28 KOLDUL A BARÁT
Szinte mondanunk is felesleges, hogy ez után az eset után a Szent Efraim rendházbeli kapucinusok divatba jöttek, kolostoruk nagy hírre vergődött.
Ami fra Pacificót illeti, ettől a naptól fogva ő lett a nápolyi nép hőse. Nem akadt egész Nápolyban férfi, asszony vagy gyerek, aki ne ismerte volna és ne tartotta volna szentnek, de legalábbis Isten kiválasztottjának.
A kolduló barát népszerűsége mindjárt meglátszott a gyűjtés eredményén. Kezdetben egy tarisznyával a vállán indult neki, mint más szerzetbéli kollégái. Az ám, de egy órai csatangolás után dugig megtelt a tarisznya, s egy további óra után a második tarisznya is, amellyel később felszerelkezett. Egy szép napon aztán azzal a javaslattal tért meg fra Pacifico a kolostorba, hogy adjanak neki egy szamarat. Ha körútjain elhatolhatna a Régi Vásártérig, a Marinelláig és Santa Luciáig, hozna ő esténként annyi gyümölcsöt, főzeléket, halat, húst, egyszóval mindenféle ennivalót, amennyit a szamár csak megbír, méghozzá mindenből a javát, válogatottan elsőrendű árut.
Kérése meghallgatásra talált. Összeült a gyülekezet, a nagyeszűek ripsz-ropsz megtanácskozták a dolgot, kellőképpen méltatták fra Pacifico érdemeit és egyhangúlag megszavazták neki a szamarat.
Ez vasárnap történt. Fra Pacifico nem vesztegette az idejét, már másnap, hétfőn, azaz az első hetivásárnapon Nápolyban hétfőn, csütörtökön és szombaton van állatvásár - elballagott a Capuai kapuhoz a vásártérre, és kiszemelt egy erőteljes hegyvidéki ciucció-t.[9]
A kereskedő száz frankot kért a csacsiért. Tartozunk az igazságnak azzal a megállapítással, hogy ez az ár méltányos volt. Fra Pacifico azonban figyelmeztette a szamár gazdáját a rend priviliégiumára, amelyet minden jó kereszténynek ismernie kell; ha ő, fra Pacifico kötelét a szamárra veti s azt mondja közben: Szent Ferenc, a szamár máris szent Ferenc, vagy ami ugyanaz, a szent megbízottja, azaz az ő, fra Pacifico tulajdonába megy át. Egyszóval még azt az ötven frankot is megtakaríthatná, amelyet önszántából felajánl az állatért. A kereskedő meghajolt a fráter érvelése előtt, elismerte a védszent előjogait, de mert úgy vélte, ötven frank veszteségért nem elegendő kárpótlás az a megtiszteltetés, hogy szamara ezentúl szent Ferencet szolgálja, igyekezett fra Pacifico kedvét elvenni a vásártól. Adhat egy baráti tanácsot, mondta a fráternak: keressen másik állatot, mert ez, amelyiket kiszemelt, a lehető legcudarabb. Egyesíti magában neme minden hibáját: falánk, makacs, parázna, engedetlen, lépten-nyomon a földre veti magát vagy kirúg a hámból, mert nem tűr terhet a hátán, egyszóval másra nem is alkalmas, mint tenyésztésre; úgyhogy ő a szamár nevét is eszerint választotta, olyat keresett, amelyik első hallásra elárulja, mennyi hibával-bűnnel megvert, nyomorult állat ez a füles, s némi fejtörés után meg is találta az egyetlen nevet, amelyikre méltó és amelyik méltó hozzá; úgy hangzik: Giacobino.
Mondanunk sem kell, hogy a Giacobino szó jelentése: jakobinus.
Fra Pacifico felkiáltott örömében. Időről időre feltámadt benne régi énje, ellenállhatatlan ingert érzett kötekedni, átkozódni, verekedni, mint matrózkorában. Ezzel a csökönyös szamárral, ha ráadásul még Jakobinus-nak is hívják, maga az üdvösség hullt váratlanul az ölébe. Hisz minél több hibája van a fülesnek, annál több alkalmat szolgáltat majd a jogos haragra; lesz kit ütnie a fráternak, ha indulatai levezetésére kevés a szó, és tettekre van szüksége! Egyszóval minden a legjobban van a lehető legjobb világon! Beleértve a szamár nevét is, amelyet pedig eredeti gazdája választott még számára.
Mindenki tudta Nápolyban, mennyire gyűlöli Pacificus fráter a jakobinusokat. A puszta név is elég volt, hogy dühbe guruljon.
Nos, ha ezután majd a szamarát, Jakobinust szidalmazza, átkozza, gyalázza, a szidalmak, az átkok, a gyalázkodás a jakobinusok egész szektájára hull vissza, amely szekta egyébiránt napról napra aggasztóan erősödik Nápolyban, az utcákon egyre gyakrabban feltünedező rövidre nyírt hajzatok és különféle színű pantallók után ítélve. Fra Pacifico hallani sem akart többé más szamárról; mennél több rosszat mondtak a fülesről, annál inkább ragaszkodott hozzá.
A barátnak vitathatatlanul jogában állt volna a kötelet a szamár hátára vetni, és ezáltal elkobozni; a kereskedő nem tehetett semmit ellene, alkuval meg sem próbálkozhatott. Nehogy végleg felkopjon az álla, beletörődött a fra Pacifico által felajánlott ötven frankos árba. Fra Pacifico átnyújtott tíz, III. Károly képére vert arany piasztert, visszakért kilencvenhat graint - ez idő tájt a piaszter tizenkét carlinót, nyolc graint ért -, és a szamár végleg átment a klastrom, azazhogy inkább a barát tulajdonába. Hogy, hogy nem, az állatnak kedve szottyant azon nyomban ízelítőt adni fra Pacificónak rossz tulajdonságaiból, amelyeket a kereskedő oly hosszan ecsetelt - vagy azért, mert ragaszkodott régi gazdájához, vagy mert az új nem nyerte el rokonszenvét.
Van egy nápolyi szólásmondás: kantár jár a lóval, kötőfék a szamárral.
E szokásjogi alapelv értelmében Giacobinót kötőfékestül adta el, illetve engedte át a kereskedő a fráternek. Fra Pacifico megragadta a kötőféket, s nekiveselkedett, hogy maga után húzza a szamarat. Hanem Giacobino megvetette mind a négy lábát, s egy tapodtat nem mozdult az Infrascata irányába. Fra Pacifico rángatta a kötél végét, de eredménytelenül, s hamarosan erélyesebb eszközök alkalmazására szánta el magát, nehogy csorba essék Szent Ferenc tekintélyén. Eszébe jutott, hogy matrózkorában látott ő Afrikában tevehajcsárokat; azok a tevét az orrába fűzött kötélen vezették. Jobb kezébe vette a kését, a ballal összecsippentette Giacobino orrcimpáit, gyorsan behasította az orrsövényét, és mielőtt a szamár ellenállásra gondolhatott - hiszen honnan is sejtette volna, milyen műtétnek néz elébe? -, már bele is került a kötél a vágásba. Az állat tovább makacskodott, megint rántott egyet a kötőféken, csakhogy fra Pacifico sem volt rest, ő is nagyot rántott az ellenkező irányba. Jakobinus felordított fájdalmában, kétségbeesett pillantást vetett régi gazdájára, mintha azt mondaná: „Láthatod, megtettem, ami tőlem tellett”, majd engedelmesen, mint a kezes bárány, követte fra Pacificót a Szent Efraim kolostorba.
Fra Pacifico otthon egy istállónak kiszemelt pincehelyiségbe zárta el a csacsit. Aztán kiment a kertbe, kiválasztott egy alkalmas babérfa-tövet - valamivel vastagabbat, mint Őrjöngő Lóránt botja, de valamivel kisebbet azért Herkules bunkójánál. A fát lenyeste három és fél láb hosszúra, a kérgét lehántotta, két óra hosszat forró hamu alatt tartotta, s ezzel az újfajta Hermes-bottal felfegyverkezve lépett végül be a pincébe. Az ajtót magára zárta.
Hogy mi történt ott a pincében Jakobinus és fráter Pacificus között, az örökre kettejük titka marad. Másnap mindenesetre a legszebb egyetértésben lépkedett egymás oldalán az állat meg a barát, Pacificus fráter kezében a furkó, a csacsi hátán két kosár. Mindössze Jakobinus előző nap még sima és fényes, mára kisebesedett, felrepedezett, több sebből vérző háta árulkodott arról, hogy kettejük barátsága alighanem Jakobinus berzenkedése ellenére, egyedül fra Pacifico érdeméből, az ő állhatatos unszolására szilárdult ennyire meg.
A fráter, ígéretéhez híven, ettől kezdve egészen a Régi Vásártérig, a rakpartig és Santa Luciáig hatolt el körútjain. Jakobinus esténként annyi hússal, hallal, vaddal, gyümölccsel és főzelékkel megrakodva tért meg, hogy nemcsak a kolostor bőséges ellátására futotta belőle, hanem még arra is, hogy a felesleget pénzzé tegyék. Háromszor egy héten kisebbfajta piacot rendszeresítettek a kolostor kapuja előtt. Itt szerezték be élelmiszer-szükségletüket az Infrascata utca és a Kapucinusdomb ájtatos lelkű, kegyes bendőjű lakói.
Négy év óta ment a legszebb rendben minden. Fra Pacifico zavartalan egyetértésben élt barátjával, Jakobinussal: a füles soha kísérletet sem tett többé arra, hogy az egyetértést megbontsa. Egy héten háromszor jártak el gyűjteni. A kérdéses nap reggelén is úgy indultak el a kolostorból, mint rendesen. Leereszkedtek a dombon, amelyről az utca a nevét kapta; elöl Jakobinus, hátán az üres kosarak, mögötte fra Pacifico, kezében a babérhusáng.
Még a nápolyi szokásokban teljesen járatlan embernek is feltűnt volna, néhány lépésük után, mennyire népszerűek mindketten. A szamár a gyerekek körében - marokszám hordták neki a répa- és káposztalevelet, amit Jakobinus azon mód, mentében, szemmel látható élvezettel be is falt; fra Pacifico pedig az asszonyok és férfiak körében; az asszonyok az áldását kérték, a férfiak sorra azt tudakolták tőle, melyik számot tegyék meg a lottón.
Jakobinus és Pacificus fráter dicséretére legyen mondva, a füles nem fitymált le semmiféle adományt, s a barát sem utasított soha el senkit. Bőkezűen osztogatta az áldást és a lottószámokat, ha arról nem is kezeskedhetett, hogy az áldásnak lesz foganatja, és hogy a számok beválnak. Olykor megesett, hogy egy-egy magamutogatásra hajlamos, vakbuzgó asszony térdre borult a barát előtt. Ha szép volt és fiatal, fra Pacifico csókra nyújtotta a kezét, hogy megsimogathassa a nő állát - igazán csekély vétek, és jól esik! Ha viszont az asszony csúf volt és öreg, a fráter csak a kötelet nyújtotta neki; azt fogdoshatta, csókolgathatta kedvére, de be kellett érnie a kötéllel, fra Pacifico minden más kegyet könyörtelenül megtagadott tőle.
Az Infrascata, a Studi, a largo Spirito-Santo, a Porta Alba utcák meg más olyan negyedek lakói, ahová a barát a kezdeti, tarisznyakorszakban járt el, felajánlották fra Pacificónak legelső kolduló körútjain, hogy hálából jóságáért, a sok áldásért meg a lottószámokért rendszeresen ellátják gyümölccsel, főzelékkel, kenyérrel, hússal és hallal, bár a hal ritka csemegének számít az említett, magasan fekvő utcákban. Fra Pacifico ráállt; a koldustarisznya nem válogatós. Az ám, de a fráternak hamarosan azt kellett tapasztalnia, hogy a kereskedőnegyedektől távol eső környéken rendesen csak silány élelmiszerekhez jut. Ezért követelte utóbb a szamarat. Mióta a fülest megvásárolta, csakis olyan városnegyedekbe járt gyűjteni, ahol válogatottan finom falatokhoz jutott; ügyet sem vetett többé a közbenső negyedek áruira, adományaira.
Szó se róla, a Régi Vásártéri zöldségárusok, a Rottó-közi mészárosok, a marinellai halászok és a Santa Lucia-beli gyümölcsös kofák sokért nem adták volna, ha a barát a gyűjtést a kolostor kapujánál kezdi, és nem üres kosarakkal érkezik hozzájuk, mint szokott, hogy legszebb áruikat megvámolja, hanem már előbb megtelik felibe-harmadába a két kosár. Olykor megpróbáltak eldugni előle egy-egy szebb darabot, amelyet gazdag vevőiknek tartogattak, csakhogy fra Pacificónak bámulatos szimata volt, rögtön fölfedezte a csalást. Nyílegyenesen odatartott, ahol az elrejtésre szánt darab hevert, és ha a tulajdonos nem ajánlotta fel önként, jó szívvel, nosza működésbe lépett szent Ferenc kötele. Sőt, hogy az ilyen természetű apróbb kellemetlenségektől megkímélje magát, fra Pacifico egy idő múltán egyáltalán nem is várt önkéntes adományra, a kiválasztott árut egyszerűen megérintette a kötéllel, elvette és kész. És lám, ugyanazok a kereskedők, akik Masaniello idején fellázadtak, mert Arcos hercege adót készült kivetni a gyümölcsre, most, ha nem is éppen örömmel, de megadással tűrték, hogy a Szent Efraim kolostor kolduló barátja dézsmát szedjen terményeik után. Soha nem jutott eszükbe fellázadni zsarnoksága ellen. Olykor, ha fra Pacifico az áru kiválasztása után azt vette észre, hogy a kereskedő, akit megtisztelt, elégedetlen arcot vág, előhúzott a zsebéből egy keskeny és mély, tok alakú, szaruból készült burnótszelencét, és megkínálta a kárvallott kereskedőt egy szippantás burnóttal. Ez a rendkívüli kegy jóformán sosem tévesztette el hatását, a kereskedő arca rendesen földerült. S ha mégsem, ha az előzékenység nem használt, fra Pacifico bronzszín arcát ólmos sápadtság lepte el - mert hiába választotta a „békeszerető” nevet, most is csak olyan könnyen kijött a sodrából, mint régen; szemei villámokat szórtak, babérhusángjával a kövezetét, a lastricó-t döngette. Indulatának e hármas jelére aztán csalhatatlanul mosolyra derült az is, aki volt olyan gyatra katolikus, hogy nem tette boldoggá, ha szent Ferencnek ajánlhatta fel legkövérebb libáját, legzamatosabb dinnyéjét, legporhanyósabb pecsenyéjét vagy a legcsillogóbb halat.
Fra Pacifico, szokásához híven a kérdéses napon is gyorsan haladt át a Vicaria és az Egizio-a-Foriella út között elterülő kis utcák szövevényén; mindössze néhány pillanatra állt olykor meg, míg egy áldást elmormolt, míg a kezét csókra nyújtotta, vagy míg a lottójátékosok kérdésére megjövendölt egy-egy ambót, ternót, kvaternót, kvinternót. Az Egizio-a-Foriellán túl bekanyarodott a Grande utcára, majd a Berettari közbe, hogy végül pontosan a Santa Croce kápolna mögött érjen ki a Régi Vásártérre. Ennek a kápolnának a papjai őrzik - no, nem éppen kegyeletből, hanem hogy mutogassák! - azt a címeres tőkét, amelyen valaha lecsapták a két jó barát, Conradino és Ausztria hercege fejét a barna arcú Anjou király parancsára, akiről Villani feljegyezte, hogy „keveset aludt és sohasem nevetett”.
A kápolnát megkerülve fra Pacifico egy csapásra más országban találta magát.
Tejjel-mézzel folyó Kánaánban, ahová egybesereglett az egész állat- és növényvilág. Disznók röfögtek, tyúkok kotkodácsoltak, libák gágogtak, kakasok kukorékoltak, pulykák hurukkoltak, kacsák hápogtak, galambok búgtak; capedimontei aranyfácánok, persanói nyulak, misenói fürjek, acerrai fogolymadarak, bagnolii fenyőrigók, a lincolai mocsárban elejtett szalonkák és az Agnano tavon lőtt vadrécék hevertek szép sorban a földön; karfiol- és brocoli-hegyek, zöld- és vörösbélű görögdinnye-piramisok, köményes zeller-bástyák magasodtak a bíborszín padlizsán- és égővörös paradicsomrakások fölé, középütt pedig ott virított kerek kosarakban az az apró szemű, liláskék füge, amelyik a Posíllippón és Pozzuoliban terem, és amelyet Nápoly jelképéül verettek pénzükre a nápolyiak, tünékeny szabadságuk egyetlen éve alatt.
Ezeket a kincseket vámolta meg kosárszámra két naponta fra Pacifico.
A barát beszedte a szokásos dézsmát. Valami van a levegőben - gondolta közben; a kereskedők ugyanis élénken vitatkoztak, az asszonyok sustorogtak, a gyerekek köveket gyűjtöttek halomba; sőt, csodák-csodája, még azok a főzelék-, baromfi-, vad- és gyümölcsárusok sem igen bánták, milyen és mennyi árujukat viszi el fra Pacifico, akiket ezúttal megtisztelt. Fra Pacifico jól megrakta a kosarait, és minthogy kétharmadrészt meg is teltek, úgy vélte, ideje áttérni a húsneműek beszerzésére. Elindult tehát a San Giovanni-al-Mare utcába, ahol a macelaiók-k és a beccaió-k, azaz a mészárosok meg a kecske- és juhvágók székeltek egymás szomszédságában; ez két különálló szakma Nápolyban. Fra Pacifico a tömeg érthetetlen közönyétől kísérve lépdelt a San Giovanni-al-Mare utca felé. Mióta betette a lábát a Régi Vásártérre, egy asszony sem kérte még az áldását, és egyetlen férfi sem állította meg, hogy megtudakolja a jövő húzáson nyerő lottószámokat.
Mi kötheti le ennyire az óváros népének figyelmét?
Alighanem mindjárt kiderül, mert a Mercato közben zúg legjobban a tömeg. Ez a kis sikátor a Régi Vásárteret köti össze a rakparttal, s történetünk idején még a vico dei Sospiri-dell’ abisso[10] nevet viselte; a mai városigazgatás jónak látta megváltoztatni, bár igazán költői név volt. Onnan eredt, hogy erre vitték rendszerint a halálra ítélteket a Régi Vásártérre kivégezni, és a vérpadot akkor pillantották először meg, amikor a kis utcába beértek. Ilyenkor majd mindegyik mélyet sóhajtott, olyan mélyet, mintha a sóhaj feneketlen mélységből törne fel.
Fra Pacifico útja éppen erre vezetett; pontosan a sikátor és a Sant Eligio utca sarkán állt annak a beccaió-nak a boltja, akitől ürücombot szándékozott vinni.
Akarva sem kerülheti tehát el, hogy az általános izgalom okáról ne értesüljön!
Súlyos dolognak kellett történnie, mert ahogy a fráter előbbre jutott a Sant Eligio utca irányában, úgy nőtt a tolongás és a tömeg izgalma. Egyre többször hallott rekedt, fenyegető hangon két szót emlegetni: franciá-k és jakobinus-ok. A bolthoz, ahonnan a kolostor holnapi ebédjére szánt hét-nyolc ürücomb egyikét akarta elvinni, egyébként gyorsan eljutott; a tömeg tisztelettudóan utat nyitott neki, mint mindig.
A boltot eszeveszettül üvöltöző és hadonászó emberek töltötték meg, nők, férfiak vegyest.
- Hé, beccaio! - kiáltotta a barát.
A gazdasszony, egy gyér és őszülő hajú boszorkány, megismerte a barát hangját. Könyökkel, vállal, ökölcsapásokkal utat tört magának a vitatkozók közt, és a fráterhoz érkezve így szólította meg:
- Atyám, magát az Isten küldte! Jöjjön gyorsan, mert a szegény beccaió-nak nagy szüksége van ám magára, meg a szent Ferenc kötelére!
Azzal Jakobinust a mészároslegény gondjaiba ajánlotta, fra Pacificót pedig bevonszolta a hátsó szobába, ahol vérében fürödve hevert egy ágyon a beccaio. Arcát halántékától a szájáig hatalmas vágás szelte ketté.