43 ISTEN VÉGEZ

A királyné Acton után sietett, mert megértette: nagyon súlyos dolognak kellett történnie, ha Acton arra vetemedik, hogy ellentmondást nem tűrően kiszólítsa a szalonból.

A folyosón próbált kérdezősködni. Acton mindössze ennyit felelt:

- Asszonyom, könyörgök, jöjjön gyorsan! Egy percet sem veszthetünk, hamarosan mindent megtud.

Acton megindult a kis melléklépcsőn, amely a palota házi patikájába vezetett. Meglehetősen teljes gyógyszerkészlet állt itt a király orvosai és kirurgusai, Vairo, Troja és Cottugno rendelkezésére, hogy szükség esetén, ha rosszul lenne valaki vagy baleset érné, elsősegélyben részesíthessék a beteget, illetve a sebesültet.

A királyné kitalálta, hová vezeti Acton.

- Csak nem beteg valamelyik gyermekem? - kérdezte.

- Nem, asszonyom, ne aggódjon - mondta Acton. - A kísérletet, amelyet végre kell hajtanunk, in anima vili végezhetjük.

Acton feltárta az ajtót, a királyné belépett, s gyorsan körülpillantott a helyiségben.

Eszméletlen férfi hevert az egyik ágyon.

- Ferrari! - szólt a királyné.

Actonra nézett, tágra meredt szemmel, s úgy kérdezte:

- Halott? - mintha azt mondta volna: Megölte?

- Nem, asszonyom - felelte Acton -, csak elájult.

A királyné kérdő, sürgető pillantására folytatta:

- Istenem, egyszerű az eset, asszonyom. Elküldtem titkáromat Capuába, ahogy megbeszéltük, s ő utasította a postamestert, hogy ha Ferrari, a futár visszaérkezik, mondja meg neki, a király Casertában várja. A postamester átadta az üzenetet, Ferrari éppen csak lovat váltott, s máris jött ide. A kastély főkapuján betérve rosszul fordult, vendégeink hintajai elállták az utat, a ló elterült a földön, a lovas fejjel egy sarokkőnek zuhant. Eszméletlen volt, amikor rátaláltam. Én idehozattam. Azt mondtam, felesleges orvost hívni, magam veszem kezelésbe.

- De hiszen akkor meg se kell vesztegetnünk - szólt a királyné, aki most fogta fel, mit tervez Acton -, nem kell többé a hallgatását megvásárolnunk, sem attól tartanunk, hogy beszélni fog. Ha az ájulása eltart még egy ideig, bízvást kinyithatjuk, elolvashatjuk és lepecsételhetjük a levelet, egyebet úgysem akarunk. Mindössze azt kell valahogy elérnünk (ugye ért engem, Acton?), hogy fel ne ébredjen, míg végzünk.

- Erről még felséged érkezése előtt gondoskodtam, minthogy végiggondoltam mindazt, amit most felséged.

- Hogyan?

- Húsz csepp sydenhami laudanumot adtam be a szerencsétlennek.

- Húsz cseppet - mondta a királyné. - Elég ez vajon? A futár, gondolom, nem veti meg a bort és a pálinkaféléket.

- Igaza lehet, asszonyom, adjunk be neki még tíz cseppet.

Sárga folyadékot csepegtetett egy kiskanálba, majd a beteg torkába öntötte.

- Gondolja, hogy csakugyan hat a kábítószer? Nem fog magához térni? - kérdezte a királyné.

- Annyira semmi esetre, hogy felfogja, ami vele történik.

- Hol a táskája? Nem látom sehol - szólt Karolina.

- Ferrari a király bizalmas küldönce - mondta Acton -, a király a szokottnál nagyobb elővigyázatot követel tőle. Ha levelet visz vagy hoz, egy titkos belső mellényzsebbe rejti.

A királyné egy pillanatig sem habozott.

- Lássuk - mondta.

Acton kinyitotta a mellényt, benyúlt a titkos bőrtüszőbe, és kiemelte az osztrák császár személyes pecsétjével ellátott levelét. A pecsét csakugyan Marcus Aurelius fejét ábrázolta, mint Acton előre megmondta.

- Megy ez, mint a karikacsapás - szólt Acton.

A királyné a levél után kapott, már törte volna föl a pecsétet.

- Ó, nem így kell azt - állította meg Acton.

Visszavette a levelet, a gyertya fölé tartotta, de úgy, hogy a láng ne érje. A pecsét olvadozni kezdett, a levél egyik sarka kinyílt.

A királyné végigsimította homlokát.

- Mi áll vajon benne?

Acton kiemelte a levelet a borítékjából, s mély meghajtással átnyújtotta a királynénak.

Karolina szétnyitotta és fennhangon olvasni kezdte:

Schönbrunn, 1798. szeptember 28.

Kegyelmes fivérem, unokaöcsém és nagybátyám, barátom és szövetségesem!

Saját kezemmel írok Felségednek, mint Felséged nekem.

Úgy vélem, a birodalmi tanáccsal egyetértésben, hogy mindaddig nem szabad háborút indítanunk a franciák ellen, amíg nincs együtt a siker minden záloga. Ezek közül az egyik, amelyre bizton számíthatok, a cár 40 000 katonája, élükön Szuvorov tábornaggyal, akit egész seregünk fővezéréül szántam. Nos, ez a 40 000 ember március vége előtt nem áll rendelkezésünkre. Odázza tehát el, kegyelmes fivérem, unokaöcsém és nagybátyám, a nyílt viszály kitörését, késleltesse, ahogy bírja. Úgy hiszem, Franciaország sem akar inkább háborút, mint mi, használja ki tehát Felséged az ellenség békés hajlandóságait, mentse ki magát, jól-rosszul, a történtekért; áprilisban majd együtt szállunk hadba, teljes készülettel.

Jelen levelemnek nem lévén más tárgya, ezennel végzem, Isten szent és dicső oltalmába ajánlva kegyelmes fivéremet, unokaöcsémet és nagybátyámat, barátomat és szövetségesemet.

Ferenc

- Erre aztán nem számítottunk - mondta a királyné.

- Én igen, asszonyom - felelte Acton. - Egy pillanatig sem hittem, hogy a császár őfelsége hajlandó lesz tavasz előtt hadba szállni.

- Mit tegyünk?

- Amit felséged parancsol.

- Kapitány, ön ismeri indokaimat: háborút akarok, haladék nélkül.

- Felséged vállalja a felelősséget?

- Miféle felelősséget vállalhatnék, ha ez áll a császár levelében?

- A császár levele úgy szól, ahogy akarjuk.

- Mit akar ezzel mondani?

- A papír mindent elbír, azt mondunk általa, ami tetszik. Csakis azt kell eldöntenünk, mi jobb: ha most viselünk háborút vagy ha később, ha mi támadunk vagy ha bevárjuk, amíg az ellenség támad.

- Ez eldöntött kérdés, úgy hiszem. Tudjuk, milyen állapotban van a francia hadsereg. Jelenleg sokkal gyengébb nálunk. Ha megvárjuk, míg újjászerveződik, mi leszünk a gyengébb fél.

- Kizártnak tartja, asszonyom, hogy a király e levél ismeretében háborút indítson?

- Ő? Ki sem mozdul Nápolyból, ha alkalmas kibúvót talál.

- Akkor, asszonyom, nem látok más módot - szólt Acton eltökélten.

- Mint?

- Mint hogy a levél értelmét az ellenkezőjére fordítsuk.

A királyné Acton karja után kapott.

- Hát megtehetjük? - kérdezte, fürkészően tekintve rá.

- Mi sem egyszerűbb.

- Magyarázza meg, hogyan... várjon!

- Tessék?

- Nem hallotta? Ez az ember nyög!

- Annyi baj legyen!

- De hiszen feltápászkodik!

- Nyomban vissza is esik, látja!

A szerencsétlen Ferrari csakugyan nyöszörögve zuhant vissza fekhelyére.

- Mit is mondott? - kérdezte a királyné.

- Azt mondtam, hogy a levél vastag, jelöletlen fehér papírra íródott, annak is csak az egyik oldalára.

- Nos?

- Nos, sav alkalmazásával eltüntethetjük róla az írást. Mindössze az utolsó három sort és a császár aláírását hagyjuk meg. Fölé odaírhatjuk, hogy a császár a hadműveletek azonnali megkezdését javasolja, az eredeti áprilisi határidő helyett.

- Súlyos elhatározás, főkapitány.

- Azért mondtam, hogy a felelősséget csakis felséged vállalhatja.

A királyné mélyen elgondolkodott. Homloka ráncokba szaladt, szemöldökét összevonta, tekintete megkeményedett, keze ökölbe szorult.

- Rendben van - mondta aztán -, vállalom a felelősséget.

Acton csak nézte.

- Mondom, hogy vállalom. Fogjon hozzá!

Acton odalépett az ágyhoz, megtapogatta a sebesült pulzusát, majd a királynéhoz fordult:

- Két óránál hamarább nem nyeri vissza az eszméletét.

- Mit keres? - kérdezte a királyné, látva, hogy Acton kutatóan pillant körül.

- Egy szenes serpenyő kéne és egy vasaló.

- Mások is tudják, hogy a sebesült mellett tartózkodik?

- Tudják.

- Akkor csöngessen, és hozassa be a kívánt tárgyakat.

- De azt senki nem tudja, hogy felséged itt tartózkodik.

- Igaz - szólt a királyné.

S az ablak függönye mögé rejtőzött.

Acton csöngetett. A csöngetésre nem a cselédség jelentkezett, Acton személyi titkára lépett be.

- Á maga az, Dick! - mondta Acton.

- Igen, uram, úgy gondoltam, excellenciádnak szüksége lehet olyasmire, amit nem bízhat a cselédekre.

- Jól gondolta. Hozzon nekem sürgősen egy szenes serpenyőt, eleven parazsat és egy vasalót.

- Mást nem parancsol, uram?

- Pillanatnyilag nem, de maradjon a közelben, szükségem lehet még a szolgálataira.

A fiatalember kisietett, hogy a kapott parancsot végrehajtsa. Acton bezárta mögötte az ajtót.

- Kezeskedik a fiatalemberért? - kérdezte a királynő.

- Akár saját magamért, asszonyom.

- Hogy hívják?

- Richard Menden.

- Ön Dicknek szólította.

- Felséged nyilván tudja, hogy ez a Richard név rövidítése.

- Persze, persze!

Pár perc múlva léptek hangzottak fel kinn a lépcsőn.

- Ha Richard jön, felségednek kár elrejtőznie, úgyis szükségünk lesz rá nemsokára.

- Mit akar vele?

- A levelet átíratni. Se felséged nem írhatja, sem én, minthogy a király ismeri a kézírásunkat, csakis ő tisztázhatja le a levelet.

- Igaz.

A királyné leült egy karosszékbe, háttal az ajtónak.

A fiatalember belépett, a három dolgot, amit kértek tőle, lerakta a kandalló mellé, majd szó nélkül kiment, mintha észre sem vette volna, hogy a szobában még egy személy tartózkodik, akit első alkalommal nem látott.

Acton újra becsukta mögötte az ajtót, majd a serpenyőt közelebb húzta a kandallóhoz, ráhelyezte a vasalót, kinyitott egy gyógyszeres szekrényt, kivett belőle egy oxalátsavas üvegcsét, körülnyírt egy lúdtollat olyan alakúra, hogy a savat rávihesse vele a levélpapírra, kettéhajtotta a levelet, hogy a három utolsó sort s a császár aláírását megóvja a folyadék hatásától, végül a savat a levélre öntötte és a tollal szétterítette.

A királyné kíváncsian s kissé nyugtalanul figyelte a műveletet, tartott tőle, hogy nem sikerül vagy rosszul sikerül. Annál nagyobb megelégedéssel látta, hogy sárgul el, fehéredik ki s tűnik el teljesen a tinta a sav maró hatására.

Acton előhúzta a zsebkendőjét, összegyűrte, és felitatta vele a folyadékot.

Most már patyolatfehér volt a papír. Acton fogta a vasalót, egy köteg papírra helyezte a levelet, s szabályosan kivasalta, mint a ruhát.

- Így ni - mondta. - Mialatt a papír teljesen megszárad, fogalmazzuk meg Ő osztrák császári felsége válaszát.

A királyné lediktálta a levelet, íme a szöveg, szó szerinti hűséggel:

Schönbrunn, 1798. szeptember 28.

Kegyelmes fivérem, unokaöcsém és nagybátyám, barátom és szövetségesem!

El sem mondhatom, mennyire jólesett Felséged levele s a levélben foglalt ígérete, hogy mindenben az én véleményemhez szándékozik igazodni. Rómából szerzett értesüléseim alapján úgy tudom, az ottani francia hadsereg a mélypontra süllyedt, és nem áll jobban az észak-olaszországi hadsereg sem.

Intézze el az egyiket, kegyelmes fivérem, unokaöcsém és bátyám, s én majd elintézem a másikat. Mihelyt meghallom, hogy Felséged Rómába ért, magam is elindulok a 140 000 katonámmal. Felségednek 60 000 embere van, nos, ezenkívül várok még 40 000 orosz katonát; kevesebb is elég lenne, hogy a következő békeszerződést ne úgy hívják, Campoformiói béke, hanem így - Párizsi béke.

- Megfelel? - kérdezte a királyné.

- Kitűnő! - mondta Acton.

- Akkor másoljuk át a fogalmazványt a levélpapírra.

Acton megvizsgálta a papírt, megállapította, hogy teljesen száraz, eltüntette a vasalóval a hajtás nyomát, az ajtóhoz lépett, és beszólította Dicket.

Parancsa értelmében a fiatalember hallótávolon belül tartózkodott.

- Itt vagyok, uram.

- Üljön ide az asztalhoz - rendelkezett Acton -, és tisztázza le erre a papírra azt a piszkozatot, kissé elváltoztatott írással.

A fiatalember szó nélkül, a csodálkozás legcsekélyebb jele nélkül asztalhoz ült, fogta a tollat, s mintha a világ legegyszerűbb dolgáról lenne szó, végrehajtotta a parancsot. Majd felállt, újabb utasításra várva.

Acton tüzetesen átvizsgálta a levelet, a gyertyák fényénél: nem vallott semmi az elkövetett csalásra. Visszacsúsztatta a levelet borítékjába, a gyertya fölé tartotta a viaszt, hogy meglágyuljon, az alsó réteg viaszra egy újabbat is csöpögtetett, nehogy nyoma maradjon a levél feltörésének, majd rányomta a pecsétet, amelyet jó előre elkészíttetett, a császári pecsét mintájára.

Visszahelyezte a levelet a bőrtüszőbe, újra begombolta Ferrari mellényét, s csak ezután fogott hozzá, hogy sebét egy gyertya fényénél szemügyre vegye.

Ferrari súlyos zúzódást szenvedett, a fejbőrön két hüvelyk hosszú repedés tátongott, de a koponyacsont sértetlen maradt.

- Dick - szólt Acton -, figyeljen jól ide, a következőket parancsolom...

A fiatalember meghajolt.

- Santa Mariába küld orvosért. Az orvos nem érhet ide egy óránál hamarabb. Ez idő alatt maga megitat a beteggel kanalanként körülbelül egy pohárnyi zöldkávé-forrázatot.

- Igenis, excellenciás uram.

- Az orvos majd sókat szagoltat vele, vagy éterrel dörzsöli be a homlokát, s meg lesz győződve róla, hogy ez térítette magához a sebesültet. Hagyja meg az orvost e hitében. Ha bekötözték, a sebesült induljon tovább, gyalog vagy kocsin, aszerint, mennyire nyerte vagy nem nyerte vissza erejét.

- Igenis, excellenciás uram.

- A sebesültet bukása után cselédek szedték fel a földről - mondta Acton, minden szót külön hangsúlyozva -, s parancsára idehozták, a házi patikába. Kezelni maga kezelte és az orvos, a beteg nem látott sem engem, sem a királynét, és mi sem láttuk őt. Megértette?

- Igenis, excellenciás uram.

- Felséged nyugodtan visszatérhet a szalonba - fordult Acton a királynéhoz -, hadd menjen most már a dolog tovább a maga útján, úgy történik majd minden, ahogy elrendeltem.

A királyné még egyszer, utoljára jól megnézte a titkárt. A fiatalember arca értelmet és elszántságot sugárzott, mint azoké, akiket a sors magas polcra szánt.

- Becses ember ez az ön embere - mondta a királyné, mihelyt becsukódott mögöttük az ajtó.

- Rendelkezzék vele, felséges asszonyom, hiszen ami az enyém, az felségedé - bókolt Acton, és mély meghajlással maga elé engedte a királynét.

Amikor Karolina belépett a szalonba, Emma Lyonna tetőtől talpig egy bordó színű, aranyrojtos kasmírsálba burkolózva, éppen a pamlagra vetette magát a nézők rajongó tetszésnyilvánítása és tapsa közepette, egészen úgy, mint a táncosnő, aki most éli át élete legnagyobb sikerét. S csakugyan nem aratott soha még ilyen elragadtatott tetszést a San Carlo-színház egyetlen ifjú balerinája sem. Amikor Emma táncolni kezdett, a nézők széles karéjban álltak körül. Tánc közben egyre szűkült a kör, mintha láthatatlan mágnes vonná közelebb a nézőket, s egyszer csak olyan közel tolongtak, látni, érinteni vágyva őt, s belehelni a testéből áradó illatot, hogy nemcsak mozdulni nem tudott többé, de szinte levegőhöz is alig jutott. Ekkor elfulladó hangon felkiáltott: „Helyet, helyet!” - majd egy végső, buja remegéssel a pamlagra vetette magát. A királyné már itt találta.

Láttára a tömeg kettévált, s utat nyitott előtte.

Megkettőződött a taps és a tetszésnyilvánítás. Mindenki tudta, hogy Karolina kegyeinek elnyerésére a legbiztosabb módszer: Emma szépségét, tehetségét, bűbáját dicsérni.

- Emma beváltotta ígéretét, ha hihetek szememnek és fülemnek - szólt a királyné. - Most pihenésre van szüksége. Egyébként is későre jár, éjjeli egy óra van, s Caserta több mérföldre fekszik Nápolytól... büszke vagyok és hálás, hogy erről a kedvünkért megfeledkeztek.

Ez félreérthetetlen volt, a királyné elbocsátotta vendégeit. Mindenki ráébredt, hogy ideje hazavonulni. Búcsúzóul még egyszer, utoljára kifejezték elragadtatásukat és köszönetüket az estély nyújtotta rendkívüli élvezetekért. A királyné nagy kegyesen megengedte három-négy úrnak, a kedvenceinek - köztük Moliterno hercegnek, és Rocca Romanának -, hogy kézcsókkal búcsúzzanak, ott tartotta Nelsont és két barátját még egy beszélgetésre. Végül San Clemente márkinét szólította:

- Elena, drágám, holnapután lesz szolgálatban.

- Holnap, akarja felséged mondani, hisz mint az imént megjegyezte, éjjeli egy órára jár az idő. Sokkal jobban ragaszkodom e megtisztelő megbízáshoz, felség, hogysem egyetlen napi halasztást is könnyű szívvel viselnék el.

- Akkor nagyon elbúsítom most, drága Elenám - mondta a királyné, rejtelmes mosollyal ajkán. - Képzelje csak, San Marco grófné a hozzájárulásomat kérte, hogy szolgálatot cseréljen, persze csakis akkor, ha önnek nincs ellene kifogása. Nem is tudom már, miféle fontos dolga akadt jövő hétre. Van kifogása a csere ellen?

- Nem, asszonyom, hacsak az nem, hogy nehezemre esik majd kivárni a boldog napot, amikor felségedet szolgálhatom.

- Akkor megegyeztünk, drága márkiné. Holnap szabad, mint a madár.

- Valószínűleg élek a szabadsággal, s vidékre kísérem San Clemente márkit.

- Nagyon helyes - szólt a királyné -, igazán példás szándék.

Elköszönt San Clemente márkinétól. A márkiné bókolt, és elhagyta a termet, utolsóként, minthogy a királyné feltartóztatta.

Karolina Acton, Emma, a két angol tiszt és Nelson társaságában találta magát.

- Kedves lordom - fordult Nelsonhoz -, jó okom van hinni, hogy a király holnap-holnapután híreket kap Bécsből. Háborús, tehát az ön megítélése szerint kedvező hírt, mert ugye változatlanul úgy véli, lord, hogy minél előbb tör ki a háború, annál jobb?

- Úgy, asszonyom, s ha véleményem meghallgatásra talál, kész örömest biztosítom az angol flotta segítségét.

- Alkalomadtán élünk majd vele, mylord. De pillanatnyilag másról akartam beszélni.

- Parancsoljon, felség, s én engedelmeskedem!

- Tudom, mylord, hogy a király sokat ad az ön véleményére. Holnap ő még mindig tétovázni fog, legyen bármennyire kedvező Bécs válasza. Ha lordságod is írna, hasonló értelemben, mint a császár, alkalmasint eloszlanának a király utolsó kételyei is.

- A királyhoz intézzem a levelet, asszonyom?

- Nem, ismerem felséges férjemet, a neki címzett tanácsokat rendszerint undorral utasítja el. Jobb szeretném, ha a tanácsot egy lady Hamiltonnak címzett bizalmas hangú levél sugallná. Intézze a levelet hozzá és sir Williamhez, ő az én legjobb barátnőm, sir William a király legjobb barátja. A hatás sokkal nagyobb lesz, ha másod-harmadkézből éri a királyt.

- Felséged tudja - szólt Nelson -, hogy nem vagyok járatos sem a diplomáciában, sem a politikában, és csak azt tudom megírni, ami a szívemen fekszik, amúgy tengerész módra, őszintén, sőt néha nyersen.

- Nem is kérek egyebet, mylord. Különben megbeszélheti a dolgot a főkapitánnyal, úgyis együtt távoznak. Ebédeljen holnap a palotában, a délelőtt folyamán bizonyára fontos határozatok születnek. Mack báró velünk ebédel, mindjárt összehangolhatják a hadműveleti terveket is.

Nelson meghajolt.

- Szűk körben leszünk, mindössze Emma és sir William tartanak még velünk - folytatta a királyné. - Most az a legfontosabb, hogy a királyt szüntelenül unszoljuk-noszogassuk. Magam is hazatérnék még az éjjel Nápolyba, ha Emma, szegényke, nem lenne olyan fáradt. Egyébként tudja-e, kedves tengernagyom - tette hozzá halkan a királyné -, hogy Emma mindazokat a szép dolgokat, amiket látott és hallott, csakis az ön kedvéért tette és mondta.

Majd suttogóra fogta a hangját:

- Először konokul ellenkezett, de én azzal biztattam, hogy bizonyára sikerül önt elbűvölnie. Ez aztán hatott, nyomban feladta makacs ellenállását.

- Asszonyom, irgalmazzon! - esdekelt Emma.

- Ejnye, ne pironkodjék, nyújtsa inkább ide szép kezét a mi hősünknek. Nyújtanám én szívesen akár a magamét is, de tudom, mennyivel jobban örül az önének. Én tehát inkább ennek a két úrnak nyújtom a kezem.

S csakugyan csókra nyújtotta a kezét a két tisztnek, egyiket az egyiknek, másikat a másiknak, mialatt Nelson megragadta és ajkához emelte Emma kezét, egy gondolattal talán szenvedélyesebben, mintsem az udvari etikett megkívánja.

- Igazat mondott a királyné? - kérdezte közben súgva. - Csakugyan a kedvemért szavalt, énekelt és táncolta el azt a sáltáncot, amellyel olyan féltékennyé tett, hogy majd beleőrültem?

Emma boszorkányos pillantást vetett rá - ez a pillantás kipróbáltan megfosztotta udvarlóit a maradék kis eszüktől is - s a pillantásnál is andalítóbb hangon azt rebegte:

- Ó, a háládatlan, még kérdezi!

- A főkapitány úr őkegyelmessége hintaja előállt - jelentette egy lakáj.

- Uraim - szólt Acton -, állok rendelkezésükre.

Nelson és a két tiszt meghajolt, és távozott.

- Van felségednek számomra valami különös parancsa? - kérdezte Acton a királynétól a válás pillanatában.

- Van bizony - mondta a királyné. - A három állami inkvizítor legyen ma este kilenc órakor a sötét szobában.

Acton köszönt, és kilépett az ajtón. A tisztek mind az előszobában várták.

- Végre! - szólt a királyné. Átölelte Emma nyakát, és magához szorította, azzal a féktelen indulattal, ami a legtöbb tettét jellemezte.

- Már azt hittem, sohasem hagynak magunkra!...