16 A PRÓBA ÉVE

Nagy volt Palermo gyásza. A szokásnak megfelelően éjjel zajlott le a herceg temetése; - nagyszerű temetés! A koporsó nyomában ott tolongott az egész város. A Szent Rozáliának szentelt katedrálisban, amely olyan volt aznap, gyertyafényben úszva, mint egy óriás ravatal, be se fért a tömeg, kiszorult a térre, s onnan - bár a tér nagy - a Toledo utcába.

A koporsót ezüstgyöngyökkel telehintett, hatalmas fekete bársonylepel takarta; tarkán virítottak rajta a legkülönfélébb, magas európai rendjelek. Mögötte két apródtól vezetve a herceg harci ménje lépkedett. A szegény pára délcegen hányta-vetette magát aranyhímes takarója alatt, nem sejtette, milyen veszteség érte, s azt sem, milyen sors vár rá.

Amikor a menet kijött a templomból, a paripa újra elfoglalta helyét a gyászhintó mögött. Hanem akkor odalépett a herceg főlovásza. Kezében rövid, éles kést tartott. Megsimogatta, a ló ráismert, rányerített, s ezalatt ő átvágta a paripa nyaki ütőerét. A fájdalom nem volt éles, de a seb halálos; a nemes állat gyengén felnyögött, megrázta a herceg színeiben pompázó, fehér és zöld díszű bóbitáját, s tovább indult. Nyakából megállás nélkül csörgedezett vékony érben a vér, végigfolyt szügyén, s csíkot húzott a kövezeten.

Első ízben egy negyedóra múlva bukott fel, de feltápászkodott: most már nem örömében nyerített, hanem kínjában.

Papok énekétől kísérve, gyertyafényben, tömjénfüstben haladt előre a menet a feketébe borult utcákon, cipruslombok gyászos diadalívei alatt.

A herceg ideiglenes sírját a kapucinusok temetkezőhelyén ásták meg; a holttestet később úgyis Nápolyba szállítják át, a családi kriptába.

A vérveszteségtől egyre jobban elgyengült ló a város kapujában másodszor is összerogyott; rémületében felnyerített, s a szeme kidülledt.

Királyi temetésnek is beillett volna e gyászünnepély. A menet élén két ismeretlen haladt, egy férfi és egy nő; mögöttük felsorakozott szinte egész Szicília, a legelőkelőbb osztályoktól a legalacsonyabbakig. A lovag és Luisa - mert ők ketten haladtak az élen -, együtt sírt, az egyik azt sóhajtotta: „Apám!...” a másik: „Barátom!...”

Elérkeztek a sírbolthoz. Egyetlen, nagy sírkő jelölte a sír helyét: a kőbe bevésték a herceg címerét és nevét. A követ felemelték, a koporsót leengedték a sírba, és százezer hang zendített rá a De Profundis-ra. Hatalmasan szállt a zsolozsma az égre.

A ló haldokolva esett térdre, az úton fele vére elfolyt. Úgy festett szegény állat, mintha a gazdájáért imádkozna. Amikor a papok énekének utolsó hangja is elhalt, és a sírkövet visszazárták, rárogyott - úgy nyúlt el fölötte, mintha a sír bejáratát védené -, és kiadta páráját.

A középkor harcias és ábrándos szokásainak maradványa volt ez a szertartás: a ló ne élje túl lovasát. Az első paripa teteme felett még negyvenkét lovat öltek le, a herceg összes hátaslovait.

Kialudtak a gyertyák. Az egész óriási tömeg, mint megannyi kísértet, némán indult meg visszafelé az elsötétült városba, ahol egyetlen lámpás sem égett, sem az utcákon, sem az ablakokban. Mintha tágas temetőkert lenne a város, amelyet egyetlen fáklya világított eddig be; most, hogy a halál elfújta a fáklyát, a temetőre vaksötét borult.

San Felice és Luisa másnap hajnalban hajóra szállt, s hazaindult Nápolyba. Három hónapot mély, szívbeli gyászuknak szenteltek, e három hónap alatt éppúgy éltek, mint korábban, csak bánatos szívvel.

A három hónap elteltével San Felice követelte, hogy kezdjék meg a próbaévet, Luisa ismerje meg a világot. Hintót és lovakat vásárolt; a legelegánsabb hintót, a legjobb lovakat, ami csak kapható volt. Háztartásuk egy kocsissal, egy inassal és egy komornával bővült. S attól fogva sűrűn feltűnt a hintó, a lovaggal és Luisával, a népes Toledo utcán és a Chiaia sétányon.

Szomszédjuk, Fusco hercegnő, harmincéves fővel jutott özvegységre, s hatalmas vagyon úrnője volt. Nagy házat vitt, Nápoly legelőkelőbb társasága gyűlt nála össze. Korábban is gyakran hívta estélyeire ifjú barátnőjét, akin az olasz nőkre oly jellemző heves rokonszenvvel csüggött. De Luisa mindig elhárította a meghívást, gyámapja visszavonult életmódjára hivatkozva. Most maga San Felice kereste fel a hercegnőt, s kérte, hívja meg újra gyámleányát; az örömmel tett eleget a kérésnek.

Így lett 1796 tele a szegény árva életében egyidejűleg a mulatságok és a gyász éve. Valahányszor gyámja társaságba vitte, hogy lássák, és ragyogjon, ő teljes erőből, őszinte kétségbeeséssel próbált ellenállni, de San Felice ilyenkor bájos gyerekkori mondását idézte fejére: „Hess, bánat, apa így akarja.”

Luisa bánata nem enyhült. Lesüllyedt ugyan a felszín alá, a szív mélyére, de minduntalan előcsillant szép szeméből, eláradt édes arcán; a szelíd mélabú, mint felhő burkolta be egész lényét - és szebbé tette még, mint volt.

Luisa nem számított éppen gazdag örökösnőnek, de megfelelő partinak - a házasulandók nyelvén szólva - igen. Hála apja előrelátásának s a gondnak, mellyel San Felice a vagyonkáját kezelte, hozománya kereken százhuszonötezer dukátra, azaz félmillióra rúgott, mégpedig készpénzben, és a pénzt Nápoly legjobb bankja őrizte, az Andrea Simone Backer és Tsa cég, a király bankárai. Azt is tudta mindenki, hogy San Felicének, akit általában Luisa apjának véltek, nincs rajta kívül más örököse, márpedig ha dúsgazdag nem is volt a lovag, az ő vagyona sem éppen megvetendő.

Aki ilyen ügyekben számítással él, mindent számításba szokott venni.

Fusco grófnő szalonjában Luisa megismerkedett egy harminc-harmincöt év körüli férfival. Az illető Nápoly egyik legjobban csengő nevét viselte, s az 1793-as hadjáratban, Toulonnál olyannyira kitüntette magát, hogy nemrég kinevezték brigadérosnak, s rábízták egy lovashadtest vezényletét, amelyet az akkor induló 1796-os itáliai hadjárat alkalmával segédcsapatként az osztrák seregek mellé rendeltek.

Moliterno hercege, így hívták a férfit.

Ekkoriban még nem érte arcát az a kardvágás, amely utóbb egyik szemétől megfosztotta, és örökre rányomta a bátorság pecsétjét, egyébiránt feleslegesen, mert hiszen soha senkinek nem jutott eszébe kétségbe vonni a herceg bátorságát.

Fényes neve volt, tisztes vagyona, no meg a Chiaia utcán egy palotája. Meglátta és megszerette Luisát, de kosarat kapott tőle, bár Fusco hercegnőt kérte fel közvetítőül.

Amikor Luisa a Chiaia vagy a Toledo utcán sétakocsizott a gyámapjától kapott, szép lovaktól vont szép hintóban, gyakran találkozott egy huszonöt-huszonhat esztendős, nagyon csinos lovassal. Ez a fiatalember Rocca Romana herceg volt, egy személyben Nápoly Richelieu hercege és Saint-Georges lovagja, s máskülönben bátyja annak a Nicolino Caracciolónak, akivel Johanna királynő palotájában ismerkedtünk meg.

Sok pajzán történet keringett a hercegről. A mi északi fővárosainkban nem válna az ilyesfajta hírnév senki becsületére, de Nápolyban, a léha erkölcsök hazájában, ahol a közszellem roppant elnéző, éppen hogy tekintélyét öregbítette, sőt az aranyifjúság irigységének tárgyává tette. Beszélték, hogy a herceget maga a királyné tüntette ki kegyeivel; mint Patyomkin gróf, II. Katalin szeretője, Acton, a főminiszter és kegyenc is jó képet vágott a királyné futó kalandjaihoz, azzal a feltétellel persze, hogy őt változatlanul megtartja állandó szeretőjének. Beszélték, hogy a királyné jóvoltából futja Rocca Romanának fényűző életmódjára, a szép lovakra, nagyszámú cselédségre - nem a saját vagyona bánja, pedig hiszen az is elég tekintélyes, fedezné a kiadásait. Azt is beszélték, hogy ilyen pártfogóval a háta mögött a herceg mindent elérhet, ami tetszik.

Rocca Romana herceg, nem találván jobb módot arra, hogy San Felice házába bejusson, egy szép napon a trónörökös, Ferenc főherceg megbízottjaként kért bebocsáttatást. Ő volt a főherceg főlovászmestere, s ilyen minőségében elhozta San Felice kinevezését őfensége könyvtárosául. A főherceg ezzel a szinekúrával óhajtotta jutalmazni San Felice általánosan elismert, nagy tudását.

San Felice visszautasította az állást. Arra hivatkozott, hogy teljesen alkalmatlannak érzi magát nem ugyan a könyvtárosságra, de igenis arra, hogy alávesse magát az etikett ezerféle előírásának, ami pedig minden udvari tisztséggel óhatatlanul vele jár. Másnap a herceg kocsija gördült a pálmás ház elé; a herceg személyesen fáradt el, hogy felkínálja ugyanazt, amit előző nap a főlovászmestere.

Most, hogy a trón várományosa maga kínálta, nem lehetett többé visszautasítani a megtisztelő megbízást. San Felice csak azért esedezett, hogy pillanatnyi nehézségeire való tekintettel őfensége kegyeskedjék hat hónappal elhalasztani nagylelkűsége e megnyilvánulását. Hat hónap múltán Luisa vagy az ő felesége lesz, vagy másé. Ha Luisa valaki más felesége lesz, neki éppen kapóra jön majd az elfoglaltság, hogy vigasztalódjék, ha pedig az övé lenne, a kinevezés révén Luisa előtt is megnyílnak az udvar kapui.

Ferenc főherceg értelmes ember volt, a valódi tudomány lelkes tisztelője, megadta a kért haladékot, gratulált San Felicének nevelt lánya szépségéhez, és távozott.

Rocca Romana bejáratos lett a San Felice házba. Három teljes hónapon át pazarolta Luisára, hasztalanul, ékesszólása kincseit s az udvarlás művészetének mesterfogásait.

Közeledett a sorsdöntő nap. Luisa ellenállt minden csábításnak, s kitartott eredeti szándéka, apjának tett ígérete mellett. San Felice ekkor úgy határozott, számot kell adnia Luisának vagyona pontos nagyságáról, mert külön akarta választani a magáétól, hogy Luisa anyagilag független maradjon akkor is, ha a felesége lesz. Felszólította tehát Backer úrékat, akiknek a bankjában jó tizenöt éve elhelyezte volt az akkor még csak ötvenezer dukátot kitevő összeget, hogy küldjenek helyzetjelentést, ahogy ezt banknyelven mondják. Simone Backer legidősebb fia, Andrea meg is jelent San Felicénél, az összes szükséges papírokkal, hogy pontos képet adjon a letétbe helyezett összeg nagyságáról, no meg arról, hogyan kezelte és kamatoztatta apja a rábízott összeget. Luisa nem mutatott nagy érdeklődést a kérdés részletei iránt, de San Felice ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen a megbeszélésen. Andrea Backer addig sosem látta Luisát közelről: csodálatos szépsége megdöbbentette. Bizonyos otthon felejtett papírok ürügyén engedélyt kért rá, hogy újra tiszteletét tehesse San Felicénél. Gyakran jött, s végül megvallotta, hogy őrülten szerelmes ügyfele gyámleányába. Ha megnősül, mondta, egymillióra számíthat, ennyit tesz ki Luisa ötszázezer frankjával megtetézve az, amit az apjától várhat, nos, ezt az összeget ő néhány év alatt megduplázza, megnégyszerezi, meghatszorozza. Luisa Nápoly egyik leggazdagabb asszonya lehet, elegancia terén versenyre kelhet a magas arisztokráciával; a legelőkelőbb hölgyeken túltehet fényűzésben, ahogy máris túltesz rajtuk szépségben. Luisát cseppet sem csábította ez a ragyogó jövő. San Felice úszott az örömben s a büszkeségben, hisz Luisa az ő kedvéért visszautasította a hírnevet Moliterno, a szellemet és eleganciát Rocca Romana és a gazdagságot és fényűzést Andrea Backer személyében. Közölte Andrea Backerrel, hogy háza mindig nyitva áll előtte, ha mint barát keresi fel, s nem mint kérő.

Végre elérkezett 1795. december 14-e, a San Felice által kijelölt határidő, annak a napnak évfordulója, amikor a haldokló Caramanico hercegnek megesküdtek mindketten. San Felice lovag és Luisa Molina a piedigrottai templomban kelt egybe. Az esküvő egyszerűen, minden külső pompa mellőzésével zajlott le, nem is volt jelen rajtuk kívül más, mint Ferenc herceg, aki tanúja kívánt lenni leendő könyvtárosa házasságkötésének.

Az esküvő után Luisa első kérése az volt, hogy férje csökkentse a személyzetet, s éljenek megint úgy, olyan egyszerűen, mint tizennégy éven át éltek. Felmondtak a kocsisnak és az inasnak, eladták a hintót és a lovakat, csak a fiatal szobalány, Nina maradt meg, aki őszinte ragaszkodással látszott úrnőjén csüggni. Az öreg nevelőnő a neki juttatott nyugdíj birtokában végre hazaköltözhetett Porticibe, ahová mindig is visszakívánkozott, boldogan, mint a honába megtérő száműzött.

Luisa számos ismeretséget kötött a nagyvilági élet kilenc hónapja alatt, de csak barátnőjével, Fusco hercegnővel tartotta fenn a kapcsolatot. Mint már mondottuk, a hercegnő özvegy volt, gazdag, s Luisánál tíz évvel idősebb, de a rossznyelvek sem találhattak rajta kivetnivalót, hacsak azt nem, hogy túlságosan bátran és fesztelenül bírálja a kormányzat politikáját és a királyné magánéletét.

A két barátnő nemsokára meglenni sem tudott egymás nélkül. A San Felice és a Fusco ház valaha egyetlen épület volt, valami családi osztozkodás során vágták ketté. Kölcsönösen megállapodtak: megnyitják a családi osztozkodás óta lezárt összekötő ajtót, hogy a nap, sőt az éjszaka bármely órájában szabadon érintkezhessenek. San Felice lovag nemcsak nem ellenezte az elé terjesztett javaslatot, de maga hozatott kőműveseket a fal lebontására, hiszen mi sem lehetett kellemesebb számára, mint az a gondolat, hogy ifjú felesége ilyen előkelő, megfelelő korú és jó hírű barátnőre tett szert, mint Fusco hercegnő.

Ettől fogva elválhatatlan lett a két barátnő.

Tökéletes boldogságban telt el egy esztendő. Luisa közben betöltötte huszonegyedik évét, s tán egész életét ilyen derűs nyugalomban élte volna le, ha a királynénak nem jut a fülébe Fusco hercegnő egyik-másik könnyelműen elejtett megjegyzése Emma Lyonnáról. Karolina nem ismert tréfát, ha kedvencéről volt szó; Fusco hercegnőt hamarosan felszólította a rendőrminiszter, hogy egy időre vonuljon vissza birtokaira.

A hercegnő magával vitte egyik hasonlóképpen kompromittált barátnőjét, Eleonóra Fonseca Pimentelt. Eleonóra ellen még súlyosabb volt a vád: nemcsak az, hogy beszélt, de az is, hogy írt.

Fusco hercegnő száműzetése bizonytalan időre szólt; mindössze annyit közöltek vele, hogy Nápolyba csak a rendőrminiszter hivatalos engedélyének kézhezvétele után térhet vissza.

Amikor elutazott Basilicatába, a birtokaira, Luisára hagyta a ház kulcsait, hogy barátnője az ő távollétében gondját viselhesse az elegáns berendezésnek.

Luisa egyedül maradt.

Ferenc herceg nagyon megkedvelte könyvtárosát, akinek világfias külseje és modora mélyenszántó és széles körű tudást takart. Jobban érezte magát vele, mint udvaroncai társaságában, alig is akarta elengedni maga mellől. Ferenc herceg természettől fogva szelíd volt és félénk - később, az állandó félelem hatására alattomossá vált. Anyja kormányzási módszereinek erőszakossága megrémítette, látta, hogy napról napra csökken a királyság népszerűsége, érezte, hogy inog alatta a trón; s a népszerűséget, amelyet anyja eljátszott, szerette volna maga felé fordítani azáltal, hogy a nápolyi kormány politikáján kívül állónak, sőt egyenesen azzal szemben állónak igyekezett mutatkozni. Menedékül a tudomány kínálkozott; könyvtárosát pajzsul használta. Úgy tett, mintha archeológiai, geológiai és filológiai stúdiumai teljesen lekötnék, bár egy pillanatra sem szűnt meg figyelemmel kísérni a napi politika eseményeinek menetét, amelyeknek szerinte katasztrófába kellett torkollniuk.

Ferenc herceg tehát a liberális ellenzékiségnek azt az ügyes, kétszínű válfaját képviselte, amelyhez önkényuralmakban gyakran folyamodnak a korona várományosai.

Közben Ferenc herceg is megnősült. Nagy pompával hozatta haza Nápolyba feleségét, Mária Klementina főhercegnőt. A fiatal, bánatos és sápadt főhercegnő úgy hatott a királyi udvarban, mint verőfényes kertben az éjjel nyitó virág, amely a nap első sugaraira összezárja kelyhét.

A herceg unszolta-biztatta San Felicét, hozza el feleségét a hercegi házasság alkalmával rendezett ünnepségekre, de Luisa Fusco hercegnőtől kellőképpen értesült a királyi udvar romlottságáról, s arra kérte férjét, intézze úgy, hogy neki ne kelljen a palotában megjelennie. A férjnek nagyon is kedvére való volt, hogy felesége meg akar maradni ágyasháza tiszta falain belül, készséggel kimentette távolmaradását. Hihetőek voltak-e mentségei? Ez nem is fontos. Akit illetett, mindenesetre úgy tett, mintha hinne neki.

Csakhogy, mint mondottuk, Fusco hercegnő majd egy éve eltávozott már, s Luisa magára maradt. A magány az álmok szülőanyja; a magányos Luisa, míg férje a palotában időzött, barátnője pedig a száműzetésben, átengedte magát álmainak. Miről álmodozott? Maga sem tudta. Testetlen álmait nem népesítették be kísértetek; inkább csak szédület volt ez, édes, mámorító-szívszorító, homályos vágy valami ismeretlen után. Mindene megvolt, nem vágyott semmire, és mégis furcsa űrt érzett olykor, ha nem is a szívében, de már valahol a szíve táján.

Mondogatta magának, hogy mindentudó férje bizonyára azt is tudná, mi a magyarázata ennek a furcsa, új lelkiállapotnak, de maga sem értette, miért, inkább meghalt volna, semhogy hozzá forduljon magyarázatért.

Így állt Luisával a dolog, amikor egy napon tejtestvére, Michele meglátogatta, s szóba hozta az albán boszorkányt. Ő némi töprengés után megkérte Michelét, kísérje el hozzá az asszonyt másnap, estefelé; előrelátható volt ugyanis, hogy férje távol tölti az éjszaka egy részét a Nelson tiszteletére s a franciák fölött aratott győzelem örömére rendezett udvari ünnepségen. Láttuk, mi történt az éjjel folyamán Nápoly három különböző pontján: az angol követségen, Johanna királynő palotájában és a pálmás házban, s azt is láttuk, hogy a boszorkány, akit Michele elhozott a pálmás házba, hogyan találta ki - akár véletlenül, akár jó emberismerete folytán, akár, mert csakugyan birtokában volt a középkorban kabala néven ismert és ránk hagyományozott titkos tudománynak - a fiatalasszony legbenső titkát, s hogyan jövendölte meg a változást, a szenvedély feltámadását az addig oly tiszta, szeplőtlen szívben.

Akár véletlen műve volt, akár a végzeté, a jóslat valóra vált. Láttuk, hogyan sietett Luisa, ellenállhatatlan érzéstől hajtva, a férfi felé, akinek alighanem az életét mentette meg gyors megjelenésével; hogyan menekült élete első titkával férje közeléből, hogy színlelte az alvást, tűrte el zaklatottan a homlokára lehelt, nyugodt házastársi csókot, hogyan osont San Felice távozása után mezítláb, lopva, szorongó lélekkel a sebesült ágyához, s fürkészte nyugtalan tekintettel, nem a halál lebeg-e már fölötte.

De hagyjuk most sorsára Luisát, aki aggódva virraszt a haldokló ágya mellett, s egyelőre csupán szíve vad dobbanásai adják hírül, hogy ébredőben szerelme; nézzük inkább, mi történt Ferdinánd királynál, a tanácskozáson, amelyet egy nappal azután hívtak egybe, hogy a francia követ sir William Hamilton vendégei arcába vágta rémítő búcsúszavait.