5 JOHANNA KIRÁLYNŐ PALOTÁJA

Van a Mergellina végén, jóval túl a Posíllipóhoz vezető út felén - történetünk időpontjában út nem is vezetett erre, csak egy kocsival alig járható hegyi ösvény - van, mondom, egy különös rom. A tengerbe mélyen benyúló sziklazátonyra épült; dagálykor a tenger vize benyomul a földszinti termekbe. Az imént azt mondottuk, „különös rom”, és csakugyan az: olyan palota romja, amely soha nem épült föl, az enyészeté lett, mielőtt életre támadhatott volna.

A nép emlékezete sokkal elevenebben őrzi a hírhedt bűnök, mint a jótettek emlékét. Róma népe nem mutogat az utazónak egyetlen olyan romot sem, amely Marcus Aurelius vagy Traianus császárhoz, az ő áldásos uralkodásukhoz fűződnek; minden műemléket Domitius Aenobarbus fiának, Britannicus megmérgezőjének, Agrippina gyilkosának tulajdonít, még azokat is, amelyek száz évvel későbbiek, s lelkesen mutogatja Néró fürdőit, Néró tornyát, Néró síremlékét. Ugyanígy a nápolyiak: a mergellinai romot Johanna királynő palotájának nevezik, noha stílusa nyilvánvalóan cáfolja az elnevezést, hisz világosan XVII. századi alkotásra vall.

Nem, szó sincs róla, a palotát nem Endre királygyilkos felesége, vagy ha jobban tetszik, Sergiani Caracciolo házasságtörő kedvese építette. Kétszáz évvel későbbi az a szégyentelen Anjou királynő koránál, s építtetője Anna Caraffa volt, Medina herceg felesége. Medina a gróf-hercegnek nevezett Olivares herceg kegyence, Olivares viszont IV. Fülöp király kegyence volt. Olivares bukott, magával rántotta Medinát; Medina hazatért Madridba, de feleségét Nápolyban feledte, a kétszeres gyűlölet céltáblájául, amelyet az asszony gőgje s az ő zsarnoksága keltett.

Minél alázatosabb s némább egy nép, amíg elnyomói hatalmuk teljében vannak, annál könyörtelenebb bukásuk pillanatában. A nápolyiak zokszót nem ejtettek, míg az alkirály úr volt fölöttük; mihelyt kegyvesztett lett, feleségének kellett fizetnie mindenért. Anna Caraffa elhagyta Nápolyt. Az arisztokrácia lesújtó megvetése s a csőcselék megalázó gúnykacaja elől Porticibe menekült. Ott is halt meg, félbehagyva a palotát, derékban kettétört pályája jelképét.

Azóta ez a kőóriás a nép babonás félelmének tárgya. A nápolyiak képzeletvilágától meglehetősen távol áll észak homályos költészete, s a ködös észak állandó látogatói, a kísértetek nemigen merik betenni lábukat az újkori Parthenopé tiszta, áttetsző levegőege alá; ezt a romot a nápolyi nép képzelete, nem tudni, miért, mégis ismeretlen gonosz szellemekkel népesítette be. A szellemek rontást küldenek a hitetlenekre, akik arcátlanul bemerészkednek a váz-palotába, vagy a még vakmerőbbekre, akik megkísérelnek felépíteni, dacolva az átokkal meg a tengerrel, amely folyvást emelkedik, s már-már elnyeléssel fenyegeti. Mintha a mozdulatlan, érzéketlen falakat emberi szenvedélyek hatnák át, mintha az elhalt Medina és Anna Caraffa bosszúálló lelke költözött volna az elhagyott, düledező épületbe, amelyet életükben nem lakhattak.

A babonás félelmet fokozta az a mendemonda, amely 1798 közepén, a Mergellinán, tehát a gyászos hagyományú hely közvetlen szomszédságában lakó népség körében kelt szárnyra. Azt beszélték, hogy egy ideje lánccsörgés és jajgatás hallatszik ki Johanna királynő palotájából - mert, mint mondtuk, a nép ragaszkodik ehhez a névhez, s regényírói minőségünkben mi is használjuk, ha régészi minőségünkben tiltakozunk is ellene; beszélték, hogy az ablaknyílásokon át a sötét bolthajlatok alatt halványkék fénypontokat láttak imbolyogni a nedves, lakatlan termekben, s végezetül állították - és ezt Basso Tomeo, az öreg halász mondta, márpedig ő igazán szavahihető ember -, szóval azt állították, hogy a romok közt gonosztevők ütötték fel tanyájukat. Ezt a hiedelmet Basso Tomeo az alábbi tényekkel támasztotta alá:

Félt ő, hogyne félt volna az elátkozott kastélytól, ám egy viharos éjszakán kénytelen volt menedéket keresni a palota alapzatául szolgáló szirt és a part között képződött, kicsiny öbölben. A hatalmas, sötét folyosókon árnyakat látott suhanni. Hosszú csuhát viseltek, mint a biancók, azaz fehér barátok, akik a halálraítélteket elkísérik egészen az akasztófa alá vagy a vérpadig, s utolsó pillanatukig mellettük maradnak. De Tomeo még többet is állított. Azt mesélte, hogy éjféltájban - az időpontot azért tudta, mert nem sokkal előbb harangoztak a Madonna di Piedigrotta-templomban -, látta, amint egy ilyen lény - ember vagy szellem - megjelenik, egy pillanatra megáll a sziklán, amelynek lábánál ő a csónakját kikötötte, lesiklik a meredek partfalon, s egyenest feléje tart. Ő szörnyen megrémült a jelenéstől, lehunyta a szemét, s alvást színlelt. Egy pillanattal később érezte, hogy a csónak megbillen egy test súlya alatt. Rémülete nőttön-nőtt; kicsit felemelte a szemhéját, épp csak annyira, hogy valamit észleljen abból, ami fölötte történik, s mintegy ködfelhőn át látta, amint a kísérteties alak fölé hajol, kezében tőr. Rögtön ezután érezte a mellén a tőr hegyét. Nem moccant, mert bizonyosra vette, hogy akár emberi, akár emberfölötti lénnyel van dolga, az csak arról akar meggyőződni, igazán alszik-e. Igyekezett úgy lélegezni, ahogy a nagyon mélyen alvó ember szokott. Az ijesztő jelenés csakugyan nem sokáig rémítette, hamarosan felegyenesedett, s ugyanolyan gyorsan és könnyedén, ahogy lesiklott, most felmászott a sziklán, a csúcsán egy pillanatra megint megállt, mint idejövet, meggyőződni, hogy az alvó csakugyan alszik-e, majd eltűnt a romok közt, ahogyan jött.

Basso Tomeo első gondolata az volt, hogy fogja az evezőket, s menekül, amilyen gyorsan csak bír. De még idejében eszébe ötlött, hogy ha menekül, meglátják, sőt, azt is kitalálják, hogy nem aludt, csak tettette az alvást, márpedig ez a felfedezés a vesztét okozhatja, most nyomban vagy később.

Az eset mindenesetre olyan mély nyomot hagyott az öreg Basso Tomeóban, hogy feleségével, három fiával - Gennarival, Luigival és Gaetanóval -, valamint Assunta nevű lányával egyetemben elköltözött a Mergellináról a Marinellába, Nápoly másik végére, az öböl túlsó oldalára.

Érthető, hogy a mendemonda egyre szélesebb körökben gyűrűzött Nápolyban: nincs babonásabb népség a nápolyiaknál! A Posíllipo tetejétől le egészen a Madonna di Piedigrotta-templomig erről folyt a szó napról napra, azazhogy inkább estéről estére - otthon, családi körben vagy a bárkákon, míg arra vártak a halászok, hogy eljöjjön a háló bevonásának ideje; a történet egyre kerekedett, s ijesztőnél ijesztőbb részletekkel gazdagodott.

Voltak ugyan Nápolyban felvilágosult elmék, akik nemigen hittek kísértetekben s elátkozott romokban, de sokszor még ők sem átallották buzgón továbbadni a híreket, vagy legalábbis nem cáfolták, nem állták útját terjedésüknek. Ugyanis azon a véleményen voltak, hogy a nép képzeletét izgató jelenségeknek van valóságos alapja, sokkal súlyosabb és rémítőbb, mint a szellemjárás vagy holmi elátkozott lelkek nyöszörgése. Nyugtalan arckifejezéssel, folyton körül-körülpillantva és suttogva adták szájról szájra tovább a hírt - de csakis apa a fiának, fiú a testvérének, barát a barátnak -, hogy Karolina királynénak félig eszét vette a félelem, mióta a francia Forradalom eseményei odáig fejlődtek, hogy a sógora, XVI. Lajos és a húga, Marie-Antoinette a vérpadra jutott. A királyné a jakobinusok üldözésére külön állami tanácsot szervezett, s ez a junta, mint ismeretes, halálra is ítélt három szerencsétlen fiatalembert: Emmanuele de Deót, Vitnlianót és Galianit - hármuk életkora együttvéve sem érte el egy öreg emberét. Látván a hármas kivégzés keltette elégedetlenséget, s hogy Nápoly az állítólagos bűnösöket mártírnak tekinti - így a suttogók -, a királyné most titokban, a nyilvánosság kizárásával folytatja bosszúhadjáratát. A palota egyik szobájában, amelyet „sötét szobának” hívnak, mert sűrű homály fedi az ott székelő bírák és vádlók kilétét, titkos és láthatatlan bíróságot működtet, a szent hit ítélőszékét; ebben a teremben, ez előtt a bíróság előtt ismeretlen, álarcos feljelentők vádaskodásai találnak meghallgatásra, s a vádlott távollétében hoznak ítéletet, amelyet ki sem hirdetnek; a vádlott akkor tudja csak meg, hogy halálra ítélték, amikor már szemtől szemben áll Pasquale Simonéval, az ítéletek végrehajtójával. Akár igaz volt, amivel a suttogók ausztriai Karolinát meggyanúsították, akár nem, annyi bizonyos, hogy ezt a Simonét Nápoly-szerte csak a királyné pribékje néven emlegették, és azt beszélték, egyetlen szót súg az elítélt fülébe, miközben ledöfi őt. Pasquale Simoné tőre soha nem téveszt célt - rebesgették -, egyetlen áldozata nem úszta meg élve. S hogy kétség se férjen hozzá, ki sújtott le, a gyilkos mindig a sebben hagyja a tőrt, amelynek markolatán ott az S. F. monogram - a Santa Fede kezdőbetűi -, közbül pedig a kereszt.

Akadtak szép számmal emberek, akik azt állították, maguk is találtak már ilyen holttetemet, s a sebben ott volt a bosszúálló tőr; de sokkal többen voltak, akik megvallották, hogy rémülten elmenekültek a holttest láttán, s kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint azt nézni, benne maradt-e a sebben a tőr, még kevésbé, hogy a tőr pengéjén ott-e a jel, a sújtó kéz jegye - ahogy az valaha a német Feme szövetségnél volt szokás.

De járta egy harmadik feltevés is, a legvalószínűbb, ha tán nem is a leghelytállóbb: hogy egy alvilági banda garázdálkodik Nápolyban - hisz itt, ahol a gályarabság, mondhatni, nyaralásszámba megy, mindig is sok volt a gonosztevő. A banda saját szakállára gyilkol ugyan, de büntetlenséget biztosít magának azáltal, hogy elhiteti, a királyné számlájára dolgozik, az ő bosszúját hajtja végre.

Meglátjuk mindjárt, a három feltevés közül melyik volt igaz, illetve melyik járt legközelebb az igazsághoz.

Ezen az estén - még mindig ugyanennek a napnak, szeptember 22-ének az estéjén -, mialatt a királyi palota előtt, a Mercatellón és a largo delle Pignén tűzijáték röppentyűi szikráztak; mialatt a tömeg úgy hömpölygött végig a fényesen kivilágított, egész Nápolyt átszelő Toledo utcán, a város főütőerén, mint meredek partok közt alázúduló, nagy folyam; s mialatt az angol követség palotájában a vendégek kezdtek magukhoz térni a rémületből, amelybe a francia követ megjelenése és átkai ejtették őket, egy deszkaajtó nyílt ki a lejtős Posíllipo legelhagyatottabb pontján, a sziklazátony és a Schiava vendégfogadó között. Kinyílt az ajtó, s kilépett rajta egy bő köpenybe burkolózott férfi; arca alsó részét a köpeny rejtette, a felsőt a széles karimájú, szeméig behúzott kalap árnyéka.

Gondosan betette maga mögött az ajtót, majd nekivágott a szűk ösvénynek, mely rézsűt szelte át a hegyoldalt, s meredek lejtéssel ereszkedett a tengernek. Az ösvény egyenest Johanna királynő palotájához vezetett, de még mielőtt a palotát elérte volna, vége szakadt egy kiugró sziklánál, amely alatt tíz-tizenkét lábnyi szakadék tátong. A sziklát e pillanatban deszkapalló kötötte össze a palota egyik első emeleti ablakával; innenső vége a sziklán, a túlsó az ablak párkányán nyugodott. A mozgatható híd majdnem olyan keskeny volt, mint az a bizonyos borotvaél, amelyen a mohamedán lelkek jutnak el a Paradicsom küszöbére. A férfi aggálytalanul lépkedett a szűk és ingatag pallón, mint aki rég megszokta a járást. Amikor az ablakhoz ért, hirtelen előtűnt egy másik férfi, aki eddig az ablakon túl rejtőzködött, s elállva az újonnan jött útját, pisztolyt szegzett a mellének. Azt nem érhette váratlanul a dolog, mert meg sem rezdült; az izgalom vagy az ijedség legcsekélyebb jele nélkül megadta a szabadkőművesek titkos jelét, s elmormolta egy szó felét. A másik férfi, aki feltartóztatta, befejezte a szót, félreállt, s utat engedett a rom belsejébe. A köpönyeges férfi végre bejutott a párkányról a szobába. Le is ugrott, s át akarta venni társától az őrséget, a soron következő jövevény érkezéséig - nyilván ez a szokás járta errefelé, így vár az utolsó halott francia király is a saint-denis-i királysír legfelső lépcsőjén a sorban utána következőre

- Nem szükséges - mondta neki társa -, már mind együtt vagyunk, Velasco kivételével, ő pedig csak éjfélkor érkezik.

Együttes erővel behúzták és a falnak támasztották a deszkát, amely eddig hídul szolgált a szikla és a palota között, megfosztván a be nem avatottakat attól a lehetőségtől, hogy behatoljanak a palotába, majd nekivágtak a sötétségnek, amely itt, a falakon belül sokkal áthatolhatatlanabb volt még, mint kívül. Mély volt a sötétség, ám a két férfi előtt nem lehetett titka, mert habozás nélkül megindultak egy hosszú folyosófélén. A mennyezet repedésein át itt-ott halványan beszűrődött a csillagok fénye. Lépcsőhöz értek. A korlát ledőlt, de a lépcső elég széles volt ahhoz, hogy biztonságos járás essék rajta.

A lépcső egy terembe torkollott. A terem egyik, tengerre néző ablakánál állt valaki: innen bentről ki lehetett venni körvonalait a félhomályban, de külső szemlélő nem láthatta.

Lépteik zajára megfordult az árnyék.

- Mind együtt vagyunk? - kérdezte.

- Igen, mind - felelték egyszerre mindketten.

- Akkor már csak a római küldöttet kell bevárnunk - mondta az árnyék.

- Ha még egy kicsit késlekedik, alig hiszem, hogy betarthassa adott szavát, már ami a mai éjszakát illeti - mondta a köpönyeges férfi, miután egy pillantást vetett a sirokkó első leheletétől tarajosodó hullámokra.

- Igen, vihar készül - válaszolta az árnyék -, de ha emberünk olyan, mint Ettore ígérte, ilyen csekélység nem tarthatja vissza.

- Csekélység? Ejnye, Gabriele! Feltámadt a déli szél, egy óra sem telik bele, s tombol a tenger; ezt én mondom neked, az admirális unokaöccse.

- Ha nem a tengeren, eljön a szárazföldön, ha nem bárkán, eljön úszva, ha nem úszva, eljön léggömbön - szólalt meg egy fiatalos, csengő hang, erősen hangsúlyozva minden szót. - Én ismerem őt, láttam, mire képes. Ha egyszer ő azt mondta Championnet tábornoknak: „Megyek!”, eljön, ha maga a pokol állná is útját.

- Eddig nincs késésben - mondta a köpönyeges ember. - Úgy állapodtunk meg, hogy tizenegy óra és éjfél között érkezik, s lám még tizenegy sincs - tette hozzá megszólaltatva ismétlőóráját.

- Akkor rajtam a sor - szólt az, aki az imént az admirális unokaöccsének, s e minőségében időjárási szakértőnek mondta magát. - Én vagyok a legfiatalabb, az én dolgom, hogy őrt álljak az ablaknál, a tietek pedig, ó, érett és nagy eszű férfiak, az, hogy tanácskozzatok. Menjetek le a tanácsterembe, én maradok, s azonnal szólok, mihelyt bármiféle vízi alkalmatosságot megpillantok, orrán lámpással.

- Megbeszélnivalónk ugyan nincs, de nem árt, ha értesüléseinket kicseréljük. Nicolino tanácsa jó... lám, bolond likból okos szél fú.

- No, ha bolondnak tartotok - vágott vissza Nicolino -, akad itt nálam nagyobb bolond, nem is egy, hanem mindjárt négy; hisz bolond létemre bevontak összeesküvésükbe. Mert, drága barátaim, hiába nevezitek magatokat philomati-nak, összejöveteleiteket tudományos tanácskozásnak, azért csak szabadkőművesek vagytok, márpedig ez a Szicíliai Kettős Királyság területén törvénybe ütköző cselekedet. Ráadásul Ferdinánd őfelsége királyi hatalmának megdöntésére s a parthenopéi köztársaság megteremtésére szövetkeztetek - ez felségárulás s büntetése: halál. Kedves barátom, Ettore Caraffa meg én, mi ketten persze fütyülünk a halálbüntetésre: nemesek vagyunk, csak a fejünket vághatják le, ez az apró baleset nem ejt foltot a címerünkön. Hanem ami téged illet, Manthonnet, meg téged, Schipani, Cirillóról nem is szólva, aki odalent kuksol, ti mindössze bátor, merész, tudós, kiváló emberek vagytok, nálunk százszor különbek, titeket tehát egyszerűen felkötnek, mert vesztetekre közrendű családból származtok. Hej, drága barátaim, pokoli mulatság lesz a mannaia^[2] kerek ablakán át nézni, hogy himbálóztok a kötélen, ha ugyan a kitűnő signore don Pasquale Simone a felséges királyné parancsára meg nem foszt ettől az élvezettől... Menjetek csak, tanácskozzatok! S ha akad valami lehetetlen feladat, olyasmi, amire csak egy bolond vállalkozik, gondoljatok rám.

Hallgatói, úgy látszik, egyetértettek vele, mert nevetve és vállvonogatva indultak lefelé egy csigalépcsőn, míg Nicolino ott maradt őrt állni az ablaknál. A lépcsőt félig bevilágította annak az alacsony, a tenger szintje alatti, sziklába vájt helyiségnek a lámpása, ahová igyekeztek. Medina herceg építésze a helyiséget minden valószínűség szerint nemes célra szánta: arra, hogy Spanyolország és Portugália legjobb borait fogadja be - azaz prózai néven pincének.

A pincében - mert a költői, súlyos tárgy sem ment fel bennünket a kötelezettség alól, hogy a dolgokat nevükön nevezzük -, tehát a pincében egy ember ült, mélyen gondolataiba merülve. A kőasztalra könyökölt, köpenyét hátravetette, úgyhogy a lámpafény szabadon áradt el sápadt, sovány és kialvatlan arcán. Előtte papír, toll, tinta, a keze ügyében egy pár pisztoly meg egy tőr.

Ez az ember Domenico Cirillo volt, a híres orvos.

Az imént Nicolino már nevén nevezte a három másik összeesküvőt is, amikor tanácskozni küldte őket - ők hárman: Schipani, Manthonnet és Ettore Caraffa egymás után léptek be a lámpa sápadt, reszketeg fénykörébe. Mindhárman lerakták köpenyüket, kalapjukat, kitettek maguk elé egy-egy pár pisztolyt és tőrt, majd beszélgetni kezdtek. Nem tanácskozás folyt, csupán a városban keringő hírekről számoltak be egymásnak; ki-ki előadta saját értesüléseit.

Minthogy pedig mi legalább olyan jól, ha nem jobban tudjuk, mint ők, hogy mi minden történt ezen az eseménydús napon, mialatt e beszélgetés folyik, amely nekünk úgysem nyújthat semmi újat, olvasóink engedelmével inkább az öt ember rövid életrajzát mondjuk el. Valamennyien fontos szerepet játszottak ugyanis az eseményekben, amelyek elbeszélésünk tárgyát képezik.