64 MACHIAVELLI ÉRDEMES TANÍTVÁNYA

Pronio nyomban a szobában termett.

A király és a kardinális első gondolata az volt, hogy a kegyes olvasmány hatása nemigen látszik meg az abbén, most is csakolyan hetyke, mint az előbb.

Pronio megállt az ajtóban, mély meghajlással üdvözölte a királyt, a kardinálist, és máris megszólalt:

- Várom felséged parancsait.

- Íme a parancs, kedves abbé - remélem, nem esik nehezére engedelmeskednie - tegye, amit tenni ígért.

- Szolgálatjára, sire.

- No, akkor értsünk szót.

Pronio csodálkozva pillantott a királyra, nyilvánvalóan nem tudta mire vélni a felszólítást.

- Azt kérdezem, mik a feltételei - mondta a király.

- A feltételeim?

- Igen.

- Az én feltételeim? Nincsenek feltételeim, felség.

- Hát ha így jobban érti, azt kérdem, milyen kegyet vár tőlem?

- Hogy felséged ügyét szolgálhassam, életre-halálra.

- Ez minden?

- Igenis, sire.

- Nem akar érsek vagy püspök lenni? Nem kér legalább egy kisebb apátságot?

- Ha mindvégig híven és eredményesen szolgálom felségedet, ha sikerül a franciákat az országból kikergetnünk, felséged, gondolom, úgyis megjutalmaz. Ha rosszul szolgálom, főbe lövet.

- Hát ehhez mit szól, kardinális?

- Nem lep meg, felség.

- Köszönöm, eminenciás uram - szólt újabb meghajlással Pronio.

- Egyszóval abbé úr nem kér egyebet, mint a pátenst?

- A magamét, fra Diavolóét és Mammonéét, felség.

- Abbé úr az ő megbízásukból jött? - kérdezte a király.

- Nem volt alkalmam velük beszélni, sire.

- Nem volt alkalma? És látatlanban kezeskedik értük?

- Akár saját magamért.

- Állítsa ki az abbé pátensét, eminentissime.

Ruffo asztalhoz ült, papírra vetett néhány sort, majd fennhangon felolvasta fogalmazványát:

Én, Bourbon Ferdinánd, a Szicíliai Kettős Királyság valamint Jeruzsálem királya

Ezennel kijelentem,

Hogy Pronio abbét, akinek ékesszólásáról, hazafiságáról és katonai erényeiről személyesen meggyőződtem

KAPITÁNYOMMÁ

Nevezem ki az Abruzzók vidékére, a casertai tartományra, és szükség esetén egész birodalmamra kiterjedő érvénnyel;

Hogy hozzájárulásommal szentesítem

Mindazt, amit az ország területének védelme, valamint a franciák feltartóztatása érdekében tenni jónak lát; továbbá felhatalmazom, hogy jelen okmányhoz hasonló okiratot állítson ki két személy részére, akiket méltónak ítél arra, hogy magasztos feladata végrehajtásában segítségére legyenek; és ígérem, hogy az általa kiválasztott két személyt szabadcsapat-parancsnokomnak tekintem;

A fent mondottak igazolásául szolgáló jelen okirat

Kelt casertai palotánkban, 1798. december 10-én.

- Megfelel, uram? - kérdezte a király, miután a kardinális befejezte a pátens felolvasását.

- Meg, felség. Mindössze egyetlen észrevétel engedtessék meg nekem: felséged, úgy látszik, nem tartja kívánatosnak, hogy a két kapitány kinevezéséért, akiket voltam bátor figyelmébe ajánlani, a felelősséget vállalja.

- Önt hatalmaztam fel, hogy helyettem aláírja a pátensüket. Azt akarom, hogy személy szerint önnek legyenek lekötelezve.

- Hála és köszönet érte, sire. Kegyeskedjék az okmányt aláírásával és pecsétjével hitelesíteni, felség, s akkor nem marad más hátra, mint hogy legalázatosabb hálám kifejezése mellett máris induljak a király parancsait teljesíteni.

A király kapta a tollat, aláírta a pátenst, majd íróasztala egyik fiókjából előkotorta a pecsétet, és ráütötte.

A kardinális a királyhoz sietett, és néhány szót súgott a fülébe.

- Úgy hiszi? - kérdezte Ferdinánd.

- Ez a szerény véleményem, sire.

A király Pronio abbéhoz fordult.

- A kardinális úr azt állítja, hogy abbé úr a legalkalmasabb...

Pronio mély meghajlással félbeszakította a királyt:

- Bocsánat, felség, de öt egész perce van szerencsém felséged kapitányának lenni, szabadcsapat-parancsnoki minőségben.

A király nagyot nevetett.

- Már megbocsásson, kedves kapitány uram, de a feledékenység, helyesebben az emlékezés léprecsalt: a breviárium egy csücske kikandikál a zsebéből, az ejtett tévedésbe.

Pronio előhúzta zsebéből a kérdéses könyvet, és átnyújtotta őfelségének.

A király felütötte, s a címoldalon a következőket olvasta:

MACHIAVELLI:
A FEJEDELEM

- Hát ez mi? - kérdezte a király. Hírét sem hallotta soha sem a szerzőnek, sem művének.

- Sire - felelte az abbé -, ez a királyok breviáriuma.

- Ismeri ezt a könyvet? - fordult a király Ruffóhoz.

- Betéve fújom, sire.

A király megcsóválta a fejét.

- Hm! Soha életemben nem tudtam betéve egyebet, mint a Mária imádságoskönyvét, de tartok tőle, hogy azóta azt is jócskán elfeledtem. Hja, rég volt, amikor San Nicandro a fejembe verte. Mindegy!... nos, kapitány úr - mert csakugyan így dukál ez -, egyszóval azt készültem elmondani, kapitány úr, mit is súgott a kardinális a fülembe. A kardinális állítja, hogy keresve sem találni önnél alkalmasabb személyt egy kiáltvány megszerkesztésére, amelyet a parancsnoksága alá került két tartomány lakosságához intéznénk.

- Őeminenciája mindig fején találja a szöget, sire.

- Szóval egyetért vele?

- Maradéktalanul, sire.

- Akkor üljön neki, és fogalmazza meg a kiáltványt.

- Felséged nevében vagy a magaméban? - érdeklődött Pronio.

- A király nevében, uram, csakis a király nevében - avatkozott sietve közbe Ruffo.

- Nem bánom, a király nevében, ha a kardinális így látja jónak - bólintott Ferdinánd.

Pronio mély meghajlással köszönte meg a király kétszeres kegyét: a felhatalmazást, hogy az uralkodó nevében szóljon, s az engedélyt, hogy jelenlétében helyet foglaljon.

Egykettőre nekifogott, és egyetlen lendülettel, pillanatnyi habozás, javítás nélkül írta, amint következik:

Mialatt én a keresztény világ fővárosában éjt nappá téve azon fáradozom, hogy az Anyaszentegyházat helyreállítsam, a franciák támadást indítottak az Abruzzók ellen, noha minden lehetőt megtettem, hogy békében éljek velük. Én tehát megkockáztatom, a veszéllyel dacolva, hogy keresztülhatoljak a franciák sorain, a célból, hogy háború fenyegette fővárosomba siessek. Mihelyt Nápolyba értem, nyomban ellenük fordulok nagyszámú hadseregem élén, és megsemmisítő csapást mérek rájuk. Addig is fogjon minden ember fegyvert! Siessetek a vallás segítségére, védelmezzétek meg királyotokat, helyesebben szólva atyátokat, aki kész életét áldozni alattvalói üdvéért, azért, hogy megóvja oltáraitokat és javaitokat, asszonyaitok becsületét és mindnyájatok szabadságát! Szent ez a háború! Áruló, aki gyáván félreáll, lázadó, az egyház és az állam ellensége, aki elhagyja a zászlót, amelyre felesküdött, s mint ilyen, elveszi méltó büntetését.

Kelt Rómában, 1798. december 7-én.

Pronio átnyújtotta a királynak a kiáltványtervezetet. Ferdinánd átfutotta, és azzal adta tovább a kardinálisnak:

- Nem sokat értek belőle, eminentissime.

Ruffo a kiáltvány olvasásába merült.

Míg a király olvasott, Pronio szemmel látható közönnyel várt sorára. Annál feszültebben leste most, milyen arcot vág kiáltványához a kardinális.

Ruffo kétszer-háromszor is feltekintett olvasmányából; pillantása mindig találkozott az újdonsült kapitány állhatatosan rászegzett pillantásával.

- Nem csalódtam önben, uram - szólt a kardinális Pronióhoz, amikor végzett az olvasással. - Ön csakugyan ügyes ember.

Majd a király felé fordulva így folytatta:

- Sire, merem állítani, hogy felséged keresve sem találna egész birodalmában senkit, aki ezt a kiáltványt ügyesebben megfogalmazta volna. Felséged bátran aláírhatja.

- Ez a véleménye, eminentissime? Nem kéne itt-ott mégis valamit változtatni?

- Kérve kérem felségedet, jottányit se változtasson rajta.

A király fogta a pennát.

- Tekintse feltétlen bizalmam jelének, kardinális, ha aláírom.

- Mi a keresztneve, uram? - kérdezte Ruffo az abbétól, mialatt a király aláírta a kiáltványt.

- Giuseppe, bíbornok uram.

- Ne tegye még le a tollat, sire - mondta Ruffo -, írja felséges kézjegye alá a következő szöveget:

„Ezennel megbízom Giuseppe Pronio kapitányt, hogy nevemben és képviseletemben gondoskodjék fenti kiáltvány nyilvánosságra hozataláról és őrködjék benne kifejtett céljaim maradéktalan valóra váltásán.”

- Nyugodtan odaírhatom? - kérdezte a király.

- Nyugodtan, sire.

A király ellenvetés nélkül leírta, szó szerint úgy, ahogy Ruffo tollba mondta.

- Megvan - szólt, amikor elkészült vele.

- Sire, mialatt Pronio úr másolatot készít a kiáltványról - érti, kapitány, a kiáltvány olyannyira megnyerte őfelsége tetszését, hogy a másolatát meg óhajtja tartani! -, felséged kiállít egy tízezer dukátos utalványt a kapitány rendeletére.

- De eminenciás uram - hökkent meg Pronio.

- Bízza csak rám, uram.

- Tízezer dukát!... Hm! Hm! - nyugtalankodott a király.

- Sire, könyörögve kérem felségedet...

- Rendben van - bólintott a király. - Corradinóra szóljon?

- Ne, ne, az Andrea Backer és Társa cégre, az biztosabb és főleg sokkal gyorsabb.

A király leült, engedelmesen megírta az utalványt és alákanyarította a nevét.

- Elkészült őfelsége kiáltványának a másolata - jelentette Pronio a kardinálisnak.

- Nos, akkor kettőnkön a sor, uram - szólt Ruffo. - Mint látja, a király tökéletesen megbízik önben. Fogja a tízezer dukátra szóló utalványt, keressen egy alkalmas nyomdát, és nyomassa ki a szöveget annyiszor ezer példányban, amennyit a nyomda huszonnégy óra alatt egyáltalán el bír készíteni. Az első tízezer példányt a mai nap folyamán, de lehetőleg még a király érkezése előtt ragasztassa ki Nápolyban. Nézzük csak, most tizenkét óra, ha igyekszik, félkettőre beér Nápolyba - egyszóval délután négyre elkészülhet az első tízezer példány. A nyomtatványból vigyen magával minél többet - tíz-, húsz- vagy akár harmincezer példányt, és szórja két marokkal, holnap estére legalább tízezer példányban el kell jutnia az érintett országrészek lakosságához.

- A fennmaradó összeget mire fordítsam, eminenciás uram?

- Vásároljon az egészért puskát, lőport, golyót.

Pronio örömmámorban úszott. Már rohant volna ki a szobából.

- Ejnye, kapitány! - csóválta a fejét Ruffo. - Hát nem látja?

- Mit, eminenciás uram?

- Hogy őfelsége csókra nyújtja a kezét.

Pronio sietett kezet csókolni.

- Ó, sire - lelkendezett közben. - Ha az életemet adhatnám felségedért, az is kevés lenne, hálámat méltóképpen leróni.

Pronio nem túlzott. Csakugyan azzal az érzéssel eltelve távozott, hogy boldogan adná életét királyáért.

Ferdinánd szemmel látható türelmetlenséggel várta, hogy Pronio elhagyja a szobát. Az iménti jelenet során jól-rosszul eljátszotta ugyan a neki szánt szerepet, de nemigen értette, mit miért tesz.

Mihelyt becsukódott az ajtó Pronio mögött, Ruffóhoz fordult:

- Bizonyára ez is San Nicandro lelkén szárad, de ördög vigyen el, ha értem, mi lelkendezni valót talál eminenciád ezen a kiáltványon! Az első szótól az utolsóig szemenszedett hazugság.

- Ó sire, hiszen éppen ezért olyan nagyszerű! Mert minden szava szemenszedett hazugság, mert felségednek vagy nekem soha nem lett volna merszünk ilyet kitalálni!

- Lenne szíves bővebben elmagyarázni? - szólt Ferdinánd. - Szeretném tudni, megér-e valóban tízezer dukátot.

- Felséged minden kincse együttvéve sem elég, hogy ezt a kiáltványt értékén fizesse meg.

Ferdinánd a homlokát ütögette:

- Ó, ez az én szamár fejem! - sopánkodott.

- Óhajtja, felség, hogy a másolatot kettesben átnézzük?

- Óhajtom - bólintott Ferdinánd. A másolatot mindjárt oda is nyújtotta a kardinálisnak.

Ruffo fennhangon kezdte olvasni:^[19]

„Mialatt én a keresztény világ fővárosában éjt nappá téve azon fáradozom, hogy az Anyaszentegyházat helyreállítsam, a franciák támadást indítottak az Abruzzók ellen, noha minden lehetőt megtettem, hogy békében éljek velük...”

- Megvallom, egyelőre egy szikra csodálatot sem érzek.

- Nincs igaza, sire. Figyelje csak meg, mi mindenről van itt szó. Lássuk: felséged Rómában írja a kiáltványt, Rómában, ahol teljes a rend és a nyugalom. Felségedet egyetlen szándék vezérli: az Anyaszentegyház helyreállítása. Más szóval: felséged nem foglalkozik szabadságfák döntögetésével, nem akasztat konzulokat, nem tűri, hogy a csőcselék elevenen elégesse vagy a Teverébe hányja a zsidókat, ó, nem! Felséged senkit egy ujjal nem bánt, nem lebeg a szeme előtt semmi más, mint a szentatya érdeke.

- Aha! - dünnyögte a király. Valamit kapiskált már.

- Felséged korántsem azért tartózkodik Rómában, mintha háborút szándékozna viselni a köztársaság ellen - folytatta a kardinális -, hiszen minden lehetőt megtett, hogy békében éljen a franciákkal. És jóllehet, felséged mindent megtett, hogy békében éljen velük, hogy a jó viszonyt fenntartsa, ők támadást indítottak az Abruzzók vidéke ellen.

- Aha! - szólt a király. Egyre jobban értette.

- Mindazok szemében, akikhez a kiáltvány eljut, márpedig mindenüvé eljut, a franciákra háramlik a felelősség minden rosszért, ők bontották meg a békét, ők a hitszegők, nem felséged. Felséged a francia nagykövet, Garat fenyegetődzése ellenére tökéletesen megbízott bennük, szövetségeseinek tekintette őket, és mindent megtett, hogy a szövetséges jó viszonyt fenntartsa. Kizárólag azért utazott Rómába, mert vakon bízott a jóhiszeműségükben, s lám, mialatt nyugodtan, gyanútlanul ott üldögél, a franciák váratlanul rajtaütnek Mackon és megverik. Nem is csoda, hogy megverik, lássa be, sire, hiszen váratlanul ütöttek rajt a tábornokon és a hadseregen.

- Lám! - szólt a király. Percről percre tisztábban értette a dolgot. - Hitemre, ez csakugyan így van.

- Felséged a továbbiakban ezt mondja: „Én tehát megkockáztatom, a veszéllyel dacolva, hogy keresztülhatoljak a franciák sorain, a célból, hogy háború fenyegette fővárosomba siessek. Mihelyt Nápolyba értem, nyomban ellenük fordulok nagyszámú hadseregem élén, és megsemmisítő csapást mérek rájuk...” Látja, sire! Felséged a veszéllyel dacolva megkockáztatja, hogy keresztülhatoljon a franciák sorain, és háború fenyegette fővárosába siessen. Érti, sire? Felséged nem menekül a franciák elől, hanem bátran keresztülhatol a soraikon, felséged nem riad vissza a veszélytől, hanem ellenkezőleg, dacol vele. És miért teszi ki felséged tulajdon felszentelt személyét oly vakmerően a legnagyobb veszélynek? Csakis azért, hogy a fővárosba siessen, hogy megoltalmazza, megvédje Nápolyt, és mihelyt oda visszatért, nagyszámú hadserege élén szembeszálljon a franciákkal és megsemmisítő csapást mérjen rájuk...

A király felnevetett.

- Ne tovább! - kiáltotta. - Ne tovább, kedves kardinálisom! Értem már, értem. Igaza van eminenciádnak, a kiáltvány valóságos hőst farag belőlem. Az ördögbe, ezt se gondoltam volna ott Albanóban, amikor ruhát cseréltünk Ascolival. Igaza van, nagyon igaza, kedves kardinálisom, Pronio lángész. Lám, mit tesz, ha valaki tanulmányozza Machiavellit! Nini! Itt felejtette a könyvét.

- Ó! - legyintett Ruffo. - Felséged nyugodtan megtarthatja tanulmányozás céljából; az abbénak nincs már mit tanulnia Machiavellitől.