46 AZ ÁLLAMI INKVIZÍCIÓ

Acton kapitány jól eszébe véste a királyné éjjeli parancsát, mindhárom állami inkvizítort odarendelte a sötét szobába.

Az összejövetel időpontjául a kilenc órát jelölte meg, de mivel a bírák mindegyike elsőnek akart megjelenni, azért is, hogy ügybuzgalmát fitogtassa, s azért is, mert az aggodalom hajtotta, fél kilenckor már együtt ültek mind a hárman.

Castelcicala herceg, Guidobaldi és Vanni: az a három férfi, akinek a nevét egész Nápoly átkozta. Mindhárman rászolgáltak, hogy a krónikás a történelem szégyentábláira jegyezze fel nevüket, a Laffémák és Jeffreyk neve mellé.

Rangban Castelcicala herceg volt köztük az első, méltán első tehát a gyalázatban is. Londonban élt, mint Nápoly nagykövete, míg a királyné vissza nem rendelte, mert köz- és magánéleti bosszúvágyának kiélését Nápoly egyik legelőkelőbb családjának nevével kívánta fémjelezni. Karolina keresett valakit, aki nagyúr létére nem átall mindent feláldozni a becsvágy oltárán és fenékig üríteni a gyalázat kelyhét, ha a kehely arannyal és kitüntetésekkel van kibélelve. Castelcicala herceget szemelte ki erre a szerepre, s a herceg ellenvetés nélkül ráállt. Úgy okoskodott, hogy olykor hasznosabb lealacsonyodni, mint felemelkedni, kiszámította, mi mindent remélhet a királyné hálájától az az ember, aki bosszúszomja eszközéül szegődik, és hercegből pribékké, nagykövetből kémmé aljasult.

Guidobaldi számára a felkínált poszt nem jelentett sem emelkedést, sem süllyedést, az maradt, aki volt: igazságtalan bíró, hatalmával visszaélő államhivatalnok. Csak a hatásköre szélesedett ki, amióta nem egyszerű törvényszéki bíró volt többé, hanem a királyi kegy fényében sütkérező állami junta tagja.

De akármennyire rettegett és gyűlölt volt is Castelcicala herceg és Guidobaldi bíró, megközelítően sem rettegtek tőlük úgy, s nem is gyűlölték őket annyira, mint Vannit, a főügyészt. Hozzá fogható szörnyeteget nem hordott soha még hátán a föld, s ha egykor akad is méltó párja az ocsmány szicíliai Speciale személyében, azt egyelőre még a jövő méhe rejti. - Hát Fouquier-Tinville, mondják önök? Nem, nem, legyünk igazságosak, még a Fouquier-Tinville-ekkel is! Ő a Közjóléti Bizottság közvádlója volt, elévezették az áldozatot, mint az áldozópap elé szokták, s azt mondották neki: Ölj!, és ő ölt, de nem maga kutatta fel áldozatait! Nem volt egy személyben kopó, aki a zsákmányt felhajtja, pribék, aki lefogja, és bíró, aki elítéli, mint Vanni. „Mit akartok tőlem? - kiáltotta oda bíráinak Fouquier-Tinville, amikor azzal vádolták, hogy háromezer embert küldött vérpadra. - Hát ember vagyok én? Nem, bárd vagyok. Aki ellenem vádat emel, perbe foghatja mindjárt a guillotine kését is!”

Vannihoz hasonló lényt legfeljebb az állatvilágban, az éjjeli vadak s a ragadozók közt találni. Volt benne valami a farkasból és a hiénából, nemcsak erkölcsi értelemben, de testi mivoltát tekintve is. Úgy vetette magát áldozatára, olyan váratlanul, mint a farkas, s úgy közelítette meg, oldalogva és némán, mint a hiéna. Inkább magas, mint alacsony növésű volt, tekintete komor és fürkész, arca hamuszínű. Sohasem nevetett és keveset aludt, akárcsak Károly, a félelmetes Anjou herceg, akinek oly mesteri arcképét hagyta ránk Villani.

Tagja volt az első juntának. Amikor először jött el a junta ülésére, rémülettől eltorzult arccal lépte át a terem küszöbét - hogy valódi volt a rémülete vagy tettetett, ki tudja? Pápaszeme a homloka közepén ült, ő maga botladozva lépkedett, nekiütődött a székeknek, az asztalnak, s mihelyt kollégáihoz ért, felkiáltott:

- Uraim, uraim, két hónap óta nem aludtam egy szemhunyást sem, látván, micsoda veszélyek környékezik királyomat!

Unos-untalan így mondta, királyom, míg végül a junta elnöke kijött a sodrából és rárivallt:

- Királya! Hogy érti, hogy az ön királya? Miért fennhéjázik a buzgalom álarcában? Miért nem mondja úgy, mint mi valamennyien: királyunk?

Vanni hallgatott. Hadd válaszoljunk helyette mi:

- Egy gyenge és zsarnoki rendszerben okvetlenül fölébe kerekedik az, aki úgy mondja királyom, annak, aki csak azt mondja: királyunk.

A börtönök megteltek gyanúsítottakkal, mint már említettük, s ez csakis Vanni ügybuzgalmának volt köszönhető. Az állítólagos bűnösöket dögletes, levegőtlen, sötét zárkába zsúfolták, és éheztették. A rab, akit belöktek egy-egy ilyen sírodúba, gyakran azt sem tudta, miért tartóztatták le, még kevésbé, hogy mikor szabadul, sőt, hogy egyáltalán mikor kerül ítélőbírái elé. Vannit, a közbajok legfőbb irányítóját, cseppet sem érdekelték azok, akik egyszer már szerencsésen börtönbe kerültek, minthogy egész figyelmét azok kötötték le, akiket eztán kell bebörtönöznie. Jaj volt annak, akinek az anyja, a felesége, a fia, a nővére vagy a kedvese megpróbált Vanninál közbenjárni fia, férje, fivére vagy kedvese érdekében. Vanni szemében a folyamodó könyörgése csak tetézte még a bebörtönzött vétkeit. A királyhoz fordulni nemcsak felesleges volt, de egyenesen veszedelmes, mert a király döntése ellen Vanni a királynéhoz apellált, márpedig ha a király adott is olykor-olykor kegyelmet, a királyné soha.

Vanni Guidobaldival ellentétben könyörtelen, de tiszta kezű bíró hírében állt; ez még félelmetesebbé tette. Határtalan becsvágya mérhetetlen kegyetlenséggel párosult, s az emberiség szerencsétlenségére, a tetejébe még afféle rajongó is volt. Minden ügy óriásivá nőtt, mihelyt azt ő vette kézbe, minthogy ő minden ügyet képzelete mikroszkópján át látott. Az ilyenfajta ember nemcsak azokra nézve veszélyes, akik fölé bíróul emelik, hanem azokra is, akik bíróvá emelték; nagy tettekre képtelen lévén, kisszerű tetteit nagyítja fel a képzelet segítségével, hiszen többre igazán nem futja képességeiből.

Vannit a Tarsia hercege ügyében tanúsított magatartása alapján kezdték könyörtelen, de tiszta kezű bíróként emlegetni. Tarsia hercege igazgatta Ruffo kardinális előtt a San Leució-i selyemgyárat. Kinevezése balfogás volt a király és az ő részéről egyaránt; a király nagyot tévedett, amikor őt nevezte ki, s ő, amikor elfogadta a tisztséget. Tarsia hercegétől mi sem állt távolabb, mint a csalás, de még csak nem is konyított a számvitelhez, s hiába volt ő maga talpig becsületes, ha ahhoz egyáltalán nem értett, hogy becsületes emberekkel vegye körül magát. Néhány év leforgása alatt százezer tallér hiány mutatkozott a herceg elszámolásaiban. Vanni kapott megbízást a hiány kivizsgálására és felszámolására.

Mi sem volt egyszerűbb ennél. A herceg vagyona egymillió dukátra rúgott, s ő szíves-örömest megfizette volna a hiányt. Csakhogy ebben az esetben elmaradt volna a cécó, a botrány, és füstbe megy Vanninak az ügyhöz fűzött minden reménye. A dolgot két óra alatt elintézhették volna úgy, hogy a herceg vagyona alig lássa kárát; nos, Vanni jóvoltából az ügy tíz évig tartott, a hiány fennmaradt, a herceg ellenben tönkrejutott, vagyonilag és erkölcsileg egyaránt.

Ám ami a fő: Vanninak sikerült saját hírnevét megalapoznia, így jutott osztályrészéül a véres megtiszteltetés: 1796-ban kinevezték az állami junta tagjává.

Vanni kinevezésén még meg sem száradt a tinta, amikor máris elkezdte nagy hangon úton-útfélen hirdetni, hogy mindaddig nem szavatolhatja a felséges uralkodópár biztonságát, míg nem kap szabad kezet rá, hogy csak Nápolyban vagy húszezer jakobinust vessen börtönre.

Ha a királyné közelébe férkőzhetett, tüstént odasettenkedett hozzá jellegzetes, oldalgó hiénajárásával, vagy mellette termett hirtelen farkasugrásainak egyikével, és bejelentette:

- Asszonyom, felfedeztem egy összeesküvést! Asszonyom, egy újabb összeesküvés nyomára jutottam!

Karolina, aki amúgy is mindenütt összeesküvéseket és összeesküvőket vélt látni, azt felelte:

- Csak így tovább, Vanni! Szolgálja buzgón királynéját, és elnyeri érte méltó jutalmát.

Több mint három esztendőn át dühöngött a rémuralom. Három év múltán magasra csapott a közfelháborodás árja, mint napéjegyenkor a tenger, és megostromolta a börtönök falait, amelyek mögött annyi, de annyi ember raboskodott ártatlanul. Három éve folyt már a vizsgálat a politikai szenvedély diktálta ádázsággal, de a legcsekélyebb vétséget sem sikerült rájuk bizonyítani. Vanni ekkor utolsó kiútként és lehetőségként megpróbált a kínvallatáshoz folyamodni.

Kevesellte a közönséges kínvallatást. A középkor, vagyis az a kor, amelyben rendszeresen alkalmaztak kínvallatást, azt a tapasztalatot örökítette ránk, hogy akadnak erős testű, rendíthetetlen lelkű emberek, akik kiállják a tortúrát is. Nem, Vanni azt a rendkívüli kínvallatást akarta újra jogaiba iktatni, amelyet a régi, középkori perrendtartás kizárólag felségsértés esetén engedélyezett. Azt követelte, hogy az összeesküvés vezetőit, tehát Medici lovagot, Canzano herceget, Monticelli apátot és hét-nyolc társukat olyan tortúrának vessék alá, amelyet ő maga úgy írt körül egyszer, baljós vigyorral ajkán - a vigyort az a remény csalta elő, hogy javaslata meghallgatásra talál: „tormenti spietati come sopre cadaveri”, azaz „a legkegyetlenebb kínzások - mintha a delikvens már hulla lenne”.

A bírák lelkiismerete megmozdult, s bár Castelcicala és Guidobaldi pártolta a legkegyetlenebb tortúrát, a tanács - hármuk szavazatát leszámítva - elvetette a javaslatot.

Az egyöntetű szavazás eredményeként a foglyok megmenekültek, és Vanni megbukott.

A letartóztatottakat szabadlábra helyezték, a juntát elseperte a közmegvetés; feloszlott, és Vanni kibukott főügyészi székéből.

A királyné nyomban segítségére sietett: márkivá neveztette ki. Majd megalakította saját külön bíróságát, a titkos inkvizíciót, abból a három emberből, akik magukra vonták az egész ország gyűlöletét. Ez a bíróság a nyilvánosság kizárásával ítélkezett, és az éj sötétjében csapott le áldozataira - nem a hóhér bárdjával, hanem a pribék tőrével.

Pasquale Simonét már megfigyelhettük munka közben, most lássuk Guidobaldit, Castelcicalát és Vannit.

A három állami inkvizítor komoran és nyugtalanul ült a sötét szobában, a zöld asztal körül, amelyet a bronzlámpás világított meg. A lámpa ellenzője elfogta a fényt, arcukra sűrű homály borult; bár mindössze az asztallap szélessége választotta őket el, tán fel sem ismerik egymást, ha nem tudják nagyon is jól, ki ül velük szemben.

A királyné üzenete aggasztotta őket. Egy náluk ügyesebb kém valami összeesküvés nyomára jött volna?

Némán emésztődtek, minthogy egyik sem kívánta nyugtalanságát a többivel megosztani, és aggódva lesték, mikor nyílik meg a királyi lakosztályból ide vezető ajtó, mikor lép be rajta a királyné.

Közben hol az egyik, hol a másik vetett gyors, gondterhelt pillantást a szoba legsötétebb sarkába.

Ebben a sarokban állt ugyanis a homályba veszve, alig kivehetően Pasquale Simone.

Ő valószínűleg tud valamit, mert náluk is jobban ismeri a királyné titkait; de hiába voltak a felettesei, egyik állami inkvizítor sem mert volna hozzá kérdést intézni.

Jelenléte mindenesetre arra vallott, hogy az ügy súlyos.

Pasquale Simone sokkal ijesztőbb jelenség volt, mint Donato mester. Még az inkvizítorok szemében is.

Donato mester volt a nyilvános, rendes hóhér, Pasquale Simone a titkos és titokzatos, Donato a törvény, Pasquale a királyi önkény ítéletvégrehajtója.

Ha a királyi önkény kétségbe találná vonni Guidobaldi, Castelcicala vagy Vanni hűségét, semmi esetre se adná őket a törvény kezére, minthogy túlságosan sokat tudnak és sokat is árulhatnának el a bíróság előtt.

De egy kézmozdulattal rájuk küldheti Pasquale Simonét, s akkor mindaz, amit tudnak, amit alkalomadtán kiteregethetnek, ellenük fordul, nemcsak nem védi többé őket, hanem egyenesen a vesztüket okozhatja. Egyetlen jól irányzott tőrdöfés, baloldalt a hatodik és hetedik borda között, és vége a dalnak. Az áldozat magával viszi titkát a sírba, utolsó lehelete alig több a tetthelytől tíz lépésre elhaladó járókelő fülének, mint a szélnek egy a szokottnál tán bánatosabb sóhaja, egy röpke, mélabús fuvallata.

Kilencet ütött az az ingaóra, amelynek a hangjára úgy összerezzent a királyné, amikor olvasóinkat először vezettük el Karolina nyomában a sötét szobába. Az utolsó ütés hangja még ott rezgeti a levegőben, amikor nyílt az ajtó, és belépett Karolina.

A három vérbíró egyszerre pattant fel. Meghajoltak, a királyné elé siettek. Karolina bal vállán nagy, vörös kasmírsálat viselt, panyókára vetve, mintha nem sál, hanem köpeny lenne. A sál alatt különféle tárgyak rejlettek.

Pasquale Simone nem mozdult. A pribék komor árnya úgy hatott, szorosan a falhoz simulva, mintha a falkárpit egyik figurája lenne.

Az inkvizítorok nem jutottak hozzá, hogy szóban is kifejezzék hódolatukat, a királyné nyomban beszélni kezdett.

- Ezúttal nem ön fedezett fel egy összeesküvést, Vanni úr, nem ön jutott egy újabb összeesküvés nyomára, hanem én. Csakhogy én több szerencsével jártam, mint ön. Ön talált bűnösöket, de nem talált bizonyítékokat... én a bizonyítékokkal kezdtem, azok segítségével bízvást felkutathatja a bűnösöket.

- Nem a buzgalmunkon múlott, felséges asszony - szólt Vanni.

- Nem - felelte a királyné -, hiszen egyenesen azzal vádolják önt, hogy a buzgalma túlzott.

- Nem lehet túlzott, ha felségedről van szó - vágta rá Castelcicala herceg.

- Nem lehet túlzott! - visszhangozta Guidobaldi.

Mialatt ez a rövid párbeszéd lefolyt, a királyné odaért az asztalhoz, fellebbentette a sálat, s az asztalra helyezett egy pár pisztolyt, valamint a még mindig kissé vérfoltos levelet.

A vérbírák megrökönyödve figyelték.

- Foglaljanak helyet, uraim - mondta a királyné. - Vanni márki, ragadjon tollat, és jegyezze utasításaimat!

Mindhárman leültek. Karolina állva maradt, öklét az asztal lapjára támasztotta, bíborszínű sáljában egészen úgy festett, mint egy római császárnő. A következőket mondta tollba:

- Ez év szeptemberében, a huszonkettedikéről huszonharmadikára virradó éjszakán hat összeesküvő találkozott Johanna királynő rompalotájában. Hetedik társukra vártak, Championnet tábornok küldöttére, aki egyenesen Rómából érkezett ide. Championnet tábornok küldötte Pozzuoliban megvált a lovától, bárkára szállt, és a fenyegető vihar ellenére, amely hamarosan ki is tört, tengeren közelítette meg a rompalotát, ahol a többiek várták. A bárka elsüllyedt a part közvetlen közelében. A két halász, a bárka két evezőse, odaveszett. A küldönc is elmerült velük együtt, de nagyobb szerencsével járt, mint ők: megmenekült. Körülbelül éjjeli fél egy óráig tanácskozott a hat összeesküvő meg a küldött. Ő távozott elsőnek, a Chiaia folyó irányában, a másik hat valamivel később hagyta el a rompalotát. Hárman megindultak felfelé a Posíllipón, a többi bárkára ült, és elhajózott a Tojáserőd irányában, a part mentén. A küldöttet megölték az Oroszlán-kúttól pár lépésre...

- Megölték! - kiáltotta Vanni. - Kik?

- Semmi közünk hozzá - válaszolta fagyosan a királyné -, nem célunk a gyilkosait kinyomozni.

Vanni elnémult. Ráébredt, hogy bakot lőtt.

- A küldött halála előtt lelőtt két embert ezzel a két pisztollyal, két másikat pedig megsebesített azzal a karddal, amely a szekrényben található, ott ni! (S a királyné a szekrényre mutatott, amelybe két hete maga zárta el a kardot s a köpönyeget.) A kard francia gyártmány, mint majd látják, a pisztolyok ellenben a nápolyi királyi fegyvergyárban készültek, amiről szintén módjukban áll meggyőződni. Agyukba N betűt véstek, a tulajdonos keresztnevének kezdőbetűjét.

Mindhárman lélegzetvisszafojtva, kővé dermedten hallgatták a királyné szavait.

- Mint már mondtam - folytatta Karolina -, a kard francia gyártmány. A küldött maga is francia egyenruhában érkezett, de halála pillanatában az eső- és tengervíz áztatta egyenruha helyett egy zöld színű, sujtásos, bő bársonykabátot viselt, amelyet a hat összeesküvő egyike kölcsönzött neki. Ez az összeesküvő a kölcsönadott kabát zsebében felejtett egy levelet, egy szerelmes asszony levelét valami Nicolino nevezetű férfihoz. A pisztolyokra vésett N betűk azt bizonyítják, hogy a két pisztoly a levél címzettjének a tulajdona... nyilván ugyanaz az ember adta kölcsön a pisztolyait, aki a kabátját is odakölcsönözte.

- A levél aláírása mindössze egy kezdőbetű, egy E - mondta Castelcicala, miután gondosan megvizsgálta a levelet.

- Elena da San Clemente márkiné kézjegye - szólt a királyné.

A három inkvizítor összenézett.

- Felséges asszonyunk egyik udvarhölgye, ha jól tudom - kockáztatta meg Guidobaldi.

- Egyik udvarhölgyem, igen, uram - felelte a királyné különös mosollyal. A mosoly mintha máris megtagadta volna San Clemente márkinétól az udvarhölgy címet, amellyel Guidobaldi illette. - Nos, minthogy a szerelmesek, úgy látszik, éppen mézesheteiket élik, ma hajnalban felmentettem San Clemente márkinét a holnapi szolgálat alól. San Marco grófné fogja helyettesíteni. Jól figyeljenek ide.

A három inkvizítor mélyen az asztal fölé hajolt, hogy közelebb kerüljön Karolinához, annyira, hogy fejük bejutott a lámpa fénykörébe. Arcukon, amelyet eddig homály rejtett, egyszeriben elömlött a fény.

- Jól figyeljenek ide - folytatta a királyné. - San Clemente márkiné, udvarhölgyem, ahogy ön nevezte, Guidobaldi úr, valószínűleg egy árva szót nem szól férjének a kimenőről, és egész holnapi napját drága Nicolinójának szenteli. Értik már, ugye?

Azok hárman várakozóan pillantottak a királynéra; egy kukkot sem értettek a dologból.

- Pedig igazán egyszerű - mondta a királyné. - Pasquale Simone körülfogja embereivel San Clemente márkiné palotáját. Megvárják, míg a márkiné kilép a palotából, feltűnés nélkül követik a találka helyére; a szerelmesek nyilván nem a márkiné és nem is Nicolino házában találkoznak. Pasqualéék meglesik Nicolinót, de nyugodtan végigvárják a párocska légyottját. Elsőnek valószínűleg a márkiné távozik majd. Amikor Nicolino megjelenik a kapuban, letartóztatják, ügyelve, hogy a haja szála se görbüljön... Fejével játszik, életével fizet - mondta a királyné emelt hangon, összevont szemöldökkel -, aki csak egy ujjal is illetni merészeli, a letartóztatáson túl. Pasquale Simone emberei tehát élve elfogják Nicolinót, a Sant’Elmo-erődbe kísérik, és a parancsnok gondjaiba ajánlják, aki nyomban a legbiztosabb cellába zárja. Ha Nicolino hajlandó bűntársait megnevezi, jó, ha nem, az ön kezére adom, Vanni. Alkalmazza bátran a kínvallatást, semmiféle ostoba bíróság nem fogja ezúttal akadályozni, úgy bánhat vele, mintha már hulla lenne. Világos, uraim? Ugye nem vagyok éppen rossz kopó, ha egyszer-egyszer kedvem szottyan összeesküvéseket felderíteni?

- A királyné minden cselekedetén rajta a lángész bélyege - mondta Vanni, mély meghajtással. - Parancsol még valamit felséged?

- Semmit - válaszolta a királyné. - Amit Vanni márki feljegyzett, szolgáljon utasításul mindhármuk számára. Az első kihallgatásról jelentést kérek. Vigyék magukkal a tárgyi bizonyítékokat: a köpeny és a kard ott van a szekrényben, a pisztolyok és a levél az asztalon. Isten önökkel.

A királyné egy kézmozdulattal elbocsátotta a három inkvizítort. Azok nagy hajlongva kihátráltak a szobából.

Mihelyt bezárult mögöttük az ajtó, Karolina odaintette Pasquale Simonét. A pribék néhány lépéssel az asztal túlsó oldalán termett.

- Hallottad? - kérdezte a királyné, s egy arannyal telt zacskót dobott az asztalra.

- Igenis, felség. - A pribék egy főhajtással megköszönte és zsebre vágta a zacskót.

- Holnap ilyenkor légy ugyanitt. Várom jelentésedet a történtekről.

Másnap este kilenckor Pasquale jelentette a királynénak, hogy San Clemente márkiné szeretőjén délután három órakor rajtaütöttek, és simán letartóztatták. Ellenállásra nem is gondolhatott. Rögtön bekísérték a Sant’Elmo-erődbe, ahol tömlöcre vetették.

Karolina megtudta, hogy a márkiné szeretője senki más, mint Nicolino Caracciolo, Rocca Romana herceg fivére, Caracciolo tengernagy unokaöccse.

Ó! - mormolta a királyné. - Nagy örömömre szolgálna, ha a tengernagyról is kiderülne valami hasonló!