72 FRA GIUSEPPE

Dél-Itáliában, és különösen a casertai, abruzzói és basilicatai tartományban minden kolostor úgy épült, hogy beillene fellegvárnak, még a legbékésebb szerzetesrendek klastromai is. A középkorban a barbár hordák támadásai kényszerítették a kolostorok lakóit, hogy erőddé képezzék ki lakhelyüket, s ezt a jellegüket mindmáig őrizni kénytelenek, hiszen manapság is gyakorta kell a semmivel sem kevésbé barbár ellenség - a zsiványok - támadását kiállniuk. Az épületek e kettős, egyházi és katonai rendeltetéséből következik, hogy általában nehezen megközelíthetőek, felvonóhíd vagy létra, s olykor kapurostély védi a kolostort a kéretlen vendégektől. Nem is igen jut be ide senki napszállta után, azaz este nyolc órán túl, nyomatékos ajánlás vagy az apát külön engedélye híján.

A fiatalember nyugodt külseje ellenére meglehetősen nyugtalan volt. Tartott tőle, hogy zárva találja a Monte Cassinó-i kolostort. Vaktában vágott neki az útnak, s csakis azért, mert a látogatást semmiképp nem halaszthatta másnapra, mindössze egy éjszaka állt a rendelkezésére. Fél nyolckor ért San Germanóba, Championnet tábornok törzskarával; arra sem szakított magának időt, hogy a nyeregből leszálljon, hanem csak úgy lóhátról tudakolta meg, ismer-e valaki a Monte Cassinó-i kolostor lakói között egy fra Giuseppe nevű barátot, aki egyszemélyben orvosa és kirurgusa a kolostornak. Fra Giuseppét, mint kiderült, mindnyájan ismerték, és nem győzték dicsérni. Tíz mérföldes körzetben mindenki szívből szereti, tiszteli és csodálja - mondták -, nálánál ügyesebb orvost és könyörületesebb szívű embert keresve sem találni.

Fra Giuseppe barátcsuhában járt, de nem volt szerzetes. Noha nem tette le a fogadalmat, s egyszerű segítő testvérként élt a klastromban, egyetlen szerzetes sem vetekedhetett vele a legkeresztényibb szolgálatban, embertársai testi-lelki gyötrelmeinek enyhítésében. Külön hangsúlyt szeretnénk itt adni, kedves olvasóink, a lelki gyötrelmek enyhítésének, mert ez nagy általánosságban a papok leggyengébb oldala; aki maga sohasem volt férj vagy apa, aki soha nem élte át egy imádott hitves, hőn szeretett gyermek elvesztésének fájdalmát, az a legjobb akarata mellett sem képes vigaszra váró felebarátaihoz azon az e világból való nyelven szólni, amelyre az elárvult szív szomjazik. Mélyebb az együttérzés, ha ismerős a fájdalom, mondatja Vergilius Didóval az Aeneis egyik csodálatos sorában. A lelki gyötrelmek legfőbb, istenáldotta gyógyszere a rokonszenvező együttérzés. Aki együtt sír a bánkódóval, meg is vigasztalja. A papok tarsolyában rendesen van ugyan egy-egy kegyes mondás a szenvedők vigasztalására, de mit ér az, ha a legnagyobb fájdalom látványa sem képes őket könnyre fakasztani!

Fra Giuseppét más fából faragták, mint társait. Múltját egyébként titok fedte; egy szép napon bekopogott a kolostorba, és menedéket kért, orvosi szolgálatai fejében.

Kérése meghallgatásra talált. A szerzetesek befogadták, s ő nemcsak tudását, de szívét, lelkét, egész valóját embertársai szolgálatába állította. A nap s az éjszaka bármely órájában kész volt vigaszt vagy enyhülést nyújtani a testi-lelki kínokban sínylődőknek. A lélek fájdalmainak enyhítésére olyan szavakat talált, amelyek a szív legmélyéről látszottak felbuzogni. A gyötrelmeket - mintha maga is átélte volna - könnyei csodatevő balzsamával orvosolta, mert Isten a gyilkos, lelket sorvasztó bajok írjául a könnyet rendelte, amiképpen gondoskodott a testet pusztító mérgek ellenszeréről is. Fra Giuseppét, úgy tűnt, Isten egyenesen a lelki kínok gyógyítására teremtette, a természet pedig a test bajainak orvoslására. Ha a betegséggel nem bírhatott, lebírta legalább a fájdalmat. Százféle szert ismert a testi fájdalom csillapítására, mintha az ásványi és növényi világnak nem lenne előtte titka. Igazán mégis akkor volt elemében, ha a beteget nem azoknak a hosszan tartó, szörnyű betegségeknek egyike támadta meg, amelyek a szervek lassú felőrlésével gyilkolnak, hanem olyasféle sérülés, baleset érte, amely hirtelen-váratlan tör a testre s az életet gyökerében fenyegeti. Páratlan sebész volt. A sebészkés mások kezében legtöbbször a csonkítás eszköze - az ő kezében mindig a gyógyítást, a test épségét szolgálta. Ismerte és alkalmazta mindazt, amit a modern tudomány egyáltalán feltalált a kés okozta fájdalom csillapítására, akár szegény volt a sebesült, akár gazdag. Hogy az ő ügyességének kell-e betudnunk, vagy a betegek önámításának, nem tudni; de tény, hogy minden beteg örömmel várta; s amikor végre megjelent a betegágy mellett és elővette félelmetes, titokzatos szerszámokkal teli orvosi táskáját, a szegény beteg nem félelmet érzett, hanem ellenkezőleg, megkönnyebbülést.

Messze vidéket bejárt fra Giuseppe híre. Mi sem mutatja jobban a parasztok együgyű háláját testi-lelki jótéteményeiért, mint, hogy úgy emlegették: a Bűbájos.

Fra Giuseppe cellája ajtaján sohasem kopogott hiába a fájdalom követe. Éjjel-nappal, a leghidegebb télben és a legforróbb nyárban egyaránt zokszó nélkül, mosolyogva vált meg karosszékétől vagy fekhelyétől - soha nem volt bosszús, soha nem rótta fel senkinek, hogy megzavarta tanulmányaiban, hogy legédesebb álmából verte fel. „Hová megyünk?” - kérdezte, és már ment is.

Ilyen volt fra Giuseppe. Hozzá igyekezett a fiatal republikánus - mert hogy az éjjeli látogató a francia hadsereg tisztje, azt a vállára vetett kék köpönyeg és a szép, nyugodt arcot beárnyékoló háromszögletű, nemzetiszín kokárdás föveg első pillantásra elárulta volna annak is, aki nem látta őt Championnet törzskarával együtt bevonulni San Germanóba.

A lovas meglepetésére nem az következett be, amitől tartott: hogy tudniillik a kaput zárva s a kolostort alva találja, hanem ellenkezőleg, a kapu tárva-nyitva állt, s az éjben panaszosan, zengőn szállt a harangnak, a kolostorok lelkének a szava.

A tiszt leugrott a nyeregből. Lovát egy vasgyűrűhöz kötötte, köpenyével gondosan betakargatta - a vérbeli lovas csaknem úgy szereti lovát, mint a tulajdon testvérét -, biztatta, hogy várjon nyugodtan, türelemmel - egészen úgy, mintha értelemmel bíró lényhez szólna -, majd belépett a kapun, s megindult befelé a kolostorba egy hosszú folyosón. Távolról fény és énekszó szűrődött ki, az vezette a látogatót el a kolostor templomába.

Ott gyászos látvány fogadta.

A szentély közepén koporsó állt felravatalozva, fekete-fehér lepellel letakarva. Körös-körül szerzetesek ültek, és hangosan imádkoztak. Az oltáron és a ravatalon száz meg száz gyertya lobogott, s időről időre megkondult a harang, panaszosan, mintha jajgatna.

A halál járt a kolostorban, ő hagyta nyitva a kaput.

A fiatal tiszt végighaladt a templomon. Már a szentély közepén járt, de mindeddig senki nem moccant, senki nem ütötte fel a fejét a sarkantyúpengésre. Tekintetét végigjártatta a koporsó körül imádkozó szerzetesek arcán, s mert nem találta közöttük, akit keresett, szörnyű aggodalom lett úrrá rajta. Homlokát kiverte a verejték, gyorsan odalépett egy szerzeteshez, s mivel az erre sem mozdult, hanem ült tovább rezzenetlenül, akárcsak a társai - úgy ültek ott körben, mint római szenátorok az elefántcsont széken, s mintha lélekben messze járnának, túl a föld körein, halott társuk lelkét kísérve át az ismeretlen másvilágra -, megérintette a vállát, és remegő hangon megkérdezte:

- Ki halt meg, atyám?

- Szent apátunk - felelte a barát.

A fiatalember fellélegzett.

S ő, aki úgy megtanult érzelmein uralkodni, hogy arca szinte soha nem árulta el, mi megy végbe a lelkében, most kénytelen volt kis ideig némán várni, míg felindulásán úgy-ahogy úrrá bírt lenni. Önkéntelenül hálatelt pillantást vetett az égre, majd azt kérdezte:

- Fra Giuseppe beteg vagy távol van talán? Nem látom őt itt a templomban.

- Fra Giuseppe nincs távol és nem is beteg. A cellájában virraszt és dolgozik, azaz a maga módján imádkozik.

A szerzetes odaintett egy novíciust.

- Vezesd a jövevényt fra Giuseppe cellájába - mondta. A barát a beszélgetés egész időtartama alatt nem nézett sem a tisztre, sem a novíciusra, s mihelyt befejezte, újra rázendített a zsolozsmára, és tökéletesen magába zárkózott. Mindezt anélkül, hogy akár csak a fejét is megmozdította volna.

A novícius intett a tisztnek, hogy kövesse. Egy darabig az iménti folyosón haladtak, majd a közepe tájára érve a novícius megindult egy lépcsőn felfelé. Lenyűgözően nagy volt a lépcső, s még inkább annak rémlett a gyertya reszketeg, pisla világánál, amellyel a novícius az utat mutatta, s amelynek fényében minden tárgy sejtelmes, bizonytalan körvonalat öltött. Megmásztak négy emeletet; minden emeleten jobbra-balra cellák sorakoztak. A negyedik és utolsó emeleten a gyerek balra kanyarodott, végighaladt a folyosón, s a legutolsó ajtók egyikére mutatva megszólalt:

- Íme, fra Giuseppe cellája.

Míg ezt mondta, gyertyát tartó kezét közelebb emelte az ajtóhoz, úgyhogy a fiatalembernek sikerült az ajtó feliratát kibetűznie:

A csendben Isten szól az emberhez
A magányból az ember fohászkodik Istenhez

- Köszönöm - bólintott a tiszt a gyermeknek.

A novícius szótlanul távozott. Máris fogott rajta a kolostori nevelés. A szerzetesek szemében fontos követelmény a szenvtelen magatartás, mint a világ hiúságairól való lemondás csalhatatlan jele - holott a valóságban nem egyéb az, mint közöny az emberek iránt.

A fiatalember egy pillanatig mozdulatlanul állt az ajtó előtt. Kezét szívére szorította, mintha vad dobbanásait akarná elfojtani, és tűnődve követte tekintetével a távolodó gyermek alakját. A gyertyaláng gyorsan zsugorodott apró pontocskává a végtelen folyosó vakhomályában.

A gyerek elérte a lépcsőt, s lassan megindult lefele, anélkül hogy egyetlenegyszer is visszanézett volna arra, akit felkísért. A gyertya visszfénye ott táncolt egy szempillantásig még a falon, egyre halványodva, majd végleg elnyelte a sötét; aztán már csak a fiú lépteinek csosszanása hallatszott egyre halkulóan a lépcső kövén, míg el nem halt az is.

A fiatalembert láthatóan lenyűgözte a futó bepillantás a kolostor lélektelen, egyhangú életébe. Nagy nehezen összeszedte magát és bekopogott az ajtón.

- Szabad - hangzott bentről válaszul a kopogtatásra. A hang elevenen, melegen csengett, éles ellentétben mindazzal, amit a fiatalember rövid ittléte óta a kolostorban látott és tapasztalt.

A látogató összerezzent és lenyomta a kilincset. A cellában egy magányos férfi ült. Ötvenéves lehetett, de negyvennek sem látszott. Sima homlokán egyetlen, mély ránc - a gondolkodás jegye, dús, fekete hajában sem csillant még ezüstszál, az öregkor előhírnöke, és nem látszott semmi nyoma tonzúrának. A férfi elmerülten olvasott. Jobb kezét egy koponyán nyugtatta, a ballal lapozott könyvében. A képet mintegy keretbe vonta a mellette égő lámpás fényköre. A cellára egyébként homály borult.

A fiatalember ölelésre tárt karokkal közeledett. A férfi felnézett olvasmányából, s ámultan nézte a csinos egyenruhát, mert a fiú arca homályban volt még. Nyilvánvalóan nem tudta mire vélni az elébe táruló látványt. Amikor azonban az egyenruha tulajdonosának arca is beért a lámpa fénykörébe, hirtelen nagyot kiáltott:

- Salvato!

Szinte egyazon másodpercben röppent el válaszul a kiáltás a fiatalember ajkáról:

- Atyám!

Igen, apa és fiú találkozásának lehettünk szemtanúi. Tíz esztendei távollét után most látták először viszont egymást, most estek először egymás karjaiba.

Olvasóink nyilván régen kitalálták már, hogy az éjjeli lovas nem más, mint Salvato, de az tán meglepőbb felfedezés, hogy fra Giuseppe nem más, mint - Salvato apja.