ELŐSZÓ

E regény tárgyát képező események oly különösek, a felvonultatott szereplők oly rendkívüliek, hogy mielőtt a könyv első fejezetében átengedném nekik a terepet, úgy hiszem, elöljáróban el kell mondanom róluk egyet-mást leendő olvasóimnak.

Az események 1798 és 1800 között, a Direktórium korszakában játszódnak. E korszakra két tény nyomja rá bélyegét: hogy Championnet meghódítja a nápolyi királyságot; és hogy Ruffo kardinális visszahelyezi a trónra Ferdinánd királyt. Egyik hihetetlenebb, mint a másik, minthogy Championnet alig 10 000 republikánus katonájával tönkrever egy 65 000 főnyi reguláris hadsereget, s háromnapos ostrommal elfoglal egy 500 000 lakosú fővárost; Ruffo pedig hatodmagával indul el Messinából, végighalad - mint a lavina - az egész félszigeten, Reggiótól a Maddalena-hídig, Nápolyba már 40 000 sanfedista élén érkezik, s visszahelyezi a trónra az elűzött királyt.

Hogy efféle képtelenségek történelmi ténnyé válhassanak, ahhoz Nápoly kell, a tudatlan, ingatag és babonás nápolyi nép.

A cselekmény kerete tehát:

a francia betörés, a parthenopéi köztársaság kikiáltása, e köztársaság négyhónapos fennállása alatt nagy egyéniségek kibontakozása, akik Nápoly dicsőségére váltak, Ruffo sanfedista ellenakciója, Ferdinánd visszahelyezése a trónra s a restaurációt követő vérontás.

Ami a szereplőket illeti: részben történelmi, részben kitalált személyek, mint korábbi ilyen természetű regényeinkben is.

Olvasóink tán furcsállni fogják, hogy a kitalált személyeknek, a tulajdonképpeni regény hőseinek a megítélését teljesen rájuk bízzuk, s egyetlen szót sem hozunk fel mentségükre. De több mint negyedszázad alatt a kedves olvasók annyi elnézést tanúsítottak már irántunk, hogy úgy hisszük, felesleges régi rokonszenvükre apellálnunk most, amikor hét-nyolc évi hallgatás után újra jelentkezünk. Boldognak mondhatjuk magunkat, ha annyi jóakarattal lesznek ismét irántunk, mint korábban mindig.

Ellenben nagyon is szükségesnek tartjuk, hogy egyet-mást közöljünk a történelmi szereplőkről; másként megkockáztatnók, hogy ha nem is fantazmagóriát, de legalábbis önkényesen formált történelmi maskarákat lássanak bennük, annyira elütnek ugyanis - groteszk különcségeikkel vagy vadállati kegyetlenségükkel - nemcsak attól, amit magunk körül tapasztalunk, de attól is, amit egyáltalán el tudunk képzelni.

Mert volt-e valaha példa királyságra, amelyet egy Ferdinánd képvisel, vagy népre, amelyet egy Mammone jelképez? Mint látják, alakjaimat a társadalmi ranglétra legalsó s legfelső fokáról választottam: fent a király, az állam vezetője, s lent a paraszt, a bandavezér.

Kezdjük a királlyal. S hogy a royalista lelkek ne vádolhassanak kegyeletsértéssel, szólaltassuk meg azt az embert, aki kétszer is járt Nápolyban, s épp abban a korszakában látta és tanulmányozta Ferdinándot, amelyben a cselekmény kívánalmainak megfelelően mi színre léptetjük. Ez az ember Joseph Gorani, francia polgár, ahogy önmagát nevezi, s egy Titkos és kritikai emlékirat Itália főbb államainak királyi udvarairól, kormányairól és erkölcseiről című mű szerzője.

E könyv három részletét idézzük, hogy bemutassuk a nápolyi királyt, a tanulót, a nápolyi királyt, a vadászt, és a nápolyi királyt, a halászt.

Átadom a szót Goraninak:

A NÁPOLYI KIRÁLY NEVELTETÉSE

Amikor VI. Ferdinánd spanyol király meghalt, s III. Károly megvált a nápolyi tróntól, hogy a spanyol trónt elfoglalja, legidősebb fiát uralkodásra alkalmatlannak nyilvánította, a másodikat Asturia hercegévé nevezte ki, s a harmadikat Nápolyban hagyta, ahol is királlyá koronázták, bár még nagyon fiatal volt. A legidősebb fiú a kegyetlen bánásmód következtében hülyült meg, anyja, a királyné, állandóan verte, ahogy csak a legalja söpredék köréből származó rossz anyák szokták; szász hercegnő volt, szívtelen, fukar, hatalomvágyó és gonosz. Amikor Károly Spanyolországba indult, úgy határozott, hogy a még gyermek nápolyi király mellé nevelőt állít. A királyné, noha mindenki másnál jobban bízott a nevelés erejében, árverés útján töltötte be ezt az állást, a legeslegfontosabbat, így az a legtöbbet ígérőnek, San Nicandro hercegének jutott.

San Nicandrónál tisztátalanabb lélek még nem támadt Nápoly iszapjából. Tudatlan volt, a legszégyenletesebb bűnök rabja, s életében sem olvasott mást, mint Mária imádságoskönyvét, aki iránt mindig különleges tisztelettel viseltetett. Ez a tisztelet egyébiránt nem akadályozta meg abban, hogy a legaljasabb kicsapongások közepette éljen. Ilyen volt az az ember, akire egy király nevelésének felelősségteljes hivatalát bízták. Képzelhető, milyen következményekkel járt ez a választás: lévén maga is tudatlan, neveltjét sem tanította meg semmire; s még ez sem volt elég - hogy örökös gyermekségben tartsa, magafajtájú egyénekkel vette körül, s távol tartott tőle minden valamirevaló embert, aki felkelthette volna benne a művelődés vágyát; minthogy hatalma korlátlan volt, a királyi kegyeket, hivatalokat és címeket pénzért árusította; s mert a királyt alkalmatlanná akarta tenni arra, hogy a királyság igazgatásának akár legcsekélyebb részletét is megismerje, korán beléoltotta a vadászat szenvedélyét, azzal az ürüggyel, hogy általa megnyerheti apja szívét, aki maga is kedvelte ezt a szórakozást. S mintha egy szenvedély nem is lenne elég, a halászatra is rákapatta a királyt, hogy távol tartsa az államügyektől, s mind a mai napig ez a király két főszórakozása.

A nápolyi király nagyon eleven, s még inkább az volt gyerekkorában: minden percét szórakozással akarta kitölteni. Nevelője mindig újfajta mulatságokat talált ki számára, már csak azért is, hogy alapvetően jó és igen szelíd természetét megváltoztassa. San Nicandro tudta, hogy az asturiai herceg - ma ő a spanyol király - legjobb élvezete az, ha nyulat nyúzhat; arra ösztökélte tehát tanítványát, hogy nyulakat öldössön. A király egy szűk átjárónál leste az odahajtott nyulakat, s egy erejéhez méretezett bunkóval nagy hahotázva agyoncsapta őket. Változatosság okából kutyákat és macskákat is felhajtatott, s addig verte az állatokat, amíg beledöglöttek. Végül, az élvezet fokozására már embereket óhajtott verni, s nevelője ezt igen ésszerűnek ítélte. Parasztokkal, katonákkal, munkásokkal, sőt, még udvarbéli nemesurakkal is eljátszadozott így a koronás gyermek, s csak III. Károly parancsa vetett véget e nemes szórakozásnak - ettől fogva a király csupán állatokat verhetett, kutyák kivételével, minthogy azokat a spanyol király tulajdon katolikus és királyi oltalma alá helyezte, így nevelkedett IV. Ferdinánd, akit még írni és olvasni sem tanítottak meg; első tanítója Mária Karolina, a felesége lett.

A NÁPOLYI KIRÁLY VADÁSZIK

Ilyen nevelésnek a gyümölcse csak egy szörnyeteg, egy Caligula lehetett. A nápolyiak erre is voltak elkészülve. De az ifjú uralkodó természetes jósága felülkerekedett bűnös neveltetése hatásán. Ha kigyógyul vadász- és halászszenvedélyéből, s ahelyett, hogy ezekre pazarolja, a közügyeknek szenteli értékes idejét, kiváló fejedelemmé válhatott volna. De hát a mai napig sajnál akár csak egy napot másra vesztegetni, mint kedvelt szórakozásaira, s inkább hátat fordít a legfontosabb államügyeknek is; a királyné és a miniszterek pedig alaposan kiaknázzák ezt a gyengéjét.

1788 januárjában Ferdinánd összehívta az államtanácsot casertai palotájában. Az ülésen részt vett a királyné, Acton, a miniszter, Caracciolo és még néhányan. Rendkívül fontos ügyről tanácskoztak. A vita kellős közepén kopogtak az ajtón. Mindenki megdöbbent, el nem tudták képzelni, ki lehet az a vakmerő, aki ilyen pillanatban kopogni mer; de a király az ajtóhoz sietett, kinyitotta, kilépett rajta, majd hamarosan visszatért, s örömmámorban úszva arra kérte a jelenlevőket, végezzenek gyorsan, mert őt elszólítja egy, a szóban forgónál sokkalta fontosabb ügy. Az ülést berekesztették, s a király visszavonult szobájába, hogy korán lefeküdjön, s másnap már pirkadatkor talpon legyen.

Ez a hasonlíthatatlanul fontosabb ügy - egy vadászat volt, s a kopogtatás az ajtón előre megbeszélt jel; a király vadásza jelentette a parancs szerint, hogy hajnalban vaddisznófalkát láttak az erdőben, s hogy a falka naponta ugyanazon a helyen gyűlik össze. Nemde csakugyan meg kellett szakítani a tanácskozást, hogy a király korán fekhessen, s meglephesse a vaddisznókat! Mivé is lett volna Ferdinánd dicsősége, ha a disznókat elszalasztja!

Máskor három sípjel hangzott fel, ugyanott s ugyanilyen alkalomkor, megint csak megbeszélt jel a király s vadásza között. A királyné s a tanácskozás többi résztvevője nem vette jó néven a tréfát, egyedül a király derült, fürgén kinyitotta az egyik ablakot, s meghallgatta a jelentést. A vadász ezúttal madárrajt jelzett, és megjegyezte, hogy ha őfelsége jó zsákmánynak akar örvendeni, egy percet sem késlekedhet.

Amikor a vadász elhallgatott, Ferdinánd visszasietett, s így szólt a királynéhoz:

- Drága úrnőm, elnökölj helyettem, és hozz neked tetsző döntést az ügyben, amely miatt összegyűltünk.

A NÁPOLYI KIRÁLY HALÁSZIK

Aki hírét hallja, mulattató mesének véli, pedig ez a színtiszta igazság: a nápolyi király nemcsak hogy halászik, hanem a halat is maga adja el. Magamnak is volt részem e mulatságos és páratlan látványban: elmondom, hogy történt.

A király rendesen Nápolytól három-négy mérföldre, a Posíllipo hegy szomszédságában halászik a tengeren; a bő fogással aztán visszasiet a szárazföldre, s miután kikötött, sor kerül a mulatság legélvezetesebb részére: a parton kirakják a zsákmányt, jönnek a vevők, és magával az uralkodóval alkusznak az árura. Ferdinánd sosem ad hitelbe, sőt, előbb kéri a pénzt, s csak aztán adja ki kezéből az árut, annyira gyanakvó és bizalmatlan őfelsége. Ilyenkor bárki megközelítheti a királyt, s a lazzaronék inkább, mint bárki más, mert a király sokkal jobban kedveli őket, mint a többi bámészkodót. A lazzaronék azonban előzékenyen utat nyitnak az idegeneknek, akik közelről szeretnék látni a királyt. Amikor megkezdődik az eladás, a jelenet rendkívül komikussá válik. A király minél drágábban igyekszik eladni a halat, tulajdon királyi kezébe fogja, úgy dicséri, s mindenfélét összebeszél, amiről azt képzeli, hogy felkelti a vásárlókedvet.

A nápolyiak általában igen közvetlenek, s ilyen alkalmakkor a lehető legfesztelenebbül bánnak a királlyal, gorombáskodnak vele, mintha csakugyan közönséges, árdrágító halaskofa lenne. A királyt roppantul szórakoztatják a szitkok, teli torokból nevet, aztán felkeresi a királynét, s elmeséli neki, mi minden történt a halászatnál és a halárusításnál, miközben csak úgy ontja elméncségeit. De mialatt a király vadászik vagy halászik, a királyné és a miniszterek, mint már mondtuk, kényük-kedvük szerint kormányoznak, nem éppen a köz javára.

Türelem, Ferdinánd király mindjárt új oldaláról is bemutatkozik.

Ezúttal nem Goranit szólaltatjuk meg, az utazót, aki a királyt pillanatokra látta csak, amint halat árusított vagy vadászatra vágtatott, hanem a királyi ház egyik bennfentesét, Palmieri de Miccichét, Villalba márkit, a király szeretőjének szeretőjét: ő majd teljes cinikus gyávaságában állítja elénk a királyt.

Figyeljünk tehát, Villalba márki beszél - a mi nyelvünkön:

Ismerik, nemde Ferdinánd visszavonulásának, azaz pontosabban szólva, menekülésének részleteit, 1798 végén, a dél-itáliai események során?

Mack osztrák generális vezénylete alatt a király jelenlététől fellelkesült hatvanezer nápolyi diadalmenetben nyomult előre Rómáig, Ott Championnet és Macdonald kis létszámú csapataikat összevonva, megütköznek ezzel a hadsereggel, és megfutamítják.

Ferdinánd Albanóban értesült a megsemmisítő vereségről.

- Fuimmo! fuimmo! - kiáltotta.

És csakugyan menekült.

De mielőtt kocsira szállt, így szólt kísérőjéhez:

- Ugyan, drága Ascoli, te is tudod, mennyi jakobinus nyüzsög manapság errefelé! Ezek a kurafik mind csak azon jártatják az eszüket, hogyan ölhetnének meg. Tudod, mit, cseréljünk ruhát. Amíg utazunk, te leszel a király, én meg Ascoli herceg. Így kevesebbet kockáztatok.

Ahogy mondta, úgy lett: a nagylelkű Ascoli örömmel ráállt e hihetetlen javaslatra, gyorsan felöltötte a király uniformisát, neki meg odaadta a maga ruháját, elhelyezkedett a kocsi jobb felén, s aztán - hajts, kocsis!

A herceg - akárcsak egy új Dandino - hibátlanul játszotta a király szerepét végig az egész úton Nápolyig, Ferdinánd viszont, akit a félelem találékonnyá tett, oly tökéletesen alakította a legalázatosabb udvaronc szerepét, mintha egész életében mást se csinált volna.

Valójában a király mindig hálás maradt Ascoli hercegnek rendkívüli királyhűsége e megnyilvánulásáért, s élete végéig elhalmozta kegyének beszédes bizonyítékaival, de olykor különös előszeretettel gúnyt is űzött hűségéből és a saját nyúlszívűségéből - e kedvtelést a fejedelem különleges jelleme magyarázza.

Egyszer egy estét töltöttem Floridia hercegnőnél, hármasban a felséges úrral. Ő karját nyújtotta a hercegnőnek, hogy a vacsoraasztalhoz vezesse. A ház úrnőjének egyszerű barátja lévén, nyomasztó tisztelet fogott el az új vendég jelenlétében, Domine, non sum dignus, Uram nem vagyok méltó - mormogtam a fogam között, és még néhány lépést hátráltam is. A nemes hölgy, egy utolsó pillantást vetvén öltözékére, dicsérni kezdte a herceget, s ragaszkodását a felséges szeretőhöz.

- Kétség sem fér hozzá - mondotta a királynak -, hogy a herceg felségednek igaz barátja, legodaadóbb szolgája, stb., stb.

- Igen, igen, donna Lucia - felelte a király. - Kérdezze csak meg a herceget, hogy jártam túl az eszén, amikor Albanóból menekültünk.

Azzal elmesélte a ruhacsere történetét, s hogy milyen jól játszották mindketten szerepüket, és teli torokból hahotázva, hogy a könnye is kicsordult, hozzátette:

- Ő volt a király! Ha történetesen jakobinusokkal találkozunk, őt akasztották volna fel, én meg megmenekülök!

Furcsa történet ez nagyon, minden részletében: furcsa a vereség, furcsa a menekülés, furcsa a király javaslata, s furcsa ez a beismerés egy idegen jelenlétében, hiszen én idegennek számítottam az udvarnál s a király szemében, akivel életemben kétszer ha találkoztam.

S az emberiség szerencséjére a legkevésbé furcsa még e történetben a derék udvaronc hűsége.

De a kép, amelyet regényünk e szereplőjéről felvázolunk - nehogy az olvasó kételkedni találjon ábrázolat és modell hasonlóságában -, nem lenne teljes, ha a királyi bohócot csakis lazzarone mivoltában látnók. Profilból komikus, de szemtől szembe ijesztő.

Íme, szó szerinti fordításban a levél, amelyet Ruffónak írt, amikor az győztesen bevonulni készült Nápolyba. A levél első sorától az utolsóig nem egyéb, mint a gyűlölet, bosszúvágy és félelem diktálta törvénytelen büntetések jegyzéke.

Palermo, 1799. máj. 1.

Eminenciás uram,

Többször is elolvastam s a legnagyobb gonddal mérlegeltem április 1-i levelének ama passzusát, amely a követendő eljárást taglalja a már kézre kerített vagy akár vidéken, akár - ha Isten segítségével visszahódítottuk - a fővárosban kézre kerítendő nagyszámú bűnös ügyében, s mindenekelőtt ki kell jelentenem, hogy mindazt, amit e tárgyban Eminenciád mond, nagyon bölcsnek találtam, ama értelem, szellem és hűség fényében ragyogónak, amelyről Eminenciád annyiszor tett már félreérthetetlen módon tanúbizonyságot és tesz most is, szüntelenül.

Közlöm tehát Eminenciáddal utasításaimat.

Egyetértek abban, hogy nem kell erőltetni a bűnösök jelkutatását, annál is kevésbé, mert a bitangok nyíltan kimutatták a foguk fehérét, könnyűszerrel kézre keríthetjük tehát a legaljasabbakat.

Az az óhajom, hogy a bűnösök alábbi csoportjait letartóztassák és gondosan őrizzék:

A nápolyi törvényhozó és végrehajtó bizottság, valamint az ideiglenes kormány minden tagját;

A köztársasági rendőrség és a katonai bizottság minden tagját;

Mindazokat, akik tisztséget viseltek a különféle községi önkormányzatokban, vagy általában hivatalt vállaltak a köztársaság vagy a franciák alatt;

Mindazokat, akik aláírásukkal támogatták azt a bizottságot, amelyet kormányzatom állítólagos pazarlásainak és hűtlen pénzkezelésének kivizsgálására küldöttek ki;

Minden tisztet, aki az én szolgálatomból átlépett az úgynevezett köztársaság vagy a franciák szolgálatába. Magától értetődik, hogy ha valamely tisztem hadseregem vagy szövetségeseim elleni fegyveres harcban kerülne kézre, huszonnégy órán belül, minden teketória nélkül főbe kell lőni, valamint azokat a bárókat is, akik katonáimnak vagy a szövetséges katonáknak fegyveresen állnak ellen.

Mindazokat, akik köztársasági újságokat alapítottak, vagy felhívásokat s egyéb írásokat nyomattak ki, olyan munkákat például, amelyek népemet lázadásra izgatják, s az új kormány elveit terjesztik.

Le kell tartóztatni a polgármestereket s azokat a képviselőket, akik kiragadták a hatalmat helyettesem, Pignatelli tábornok kezéből, vagy ellenálltak rendelkezéseinek, s olyan rendszabályokat foganatosítottak, amelyek ellentétben állnak az alattvalói hűséggel.

Azt óhajtom továbbá, hogy letartóztassanak egy bizonyos Luisa Molina San Felice nevezetű nőt, és egy Vincenzo Cuoco nevű egyént, akik lefedték a royalista ellenforradalom tervét, amelynek élén Backer és fia állt.

Miután ezek megtörténtek, megbízható, válogatott férfiakból rendkívüli tanácsot szándékozom alakítani; ők majd katonai bíróság módjára, ítélkeznek a letartóztatott főbb bűnösök felett, s érvényesítik a törvény teljes szigorát.

Azokat, akiket a bíróság kevésbé bűnösnek ítél, életfogytiglan száműzetem birodalmamból, s vagyonukat elkoboztatom.

Egyébként, meg kell mondanom, rendkívül bölcsnek találtam Eminenciád megjegyzését a száműzetést illetően; de ha el is tekintek egyéb hátrányaitól, az a véleményem, hogy jobb végleg megszabadulni a viperáktól, mint keblünkön melengetni őket. Ha volna egy szárazföldi tartományaimtól nagyon messze eső szigetem, örömest elfogadnám javaslatát, hogy oda száműzzem őket, de szigeteim közel fekszenek a kettős királysághoz, s így ezeknek az embereknek módjuk nyílhatna összeesküvéseket szövögetni más gonosztevőkkel és elégedetlenekkel, akiket nem sikerült államainkból kiirtanunk. Egyébiránt azok az - Istennek hála - jelentékeny vereségek, amelyeket a franciák elszenvedtek, s remélem, ezután is elszenvednek, csakugyan lehetetlenné teszik, hogy a száműzöttek ártsanak nekünk. De jól meg kell fontolnunk, hová száműzzük őket, s mi módon, hogy semmiféle veszélytől ne kelljen tartanunk: pillanatnyilag leginkább ez foglalkoztat.

Mihelyt Nápoly a miénk, gondom lesz a törvényszékre, amely ítélkezni hivatott a bűnösök felett; úgy számítom, hogy a bírákat innen küldöm a fővárosba. Ami a tartományokat s Eminenciád jelenlegi tartózkodási helyeit illeti, de Fiore folytathatja működését, ha Eminenciád elégedett vele. Továbbá ki kellene választani az egyes kormányzóságok vidéki és royalista ügyvédjei közül néhányat, akik nem paktáltak a köztársaságiakkal, hívek a koronához és értelmesek, s rendkívüli hatalommal felruházni őket, fellebbezés kizárásával, minthogy nem akarom, hogy akár vidéken, akár a fővárosban olyan bírák ítélkezzenek az árulók felett, akiket magukat is árulónak tekintek, mivel a köztársaság alatt szolgálatot vállaltak, még ha - mint remélem - ellenállhatatlan kényszer hatására cselekedtek is.

Mindazokra nézve, akik nem tartoznak az általam felsorolt kategóriákba - ezeket ugyanis magamnak tartom fenn -, szabad kezet adok Eminenciádnak; csapjon le rájuk gyorsan és példaadóan, a törvény teljes szigorával, ha úgy véli, hogy valódi bűnösök, főbenjáró bűnösök és megbüntetésük szükséges.

Ami a fővárosi bíróságok tagjait illeti, ha nem vetették alá magukat a franciák és a köztársaság különleges bizottságainak, s csakis bírói tisztüket gyakorolták, beosztásuknak megfelelően, nem kell perbe fogni őket.

Pillanatnyilag ez minden: megbízom, hogy rendelkezéseimet legjobb belátása szerint hajtsa végre mindenütt, ahol erre lehetősége nyílik.

Mihelyt visszafoglaltam Nápolyt, kiadom pótlólagos rendelkezéseimet, aszerint, hogy mit követelnek az események s az addig birtokomba jutott új értesülések. Utána majd, mint jó keresztény és népem szerető atyja, teljesítem azon kötelességemet, hogy a múltat eltemessem, s mindenkit általános és teljes bocsánatomban részesítsek. Ezáltal lehetővé teszem, hogy ők maguk is feledjék régi vétkeiket, sőt, ezek további firtatását meg is tiltom, abban a reményben, hogy e vétkek oka nem a romlottság volt, hanem csakis a félelem és a kishitűség.

De ne tévessze szem elől, hogy a tartományi tisztségeket csakis olyan személyek kaphatják, akik mindig hűek maradtak a koronához, következésképp nem változtattak pártot, mert csakis így lehetünk bizonyosak benne, hogy megtartjuk, amit visszahódítottunk.

Kérem Istent, óvja meg Eminenciádat ügyem javára, s hogy sokszor tanúsíthassam igaz és őszinte hálámat Eminenciád iránt.

Addig is tekintsen mindig szerető hívének:
B. Ferdinánd

Könyvünkben azért szerepeltetünk történelmi személyiségeket, hogy a forradalmas Nápoly a maga valóságában álljon olvasóink szeme előtt. Már említettük, hogy e hihetetlen, sőt, szinte képtelen szereplők közül a másik - a társadalmi ranglétra ellenkező végén - az a szörnyeteg, féltigris-félgorilla, akit Gaetano Mammonénak hívtak.

Egyetlen emlékiratíró beszél róla úgy, mint személyes ismerőséről: Cuoco. A többiek csak azt ismételgetik, amit Cuoco mond:

Mammone Gaetano molnár, később a sorai felkelők fővezére olyannyira vérszomjas szörnyeteg volt, hogy barbár kegyetlenségének nem akadt s nem is akadhat mása. Kicsiny területen, mindössze két hónap leforgása alatt 350 szerencsétlen áldozatot lövetett főbe, nem számítva azt a, körülbelül kétszer annyi személyt, akit alvezérei öltek meg. Nem beszélek vérengzéseiről, erőszakosságairól, gyújtogatásairól; nem beszélek a szörnyű vermekről, amelyekbe beledobatta a szerencsétleneket, akik keze közé kerültek, sem a különböző kivégzési módokról, amelyeket kegyetlensége sugallt, neki; felújította Prokrusztész és Mezentius módszereit. Oly mohón kívánta a vért, hogy azon melegében felszürcsölte, ahogy kicsordult a szerencsétlenek sebeiből, akiket megölt vagy megöletett. Aki e sorokat írja, saját szemével látta, hogy Mammone - miután megcsapolták megitta tulajdon vérét, s egy borbély boltjában mohón kutatott azoknak a vére után, akiket előtte csapoltak meg. Majd mindig úgy evett, hogy egy levágott fej állt az asztalán, s emberi koponyából ivott.

S ennek a szörnyetegnek írta szicíliai Ferdinánd: Tábornokom, barátom.

Ami a többi személyt illeti - még mindig a történelmi személyeket -, azok valamivel emberibbek. Mária Karolina királynéról adnánk is bevezetőül vázlatos képet, ha ezt a képet nem rajzolta volna már meg nagy vonalakban Napóleon herceg egy, a szenátusban tartott nagyszerű beszédében, amely beszédre mindnyájan jól emlékszünk; Nelson életrajzát Lamartine írta meg; Emma Lyonnának akár húsz arcképe is fellelhető a Császári Könyvtárban; Championnet Forradalmunk első lapjaira írta be dicsőséggel a nevét. Oly szerencsés volt ő, hogy akárcsak Marceau, Hoche, Kléber, Desaix s az én apám, nem élte túl a szabadság korszakát! Végezetül van még néhány nagyszerű, költői alak, amilyenek csak a nagy politikai sorsfordulók idején tűnnek fel - nálunk, Franciaországban úgy hívják őket: Danton, Camille Desmoulins, Byron, Bailly, madame Roland, Nápolyban pedig: Ettore Caraffa, Manthonnet, Schipani, Cirillo, Cimarosa, Eleonóra Pimentel.

Ami pedig Luisa San Felicét illeti, a hősnőt, aki regényünk címét adta, mondjunk még egy szót - nem róla magáról, csak a nevéről.

Ha egy nemes vagy akárcsak tiszteletre méltó asszonyról beszélünk, mi franciák úgy emlegetjük: Madame, az angolok: Milady vagy Mistress, de Olaszországban, a fesztelenség hazájában azt mondják: az ez meg ez. Nálunk ez sértő volna; Olaszországban s főként Nápolyban nemesi címmel ér fel.

Egyetlen nápolyinak sem jutna soha eszébe, mikor erről a szegény nőről ejt szót, akit rendkívüli szerencsétlensége tett történelmi nevezetességgé, úgy mondani: „San Felice asszony” vagy „San Felice lovag neje”.

Egyszerűen azt mondják: la San Felice.

Úgy hittem, helyes, ha hősnőm nevét változatlanul őrzöm meg a regény címében.^[1]

S most, kedves olvasóim, ha önöknek is úgy tetszik, kezdődhet a regény; mindent elmondtam, amit akartam.

Alex. Dumas