65 AMELYBEN A BOLOND MICHELE FELCSAP
EGYELŐRE KAPITÁNYNAK, ADDIG IS,
MÍG EGYSZER TÁN AZ EZREDESSÉGIG FELVISZI

Ugyanaznap délután négy-öt óra tájban felmorajlott Nápoly, tompán és fenyegetően, mint szokott vihar vagy földrengés előtt az anyaföld. A zúgás az óvárosból indult ezúttal is ki, és hamarosan átterjedt a város egészére. Azzal kezdődött, hogy signor Florio Giordani nyomdájából nagy csapat ember tódult ki az utcára, a largo Mercatellóra, bal hónuk alatt vaskos köteg nyomtatvány, jobb kezükben kefe és csirizes vödör. Az emberek szétszéledtek a városban. Amerre elhaladtak, itt is, ott is falragaszok tünedeztek fel, s a falragaszok előtt pillanatok alatt csoportokba verődött a kíváncsi nép. Ahány vödrös ember, annyifelé indultak; az egyik a meredek Infrascata utcán át a Vomerónak vette útját, a másik a Régi Vásártéren átvágva a Castel-Capuanóhoz ereszkedett le, a harmadik a szegényház irányában a largo delle Pignén haladt végig, a negyedik a hosszú Toledo utcát rótta, hogy az Óriás dombját megmászva Santa Luciába jusson, az ötödik a Chiaia folyó hídján át a Mergellinára igyekezett, és így tovább.

A falragaszok hamarosan ott virítottak a város legkülönbözőbb pontjain, óriási nyugtalanságot, zúgást támasztva. Pronio kapitány megfogadta a kardinális intelmét: valósággal kitapétáztatta a Kettős Királyság fővárosának falait Ferdinánd király kiáltványával, azazhogy a magáéval. S a kiáltvánnyal együtt terjedt a városban a nyugtalanság, percről percre nőtt, dagadt a tömeg izgalma.

Mint derült égből a villámcsapás, úgy érte a nápolyiakat a hír, hogy a király, akit ők Rómában tudtak, útban van hazafelé, s hogy a franciák, akik tudomásuk szerint mindeddig hátráltak, egyszerre elözönléssel fenyegetik az országot.

A kiáltvány azt sugallta, az események némileg homályos, ám ravaszul homályos előadásával, hogy az ország szorongatott helyzetében a király a mentőangyal, az ő személye az egyetlen reménysugár.

Lám, mondogatták a nápolyiak, sikerült átjutnia a franciák sorain - mert időközben híre futott a király tegnap esti megérkezésének. Lám, kockára tette a szabadságát, sőt az életét, hogy hű népéhez siessen, velünk együtt élni-halni!

Nem cselekedett különbül János király sem Poitiers-nál vagy Valois Fülöp Crécynél.

Ilyen önfeláldozásnak nem lehet árulás a bére! Jótett helyébe kijár a jótett!

Támadt is egykettőre olyan csődület minden falragasz előtt, hogy csak no. A jó nép izgatottan taglalta, magyarázta, boncolgatta a kiáltványban foglaltakat. Bezzeg megnőtt hirtelen a becsülete annak a néhány embernek, aki valamicskét konyított az olvasás tudományához, mert ez Nápolyban ritka adomány. Ők vitték a szót minden csoportban, úgy tettek, mintha kanállal ették volna a bölcsességet, s teljesen befolyásuk alá kerítették az írástudatlanokat, akik kimeredt szemmel, tátott szájjal, feszülten lesték minden szavukat.

A Régi Vásártéren, ahol a műveltség még ritkább tünemény, mint Nápoly egyéb kerületeiben, csak úgy feketéllett a tömeg a beccaio boltja előtt. A sokaság kellős közepén, a boltajtón virító kiáltvány tövében ott ágált, kivételes műveltsége előjogán, barátunk, a bolond Michele. Azon buzgólkodott, hogy az álmélkodó tömeggel megismertesse a kiáltvány tartalmát.

- Az egészből nem sokat értek - szólalt meg a beccaio, szokott, nyers józanságával, miközben Michelére szegezte nyugtalan tűzben égő fél szemét, a másiktól ugyanis örökre megfosztotta a szörnyű vágás, amelyet Salvato karja-kardja mért rá a Mergellinán. - Egy dolog azonban világos, mint a nap: ezek a tetves republikánusok, hogy a sistergős mennykő csapna beléjük, alaposan eltángálták Mack tábornokot.

- Úgy látom, erről nem szól a kiáltvány egy árva szót sem - felelte Michele -, de mi tagadás, valószínűnek látszik. Ezt hívják a magamfajta művelt emberek célzásnak.

- Célzás ide vagy oda - vágta rá a beccaio -, annyi szent, hogy a franciák - esne beléjük a pestis! - máris Nápolyt fenyegetik, és nem adok neki két hetet, itt is lesznek.

- Jól mondod - helyeselt Michele. - A kiáltványban azt olvasom, hogy az Abruzzókat támadják, márpedig az Abruzzókon át egyenesen Nápolyba visz az út. De hogy bevonulnak-e végül Nápolyba, vagy se, az már rajtunk áll.

- Ugyan mit tehetnénk mi ellene? - kérdezte a beccaio.

- Hogy mit? Igazán egyszerű - szólt Michele. - Te fogod a nagy késedet, Pagliuccella a mordályát, én a szablyámat, egyszóval mindnyájan szerzünk valami alkalmatos eszközt és usgyi, nekik megyünk.

- Nekik megyünk, nekik megyünk - morgott a beccaio. Michele kalandos ötlete nemigen nyerte meg a tetszését. - Könnyű azt mondani!

- Még könnyebb megtenni, beccaio komám! Egy dolog kell csak hozzá: mersz. Igaz persze, hogy ilyesmit hiába is keresel a kibelezett birkáid bőre alatt. Biztos forrásból tudom, hogy a franciák tízezren sincsenek, mi, nápolyi lazzaronék ellenben vagyunk vagy hatvanezren, mindnyájan jó erőben, egészségben. Erős kar, izmos láb, éles szem - ez kell ide, semmi más!

- Éles szem, éles szem - zsörtölődött a beccaio, mert úgy érezte, Michele a balesetére céloz. - Hencegni, azt tudsz.

Michele ügyet sem vetett a beccaio dörmögésére.

- Először is kerítsünk mindnyájan valami fegyvert - mondta. - Megteszi, jobb híján, egy darab kő meg egy parittya is, mint Dávid, a pásztor példája mutatja! Ha mindegyikünk csak egy hatodrész franciával bánik el, írmagjuk se marad, hiszen mi hatvanezren vagyunk, ők meg tízezren. Neked pláne meg se kottyan egy hatodrész francia, igaz-e, beccaio, elvégre magad mesélted, hogy hat orvtámadónak láttad el a baját...

- Hát hiszen aki franciát én a kezem közé kapok... - vélte a beccaio.

- No persze - bólogatott Michele. - Csakhogy, tudod, amondó vagyok, nem kéne megvárni, amíg maguktól a kezed közé futnak, mert addigra a nyakunkon a baj, hanem igenis elébük kéne mennünk, és ütni őket, ahol érjük. Egy ember az csak egy ember, az ördögbe is! Teszem, én nem félek tőled, nem félek Pagliuccellától, nem félek Basso Tomeo három fiától, pedig folyton jár a szájuk, hogy így meg úgy agyonütnek, ami persze csak üres szóbeszéd - hogy félnék akkor hatodmagamban egy szál franciától! Nem vagyok én gyáva!

- Jól mondja Michele, igazsága van! - kiáltották innen is, onnan is.

- No, ha igazam van, lássam, hány zsákkal telik - szólt Michele. - Egy életem, egy halálom, én bizony megpróbálom. Aki maga is így gondolja, jelentkezzék.

- Én! Én is! Én is! Mind megyünk! - kiáltották ötvenen is egyszerre. - Leszel-e a vezérünk, Michele?

- Hogyne lennék, mindig is erre vágytam - lelkendezett Michele.

- Éljen Michele! Éljen! Éljen a kapitányunk! - zúgta kórusban a tömeg.

- No, a kapitányságig már felvittem volna - morfondírozott Michele. - Nanno jóslata kezd beteljesülni rajtam. Fölcsapsz-e hadnagyomnak, Pagliuccella?

- Föl én, örömest - felelte a kérdezett. - Derék fickó vagy te, Michele, ha egy kicsit a fejedbe szállt is a nagy tudomány. Vezér nélkül nem boldogulunk, ez már így igaz; akkor pedig jobb, ha az a vezér írni, olvasni, számolni tud, mint hogyha nem tud az égadta világon semmit.

- Jól van - bólintott Michele. - Aki vállal vezérének, menjen, kerítsen fegyvert, én is futok a kardomért. A Carbonara utcában találkozunk.

A tömeg mozgásba jött. Ki-ki sietett a dolga után. Mintegy százan kiváltak a csoportból, s készen arra, hogy Michelét kövessék, indultak máris valami fegyverfélét felhajtani, mert Michele kapitány enélkül senkit nem fogad be a századába.

Ilyesforma jelenet játszódott le a város másik végén, a Toledo és a Vomero között is, a Kapucinus-dombra vezető meredek Infrascata utcában.

Fra Pacifico éppen hazafelé ballagott szokásos körútjáról, barátja, a derék Jacobino társaságában, amikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy mindenfelé nagy papírkötegekkel meg ecsettel felszerelt emberek járják sietős léptekkel a várost, s ameddig a szem ellát, minden szabad falfelületet hirdetményekkel borítanak el. A kolduló barát közelebb lépett egy hirdetményhez, amely körül máris szájtátiak gyülekeztek, és nekiállt kisilabizálni a kiáltvány szövegét. Nagy üggyel-bajjal, mert a fráter tudománya nyomába se ért a Micheléének, de végül mégis kibetűzte valahogy a szöveget. Képzelhetjük, milyen magasra csapott harci kedve a váratlan hírek hatására. De hogyisne, amikor azt kellett hallania, hogy a gyűlölt jakobinusok az ország határait fenyegetik!

Fra Pacifico vadul megverte a földet babérfa husángjával, szót kért, felhágott egy útjelző kőre, s Jacobino kötőfékét szorongatva, templomi csend közepette elmagyarázta a tömegnek - mert népszerűsége temérdek hallgatót gyűjtött köré -, milyenek a franciák. Ahány francia csak van, az mind istentagadó és istenkáromló pogány - harsogta a fráter -, tolvaj, haramia, nőrabló és gyermekgyilkos. Amilyen istentelenek, tagadni merészelik, hogy a piedigrottai madonna a szemét mozgatja, és hogy a Madonna del Carmine-templom Krisztus-szobrának évente egyszer meg kell nyírni a haját, szakállát, mert olyan gyorsan nő. A franciák mind az ördög fattyai, mindnek ott a testén a bélyeg, egy karom nyoma, mivelhogy születésétől fogva valamennyi a sátán martaléka. Ha a nápolyi nép meg nem gátolja, hogy a franciák ide betegyék a lábukat, Nápoly porrá ég, nyomtalanul eltűnik a föld színéről, mint valaha Pompei és Herculanum a hamu- és lávaeső alatt.

Fra Pacifico szónoklata, de kivált a befejezés, óriási hatást tett a hallgatóságra. A tömeg lelkes éljenzésbe tört ki. Többen megkérdezték, hajlandó lenne-e fra Pacifico maga is fegyvert ragadni, amennyiben a nápolyi nép felkelne a franciák ellen. Fra Pacifico azt felelte, hogy a király és az egyház ügyéért bármikor kész síkraszállni a szamarával, Jacobinóval egyetemben, örömest áll tehát elébe annak, hogy mindazokat, akik a harcot vállalják, győzelemre vezesse, nem ugyan ló-, csak szamárháton, de az nem tesz semmit, elvégre Krisztus maga sem átallt szamárháton vonulni be Jeruzsálembe saját diadalünnepén.

- Én vállalom! Én is! - visszhangzott százfelől a kiáltás. Fra Pacifico erre öt percet kért, hogy gyorsan felfusson a Kapucinus-domb lejtőjén, és leadja a konyhán Jacobino terhét. Pontosan öt perc múlva vissza is érkezett; szamárháton vágtatott be, hogy csak úgy porzott, a rá várakozók karéja közepébe.

Délután hatra járhatott az idő. Nápoly forrongott, az izgalom a tetőpontjára hágott. Ferdinánd éppen ezekben a percekben érkezett meg fővárosába, a Capuai-kapu elé. Csüggedten találgatta, milyen fogadtatásra számíthat - nem sejtette még, mi folyik a városban. Mindenesetre volt olyan elővigyázatos, hogy a királynénak és kebelbarátnőjének más útvonalat írjon elő, mint saját magának. Okkal tartott a nép neheztelésétől, s nem akarta a bajt a két asszony népszerűtlenségének következményeivel tetézni. Karolina hintajának a Caminói-kapun, a Marinellán, a Piliero úton és a largo del Castellón át kellett a palotát megközelítenie, Ferdinánd viszont a Carbonara és a Foria utcákon, a largo delle Pignén és a Toledo utcán szándékozott végighajtatni.

A két királyi hintó útja a Capuai-kapunál végleg elvált. A királyné a mondott útvonalon indult el lady Hamilton, sir William és Nelson társaságában, a király egyenesen behajtatott a nevezetes kapun, hűséges Akhatésze, Ascoli kíséretében.

Mint az imént említettük, Michele véletlenül éppen azt a tágas teret jelölte ki csapata gyülekezőhelyéül, amelyik a Capuai-kapu tőszomszédságában, a San Giovanni-templom és a Carbonara utca között terül el, pontosan ott, ahol hatvan évvel később Agesilas Milanót kivégezték. Michele választása azért esett éppen erre a térre, mert a szegényebb negyedek középpontjában helyezkedik el.

Sebtében toborzott csapata a gyülekezőhelyig majdnem kétszeresére duzzadt; ki-ki hozta magával egy-egy útközben felszedett jó barátját, cimboráját. Mire a király hintaja begördült a térre, legalább kétszázötven ember várakozott már egy csomóban.

A király tudta jól, hogy kedves lazzaronéi körében nincs mitől tartania. Elcsodálkozott, de nem ijedt meg, amikor meglátta a csapatba verődött férfiakat, s észrevette, hogy a gyéren, százlépésenként felállított kandeláberek meg a madonnaszobrok előtt égő sok-sok gyertya fényében kardok és puskacsövek villannak. Kihajolt a hintóból, vállon veregette azt, akit a csapat vezetőjének nézett, és nápolyi dialektusban megkérdezte tőle:

- Mondd csak, barátom, mi történik itt?

Az megfordult. Egyenesen a királlyal találta magát szemközt.

Michelének - mert hiszen őt szólította meg a király -, Michelének szinte a szívverése is elállt az örömtől, hogy a királyt láthatja, a csodálkozástól, hogy itt látja és a büszkeségtől, hogy tulajdon felséges kezének érintésével tüntette ki.

- Ó, a király! Ferdinánd király őfelsége! - kiáltotta. - Éljen a király! Éljen a mi atyánk! Éljen Nápoly megmentője!

A csapat egy emberként visszhangozta:

- Éljen a király! Éljen a mi atyánk! Éljen Nápoly megmentője!

Ferdinánd sok mindenre elkészült, amikor Nápolynak vette útját, csak erre nem.

- Te érted, Ascoli? - fordult a herceghez. - Mi a csudát kiabálnak?

- Azt kiáltják: Éljen a király! - felelte a herceg szokott nyugodt méltóságával. - Felségedet atyjuknak nevezik és Nápoly megmentőjének.

- Nem tévedsz?

Az éljenzés erősödött.

- No, ha mindenáron ezt akarják... - szólt Ferdinánd.

Kitárta a hintó ajtaját és kihajolt:

- Bizony, fiaim - mondta -, bizony, én vagyok itt, a ti királyotok és atyátok. Jól mondjátok, csakugyan azért jöttem, hogy megmentsem Nápolyt, vagy itt essem el, veletek együtt.

Ez utóbbi kijelentés az őrjöngésig fokozta a tömeg lelkesedését.

- Pagliuccella - harsogta Michele -, fuss előre tíz-tizenkét emberrel. Elő a fáklyákkal, mécsekkel! Gyertyát az ablakokba!

A királynak sehogy sem volt ínyére ez a nagy nyilvánosság.

- Felesleges, fiaim - próbálta csillapítani őket -, felesleges! Ugyan mire jó az a nagy hűhó!

- Hadd lássa a nép, hogy Isten és szent Januárius épségben hazavezérelte királyát, hogy, hála az ő szent segedelmüknek, felséged bántatlanul jutott át a franciák sorain, hogy száz veszéllyel dacolva hazaérkezett hű városába, Nápolyba - kiáltotta Michele.

Pagliuccella meg a tíz ember máris ott rohant, mint a forgószél a Corbanara utcán, és mind a tizenegyen torkuk szakadtából üvöltöztek:

- Elő a fáklyákkal, mécsekkel, gyertyát az ablakokba! Megjött a király! Éljen a király! Éljen a mi atyánk! Éljen Nápoly megmentője!

- Hagyjuk rájuk - mondta a király Ascolinak. - Nem szabad elvennünk a kedvüket. Hadd csinálják! Hanem ez a Pronio abbé csakugyan ügyes fickó!

Pagliuccelláék nemhiába kiabáltak! Mintegy varázsütésre innen is, onnan is emberek tódultak elő fáklyákkal, gyertyákkal, az ablakok sorra kivilágosodtak, s mire a királyi hintó a Foria utcába ért, az utca vakítóbb fényárban úszott, mint Pisa a Luminara napján.

A király nápolyi bevonulása, amely az imént még vereségnek ígérkezett, szégyenteljes lopakodásnak, egy csapásra fényes győzelemmé, zajos diadalünneppé alakult.

A Borbonico-múzeum előtt a tömeg megelégelte, hogy a királyt lovak vontassák, magát fogta be a lovak helyére, és nekiállt hintót húzni.

A király hintaja a Toledo utcára ért. Ebben a pillanatban az Infrascata felől egy másik csapat tűnt fel, nem kevésbé népes és lármás, mint Michele kapitány hada. Az élen fra Pacifico szamaragolt, úgy hozta vállán fegyverét, a furkót, mint Herkules a buzogányát. Ez a csapat két-háromszáz embert számlált, ha ugyan nem többet.

Végigvonultak a Toledo utcán. Fent, az emeletek magasságában a szó szoros értelmében fényárban fürdött az utca, lent, a mélyben úgy hullámzott, foszforeszkált a szurokfáklyákat lobogtató sokaság, mint a tenger. A hintó el-elakadt a sűrű tömegben. Mióta a világ világ, nem volt tán még ehhez fogható diadalmenet; nem ért meg ilyet sem Paulus Aemilius, Perszeusz legyőzője, sem Pompeius, Mithridatész legyőzője, sem maga Caesar, Gallia meghódítója; az ókor legnagyobb hadvezérei sem részesültek soha olyan ünneplésben, mint ez a szökevény király.

A királyné elhagyott utcákon érkezett meg a néma, kihaltnak tűnő palotába. Kisvártatva szörnyű moraj hatolt fülébe, olyasféle, mint a távoli égzengés. Egy darabig az erkélyen leste, rettegve, az utcáról és a térről felhangzó zajokat, a forrongó tömeg lármáját, de csak nem bírta kitalálni, miért háborog a tömeg. Egyszerre felerősödött a kiáltozás, fáklyák ezreinek fénye áradt el hirtelen a Toledo utcán. A lárma és a fény közeledett, egyre közeledett a palota felé. Kitört a forradalom - gondolta Karolina. Egy csapásra eszébe ötlött mindaz, amit a húga, Marie Antoinette átélt, október 5-én és 6-án, június 21-én és augusztus 10-én. Holtra váltan már-már szökni készült - Nelson fel is ajánlotta menedékül fregattja fedélzetét -, amikor hírül hozták, hogy a nép a királyt kíséri diadalmenetben.

Hihetetlen, gondolta Karolina, sőt, lehetetlen. Kikérte sorra Emma, Nelson, sir William és Acton véleményét, de egyik sem tudott mit felelni. Egy egész nép erkölcsi érzéke csak nem mondhatja ennyire fel a szolgálatot - vélték mind, ahányan voltak, Actont, a megrögzött embergyűlölőt sem kivéve. Pronio abbé kiáltványáról nem tudtak, a királynak, azaz inkább a kardinálisnak sikerült úgy intéznie, az abbé közreműködésével a kiáltvány kinyomtatását és nyilvánosságra hozatalát, hogy a királyné környezetében senki nem értesült róla. Ahhoz viszont az említett fényes személyiségek egyike sem volt eléggé felvértezve bölcsességgel, hogy megsejtse, micsoda nyomorúságosan kisszerű véletleneken múlik gyakran egy megingott trónus ledőlte vagy megszilárdulása.

Nagy nehezen megnyugodott végre a királyné, és sietett ismét elfoglalni őrhelyét az erkélyen. Barátai követték, az egy Acton kivételével. A főminiszter korábban sem törekedett soha népszerűségre, jól tudta, hogy gyűlölik, mert idegen, tudta, hogy őt okolják az ország minden bajáért; kerülte hát a nyilvánosságot, annál is inkább, mert megjelenését rendszerint rosszalló morajjal fogadta a tömeg, s még örülhetett, ha nem kellett sértő közbekiáltásokat zsebre vágnia. Míg tartott a szerelem Karolinával, illetve amíg Acton úgy-ahogy bízott Karolina szerelmében, olykor, elvétve megkockáztatta a közvélemény ilyetén kihívását; amióta azonban azt kellett tapasztalnia, hogy a királyné kizárólag becsvágya és gyűlölete eszközének tekinti, lehetőleg sosem mutatkozott a nyilvánosság előtt. Pusztán okos elővigyázatból, mert - meg kell hagyni! - lelke mélyén fütyült a közvéleményre.

A királyné megjelenését senki nem látszott észrevenni, vagy ha mégis, senki nem törődött vele, jóllehet időközben zsúfolásig megtelt a palota előtti tér emberekkel. De minden tekintet a királyt kereste, minden kiáltás őt éltette, minden szív érte dobbant, a királyért, aki keresztülhatolt a franciák sorain, hogy népével együtt éljen-haljon.

A királyné megizente a kalábriai hercegnek, hogy apja közeleg - anyja megérkezésének híre mindeddig nem bírta rá a trónörököst, hogy előbújjon saját lakosztályából. Karolina kihozatta az erkélyre összes gyermekeit, felsorakoztatta őket a korlát mentén, s maga mögéjük rejtezett.

A királyi gyermekek megjelenése előcsalt néhány éljenkiáltást, de csak elvétve, a tömeg változatlanul egész figyelmével a királyon csüggött. A menet éle éppen most ért a térre.

Ferdinánd útközben ismételten belátta, hogy Ruffo kardinálisnál jobb tanácsadót kívánni sem lehet. Lám, megint igaza volt, tízezer dukát potom ár ezért a bevonulásért, különösen, ha meggondoljuk, milyen fogadtatást érdemelt volna a történtek után Ferdinánd saját, igazán elég tág királyi lelkiismeretének ítélete alapján is.

A király kilépett a hintóból. A tömeg nem érte be azzal, hogy idáig vontatta - a karján akarta hordozni. Felkapták, kézről kézre adták, így jutott fel a palota lépcsőjén, egészen a saját lakosztálya bejáratáig.

A nagy tolongásban elszakadt Ascoli hercegtől. Szegény Ascolit nyomban el is nyelte a tengerként viharzó, részvétlen tömeg.

A király megjelent az erkélyen, kezet szorított Ferenc trónörökössel, sorra csókolta gyermekeit a százezres tömeg őrjöngő éljenzése közepette, majd két karral magához ölelte a kis hercegeket és hercegnőket, s azt kiáltotta:

- Ők is, az én gyermekeim is, veletek élnek-halnak!

S a sokaság egy emberként harsogta:

- Életünket és vérünket felségedért és gyermekeiért!

A király előhúzta zsebkendőjét, s úgy tett, mintha egy könnyet morzsolna szét. A királyné halottsápadtan, egész testében reszketve húzódott vissza az erkélyről a szobába. Odasietett Actonhoz, aki a terem leghomályosabb zugában álldogált az asztalnak támaszkodva, és valódi ír hidegvérrel nézte a különös jelenetet.

- Végünk van! - mondta Karolina. - A király képes Nápolyban maradni.

- Ne aggódjék, felséges asszony - felelte Acton, mély meghajlással -, lesz rá gondom, hogy távozzék.

A király régen szobájába tért, a palota ablakai régen bezárultak, amikor a tömeg még mindig ott ácsorgott a Toledo utcán és az Óriás lejtőjén.

Ascolit eszméletlen állapotban, megtaposva, összetörve, félholtan szállították a lakására. A király teljesen megfeledkezett róla. Lakosztályába tért, anélkül hogy egy szóval is érdeklődött volna a herceg sorsa iránt.

Szolgáljon mentségére: alig várta, hogy kedvencét, Jupitert, hat hosszú hét után viszontlássa.