57 NELSON AGGODALMAI

Mialatt Ferdinánd az Albanóból Velletribe vezető úton versenyt futott tulajdon alattvalóival, Karolina királyné Te Deum-ot mondatott Nápoly összes templomában és ünnepi ódákat szavaltatott a színházakban, felséges férje utasításainak megfelelően, minthogy egyelőre csupán győzelmeinek híre jutott el hozzá. Minden nagyvárosban akadnak alkalmi poéták, Párizsban csakúgy, mint Bécsben, Londonban csakúgy, mint Berlinben, de mondjuk ki bátran az olasz múzsák nagyobb dicsőségére, hogy ünnepi rigmusok tekintetében egyetlen ország sem kelhet versenyre Nápollyal. Amióta a király elindult Nápolyból, s még inkább, amióta győzelmeinek híre kelt, legalább két-háromezer ember ébredt hirtelen költői elhivatottságának tudatára. Csak úgy záporoztak az ódák, himnuszok, szonettek, akrosztikhonok, dalocskák és disztikhonok, a rímáradat folyvást nőtt, s már-már azzal fenyegetett, hogy vízözönné dagad. Olyannyira, hogy a királyné sürgősen Casertába hívatta signore Vaccát, a hivatalos udvari költőt, s úgy ítélve, hogy felesleges Vacca úrnak olyan munkával bíbelődnie, amire akad untig elég önkéntes jelentkező, azzal bízta meg, hogy a Nápoly legkülönbözőbb pontjairól naponta beérkező két-háromszáz versezetből válassza ki azt a tíz-tizenkét elmeművet, amelyeket méltónak ítél nyilvános felolvasásra a színház- vagy a fogadóteremben, aszerint hogy nagy gálaestet tartottak éppen a palotában, vagy szűkkörű összejövetelt. Őfelsége méltányos rendelkezése értelmében signore Vacca fizetését megduplázták arra az időre, amíg a költészet ilyetén túlburjánzása tart, tehát amíg szükség van az ő válogató munkájára, nehogy meg találjon szökni előle. Köztudott dolog ugyanis, hogy sokkalta fárasztóbb naponta tíz-tizenkétezer verssort elolvasni, mint ötvenet vagy akár százat faragni, márpedig éppen ennyi - legalább ötven és legfeljebb száz verssor - volt a napi penzuma IV. Ferdinánd király őfelsége szabadalmazott bárdjának. Azért ilyen sok, mert az olasz nyelv különösen alkalmas a versgyártásra.

1798. december havának 9. napja messze kimagaslott az előző, munkás napok hosszú sorából is. Signore Vacca ezen a napon összesen mintegy kilencszáz verset böngészett át, közte százötven ódát, száz himnuszt, háromszázhúsz szonettet, kétszáztizenöt akrosztikhont, negyvennyolc dalt és hetvenöt disztikhont. Meghallgatásra érdemesnek találtatott egy himnusz - ezt Cimarosa karnagy úr azon nyomban meg is zenésítette -, négy szonett, három akrosztikhon, egy dal és két disztikhon. Valamennyit a palota nagy előadótermében, a december 9-én estére meghirdetett rendkívüli díszelőadás keretében szándékoztak felolvasni. Az előadás műsorán ezenkívül Domenico Cimarosa Horatiusok című operája és ama háromszáz balett egyike szerepelt, amelyeket Olaszországban Armida kertje címen írtak.

Elénekelték a himnuszt, elszavalták a két ódát, felolvasták a négy szonettet, a három akrosztikhont, a kis dalt és a két disztikhont, egyszóval lezajlott az est teljes költői műsora, hatszáz hallgató előtt - ennyien fértek ugyanis a terembe -, amikor egyszer csak bejelentették a közönségnek, hogy futár érkezett, a királynénak hozott felséges férjétől levelet, minthogy pedig a levél friss híreket tartalmaz a hadszíntérről, fel fogják olvasni az egybegyűlteknek.

Lett erre nagy taps, kiabálás! A hallgatóság követelte a levél azonnali felolvasását. Végül is előszólították a bölcs Ubaldo lovagot, aki ott állt már tettre készen, hogy az adott pillanatban varázspálcája egyetlen suhintásával elűzze az Armida palotájának bejáratát őrző szörnyetegeket; őrá hárult a feladat, hogy a királyi levél tartalmát a közönséggel megismertesse.

A lovag kilépett a színpadra, tetőtől talpig páncélban. Sisakja forgóján a vörös-fehér - nemzetiszín - tollbokréta lengett. Háromszor meghajolt, hódolattal megcsókolta a levélen az aláírást, majd hangosan és tagoltan olvasni kezdte, amint következik:

Hőn szeretett hitvesem!

Ma reggel Cornetóba indultam vadászni. Ide holmi ásatások miatt hívtak meg, valamiféle etruszk sírokat találtak, állítólag nagyon-nagyon régiek. Bezzeg örült volna sir William lelke, ha nem rest kimozdulni Nápolyból! Nekem azonban van untig elég saját sírom Cumaeban, Sant’Agatadei-Gotiban és Nolában, méghozzá sokkal régibbek, mint az ő híres etruszk sírjaik; gondoltam, hadd túrják csak a tudósok a földet kedvükre, én meg inkább vadászni mentem.

A vadászat sokkal fárasztóbb volt és sokkal kevésbé eredményes is, mint persanói vagy asproni vadászataim, mert összesen három vadkant ejtettem el, igaz, hogy az egyik több mint kétszáz rottoli-t nyomott - éppen az, amelyik a legjobb három kutyámat felnyársalta. Viszont egész idő alatt hallottuk Civita Vecchia irányából az ágyúk dörgését: Mack porolta éppen a franciák irháját, pontosan ott és úgy, ahogy jó előre megmondta, a haditudomány nagyobb dicsőségére. Az ágyúdörgés folyvást tartott, egészen fél négyig, amikor is befejeztem a vadászatot és visszatértem Rómába. A franciák, úgy látszik, keményen védekeznek, de nem tesz semmit, minthogy ők csak nyolcezren vannak, Macknak ellenben negyvenezer ember áll rendelkezésére.

Vacsora előtt írok Önnek, drága hitvesem és tanítónőm. Hét órára vártak, fél hétre befutottam, nincs még készen a vacsora. Most kénytelen-kelletlen ülök és várok, bár kopog a szemem az éhségtől, és mint látja, Önnek írok, hogy ezt a félórát mégis kellemesen és hasznosan töltsem el.

Vacsora után az Argentína-színházba megyek, a Titkos házasság-ot meghallgatni és egy balettot végignézni, amelyet az én tiszteletemre szereztek. A balett címe: Nagy Sándor bevonulása Alexandriába. Mondanom sem kell Önnek, amilyen művelt, hogy ez finom célzás az én római bevonulásomra. Ha a balett csakugyan olyan jó, mint mondják, elküldöm a szerzőjét Nápolyba, hadd tanítsa be művét a San Carlo-színház együttesének.

Még az este folyamán hírt várok nagy győzelmünkről, s mihelyt megkaptam, futárt menesztek Önhöz.

Nem lévén egyéb közlendőm, ezennel az enyémhez hasonló jó egészséget kívánok Önnek és drága gyermekeimnek, s valamennyiöket Isten szent és kegyes oltalmába ajánlom.

B. Ferdinánd

Mint látjuk, a levél lényegét teljesen elfedte a mellékes elem, sokkal több szó esett benne arról, hogyan vadászott a király vaddisznóra, mint arról, hogy csatázott Mack. XIV. Lajos mondta ki elsőül a zsarnok gőgjével: „Az állam én vagyok!”, de jóval annak előtte már, hogy ő megfogalmazta, ez volt és ez maradt mindmáig minden önkényuralkodó alapelve.

Ferdinánd levele kiáltó önzése ellenére pontosan úgy hatott, ahogy a királyné elvárta. Hogy is merészelte volna bárki nem osztani őfelsége jó reményeit a csata kimenetelét illetően!

Lezajlott a balett, kiürült a színház, kialudtak a lámpák, s a vendégek kocsiba szálltak, hogy hazatérjenek Caserta és Santa Maria környékén szanaszét fekvő nyaralóikba. A királyné is visszatért saját lakosztályába, bizalmas hívei kíséretében, akik valamennyien a palotában laktak, s vele maradtak vacsorára, vacsora utánra. A szűk körű társaság tagjai voltak: mindenekelőtt Emma, azután a szolgálatos udvarhölgyek, sir William, lord Nelson, aki alig három-négy napja tért vissza Livornóból, ahová Naselli tábornok nyolcezer emberét elkísérte és Castelcicala herceg, akit címe és állása szinte egyenrangúvá avatott nagynevű vendéglátó házigazdáival és a fényes vendégkoszorúval, vállalt mestersége ellenben erkölcsileg a körülötte sündörgő cselédeknél is alacsonyabb szintre süllyesztett. Jelen volt továbbá Acton, aki néhány nap óta kettőzött figyelemmel és hódolattal vette körül a királynét, mert jól tudta, micsoda felelősség nyugszik vállain, és sejtette, hogy egyedül a királynéban találhat támaszra, ha az ügy rosszra fordul. Végül megjelent aznap este kivételesen a két öreg hercegnő is. A királyné megszívlelte férje intését, hogy madame Victoire és Adélaide mégiscsak XV. Lajos király lánya, és meghívta őket egy hétre Casertába, hét testőrükkel egyetemben. A hét fiatalembert nem vették ugyan föl a nápolyi hadsereg kötelékébe, de a király javaslatára Ariola hadügyminisztertől hadnagyi rangot és fizetést kaptak. Itt Casertában a testőrtisztekkel együtt laktak és étkeztek mint nagyra becsült vendégeik; a két öreg hercegnő azalatt a királyné kitüntető vendégszeretetét élvezte. Hogy a személyüknek szóló megbecsülés még nyilvánvalóbb legyen, a királyné arra is felhatalmazta a két öreg hölgyet, hogy minden este meghívhatják a vacsoraasztalhoz egyik testőrüket, aki aznap udvari tisztként teljesít majd körülöttük szolgálatot.

A hercegnők előző este érkeztek Casertába. Elsőül Bocchechiampe urat hívták meg asztalukhoz, a következő estén Gianbattista de Cesare úrra került sor. Előadás után a hercegnők rövid időre lakosztályukba vonultak vissza; Cesare úr, aki a földszintről, a tisztek helyéről nézte végig az előadást, értük ment, hogy együtt induljanak a királynéhoz, ahol a hercegnők fogják majd őfelségének és fényes vendégeinek bemutatni.

Mint már említettük, Bocchechiampe úr korzikai nemes volt, Cesare viszont ősi caporale családból származott, azaz egyik őse valaha egy katonai körzet parancsnokának a tisztségét viselte. Mindketten jóvágású fiatalemberek voltak. Cesare alkalmasint tudatában lehetett előnyös külsejének, mert aznap este a szokottnál is nagyobb gondot fordított öltözékére, hogy megjelenése fényét emelje, a hadnagyi egyenruha tudvalevőleg jól fest egy jóképű, jó kiállású huszonhárom éves fiatalemberen.

De akármilyen csinos és üde volt az arca, elegáns a termete, mindez nemigen indokolta, hogy láttára a királyné kiáltásba törjön ki, sőt, nemcsak ő, hanem Emma, Acton, sir William és jóformán minden jelenlevő.

A királyné és a többiek ugyanis meglepetésükben kiáltottak fel: Gianbattista de Cesare megdöbbentően hasonlított Ferenc kalábriai hercegre. Ugyanaz a rózsás bőr, világoskék szem, szőke haj, ugyanolyan termet, legfeljebb a haj volt egy árnyalattal sötétebb s a termet egy gondolattal karcsúbb.

Cesarét előbb zavarba ejtette a váratlan és viharos fogadtatás; sohasem találkozott még a trónörökössel, s így nem is sejthette, hogy a véletlen kegye folytán olyannyira hasonlít a király egyik fiára. De mint talpraesett emberhez illik, ügyesen kivágta magát. A herceg nyilván elnézi - mondta -, hogy rá merészel hasonlítani, hiszen nem akarattal történt, ami pedig a királynét illeti, neki amúgy is gyermeke minden alattvalója, nem neheztelhet tehát közülük arra, aki nemcsak érzéseiben, de külsőleg is egyik fiára üt.

A társaság asztalhoz ült. A vacsora roppant vidám hangulatban folyt le; a két öreg hercegnő, most, hogy a versailles-i udvarhoz olyannyira hasonló környezetben találta magát, jóformán teljesen feledte feledhetetlen nővére elvesztésén érzett bánatát. Hja, a királyi személyek privilégiuma egyebek közt az, hogy az udvari gyász színe lila s tartama mindössze három hét.

Hogyne telt volna vidáman az este, amikor a jelenlevők mind rendületlenül hitték, akárcsak a király, és mert a király hitte, hogy az a bizonyos ágyúszó csakugyan a franciák vesztét hirdette. Ha akadtak is néhányan, akik kételkedtek, vagy legalább jobban aggódtak a többinél, azok is erőt vettek magukon, s csakúgy nevetgéltek és sugároztak, mint a társaság legvidorabb tagjai.

Egyedül Nelson ült gondterhelten - bár Emma tüzesnél tüzesebb pillantásokkal árasztotta el -, és egyedül ő nem vett részt az általános örömujjongásban, amellyel a meghívottak a királyné gyűlöletét és hiúságát legyezgették. Karolinának végtére feltűnt az abukiri győző komor ábrázata, s minthogy azt semmiképpen nem tulajdoníthatta Emma ridegségének, megtudakolta Nelsontól, miért hallgat és miért nem lelkesedik.

- Felséged tudni óhajtja, mi a bajom? - szólt Nelson. - Nos, még ha őszinteségem nem is nyerné meg a királyné tetszését, mint afféle faragatlan tengerész, csak azt mondhatom, amit gondolok: felség, nyugtalan vagyok.

- Nyugtalan! Ugyan miért, mylord?

- Mert mindig nyugtalanság fog el, amikor az ágyúké a szó.

- Mylord meg látszik feledkezni arról - mondta a királyné -, mekkora szerepe volt személy szerint abban, hogy jelenleg az ágyúké a szó.

- Asszonyom, éppen azért oly nagy a nyugtalanságom, mert élénken emlékezetemben van a levél, amelyre céloz. És ha felségedet baj találná érni, nyugtalanságom lelkiismeretfurdalássá változna.

- Ha így érez, miért írta meg a levelet? - kérdezte a királyné.

- Mert felséged azt állította, hogy veje, az osztrák császár őfelsége Nápollyal egyidejűleg hadba lép.

- Miből gondolja, mylord, hogy nem tette vagy teszi meg?

- Ha megtette volna, asszonyom, már hallottuk volna hírét. A német cézár nem indulhat úgy el kétszázezer főnyi hadserege élén, hogy a föld belé ne remegjen. Márpedig ha mostanáig nem szánta rá magát, április előtt nem is fogja.

- De hiszen azt írta a királynak - avatkozott közbe Emma -, hogy indítsa meg nyugodtan a háborút, sőt, kijelentette, hogy mihelyt a király Rómába ér, ő maga is hadba vonul, vagy nem?

- Igen, úgy hiszem - dadogta a királyné.

- Saját szemével látta a levelet, felséges asszony? - kérdezte Nelson, szürke szemét olyan tiszteletlen közvetlenséggel szegezve a királynéra, mintha közönséges asszonyszemély lenne.

- Nem, a király mondta így Acton úrnak - tördelte a királyné a szavakat. - De még ha fel is tenném, hogy tévedtünk vagy hogy az osztrák császár becsapott bennünket, ok-e ez a kétségbeesésre?

- Azt éppen nem mondanám, de tartok tőle, hogy a nápolyi hadsereg egymagában nem elég erős a franciák csapásait elhárítani.

- Micsoda? Csak nem gondolja, hogy Championnet tízezer francia katonával legyőzhet hatvanezer nápolyi katonát, akiknek élén Európa elismerten legkitűnőbb hadvezére, Mack tábornok áll?

- Asszonyom, én amondó vagyok, hogy a csaták kimenetele mindig bizonytalan; Nápoly sorsa attól a csatától függ, amelyet tegnap vívtak, s ha Mackot isten ments meg találnák verni, állítom, hogy a franciák két hét alatt Nápolyban teremnek.

- Ó, Istenem uram! Miket beszél! - motyogta madame Adélaide elsápadva. - Csak nem leszünk kénytelenek újra szedni a sátorfánkat? Nővérem, hallja, mit mond lord Nelson?

- Hallom - felelte madame Victoire lemondó sóhajjal -, és ügyünket Isten oltalmába ajánlom.

- Isten oltalmába! Isten oltalmába! Ez vallásos szempontból rendkívül helyes, de úgy látszik, Isten oltalmába manapság annyi hasonló ügyet ajánlanak, hogy nem győz minddel törődni.

A királyné jobban a szívére vette Nelson szavait, mint mutatni akarta.

- Mylord - fordult újra az admirálishoz -, mondhatom, szomorú véleménye lehet katonáinkról, ha feltételezi, hogy a hatszoros túlerő ellenére sem képesek elbánni a republikánusokkal. Bezzeg önök, angolok, sokszor ember ember ellen bocsátkoznak velük harcba, sőt az is megesik, hogy ellenségeik vannak többségben.

- Tengeren, asszonyom, tengeren, mert a tenger életelemünk nekünk, angoloknak. Szülőhazánk sziget, ami ugyanaz, mintha lehorgonyzott hajón jöttünk volna a világra. A tengeren egy angol tengerész felér két franciával, ezt bátran elmondhatjuk. De a szárazföldön másként áll a dolog! Ami az angoloknak a tenger, az a franciáknak a szárazföld, asszonyom. Isten a tanúm, hogy gyűlölöm a franciákat, Isten a tanúm, hogy felesküdtem elpusztításukra, és Isten a tanúm, hogy azt kívánom, bár gyűjtenék össze mind egy szálig egyetlen hajó fedélzetére az egész istentelen nációt, amelyik megtagadta az Úristent és levágta tulajdon királyai fejét, és én kész örömest szállnék egymagam szembe vele a szegény, keresztül-kasul megrongált Vanguard hátán! De ha még úgy gyűlöli is az ember az ellenségét, igazságtalan ne legyen iránta. A gyűlölet nem egyértelmű a megvetéssel. Ha megvetném a franciákat, nem méltatnám őket gyűlöletemre.

- Ugyan, drága lordom - vetette közbe Emma utánozhatatlan, elbűvölően kecses fejmozdulattal -, minek játssza itt a vészmadarat? Mack tábornok ugyanúgy le fogja győzni a franciákat a szárazföldön, ahogy Nelson admirális legyőzte őket a tengeren... Egyébként máris ostorpattogást hallok, nyilván tüstént friss híreket kapunk. Hallja, asszonyom? Hallja, mylord?... Lám, a király levele igazat beszélt, itt a futár!

Csakugyan gyorsan közeledő ostorpattogás hallatszott. Az ostorpattogás átható muzsikája nyilvánvalóan hírvivő közeledtét jelezte, a küldöncök szokása szerint; az ellenben már kevésbé volt világos a hallgatók számára, miért kíséri kocsidübörgés az ostor zaját. Az egész társaság önkéntelenül felpattant a helyéről, és kifelé hallgatózott.

Acton láthatóan mindenkinél izgatottabb volt, ő nemcsak hogy felállt, de Karolina felé fordulva így szólt:

- Felséged engedelmével megnézném, mi történt.

A királyné beleegyezőleg bólintott.

Acton kirohant az ajtón. Merően figyelte a folyosónak azt a végét, amelyről a hírnök maga vagy a hírnököt jelentő lakáj megjelenése várható volt.

Bent a teremben ezalatt mindannyian tisztán hallották, hogy egy kocsi áll meg a főlépcső boltozata alatt.

Egyszer csak újra megjelent a teremben Acton, sietős léptekkel, riadtan hátrált, mint aki kísértetet lát.

- A király! - kiáltotta. - A király jött meg! Mit jelentsen ez?