13 SAN FELICE LOVAG

Úgy hisszük, említettük már valamelyik korábbi fejezetben, hogy San Felice lovag tudós volt.

Ámbár a tudósok, akárcsak Sterne utazói, rengeteg csoportra és alcsoportra oszlanak, alapvetően mégis kétfélék:

unalmas tudósok,
szórakoztató tudósok.

Az első fajtájú tudós a gyakoribb, s őt tartják a tudósabbnak.

Életünk során volt alkalmunk találkozni néhány szórakoztató tudóssal is; kortársaik általában lebecsülték őket, mert - mint mondták - ezek lealacsonyítják a tudományt, azáltal, hogy szellemet és képzelőerőt kevernek bele. Kénytelenek vagyunk megvallani, hogy San Felice a tudósok második fajtájához tartozott, azaz szórakoztató tudós volt, még ha ezzel súlyosan ártunk is neki olvasóink szemében.

Említettük ugyan, de olyan régen, hogy olvasóink tán már el is felejtették: San Felice lovag ötven-ötvenöt éves férfi volt, s egyszerűen, de ízléssel öltözködött. Minthogy nem specializálta magát egyetlen szakmára sok évtizedes tanulmányai során, inkább sokat tudó volt, semmint tudós.

Arisztokratának született, a királyi udvarban, nagyúri környezetben élte le egész életét, s ifjúkorában sokat utazott, főleg Franciaországban: ennek köszönhette elbűvölő modorát. Szeretetre méltóan fesztelen volt, mint egy Buffon, egy Helvetius, egy Holbach, akikkel egyébként közös társadalmi elveket vallott, s osztozott filozofikus közönyükben is a vallás iránt, szinte azt mondhatnók: vallástalan volt.

Mint Galilei, mint Swammerdam, tanulmányozta a végtelenül nagy és a végtelenül parányi dolgokat, az éterben kerengő világoktól le egészen a vízcseppben úszkáló véglényekig. Megértette, hogy Istennek egyformán kedves a csillag és az atom, hogy a Teremtő mindenre egyformán árasztja mérhetetlen szerelmét, s lelke, az isteni tűznek e szikrája, szeretetre lobbant az egész természet iránt. Legfeljebb annyi volt a különbség, hogy a teremtés szerény alkotásait gyengédebb kíváncsisággal leste, mint a nagyszerűeket; de nem kisebb érdeklődéssel figyelte nappal mikroszkópján, hogy alakul át a lárva bábbá s a báb skarabeussá, mint éjjel a földünknél kilencszázszorta nagyobb égi kolosszus, a Saturnus lassú mozgását, amely harminc év alatt futja be pályáját a nap körül, hét holdja óriási terhét vonszolva, rejtelmes eredetű gyűrűjétől övezve.

Tanulmányai valamelyest kiszakították a való életből, s a gondolatok világába emelték. Forró nyáréjszakákon gyakran állt háza ablakában - már az apja és a nagyapja is ebben a házban született -, s nézte, hogy gyullad ki egy evezőcsapás vagy a halászbárka vonta barázda nyomában az a kékes tűz, amely mintha a Venus csillag visszfénye lenne; órákig, sőt, egész éjjeleken át állt mozdulatlanul az ablakkönyöklőnél, és bámulta az öböl fénypontokkal telehintett vizét, vagy - amikor a déli szél hullámokat vert rajta - az egymásba fonódó tűzcsíkokat, amelyek Capri mögött látszottak elenyészni, bár bizonyára egészen az afrikai partokig húzódtak. Az emberek ilyenkor azt mondogatták: „Ni, mit művel már megint ez a holdkóros San Felice?” A holdkóros San Felice ilyenkor az anyagi világból a láthatatlan világba, a zajos életből a csendes életbe siklott át. Azon töprengett, hogy ez a mérhetetlen tűzkígyó, amely az egész földet körülgyűrűzi, valójában nem más, mint szabad szemmel alig látható, parányi állatkák sokasága; hogy a képzelet nyomába se ér a természet döbbenetes gazdagságának; hogy világunkat alul-fölül, minden oldalról számtalan, nem sejtett más világ veszi, lám, körül, a fenti, fényözönbe vesző végtelent összekötve a lent tátongó sötét mélység végtelenjével.

A holdkóros San Felice a kettős végtelenen túl Istent szemlélte: nem mint Ezékiel, viharokban, nem is mint Mózes, égő csipkebokorban, hanem az örök szeretet méltóságteljes, derűs nyugalmának ragyogásában, a teremtés gigászi Jákob-létrájának tetején.

Azt hihetne valaki, hogy az ilyesfajta, az egész természetre egyenlően kisugárzó, végtelen szeretet gyengíti azokat az érzelmeket, amelyek a latin költőt erre a felkiáltásra bírták: „Ember vagyok, semmi nem idegen tőlem, ami emberi!” De tévedne. Ha valakinél, San Felice lovagnál világosan elkülönült lélek és szív: e kettősségnek köszönheti a teremtés koronája, hogy olykor, a lélek órájában, nyugodt és békés lehet, mint Isten maga, máskor pedig, amikor a szíve szólal meg, vidám vagy kétségbeesett, egyszóval ember.

Mindazon érzések közül, amelyek bolygónk e lakóját a körülötte élő állatok fölé helyezik, a lovag a legszentebbnek és a legnagyszerűbbnek a barátság érzését tartotta, s ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert ez az érzelem sorsdöntően hatott ki végül egész életére.

San Felice lovag a III. Károly alapította Nemesek Kollégiumában végezte tanulmányait. Tanulótársa volt Giuseppe Caramanico herceg, az a férfi, akinek kalandjaitól, eleganciájától és rendkívüli sikereitől visszhangzott a múlt század végén Nápoly.

Ha a herceg csak herceg lett volna, semmi több, az ifjú San Felice aligha érez iránta mást, mint egyszerű tiszteletet vagy irigy féltékenységet, hiszen a gyerekek irigyelni szokták azt a társukat, aki magas rangja folytán a tanárok elnéző jóindulatát élvezi. De Giuseppe Caramanico nemcsak herceg volt, hanem bájos, csupa szív, önfeledt gyermek is, aminthogy később, férfifejjel is rendkívül megnyerő maradt, talpig becsületes és hűséges.

Óhatatlanul minden barátságban az egyik fél Oresztész, a másik Püladész; így történt ez Caramanico herceg és San Felice lovag esetében is. San Felicének jutott a világ szemében a szürkébb, de az Úr szemében tán az érdemesebb szerep: Püladészé.

Képzelhetik, kedves olvasóink, hogy a kiváló értelmű, elmélyedésre hajló tudósjelölt milyen könnyedén és fölényesen szárnyalta túl az iskolában vetélytársát, s hogy a nagyúrian hanyag herceg, a leendő nápolyi miniszterelnök, leendő londoni nagykövet és leendő palermói alkirály milyen rosszul tanult.

Nos, a lusta Oresztész mindig az elsők közt volt, hála a szorgalmas, két ember helyett dolgozó Püladésznek: ugyanannyi jutalmat, díjat, dicséretet kapott, mint San Felice, sőt, professzorai az ő teljesítményét még nagyobbra értékelték, minthogy nem ismerték vagy nem akarták ismerni elsősége titkát. S ő ugyanolyan magától értetődően viselte elsőségét, mint fényes társadalmi helyzetét.

Oresztész maga azonban jól tudta, hogy a titok kulcsa: a barát önfeláldozása. El kell ismernünk: barátját érdeme szerint becsülte. A herceg kiállta a barátság próbáját, amiről lesz alkalmunk meggyőződni történetünk folyamán.

Az iskola végeztével mindkét fiatalember a hajlamának, illetve rangjának megfelelő pályára lépett. Caramanico katona lett, San Felice tudós.

Caramanico a Lipariota ezredben kezdte katonai pályafutását, mint kapitány. Az ezred onnan kapta nevét, hogy az ott szolgáló közkatonák csaknem mind a Lipari-szigetekről származtak. Ezt az ezredet a király alapította, s maga volt ezredesi rangban a parancsnoka. Itt tisztként szolgálni a legmagasabb rendű kegy volt, minden nápolyi nemes vágyálma.

San Felice ellenben utazgatott, bejárta Franciaországot, Németországot és Angliát. Öt évet töltött Olaszországtól távol; mire hazatért, Caramanico herceg miniszterelnök volt már, és Karolina királyné szeretője.

Caramanico a hatalom birtokában mindenekelőtt kedves San Felicéje függetlenségét igyekezett biztosítani. Távollétében s a fogadalomtétel mellőzésével kineveztette máltai lovagnak, amire egyébként bárki, aki a követelményeknek megfelelt, igényt formálhatott. Ráadásul egy apátságot is adományoztatott San Felicének, kétezer dukát évi jövedelemmel. A családi vagyon hozadéka évi ezer dukát volt; a kettő együtt San Felicét viszonylag Nápoly leggazdagabb emberévé tette, hisz igényei, mint a tudósoké rendesen, roppant szerények voltak.

A két ifjú kilépett az életbe. Mindketten felserdültek, s bár változatlanul szerették egymást, ritkán találkoztak - az egyiket a tudomány, a másikat a politika kötötte le.

1783-ban híre járt, hogy Caramanico herceg hamarosan kegyvesztetté válik; egész Nápolyt ez foglalkoztatta. San Felice aggódott. Caramanicót túlságosan igénybe vették miniszterelnöki teendői - beszélték -, s mert szerette volna megfelelően fejleszteni a nápolyi haditengerészetet - a királlyal ellentétben azon a véleményen volt ugyanis, hogy Nápoly tengeri, nem pedig szárazföldi hatalom -, a toscanai nagyherceghez, Lipóthoz fordult, s kérte, adja át a nápolyi tengerészet parancsnokául, admirálisi rangban, egyik emberét, akinek a nevét nagy elismeréssel emlegették egy Berberia elleni hadjárat óta.

Ez az ember John Acton volt. Származására ír, bár francia földön született.

Caramanico herceg bejuttatta a királyi udvarhoz pártfogoltját, mégpedig olyan ranggal felruházva, amilyenről az korábban álmodni sem merhetett. Acton nyomban nekigyürkőzött, hogy pártfogóját kivesse a királyné kegyeiből, és ezáltal a miniszterelnöki székből is, hisz azt a herceg nem annyira rangjának és rátermettségének, mint inkább a királyné kegyének köszönhette.

Caramanico herceg egy este beállított San Felicéhez. Bejelentés nélkül, mintha közönséges, közrendű látogató lenne.

Langyos májusi este volt. San Felice éppen szentjánosbogarakat hajszolt gyönyörű kertjében, amelyet megpróbáltunk már lefesteni: azt készült megfigyelni, mennyire csökken reggelig a fényük.

A herceg láttán felkiáltott örömében, forrón átölelte, és szívére szorította barátját.

Az a baráti ölelést régi gyengédségével viszonozta, sőt tán a szokásosnál is hevesebben. Gond és bánat felhőzte homlokát.

San Felice a lépcső felé vonta, de a herceg reggel óta a lábát sem tette még ki dolgozószobájából, kapva kapott tehát az alkalmon, hogy belélegezheti a narancserdő illatos leheletét, s hallgathatja a feje fölött hajladozó levelek fémes zizzencsét. Langy szellő fújdogált a tenger felől, az ég derült volt, a hold ragyogása elömlött az égen és az öböl vizén. Caramanico a pálmafa tövében elhelyezett padra mutatott, s mindketten odaültek.

A herceg pár pillanatig hallgatott, mintha félne megtörni a természet néma csendjét. Aztán nagyot sóhajtott, s megszólalt:

- Búcsúzni jöttem, barátom - talán örökre.

San Felice megremegett, s barátja arcába pillantott: azt hitte, rosszul hall.

A herceg némán nemet intett, s így szólt, a mélységes csüggedés kifejezésével szép, sápadt arcán:

- Belefáradtam a harcba. Belátom, nálam erősebb ellenfélre akadtam. Kockán forog az életem, s talán a becsületem is.

- És Karolina királyné? - kérdezte San Felice.

- Barátom, Karolina királyné asszony - felelte Caramanico -, tehát gyenge és állhatatlan. Ma az ír cselszövő szemével lát mindent: meglásd, ez az ember még romlásba viszi az országot. Különben, hadd dőljön össze a trón! mit bánom... de nélkülem. Nem akarom, hogy részem legyen benne. Elutazom.

- Hová? - kérdezte San Felice.

- Elfogadtam kinevezésemet angol követnek: ez aránylag tisztességes formája a száműzetésnek. Feleségem és gyermekeim is velem jönnek: nem akarom őket, magukra hagyva, veszélynek kitenni. Van azonban valaki, akit Nápolyban kell hagynom: remélem, hogy helyettem te viseled majd gondját.

- Kiről van szó? - kérdezte némi aggodalommal a tudós.

- Ne félj - mondta a herceg erőltetett nevetéssel -, nem asszony, kisgyerek.

San Felice fellélegzett.

- Igen - folytatta a herceg -, bús életem egyetlen vigasza egy fiatal nő volt. Valóságos angyal, nem e földre való, vissza is szállt a mennybe. Eleven emlékül egy kislányt hagyott rám. A gyermek most ötéves.

- Hallgatlak - mondta San Felice -, hallgatlak.

- Nem törvényesíthetem, nem is biztosíthatok számára megfelelő társadalmi pozíciót, mert már házas voltam, amikor megszületett. A királyné egyébként sem tud létezéséről, s nem is szabad, hogy tudjon.

- Hol van a gyermek?

- Porticiben. Néha felhozatom, máskor meg én rándulok le hozzá. Nagyon szeretem ezt az ártatlan teremtést; attól tartok, baljós csillagzat alatt született! Hiszed-e vagy sem, San Felice, sem a miniszterségtől, sem Nápolytól, sem a hazámtól nem olyan nehéz megválnom, mint ettől a gyerektől, mert ő igazán szerelmem gyermeke.

- Én máris szeretem őt, Caramanico - mondta a lovag a rá jellemző nemes egyszerűséggel -, máris szeretem.

- Annál jobb - felelte a herceg -, mert azt remélem, hogy helyettem te viseled majd gondját. Azt akarom, ugye te megérted? hogy saját vagyona legyen. Itt egy ötvenezer dukátos kötvény, a te nevedre szól. Tizennégy-tizenöt esztendő alatt, ha kihelyezed, az összeg egyedül a kamatok révén megduplázódik. A saját vagyonodból előlegezd a kislány eltartásának és neveltetésének költségeit: ha majd nagykorú lesz, és férjhez megy, visszafizeti.

- Caramanico!

- Megbocsáss, barátom - mondta a herceg mosolyogva -, de én kérek szívességet tőled, nekem kell a feltételeket megszabnom.

San Felice lehorgasztotta a fejét.

- Hát mégsem szeretsz úgy, mint hittem? - mormolta.

- Dehogynem, barátom - felelte a herceg. - A világon téged szeretlek és tisztellek a legjobban; mi sem bizonyítja inkább, mint hogy rád bízom szívem legtisztább, legigazabb kincsét.

- Mégis szeretnélek valamire megkérni - mondta a tudós habozva -, ha ugyan nincs ellenedre, barátom. Boldoggá tenne, ha beleegyeznél.

- Mi lehet az?

- Magányosan élek, nincs családom, barátom is alig. Sosem unatkozom, mert hogy is unatkozhatna az az ember, aki előtt feltárult a természet nagy könyve. Sok mindent szeretek: szeretem a füvet, amikor hajnalban meghajlik a harmatcseppek súlya alatt; szeretem a szentjánosbogárkákat... őket hajszoltam, amikor megjöttél; szeretem a napfény ragyogású, aranyszárnyú skarabeust, szeretem városépítő méheimet, köztársaságot teremtő hangyáimat; de egyiket sem szeretem jobban, mint a többit, s engem nem szeret egyik sem. Ha magamhoz vehetném a lányodat, tudom, nagyon-nagyon megszeretném, s talán ő is viszont szeretne egy kicsit, ha érezné, mennyire szeretem. A Posíllipón kitűnő a levegő, ablakaimból gyönyörű a kilátás, itt a nagy kert, a kislány lepkéket kergetne, virágot szedne, narancsért csak a kezét kéne kinyújtania, mire felnő, hajlékony, erős és kecses lenne, mint ez a pálma. Mondd, barátom, megengeded-e, hogy a lányod itt éljen?

Caramanico szeme könnybe lábadt. Szelíden igent bólintott. De San Felice folytatta, abban a hiszemben, hogy barátját nem győzte még eléggé meg:

- Egy tudósnak különben sincs semmi dolga; majd én magam nevelem, megtanítom franciául és angolul írni-olvasni. Sok mindent tudok ám, műveltebb vagyok, mint hiszik. Szívesebben művelem a tudományt, hogysem beszéljek róla. Ezek a nápolyi könyvmolyok, herculanumi akadémikusok meg Pompeji-kutatók nem értenek meg, azt állítják, tudatlan vagyok, mert nem használok nagy szavakat, egyszerűen beszélek a természetről és Istenről, de nincs igazuk, Caramanico, legalább annyit tudok, mint ők, ha nem többet, becsületszavamra mondom... Nem felelsz, barátom?

- Nem, San Felice, nem: hallgatlak s bámullak. Te vagy az eszményi teremtmény, Isten kiválasztottja. Persze hogy idehozhatod a lányomat, persze hogy idehozhatod a gyermekemet, persze hogy szeretni fog téged, de mindennap beszélj neki rólam, és igyekezz elérni, hogy teutánad engem szeressen a legjobban.

- Milyen jó vagy! - kiáltotta a lovag, könnyeit törülgetve. - Lássuk csak, azt mondtad, Porticiben van, ugye? Miről ismerem meg a házat? Hogy hívják a kislányt? Remélem, szép nevet adtál neki!

- Barátom - mondta a herceg -, íme a gyermek neve, s annak az asszonynak a címe, aki gondozza, s itt van írásbeli utasításom is az asszonyhoz, hogy távollétemben téged tekintsen a gyermek apjának... Isten veled, San Felice - tette még hozzá, miközben felállt -, légy büszke rá, hogy annyi boldogságot, örömet, vigasztalást kaptam tőled, amennyit egyáltalán kaphattam.

S a két barát összeölelkezett, mint a gyermekek, s könnyezett, mint az asszonyok szoktak.

Caramanico herceg másnap elutazott Londonba, s a pálmás házba beköltözött nevelőnőjével a kis Luisa Molina.