlva felszabadítom... Éblé - folytatta a tábornok -, Civita Castellanában csatlakozzék hozzánk, oda vonulok vissza, kitűnő pozíció, mindössze egy-két előretolt állást kell még kiépítenünk... Megbocsát, nemde, kedves őrnagyom?

- Tábornok, csak azt mondhatom, amit az imént Thiébaut kollégám: miattam ne feszélyezze magát.

- Mint látja, szeretek nyílt kártyákkal játszani. Önöknek hatvanezer emberük van, száz ágyújuk s annyi lőszerük, mint a pelyva, nekem mindössze kilencezer emberem, ha ugyan Joubert el nem küldi a kért háromezer főnyi erősítést, ezerötszáz ágyúgolyóm és kétmillió puskagolyóm. Megértheti, ha hátrányos helyzetünk némi elővigyázatra késztet.

A fiatalember kávéjáról is megfeledkezett, úgy hallgatta a tábornokot. Championnet figyelmét ez sem kerülte el.

- Igya meg a kávét, őrnagy úr, amíg meleg - mondta. - Scipio rendkívül büszke a kávéjára, sosem mulasztja el a lelkünkre kötni, hogy azon forrón igyuk meg.

- Csakugyan kitűnő a kávé - szólt az őrnagy.

- Hörpintse ki, fiatal barátom, mert ha nincs ellenére, mindjárt nyeregbe szállunk, és megszemléljük a helyőrséget. Egyúttal Thiébaut is kiválaszthatja a maga ötszáz emberét.

Rieschach őrnagy az utolsó cseppig kiitta kávéját, felállt, és egyetértése jeléül meghajolt a tábornok előtt.

Scipio közelebb jött.

- Igazán indulunk, tábornok úr? - kérdezte.

- Bizony, kedves Scipio! Átkozott szakma ez a mi szakmánk, az embernek soha nincs nyugta.

- De hiszen akkor csomagolnunk kell, tábornok úr, ládába kell raknom a könyveket, a térképeket meg a tervrajzokat.

- Dehogy kell, hagyj mindent szépen ott, ahol van, hamarosan visszajövünk érte... Kedves őrnagyom - Championnet már a kardját csatolta -, Mack tábornok, úgy hiszem, jól tenné, ha ebben a palotában ütne szállást, kitűnő könyvtár várja és elsőrendű térképek. Ajánlja, kérem, gondjaiba kedvelt könyveimet és tervrajzaimat, mindet odakölcsönzöm neki, a palotával egyetemben. Önre bízom a holmimat, ügyeljen rá. Ez a választás roppant célszerű lenne Mack tábornok részéről, már csak azért is, mert éppen velünk szemközt emelkedik, mint látja, a hatalmas Farnese-palota; a király előreláthatóan ott száll majd meg. Őfelsége a király és a fővezér akár telegráfiai úton is érintkezhet egymással, az átellenes ablakokból.

- Ha a tábornok csakugyan ideköltözik, kezeskedem, hogy az ön összes holmijára úgy ügyel majd, mint a szeme világára - felelte az őrnagy.

- Scipio - szólt a tábornok -, egy váltás ruhát és hat inget csomagolj az utazótáskámba. A táskát csatold mindjárt a lovam nyergére. A szemle után indulunk.

Championnet parancsait öt perc alatt végrehajtották. A Corsini-palota kapuja előtt négy-öt felnyergelt ló várt máris lovasára.

A fiatal őrnagy hiába nézelődött jobbra-balra, sehol nem látta a saját lovát. A tábornok lovásza remek, pihent állatot vezetett elé. A pisztolytáskán francia címer. Ulrich von Rieschach kérdő pillantást vetett a tábornokra.

- Lova kimerült, uram - mondta a tábornok -, hagyja, hadd fújja ki magát, a piazza del Popolón majd átveheti.

Az őrnagy tisztelgett köszönete jeléül, és nyeregbe szállt, Éblé és Thiébaut ugyancsak lóra pattant. A tábornokot kis lovas csapat kísérte. Ott feszített köztük régi ismerősünk, Martin őrmester is - még mindig sugárzott a büszkeségtől a gondolatra, hogy Itriből postakocsin utazott Rómába, egy valóságos nagykövet kocsiján. Scipiót egyelőre otthon marasztalták a háztartás gondjai, ő majd később csatlakozik a tábornok kíséretéhez.

A Corsini-palota - ahol, mellesleg megjegyezve, Krisztina svéd királynő meghalt valaha -, a Tevere jobb partján fekszik. A via Lungara másik oldalán, a palotától kőhajításnyira áll egy bájos kis épület, a villa Farnese, amelyet Raffaello örökbecsű freskói díszítenek. Ez az elragadó csecsebecse tulajdonképpen a hatalmas Farnese-palota egyik melléképülete, innen és a palotából hozatta el Ferdinánd az ókori és középkori művészet remekeit, amelyeket oly büszkén mutogatott Casertában Andrea Backernak, a fiatal bankárnak.

A kis csapat a Tevere jobb partján, a via Lungarán kaptatott fölfelé. Championnet jobbján Ulrich őrnagy haladt, bal oldalán Éblé tábornok. Thiébaut ezredes kissé hátramaradt, ő volt az összekötő kapocs a főcsoport és a csekély létszámú kíséret között.

Egy darabig némán lovagoltak. Championnet törte meg végül is a csendet.

- Itt Rómában az a csodálatos, hogy az ember lépten-nyomon az ókori vagy a középkori történelembe botlik. Látják ott azt a dombot? - mutatott a Tevere túlsó partjára. - A tetején az az épület a Sant’Onufrio, ahol Tasso meghalt hagymázban, amikor VIII. Kelemen pápa hívására Rómába érkezett, hogy ünnepélyesen megkoszorúzzák. Tíz évre rá ugyanez a VIII. Kelemen pápa, akire V. Sixtus azt mondta, hogy ő az egyetlen férfi Rómában, a Savella-börtönbe záratta - emitt, jobb kéz felől van a börtön! - a híres Beatrice Cencit. Halála előestéjén festette róla Guido Reni azt a szép arcképet, amelyet maga is megszemlélhet majd, őrnagy úr, a Colonna-palotában, úgy négy-öt nap múlva, ha már berendezkedtek Rómában. A Tevere partján, az Angyalvárral szemközt emelkedik a Tordinone-börtön... majd azt is megmutatom! Ott raboskodtak Beatrice Cenci fivérei. Beatrice Cencit őszentsége különleges kegyelme folytán mindössze fejvesztésre ítélték, fivérét, Giacomót ellenben egy taligán körbehurcolták az egész városon, s a körséta alatt a hóhér fogóval tépdeste testéről a húst. Így jutott el a vérpadra, ahol nővére várta... S mindez csupán azért, hogy megbosszulják rajtuk egy elvetemült gazember halálát, aki megölte két fiát, erőszakot követett el tulajdon lányán, s csakis azért kerülte el mindaddig az igazságszolgáltatás sújtó kezét, mert valóságos aranyesővel árasztotta el bíráit. VIII. Kelemen egy pillanatig kacérkodott ugyan a gondolattal, hogy megkegyelmez a Cenci családnak, amelynek egyetlen bűne az volt, hogy nem várt hóhérra az ítélet végrehajtásával, de Beatrice szerencsétlenségére az idő tájt ölte meg Santa Croce hercege is az anyját - afféle újabb kori Messalinát, aki inasaival adta össze magát, és meggyalázta a herceg apjának emlékét. A pápa megijedt, látva, mennyivel több erkölcs szorult a gyermekekbe, mint az apákba, mennyivel több igazságérzet a gyilkosokba, mint a bírákba, s mind a négy Cenci, a két fivér, a húg és a mostohaanya feje lehullt a vérpadon. A vérpad a Tevere túlsó partján állt, ott ni, kukucskáljanak csak át ezen a keskeny résen. A hagyomány úgy tartja, hogy VIII. Kelemen maga is végignézte a kivégzést az Angyalvár egyik ablakából. A várba állítólag ezen a hosszú, fedett folyosón jutott el, amelyet itt láthatnak, bal kéz felől. Ezt VI. Sándor pápa építette, hogy utódai ostrom vagy forradalom esetén kiszökhessenek a Vatikánból, és az Angyalvárban találjanak menedéket. Azt beszélik, maga Sándor pápa is gyakran használta a rejtekutat; azokat a bíborosokat látogatta meg, akiket Hadrianus császár emlékművében tartott fogva, és a Caligula-Nero-hagyomány szellemében rendre megfojtatott, persze csak azután, hogy az ő ösztökélésére vagyonukat végrendeletileg a pápára testálták.

- Ön nagyszerű cicerone, tábornok úr. Őszintén sajnálom, hogy nem négy napot, hanem csupán négy órát tölthetek a társaságában, s fájdalom, ebből is eltelt már vagy kettő.

- Négy nap kevés ehhez a csodálatos országhoz. Négy nap múltán nyilván négy hónapot kívánna, négy hónap után négy esztendőt. De egy teljes élet is kevés lenne rá, hogy lajstromba vegye a város minden emlékét... nemhiába nevezik Örök Városnak. Látja például ott azokat az ívroncsokat, amelyeken megtörik a folyam, s a két parton a hídfő maradványait? Ez volt a pons Triumphalis, a Győzelem hídja. A mai Szent Péter-bazilika helyén állt Mars temploma, onnan vonultak át a pons Triumphalison a győztes hadvezérek: Aemilius Paulus, aki legyőzte Perszeuszt, Pompeius, aki legyőzte Armenia királyát, Tigranust, Iberia királyát, Artocest, Albánia királyát, Orosest, Media királyát, Dariust, a nabateausok királyát, Aretát és Antiochust, a kommagének és a kalózok királyát. Ezer várat vett be, kilencszáz várost hódított meg, nyolcszáz hajót zsákmányolt, és megalapított, illetve benépesített kilenc új várost. A diadal emlékére állította hadizsákmánya egy töredékéből a szép Minerva-templomot, a Septa Júlia tér díszét, a Virgo vízvezeték mellett. Homlokzatára bronzbetűkkel a következőket íratta fel: „Pompeius Maximus Imperator, aki győzelmesen befejezte a harminc évig tartó háborút, aki megvert, megfutamított, megölt vagy megadásra kényszerített tizenkétmillió-száznyolcvanezer embert, elsüllyesztett vagy elfogott nyolcszáznegyvenhat hajót, aki előtt ezerötszázharmincnyolc város és vár hódolt meg, aki leigázta a Moeris-tó és a Vörös-tenger között elterülő földeket mind, ím, beváltotta Minervának tett fogadalmát.” Őutána Julius Caesar, Augustus és Tiberius vonult át a hídon. Még jó, hogy azóta romba dőlt - fűzte hozzá a tábornok szomorkás mosollyal -, mert meglehet, felfuvalkodottságunkban mi is átvonulnánk rajta, pedig hát hol vagyunk mi, méltatlan utódok, az ő nagyságuktól.

Championnet-t megrohanták gondolatai, a szó elhalt ajkán. A fiatal tiszt nem merte megtörni a csendet a pons Triumphalistól, amely jobb kéz felé elmaradt mögöttük, egészen az Angyalvár hídjáig. A csapat fellovagolt a hídra, hogy átkeljen a folyó bal partjára.

A híd közepén megszólalt az őrnagy, vállalva a tapintatlanság kockázatát:

- Ugye, Hadrianus emlékműve mellett lovagoltunk az imént el?

Championnet mintha álmaiból riadt volna fel.

- Igen - felelte. - A híd, amelyen most kelünk át, eredetileg nyilván az emlékműhöz épült. Bernini állította helyre, és szokott pompaszeretetével alaposan kicifrázta. A Hadrianus-emlékműbe zárkózik majd be Thiébaut. Nem újdonság neki az ostrom, kiállt ő egyet-kettőt ennek előtte is! Nézze csak ezt a teret, mutattam az imént messzebbről, itt fejezték le Beatricét és családját. Ha balra kanyarodnánk, egyenesen a tardinonei börtönhöz jutnánk. Ezen a kis téren, ahová most érkezünk, áll a Medvéhez címzett vendégfogadó. Cégére mit sem változott azóta, hogy itt szállt meg Montaigne, a nagy kétkedő. Jelmondata három kurta szó: „Que sais-je?” - „Ugyan mit tudok?”; ennyire jutott hatezer év alatt az emberi géniusz. Újabb hatezer év múltán születik tán egy újabb nagy kétkedő, s az már csak annyit mond: „Peut-être” - „Talán”.

- Hát ön mit mond, tábornok úr?

- Azt, hogy a silánynál is silányabb az a kormányzat, amelyik eltűri, hogy ekkora terület heverjen parlagon (balra nézzen, balra!), úgyszólván a város szívében. Ez a temérdek mocsár azé a királyé, akit ön szolgál. Különben a Farnesék hagyatéka, s nyaranta a malária fő fészke. III. Pál pápa, aki ezt a hatalmas területet fiára, a pármai hercegre hagyta, aligha sejtette, hogy a váltólázat örökítette általa utódaira. Ugyan mondja már meg Ferdinánd királynak, őrnagy úr, hogy kegyeletes és amellett roppant keresztényi cselekedet lenne kiszárítani és művelés alá venni ezt a mezőséget, a föld bőséges terméssel hálálná meg a belefektetett fáradságot. Egy új híd, itt ni, új városnegyedet hívna életre. Róma egy ugrással a folyó túlsó oldalán teremne, házak nőnének ki a földből az Angyalvár és a piazza del Popolo között elterülő pusztaság helyén, s az élet elűzné a halált. Ehhez azonban olyan kormányzat kellene, amelyik igazán szívén viseli alattvalóinak sorsát; ehhez az a nagy jótétemény kellene, amely ellen ön nem átall harcolni, művelt és okos ember létére: tudniillik a szabadság. Egy szép napon eljön ide is, eljön majd, s nem röpke és véletlen tünemény lesz többé, mint most, amikor erőnek erejével hoztuk el ide, hanem örök és halhatatlan, édes gyermeke a kornak, a haladásnak. Figyelje csak meg azt a kis sikátort ott a templom, a Szent Jeromos-templom mellett. Egy éjjel két óra tájban öt ember jött végig a sikátoron, négy gyalog, egy lovon. A lovas nyerge mögött egy hulla feküdt, feje-lába kétoldalt hosszan lecsüngött a ló hátáról.

„...- Láttok valakit? - kérdezte a lovas.

Ketten az Angyalvár irányába kémleltek, ketten a piazza del Popolo irányába.

- Senkit - felelték.

Ekkor a folyóhoz léptetett a lovas, és lovát háttal fordította a víznek. Két ember megragadta a hullát, az egyik a lábánál, a másik a fejénél, háromszor meghimbálták, harmadjára a folyóba hajították.

A test belecsobbant a vízbe.

- Megtörtént? - kérdezte a lovas.

- Meg, nagyuram - felelték az emberek.

A lovas megfordult.

- Mi lebeg a vízen? - kérdezte.

- Uram, a köpenye - válaszolta az egyik ember.

Egy másik felmarkolt néhány követ, és egy darabon lefutott a parton, a víz folyása irányában. A köveket addig hajigálta célba, míg a köpeny el nem merült.

- Rendben van - szólt ekkor a lovas.

Egy erszényt vetett oda az embereknek, megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott.”

A halott Kandia hercege volt, a lovas Cesare Borgia. Cesare Borgia féltékeny lett húgára, Lucreziára, s megölte fivérét, Kandia hercegét... Szerencsére megérkeztünk - tette hozzá Championnet. - A véletlen, a királyok és a pápák bűneinek megtorlója akarta így, hogy ez a történet legyen az utolsó, amelyet még meghallgatott. Érdekes történet, ismerje el...

A kis csapat, amelyet a Corsini-palotától egészen a Ripetta végéig követtünk nyomon, csakugyan éppen most kanyarodott ki a piazza del Popolóra. A téren hadirendben felsorakozva ott állt már a római helyőrség.

Mintegy háromezer ember - nagyobbrészt franciák, kisebbrészt lengyelek.

A tábornok láttán háromezer torokból tört fel a lelkes kiáltás:

- Éljen a köztársaság!

A tábornok megállt a legelső sorral szemközt, a sor közepén. Intett, jelezve, hogy beszélni akar. Egyszeriben elült az éljenzés.

- Barátaim - szólt a tábornok. - Kénytelen vagyok Rómát feladni, de nem ürítem ki egészen. Thiébaut ezredest itthagyom, ötszáz emberrel megszállja az Angyalvárat. Megesküdtem a becsületemre, hogy húsz napon belül visszatérek őket felszabadítani. Hajlandók vagytok megesküdni ti is, velem együtt?

- Igen, igen, igen - hangzott a felelet háromezer torokból.

- A becsületre?

- A becsületre - visszhangozta háromezer hang.

- Válasszatok tehát ki ötszáz embert magatok közül folytatta Championnet -, akik inkább ott pusztulnak az Angyalvár romjai alatt, de nem adják meg magukat.

- Mindnyájan megyünk! Mind! - kiáltották a felhívásra válaszul a katonák.

- Az őrmesterek - szólt Championnet - lépjenek ki a sorból, és válasszanak ki századonként tizenöt embert.

Tíz perc leforgása alatt külön csoportban állt a kiválasztott négyszáznyolcvan ember.

- Barátaim - fordult feléjük Championnet -, rátok bízom mindkét ezred zászlóit. Mi majd eljövünk értük. A zászlótartók lépjenek át az Angyalvár védőinek csoportjába.

A zászlótartók lelkes „Éljen Championnet!”, „Éljen a köztársaság!” kiáltások közepette engedelmeskedtek.

- Thiébaut ezredes - mondta ekkor Championnet -, esküdjön és eskesse meg az embereit is, hogy elesnek mind egy szálig, ha kell, de semmi szín alatt nem adják meg magukat.

A karok esküvésre lendültek.

- Esküszünk! - harsogták mind egy emberként.

Championnet szárnysegéde mellé léptetett.

- Ölelj meg, Thiébaut - mondta -, ha volna fiam, őrá bíztam volna a dicsőséges feladatot, amit ezennel rád bízok.

A tábornok és a szárnysegéd összeölelkezett. A helyőrség tombolva éljenzett, kiáltozott, hurrázott.

Kettőre harangoztak a Santa Maria del Popolo-templom tornyában.

- Rieschach őrnagy - fordult Championnet a fiatal futárhoz -, letelt a négy óra, sajnos, nem marasztalhatom tovább.

Az őrnagy a Ripetta irányába tekintett.

- Vár még valamit, uram? - kérdezte Championnet.

- Az ön lován ülök, tábornok úr.

- Remélem, uram, megtisztel azzal, hogy elfogadja tőlem az együtt töltött, gyorsan elröppent percek emlékére.

- Nem utasíthatom vissza az ajándékot, sőt, még csak nem is habozhatom elfogadni, nehogy udvariatlansággal feleljek az ön előzékenységére. Köszönöm, tábornok, teljes szívemből köszönöm.

És kezét szívére szorítva meghajolt.

- Mit jelenthetek tehát Mack tábornok úrnak?

- Amit látott és hallott. Még meg is toldhatja a következővel. Amikor elutazásom előtt búcsút vettem a Direktórium tagjaitól, Barras polgártárs vállamra tette a kezét, s azt mondta: „Ha mégis kitör a háború, ön lesz valamennyi francia tábornok közül az első, akit a Köztársaság azzal bíz meg, érdemei jutalmául, hogy egy királyt űzzön el trónjáról.”

- És mit felelt rá, tábornok úr?

- Azt mondtam: „Becsületszavamra eleget teszek a Köztársaság megbízatásának.” Én soha nem szegtem még meg a becsületszavamat, őrnagy úr, bátran megmondhatja Ferdinánd királynak, hogy jó lesz vigyáznia.

- Megmondom, uram - felelte a fiatalember -, mert olyan vezérrel, mint ön, s olyan emberekkel, mint az ön katonái, a lehetetlen is lehetségessé válik. Legyen szíves, tábornok úr, megmutatni, merre kell mennem.

- Martin őrmester - szólt Championnet -, vegyen maga mellé négy embert, és kísérje el Rieschach őrnagyot a San Giovanni-kapuhoz. Utána csatlakozzék hozzánk, a Stortába vezető úton.

Még egyszer kezet rázott a tábornok az őrnaggyal, aztán Rieschach a Babuino utcán elvágtatott. Martin őrmester mutatta elöl az utat, a négy dragonyos mögöttük vágtázott. Thiébaut ezredes ötszáz emberével a Ripettán át bevonult és bezárkózott az Angyalvárba. A helyőrség maradéka, Championnet tábornokkal és vezérkarával az élen, nagy dobpergés közepette, a porta del Popolón át kivonult Rómából.