63 PRONIO ABBÉ

Körülbelül az idő tájban, amikor Vanni főügyész visszavezettette Nicolinót a zárkába, Ruffo kardinális megjelent a királyi lakosztály bejáratánál, hogy beváltsa a királynak tett ígéretét.

Akadálytalanul bejutott a királyhoz, az ajtónállónak parancsa volt őt rögtön bebocsátani.

A király nem volt egyedül: egy negyven év körüli férfival társalgott. A férfi feje búbján a sűrű, fekete haj bozontjába veszve szerény tonzúra ékeskedett, annak jeléül, hogy abbé. Tagbaszakadt, izmos testére különben jobban illett volna a zsandáruniformis, mint a reverenda.

Ruffo az ajtóban hátrahőkölt.

- Bocsánat, sire - mentegetődzött -, azt hittem, egyedül találom felségedet.

- Jöjjön csak, jöjjön, kedves kardinálisom - biztatta a király. - Nem zavar, dehogy. Ez itt Pronio abbé.

- Bocsánat, sire - mosolygott Ruffo -, de mindeddig nem volt szerencsém Pronio abbéhoz.

- Nekem sem - felelte a király. - Csak az imént érkezett, egy perccel eminenciád előtt. Gyóntatóm, Rossi őeminenciája, a nicosiai püspök küldte. Az abbé úr éppen azt készült elmondani, mi járatban van. Így legalább nemcsak én hallom, hanem mindketten. Egyelőre mindössze annyit tudok, hogy az abbé úr - első mondatai alapján - ügyesen bánik a szóval, és tán egyéb is van még a tarsolyában. Adja elő a tervét, abbé, Ruffo kardinális jó barátom.

- Tudom, sire - felelte az abbé, és mélyen meghajolt a kardinális előtt -, kevés jobb barátja van felségednek.

- Lám, én nem ismerem Pronio abbé urat, Pronio abbé úr ellenben annál jobban ismer engem.

- Ki ne ismerné önt, kardinális uram! Akinek a nevéhez fűződik Ancona megerősítése és az ágyúgolyók izzítására szolgáló, új rendszerű kemence feltalálása!

- Á! Ezt megkapta, kardinális uram! Azt várta, ugye, hogy az abbé majd az ékesszólását meg a szent életét magasztalja, s ehelyett, lám, a haditetteit hánytorgatja.

- Azt, sire. Bár őeminenciájára bízta volna Isten segedelmével felséged a hadsereg vezényletét, s nem arra az osztrák szájhősre!

- Nagy igazságot mondott, abbé - szólt a király, vállon veregetve Proniót.

Ruffo könnyedén meghajolt.

- Gondolom, az abbé urat mégsem az a szándék hozta ide, hogy nagy igazságokat mondjon, amelyeket, ha megengedi, a magam részéről bóknak könyvelek el.

- Csakugyan nem, eminenciás uram - felelte Pronio abbé, a kardinális meghajlását viszonozva. - De nem árt, ha a király füle hallatára is elhangzik alkalomadtán egy-egy igazság. Már úgy értem, a királynak semmi esetre se árt; annak, aki elég vakmerő volt kimondani, esetleg árthat.

- Ön határozottan szellemes ember - jegyezte meg Ruffo.

- No ugye, mindjárt láttam én! - vélte a király. - S ha elgondolom, hogy egyszerű pap, miközben annyi a szamár országom püspökei között! Szégyellheti magát az egyházi ügyek minisztere, mondhatom!

- Eltértünk a tárgytól. Még mindig nem tudjuk, miért fordult az abbé felségedhez.

- Kezdjen hozzá, abbé! A kardinális eszembe juttatta, hogy sok még a dolgom! Halljuk.

- Rövidre fogom, sire. Tegnap este kilenc órakor unokaöcsémnél tartózkodtam. Unokaöcsém postamester.

- Aha, megvan - szólt a király. - Mostanáig azon töprengtem, miért olyan ismerős az arca. Végre az eszembe ötlött: a postamesternél láttam.

- Csakugyan, sire. Tíz perccel korábban, mint felséged, megérkezett egy lovas futár. Előfogatot rendelt, figyelmeztette a postamestert: „Nagyon nagy úr jön ám, meg ne várakoztassa!”, majd nevetve elvágtatott. Furdalta az oldalamat, ki lehet az a nagyon nagy úr. Amikor a kocsi befutott, odakíváncsiskodtam, és nagy meglepetésemre kit látok? Felségedet.

- Felismert, és mégsem kért semmit! Szép tőle, ugye, eminentissime?

- Ma reggelre tartogattam a kérést, sire - felelte az abbé, mély meghajlással.

- Folytassa, folytassa! Lerí a kardinálisról, hogy alig várja már a folytatást.

- Valóban alig várom, sire.

- A király itt, egy közönséges homokfutóban! De hiszen mindenki úgy tudja, hogy Rómában van - folytatta Pronio. - Ráadásul egyetlen kísérője, egy nemes úr, a király ruháját viseli, a király ellenben a nemes úr ruháit. Nagy eseménynek kellett történnie!

- De még mekkorának! - szólt közbe a király.

- Kifaggattam a fondi postakocsisokat, majd postáról postára visszafelé haladtunk, egészen Albanóig, és így megtudtuk, hogy a nápolyiak nagy csatát vesztettek, és a király - hogy is mondjam, sire? - az abbé földig hajolt -, és a király...

- Otthagyott csapot, papot, és futott... Ó, bocsánat, elfelejtettem, hogy egyházi férfiúval beszélek.

- Attól fogva nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ha a nápolyi hadsereg csakugyan megfutott, nyilván meg sem áll Nápolyig, s a franciák egykettőre a sarkukra lépnek, ha nem sikerül valahogy feltartóztatni őket. Márpedig a franciákat csak egy módon lehet feltartóztatni.

- Hogyan? Halljuk! - sürgette Ruffo.

- Népfelkelést kell szervezni az Abruzzókban és a casertai tartományban. A hadsereg nincs többé, a népet kell tehát a franciák ellen fordítanunk.

Ruffo jól megnézte magának Proniót.

- Abbé úr, nem lángész ön véletlenül? - kérdezte a kardinális.

- Ki tudja? - felelte az abbé.

- Igazán úgy fest a dolog, sire.

- Hagyja, kardinális uram, hadd mondja végig - intette a király.

- Ma reggel tehát kölcsönkértem egy lovat unokaöcsémtől, lóhalálában Capuába vágtattam, a capuai postán megtudtam, hogy felséged Casertában tartózkodik, erre egyenesen idejöttem, és nagy merészen jelentkeztem az ajtónállónál, mondván, hogy Rossi őeminenciája, Nicosia püspöke, felséged gyóntatója küldött.

- Abbé úr ismeri Rossi őeminenciáját? - kérdezte Ruffo.

- Látásból sem - felelte az abbé -, de reméltem, hogy a király megbocsátja a jószándékú hazugságot.

- Teringettét! Hogy megbocsátom-e? De még mennyire! - bólintott a király. - Eminenciás uram, oldozza fel az abbét a hazugság vétke alól.

- Sire, befejeztem - szólt Pronio. - Ha a király jóváhagyja a felkelés tervét, a futótűz sebességével terjed majd végig a lázadás a tartományon. Meghirdetem a szent háborút, és egy hét alatt fegyverbe állítom a nép apraját-nagyját, Aquilától Teanóig.

- Egymaga? - kérdezte Ruffo.

- Nem, eminenciás uram, két segítőtársammal.

- Kik a segítőtársai?

- Gaetano Mammone az egyik. Őt általában csak úgy ismerik: a sorai molnár.

- Mintha hallottam volna valahol már ezt a nevet - szólt a király. - Nem annak a két jakobinusnak, a két Torre fivérnek az esete kapcsán?

- Könnyen meglehet, felség - felelte Pronio abbé. - Tíz mérföldes körzetben nemigen esik gyilkosság Gaetano Mammone nélkül, messziről megérzi a vér szagát.

- Közeli ismerőse? - kérdezte Ruffo.

- A barátom, eminenciás uram.

- És ki a másik?

- Egy szép reményekre jogosító fiatal zsivány, sire. A neve eredetileg Michele Pezza, mostanában fra Diavolónak nevezteti magát, nyilván, mert ravasz, mint egy barát és gonosz, mint az ördög. Huszonegy éves sincs, de máris egy harminctagú banda feje. Bandája a Mignano környéki hegyekben tanyázik. Michele Pezza beleszeretett az itri kerékgyártó lányába, annak rendje-módja szerint feleségül kérte, de kosarat kapott. Becsülettel megmondta a vetélytársának, egy Peppino nevezetű legénynek, hogy megöli, ha nem mond le Francescáról - így hívják a lányt. Peppino nem engedett, Michele Pezza pedig szavának állt.

- Úgy értsem, hogy megölte a vetélytársát? - kérdezte Ruffo.

- Eminenciás uram, hozzám jár gyónni. Most vagy két hete megrohanta egy éjjel hat legbátrabb emberével Francesca apjának a házát, a kert felől, a kert ugyanis a hegyek lábáig nyúlik. Elrabolta a lányt, és magával vitte a hegyekbe. A fickó, úgy látszik, érti a módját, hogyan kell a nők fejét elcsavarni. Francesca korábban Peppinót szerette, de most él-hal fra Diavolóért, és olyan vígan rabol-fosztogat, mintha világéletében mást se tett volna.

- Egyszóval így festenek a segítőtársai? - kérdezte a király.

- Felség, jámbor papnövendékekkel nem lehet felkelést szervezni.

- Az abbénak igaza van, sire - jegyezte meg Ruffo.

- Ám legyen! Bizonyosra veszi a sikert?

- A fejemmel felelek érte.

- Képes az Abruzzók vidékének és a casertai tartománynak egész lakosságát fellázítani?

- Sire, ezen a vidéken a csecsszopóktól az aggastyánokig mindenkit ismerek, és ők is ismernek engem.

- Nagyon is biztos a dolgában, kedves abbém - mondta a kardinális.

- Annyira, hogy ha mégis kudarcot vallanék, eminenciád bátran főbe lövethet. Vállalom a kockázatot.

- Hadnaggyá óhajtja kineveztetni a barátját, Gaetano Mammonét, meg a gyámolítottját, azt a fra Diavolót?

- Nem, felség, kapitánnyá, akárcsak saját magamat, ők sem rosszabbak nálam, én sem vagyok rosszabb náluk, őfelsége kegyeskedjék kiállíttatni és aláírni hármunk kinevezését. Egyebet nem kérek, de ez kell, a parasztok nem hinnék el máskülönben, hogy a király megbízásából cselekszünk. A többit bízza rám felséged.

 A király hümmögött.

- Nem vagyok túlságosan finnyás - mondta aztán -, de mégiscsak sok, két ilyen fickót királyi kapitánnyá kinevezni! Tíz perc gondolkodási időt kérek, abbé!

- Parancsoljon, felség, tízet, húszat, harmincat, vagy amennyi tetszik. Én biztosra megyek. Felséged nem utasíthat el, mivel ajánlatom nagyon is előnyös, s ugyanez okból nem tanácsolhat mást őeminenciája, a királyság érdekeinek odaadó szolgája sem.

- Abbé úr, hagyjon pár percre magunkra, őeminenciája meg én megtanácskozzuk egymás közt a dolgot.

- Sire, én addig a breviáriumomat olvasgatom az előszobában. Felséged kegyeskedjék hívatni, ha megvan a döntés.

- Menjen csak, abbé, bátran.

Pronio köszönt, és kilépett az ajtón.

A király és a kardinális összenézett.

- Nos, eminentissime, mit szól az abbéhoz? - kérdezte a király.

- Férfi a talpán, sire, és ez manapság ritka erény.

- Egy új szent Bernát, amint éppen kereszteshadjáratot hirdet. Fura szent, ismerje el.

- Ej, sire, kiderülhet még, hogy jobban beválik, mint az eredeti.

- Egyszóval azt tanácsolja, hogy mondjak igent.

- Az adott helyzetben nincs vesztenivalónk, sire.

- Kardinális, én mégiscsak Bourbon Ferdinánd vagyok, XIV. Lajos unokája! Mondja, de igaz lelkére: hát odaírhatom ezt a nevet egy olyan okmány alá, amely tisztté üt egy haramiavezért meg egy szörnyeteget, aki úgy issza a vért, mint más a tiszta vizet? Mert hírből ismerem én ám az ő Gaetano Mammonéját.

- Tökéletesen megértem felséged viszolygását, írja alá, sire, az abbé kinevezését, és hatalmazza fel, hogy a két társáét ő írja alá.

- Ön igazán elragadó ember, kardinális. Már úgy értem, hogy a találékonyságával mindig kiragad a pácból. Hívjuk be az abbét?

- Ne hívjuk, felség, hadd olvasgassa csak a breviáriumát. Van más elintéznivalónk is, legalább olyan égető, mint az abbé úr dolga.

- Igaz, igaz.

- Felséged tegnap kegyeskedett a véleményemet kérni egy bizonyos levélhamisítási ügyben.

- Emlékszem, hogyne emlékeznék. Ön haladékot kért reggelig. Nos, gondolkozott az ügyön, eminentissime?

- Mást se tettem, felség.

- S az eredmény?

- Mindenekelőtt: tény és való - úgy hiszem, felséged sem tagadja -, hogy a királyné gyűlöletével tünteti ki szerény személyemet.

- Gyűlöli ő minden hű emberemet, minden igaz barátomat, kedves kardinálisom. Ha mi ketten, Isten ne adja, összevesznénk, a királyné nyomban a kegyeibe fogadná önt.

- Tekintettel arra, hogy a királyné máris éppen eléggé gyűlöl - nekem legalább ez is elég -, szeretném elkerülni, sire, ha lehet, hogy még jobban meggyűlöljön.

- Hogy kerül mindez ide?

- Az osztrák császár őfelsége levele kapcsán.

- Azt hiszi, hogy...?

- Nem hiszek semmit. Elmondom inkább, hogyan történt a dolog.

- Halljuk - szólt a király. Kényelmesen elhelyezkedett a karosszékében, hogy semmi ne vonja el a figyelmét a beszámolóról.

- Hány órakor indult felséged Nápolyba Andrea Backerral, aznap, amikor a fiatal bankár felségednél ebédelt?

- Öt és hat óra között.

- Nos, egy órával rá, hat és hét óra között a capuai postamestert felkérték egy izenet átadására. Az izenet így hangzott: mondja meg Ferrarinak, ha jön a lováért, hogy ne menjen hiába Nápolyba, felséged Casertában várja.

- Ki intézkedett így?

- Sire, nem szeretnék senkit néven nevezni. Ha felséged magától kitalálja a neveket, arról nem tehetek.

- Folytassa, hallgatom.

- Ferrari Nápoly helyett Casertának vette az útját. Hogy miért csalták Casertába? Nem tudom. Valószínűleg azért, hogy megkörnyékezzék.

- Mondtam már, kedves kardinális uram, hogy Ferrarit képtelennek tartom az árulásra.

- Nos, ezúttal nem került rá sor, hogy Ferrari hűségét próbára tegyék. Szerencséjükre lezuhant a lóról, és eszméletét vesztette. Ájultan hozták fel a házigyógyszertárba.

- Acton úr titkára hozatta fel, ezt tudjuk.

- Elővigyázatosságból néhány csepp laudanummal meghosszabbították a kábulatát, nehogy alkalmatlan pillanatban találjon magához térni.

- Ezt kitől tudja?

- Senkit nem kellett kifaggatnom. Az ember járjon maga utána, ha lehet. Az a legbiztosabb módszer.

A kardinális egy kávéskanalat húzott elő a zsebéből.

- Íme - mondta -, ezzel a kanállal adták be Ferrarinak a laudanumot; a szer egy cseppje lerakódott a kanál alján. A sebesült nyilván nem maga itta ki a szert, mert ez esetben a nyelvével eltávolította volna ezt a cseppet is. Most, több mint egy hónappal az eset után még mindig jól érződik a kanálon az ópium csípős szaga, nem is kétséges, miféle anyag rakódott a kanálra.

A király gyerekes csodálattal nézett fel a kardinálisra. Mindig ez az érzés kerítette hatalmába, amikor elmagyaráztak neki valamit, amire magától sohasem jött volna rá, egyszerűen azért, mert meghaladta értelmi képességeit.

- Ki adta be a szert? - kérdezte.

- Sire - felelte a kardinális -, nem mondhatok nevet. Azt mondom: valaki beadta. Hogy kicsoda? Nem tudom. Valaki. Ennyit biztosan tudok.

- Folytassa.

- Felséged mindent tudni óhajt, nemde?

- Persze hogy mindent tudni akarok.

- Nos, felség, miután Ferrari az ütéstől eszméletét vesztette, és miután elővigyázatosságból még laudanummal is elbódították, valaki kivette a levelet a titkos zsebből, valaki megolvasztotta egy gyertya lángjánál a levélzáró pecsét viaszát, valaki elolvasta a levelet, és minthogy a levélben éppen az ellenkezője állt annak, amit az a valaki kívánt, valaki oxalátsavval eltávolította az írást.

- Honnan tudja, milyen savat használtak?

- Látja, sire, ezt az üvegcsét? Ebben volt, helyesebben van is még a sav, a felét sem használták el az említett művelet során.

A kardinális beszéd közben megint a zsebébe nyúlt, s a kávéskanál után most egy félig telt üvegcsét varázsolt elő. A benne lévő párlat tiszta volt és átlátszó, mint a forrásvíz.

- Eminenciád azt állítja, hogy ezzel a folyadékkal el lehet távolítani a papírról az írást?

- Kegyeskedjék, sire, idenyújtani egy levelet, amelyre nincs szüksége.

A király találomra felvett az asztalról egy folyamodványt és átnyújtotta. A kardinális meghintette a papírt a szer néhány cseppjével, ujja hegyével egyenletesen elmázolta a folyadékot négy-öt sornyi szélességben, majd várta a hatást.

Az írás hamarosan elsárgult, és fokról fokra teljesen elhalványodott.

A kardinális most rendes vízzel átmosta a papírt, megmutatta a királynak az írás kellős közepén előállt, tiszta fehér foltot, majd a kandalló tüzénél megszárította a papírlapot, és minden teketória nélkül két-három sort firkantott a fehér foltra.

A kísérlet tökéletes sikerrel zárult.

- Hej, San Nicandro, San Nicandro! - sopánkodott a király. - Ha elgondolom, hogy erre is megtaníthattál volna!

- Ő aligha, sire, mert nem is konyított hozzá, de arról csakugyan gondoskodhatott volna, hogy mások, nála tudósabbak megtanítsák rá felségedet.

- Térjünk vissza a levélhamisításra - mondta a király, és nagyot sóhajtott. - Mi történt azután?

- Az, sire, hogy az a valaki a császár elutasító válaszát igenlőre változtatta, s a levelet újra lepecsételtette ő császári felsége pecsétnyomójának egy másolatával. A műveletet éjjel végezték, gyertyafénynél, ezért nem vették a hamisítók észre, hogy a második pecsét viasza valamivel sötétebb árnyalatú, mint az eredetié.

S a kardinális a király szeme elé tartotta a levelet, a pecsétes oldalával.

- Tekintse meg, sire - mondta. - Határozott különbség van az alsó és a felső viaszréteg között. Első pillantásra azonosnak tetszik a színük, de ha jobban szemügyre vesszük, kitűnik, hogy van különbség, ha csak árnyalatnyi is.

- Igaza van - kiáltotta a király -, istenemre, igaza van!

- Egyébként itt a kérdéses viaszrúd is. A hamisított pecsét nyilvánvalóan ezzel készült. Nézze csak meg, felség, ugyanaz a szín, mint emitt, a pecsét felső rétegén.

Ruffo szép sorban az asztalra helyezte a kanalat, az üvegcsét és a viaszrudat. A király döbbenten bámulta a bűnjeleket.

- De hogy tett szert a kanálra, az üvegcsére és a viaszra? - kérdezte a király. Egyre jobban elbűvölte a logikai teljesítmény, a nyomozás legapróbb részleteit sem akarta elszalasztani.

- Ó, sire, igazán gyerekjáték volt. A San Leució-i telepen jóformán magam vagyok orvos. Időnként beállítok a palotába, a házigyógyszertárba orvosságokért. Ma reggel megjelentem a gyógyszertárban, mint szoktam, de más céllal, mint egyébkor és meg is találtam ezt a kanalat az éjjeliszekrényen, ezt az üvegcsét az üvegesszekrényben és ezt a viaszrudat az asztalon.

- De hogy sikerült ilyen kevés jelből az egész ügyet kikövetkeztetnie?

- Richelieu bíborosnak elég volt három sornyi kézírás, hogy felakasztassa az íróját.

- No igen - mondta a király. - Sajnos vannak emberek, akiket nem lehet felakasztatni, ha még úgy rászolgáltak is.

- Mondja, sire - szólt most a kardinális, fürkészőn tekintve a király arcába. - Ragaszkodik felséged Ferrarihoz?

- Hogyne ragaszkodnék!

- Akkor jól tenné, sire, ha egy időre eltávolítaná innen. Úgy vélem, a nápolyi levegő e pillanatban nagyon-nagyon ártalmas Ferrari egészségére.

- Úgy hiszi?

- Nemcsak hiszem, felség. Bizonyosra veszem.

- Istenemre, ezt megtehetem. Visszaküldöm Bécsbe.

- Fárasztó út, sire, de a fáradság némelykor üdvös.

- Egyébként is szeretnék ebben az ügyben végre tisztán látni, s ez érthető, ugye, eminentissime. El akarom tehát küldeni a császárnak, vőmuramnak a levelet, amelyben megígérte, hogy hadba száll, mihelyt én bevonultam Rómába, s kikérem az ő véleményét.

- Hogy ne keltsünk gyanút, felséged még ma Nápolyba utazik, a többiekkel együtt, Ferrarinak pedig megmondja, hogy keressen fel az éjszaka folyamán San Leucióban, és utasításaimat úgy fogadja, mintha egyenesen felségedtől származnának.

- És mit tesz ön?

- Én megírom felséged nevében a császárnak a levelet, előadom felséged kételyeit és megkérem a császárt, hogy a választ az én címemre, San Leucióba küldje.

- Nagyszerű! De félő, hogy Ferrari egyenesen a franciák karjába fut, az utakat nyilván lezárták, ez természetes.

- Ferrari Beneventón és Foggián át Manfredoniába megy, ott hajóra száll, elhajózik Triesztig, onnan pedig lovon folytatja útját Bécsbe. Ha kedvező szelet fog ki, két napot megtakarít időben, huszonnégy órát fáradságban. Ugyanezen az úton vissza is térhet.

- Bámulom, kedves kardinális uram! Egyszerűen nem ismer lehetetlent.

- Egyetért felséged?

- Már hogy a csudába ne, a legteljesebb mértékben egyetértek.

- Akkor menjünk tovább, sire. Felséged jól tudja, hogy jelen helyzetünkben egy perc egy órával ér fel, egy óra egy teljes nappal s egy nap egy álló évvel.

- Hívassuk Pronio abbét, nemde? - kérdezte a király.

- Hívassuk, sire.

- Mit gondol, sikerült végigolvasnia mai penzumát? - kérdezte a király, jóízű nevetéssel.

- Ha nem olvasta végig, majd elolvassa holnap - felelte Ruffo. - Ezen a csekélységen igazán nem múlhat egy olyan ember lelkiüdve, mint amilyen az abbé!

Ruffo csengetett.

A lakáj megjelent a küszöbön.

- Szóljon Pronio abbénak, hogy várjuk - mondta a király.