66 SZERELMES NŐ - HŰ HITVES

A közönséges lelkek hajlamosak a felszín után ítélni; bennük méltán kelthette az általános és kitörő lelkesedés e váratlan megnyilvánulása azt a balhiedelmet, hogy Ferdinánd trónja sziklaszilárdan, megingathatatlanul áll, mivel egész népe támogatja. Ám a gondolkodni tudó, művelt elméket egy pillanatra sem tévesztette meg a sok kongó szó, üres handabanda, ők meglátták a felszín - a nápolyi népre oly jellemző, vak lelkesedés - mögött a komor valóságot: a király futását, a hadsereg összeomlását, a franciák gyors előrenyomulását, s a tényekből le is vonták a megfelelő következtetést.

Kevés nápolyi házban keltett az események híre nagyobb izgalmat, mint abban, amelyet olvasóink a pálmás ház néven már olyan jól ismernek. Más-más forrásból, de a ház mindkét lakója pontosan értesült a történtekről, és más-más okokból, de mindketten szívszorongva lesték a fejleményeket; Luisát szerelme, a lovagot társadalmi kötelezettségei tették közvetlenül érdekeltté a helyzet alakulásában.

Amióta Salvato eltávozott, Luisa - ígéretéhez képest - minden szabad pillanatát, férje távollétének minden percét a megürült betegszobában töltötte. A szobában, ahol a halálra sebesült Salvato fölött virrasztott, ahol őt visszaperelte a haláltól.

Luisa egy könnyet, egy zokszót nem ejtett, még csak nem is említette soha Salvato nevét. Giovanninát módfelett meglepte az úrnő tartózkodása, többször meg is kísérelte, hogy Salvatóra terelje a szót, de hasztalan. Luisa úgy érezte, nem szabad távollevő szerelmese nevét könnyelműen ajkára vennie, s csakis Istennel társalgott róla.

A fiatalasszony egész lényén csendes, mélabús derű áradt el, hála a szívét-lelkét betöltő, mély és szűziesen tiszta szerelemnek. Fel-felkereste a szobát, szelíd biccentéssel üdvözölte a tárgyakat, gyengéd pillantása mosolyogva siklott végig a bútorokon, majd elfoglalta megszokott helyét az ágy fejénél, és átengedte magát az álmodozásnak.

Ilyenkor maradéktalanul boldog volt. Álmaiban életre kelt az elmúlt két hónap minden napja, órája, perce, az egész múlt - mert Luisa múltja egy csapásra két darabra hullott, s az elsőt nyomtalanul feledte, hogy szüntelenül a másodikat idézhesse. Emlékezetét sem kellett segítségül hívnia, mintegy magától elevenedett meg a múlt, az igazi. Olykor, ha az álom a válás perceit idézte, Luisa önkéntelenül ajkához kapta kezét - szinte tapinthatóan érezte újra Salvato egyetlen rövid csókjának, a búcsúcsóknak egész édességét. Korábban munkával vagy olvasással űzte el az egyedüllét unalmát, most napszám érintetlenül hevert asztalán a hímzőtű, az ecset, a kotta. Még férje vagy ismerősei társasága sem tudta teljesen kizökkenteni álomvilágából, félig a múltban időzött ő az ő körükben is, és mihelyt magára hagyták, egészen visszamenekült a múltba, a való életnél sokkalta boldogabb áloméletbe.

Salvato távozása óta mindössze négy nap telt el, de e négy kurta nap máris szinte örökkévalóságnak tetszett. Luisa képzeletében a válás magányos, mély vizű, csendes, végtelen kiterjedésű, kristálytiszta tó képét öltötte, amelyben kéken tükröződik az égbolt. Ha Salvato sokáig várat magára, a tó megnő majd - annál nagyobbra, minél tovább tart a válás. S ha soha nem találkoznak többé ők ketten, a tó parttalan tengerré dagad; elnyeli Luisa egész életét, múltját és jövőjét, a múltat az emlékezésbe, a jövőt a reménybe oldva.

Az álom egyre inkább eluralkodott Luisa mindennapjain. A valóság átlényegült, minden eseménye az ábrándképhez idomult Luisa tudatában, mint álmunkban szokott. A várva várt levél például fehér vitorla képében, parányi fehér pontként lebegett a horizonton, a kék vizű, mérhetetlen tó felszínén, és a tó partján merengő Luisa türelmesen leste, hogy nő lassacskán, amint közeleg.

Salvato azt mondta, visszatér, bizonyosra mondta, s a viszontlátás reményét azóta úgy rejtette Luisa szíve, mint kagyló az igazgyöngyöt. Ezért volt olyan szelíd és enyhe a válás fakasztotta bánat is, hogy elkerülhette a lovag, a határtalanul odaadó és gyengéd férj figyelmét. San Felice nem észlelt semmi rendelleneset, nem gyanított semmit. Luisa iránta táplált érzelmeit a legkevésbé sem csorbította szerelme egy másik férfi iránt; most is csak olyan mély és gyengéd gyermeki szeretettel és hálával csüggött ő a lovagon, mint annakelőtte. Most is úgy leste minden áldott nap a lovag hazatértét a lépcsőfeljáró tetején, mint régen - csak tán a mosolya sápadt meg valamicskét; most is éppen olyan kedvesen köszöntötte, mint mindig - csak tán a hangja volt cseppet fátyolos a könnyektől. A gyanútlan lovag igazán nem vehetett semmit észre; változatlanul boldog volt és derűs, mint mindig.

A király váratlan betoppanása Casertába mindkettejüket megriasztotta. Más-más okból.

San Felicét másnap reggel a trónörökös helyett a szárnysegéd fogadta a palotában azzal az izenettel, hogy ő királyi fensége sürgősen távozni kényszerült Casertába, apját köszönteni, mivel a király az éjszaka folyamán hazaérkezett Rómából.

A lovag pontosan felmérte az esemény súlyát, de nem látta okát, hogy akár csak egy perccel is korábban induljon haza, mint szokott. Álmában sem gondolta, hogy ez a hír közelebbről érintheti Luisát.

Rendes időben ért haza. A király megérkezéséről azonnal beszámolt a feleségének. Nem tagadta ugyan az esemény rendkívüli horderejét, de egyetlen szóval sem célzott aggodalmaira. Luisa Salvato révén tudott a készülő ütközetről, s így azonnal megsejtette az összefüggést a király váratlan hazatérte és az ütközet feltehető kimenetele között. Feltevését nyomban közölte is a lovaggal. A király hazatérésének legvalószínűbb magyarázata az, mondta Luisa, hogy a nápolyi hadsereg megütközött a francia hadsereggel és vereséget szenvedett. A lovag nem győzött csodálkozni felesége éleslátásán.

Luisának sikerült, hihetetlen önuralom árán, a beszélgetés egész időtartama alatt ellepleznie szörnyű nyugtalanságát. Amit az ütközetről a lovagnak mondott, az az ő szemében nem feltevés volt, hanem maga a bizonyosság. Igen, a franciák győztek, de milyen áron? Ki tudja, hány halottjuk, hány sebesültjük van! És ki tudja, nincs-e köztük Salvato is!

Amint tehette, kimentette magát és szobájába tért. A szoba falán ott függött az a feszület, amely a haldokló Caramanico hercegről szállt Luisára, s amelyre annak idején San Felice lovag megesküdött, hogy a herceg végakarata értelmében feleségül veszi és boldoggá teszi Luisát. A fiatalasszony térdre hullott a feszület előtt, és hosszan, elmerülten imádkozott. Nem mondta ő egy szóval sem, miért, kiért, Istenre bízta, hogy azt a lelkéből kiolvassa.

Öt óra tájban nagy lármára lett figyelmes San Felice. A zaj az utcáról jött. A lovag az ablakhoz sietett: csodálkozva látta, micsoda nyüzsgés támadt hirtelen odakint. Többen valami hirdetményt ragasztottak ki a falakra, s a falragaszok körül pillanatok alatt csődület támadt. A lovag lesietett az utcára. Egyenesen egy ilyen hirdetményhez tartott, és gondosan végigböngészte a fura kiáltványt. Arra a megállapításra jutott, hogy a szöveg legalábbis homályos, s mint afféle kutató elme, nyomban elhatározta, hogy megpróbál a dolog végére járni. El is indult a városba hírekért. Hívta volna Luisát, de a fiatalasszony nem mutatott kedvet a sétára, egyedül vágott hát neki az útnak.

Alig tette ki a lovag a lábát, beállított Cirillo. A doktor mindeddig nem értesült Salvato távozásáról. Luisa töviről hegyire elmondta, hogyan is történt: megjött Nanno, s az ő sajátos modorában egy ógörög legendát mesélt el, így adva, virágnyelven, Salvato tudtára, hogy a franciák sorsdöntő ütközet előtt állnak, s ilyenformán neki is köztük a helye. Cirillo éppoly kevéssé tudta, mi is történt valójában, mint San Felice, s ő is nagyon aggódott, de igyekezett Luisát megnyugtatni: Salvato okvetlen hírt ad valami úton-módon nekik, a barátainak, hacsak nem érte útközben baj, ő tehát szentül ígéri, hogy azonnal értesíti Luisát, mihelyt valamit megtud.

Luisa egy szóval nem árulta el a doktornak, hogy ami azt illeti, neki magának legalább olyan jó oka van sürgős híradást remélni Salvatótól, mint Cirillónak.

San Felice jóval Cirillo távozása után érkezett vissza. Fejcsóválva nézte végig a király diadalmas bevonulását, a nápolyiak őrjöngő lelkesedését. A kiáltvány zavaros és kusza szövegezése rögtön felkeltette gyanúját, és más, hiszékenyebb lelkekkel ellentétben megsejtette, hogy csalás rejlik a dolog mögött.

Sajnálta, hogy Cirillóval elkerülték egymást, őszintén szerette a doktort és nagyra tartotta tudását.

Tizenegy órakor aludni tért. Luisa is visszavonult a szobájába, helyesebben Salvato szobájába, mint rendesen, amíg Salvato itt volt, és azóta is, hogy eltávozott. Aggódott szerelmese életéért, s az aggodalom felfokozta szenvedélyét. Térdre borult az ágy előtt, s míg ajkát a párnára szorította, oda, ahol a sebesült feje feküdt, egész testét rázta a zokogás.

Halk motozást hallott a háta mögül. Megfordult; Giovanninával találta magát szemközt. Luisa pirulva felegyenesedett; restellte, hogy a lány szemtanúja lett gyengeségének. Giovannina szabadkozott:

- Sírni hallottam asszonyomat, azt hittem, szüksége van rám.

Luisa tagadólag rázta a fejét. Szóval nem mert felelni, tartott tőle, hogy elcsukló hangja többet elárul, mint szeretné.

Másnap reggelre kelve sápadt volt és meggyötört. A zaj miatt - magyarázta férjének -, ugyanis egész éjjel megállás nélkül durrogtak a petárdák és mozsarak az ablaka alatt.

A lovag a reggeliző asztalnál ült még, amikor hintó állt meg a kapu előtt. Giovannina kaput nyitott, és bevezette a trónörökös titkárát. A herceget elhívták az államtanács ülésére, de nagyon szeretne előtte még a lovaggal beszélni - jelentette a titkár. - Itt küldi a hintót, és arra kéri a lovagot, haladéktalanul keresse fel.

A lovag el is indult. A lépcsőfeljárón a postásba ütközött, aki a tárva-nyitva felejtett kapun észrevétlenül jött be a kertbe. Kezében levelet lobogtatott.

- Levelem érkezett? - kérdezte San Felice.

- Nem, excellenciás uram, az úrhölgynek hozom.

- Honnan jön?

- Porticiból.

- Adja gyorsan oda! Valószínűleg a dajkája írt neki. San Felice sietve végighaladt a kerten, hintóba szállt, és nagy iramban elhajtatott.

Luisa akaratlanul végighallgatta a rövid párbeszédet. Izgatottan sietett a postás elé, hogy a levelet átvegye.

A címzés ismeretlen kéztől eredt

Gépies mozdulattal tépte fel a borítékot, pillantása azonnal az aláírásra ugrott - és halk sikoly hagyta el az ajkát. Salvato levelét tartotta a kezében.

Önkéntelenül szívére szorította az írást, és máris futott szentélyébe.

Szentségtörésnek érezte volna, ha Salvato levelét másutt olvassa.

- Az ő levele - sóhajtotta elhaló hangon, és leroskadt az ágy mellett álló karszékbe. - Az ő levele!

Szíve vadul vert, agyát elborította a vér, tekintete elhomályosult, beletelt néhány perc, míg annyira lecsillapodott, hogy hozzáfoghatott az olvasáshoz.

Salvato a csatatérről írt:

Istennek legyen hála, szerelmem! Idejében érkeztem a csatatérre, kivehettem még a részem a győzelemből. A Kegyed szent és szűzi imái meghallgatásra találtak, legszebb angyala könyörgésére Isten megóvott és megóvta a becsületemet.

Teljes a győzelmünk, hőn szeretett Luisám! Drága tábornokom keblére ölelt, és ott, a csatatér kellős közepén őrnaggyá léptetett elő. Mack hadserege semmivé lett, elillant, mint a pára! Indulnom kell máris Civita Ducaléba, ott okvetlenül találok rá módot, hogy a levelet Kegyedhez eljuttassam. A postára nem számíthatok, győzelmünk, illetve a nápolyiak veresége következtében nagy a fejetlenség. A szívem csordultig telve szerelemmel és büszkeséggel, ó hogy szeretem, Luisa! szeretem! szeretem!...

Civita Ducale, hajnali két óra

Tíz egész mérfölddel máris közelebb kerültem Kegyedhez. Ettore Carafa meg én nagy nehezen kerítettünk végre egy parasztot, aki hajlandó azonnal elvinni kettőnk leveleit. Jó szerencse, hogy megvan a lovam, enélkül nem állt volna kötélnek. Tolmácsolja, kérem, Michelének legteljesebb elismerésemet! A paraszt megígérte, hogy lóhalálában viszi a levelet, s ha a ló kimerül, másikat kerít. Egyik Porticiban lakó barátunk címére küldtük a leveleket - nála rejtőzött korábban Ettore barátom. Ő újabb borítékba zárva továbbítja Kegyedhez.

Mindezt csak azért mondom el, hogy egy gondolatot se legyen kénytelen arra vesztegetni, miképpen jutott Kegyedhez a levél. Egyetlen pillanatra ne álljon közénk ez az idegen gondolat! Azt szeretném, ha Kegyed a levelet ugyanolyan zavartalan örömmel olvasná, mint amilyen boldogan én írom.

Megsemmisítő csapást mértünk az ellenségre, olyannyira, hogy hitem szerint második csatára nem is lesz szükség. Egyenesen Nápolyba tartunk, s ha nem ütközünk komolyabb ellenállásba - ami valószínű -, nyolc-tíz nap múlva viszontláthatjuk egymást.

Azt az ablakot nyissa majd ki, Luisa, amelyiken távoztam, hadd térjek ugyanazon az úton vissza a szobánkba, ahol életem legboldogabb napjait töltöttem. Ó, ott majd lábaihoz helyezem az életemet, Luisa - Kegyedet illeti, hisz Kegyedtől kaptam.

Minden alkalmat megragadok ezután is az írásra, de nagyon kérem, ne nyugtalankodjék, ha mégsem kapna több levelet. Gondolja meg, mi minden jöhet közbe; a küldönc szószegőnek bizonyulhat, útközben elfoghatják, sőt, életét vesztheti...

Édes hazám, Nápoly! szívem második, nagy szerelme! szabad leszel-e végre valahára!

Nem akarom a küldöncöt tovább várakoztatni, nem akarom a Kegyed örömét késleltetni. Boldog vagyok, boldog, a kettőnk nevében. A viszontlátásra, imádott, imádott Luisám! Szeretem! Ó hogy szeretem!...

Salvato

Luisa tízszer is végigolvasta a levelet, s olvasta volna tán az idők végezetéig, ha meg nem zavarják.

Giovannina kopogtatott az ajtón.

- A lovag hazatért - jelentette.

Luisa felsikoltott, csókjaival borította, szívére szorította a levelet, majd kisietett a szobából, egy utolsó búcsúpillantást vetve a másik szobára, arra az ablakra, amelyen Salvato távozott, s amelyen, úgy lehet, hamarosan vissza is tér.

- Igen, igen - suttogta, és rámosolygott az ablakra.

Túláradó szerelme életre varázsolta a holt, az érzéketlen tárgyakat is, amelyek őt és Salvatót körülvették.

A lovag abban a pillanatban nyitott be a szalonba, amikor Luisa a másik ajtón belépett.

Lerítt róla, hogy nagy gondban van. Luisa hozzásietett, ráemelte áttetszően tiszta tekintetét, s azt kérdezte:

- Mi bántja, barátom? Szomorúnak látszik.

- Nem, gyermekem - válaszolta a lovag -, nem szomorú vagyok, hanem nyugtalan.

- Beszélt a herceggel? - kérdezte a fiatalasszony.

- Beszéltem - bólintott a lovag.

- S ez a beszélgetés tette nyugtalanná?

A lovag ismét bólintott.

Luisa fürkésző, töprengő pillantást vetett rá.

A lovag leült, átkulcsolta Luisa mindkét kezét, és hosszan, hosszan nézte az asszonyt.

- Mondjon el mindent, kedves barátom. Hallgatom szólt Luisa, bár baljós sejtelem környékezte.

- A királyi család helyzete súlyos, súlyosabb tán még, mint tegnap este hittük - kezdte a lovag. - Nápoly az adott helyzetben védhetetlen, s a királyi felségek úgy döntöttek, hogy Szicíliába utaznak.

Luisa szíve elszorult, maga sem tudta, miért.

A lovag leolvasta Luisa arcáról a szívfájdalmat. Az asszony ajka remegett, szeme félig lecsukódott.

- Nos... ide hallgass, gyermekem - szólt a lovag azon a nyájas, apaian gyengéd hangon, amelyet olykor-olykor megütött. - A herceg így szólt hozzám: „Lovag, ön az én egyetlen igaz barátom, az egyetlen ember, akivel szívesen beszélgetek. Önnek köszönhetem azt a keveset, amit tudok, önnek köszönhetem, ha egyáltalán érek valamit; ön az egyetlen ember, lovag, akinek a társasága elviselhetővé tehetné a száműzetés keserveit. Kérem, könyörögve kérem, ha el kell hagynom Nápolyt, jöjjön velem.”

Luisa összerezzent.

- És... mit felelt ön, barátom? - lehelte alig hallhatóan.

- Megesett rajta a szívem. Micsoda nyomorúság a korona árnyékában! Milyen szánalmasan gyenge ez a hatalmas úr, ez a száműzött herceg, akinek nincs egy igaz barátja, ez a trónörökös, akinek nincs egy hű szolgája, mert inog a fején a korona. Szavamat adtam, hogy elkísérem.

Luisa reszketett, mint a nyárfalevél. A lovag még mindig fogta a felesége kezét, megérezte, hogy reszket.

- Nyugodj meg, Luisa - tette sietve hozzá -, az ígéret csakis engem kötelez. Te mindig távol tartottad magad a királyi udvartól, soha nem voltál hajlandó a téged megillető helyet ott elfoglalni, te senkinek nem tartozol semmivel.

- Igazán így gondolja, barátom?

- Így, Luisa. Nápolyban maradhatsz, szívem szerelmes gyermeke, ha úgy óhajtod. Nem kell megválnod a háztól, amely otthonod, a kerttől, amelyben gyermekfővel futkároztál, játszadoztál, a földkerekségnek e kicsiny zugától, amelyhez tizenhét esztendő emléke köt. Igen, idestova tizenhét éve élsz már a házamban, Luisa, tizenhét éve vagy legfőbb örömöm, boldogságom! S úgy tűnik, látod, mintha csak tegnap érkeztél volna.

A lovag nagyot sóhajtott.

Hogy Luisa nem felelt, folytatta:

- Fusco hercegnőt a királyné száműzte; ő nyilván visszatér ide, mihelyt a királyné kitette Nápolyból a lábát. Ha őt melletted tudom, nem féltelek, jobban gondodat viseli majd, mintha anyád lenne. A franciák két héten belül Nápolyban lesznek, de neked nincs mit félned a franciáktól. Ismerem őket, sokáig éltem köztük. A szabadságot s az értelem fényét hozzák ők nekünk. Én mostanáig saját uralkodóinktól reméltem ezt a két nagy jótéteményt - fájdalom, hiába! Barátaim és így a te barátaid is mind hazafiak, nem kell a forradalomtól félned, téged nem érhet bántódás.

- Hát igazán azt hiszi, barátom, hogy öntől távol boldog lehetek?

San Felice keserveset sóhajtott.

- A magamfajta férjjel ugyan nem sokat veszít a te korodbéli fiatalasszony.

- Feltéve, de meg nem engedve, hogy én elviselem a válást - elviselné-e ön, barátom?

San Felice lesütötte a szemét.

- Attól tart, hogy nehezemre esne megválni a háztól, a kerttől, a földkerekségnek ettől a kis zugától? - folytatta Luisa. - Hát önnek nem esne nehezére tőlem megválnia? Ha egy csapásra megszakad a kettőnk közös - tizenhét esztendeje közös - élete, nem roppan-e majd belé, barátom? Nem olyasmiről mond vajon le, ami nemcsak megszokott, de nélkülözhetetlen eleme is életének?

San Felice hallgatott.

- Ön követni készül a herceget, aki önnek legfeljebb barátja - szólt Luisa ismét, elfúló hangon. - Énnekem ön egy személyben apám és barátom, ön plántálta agyamba a gondolkodás, szívembe a jóság, lelkembe az istenhit csíráit, s én elhagyjam önt? Ó, miért tanácsolja ezt nekem? Hát ilyen kevésre becsül?

San Felice feleletül keserveset sóhajtott.

- Amikor a hercegnek szavát adta, hogy elkíséri, barátom, jutott-e eszébe, hogy én esetleg nem kísérem el önt?

Válaszul nagy könnycsepp hullott a lovag szeméből Luisa keze fejére.

- Ha igen, igazságtalan volt hozzám - folytatta Luisa szelíden, mélabús fejmozdulattal -, atyám kötött bennünket össze a halálos ágyán, Isten megáldotta frigyünket, nem választhat el más, csak a halál. Követem önt, barátom.

San Felice felkapta a fejét. Arca sugárzott a boldogságtól. Most Luisa szeméből hullott egy könnycsepp az ő kezére.

- Hát mégis szeretsz? Istenem, atyám! Micsoda boldogság! Szeretsz? - kiáltotta a lovag.

- Apám, ez hálátlanság! - szólt Luisa. - Kérje szerető lánya bocsánatát!

San Felice térdre borult, és csókokkal borította lánya kezét. Luisa az égre emelte tekintetét, s azt susogta:

- Istenem, istenem, ugye ezt kellett tennem? Ugye mindkettejükre méltatlanná válnék, ha másképp cselekednék?