3 LADY HAMILTON MÚLTJA

Amikor az imént megkíséreltük, hogy felvázoljuk Emma Lyonna futó, hozzávetőleges arcképét, említettük e nő különös múltját; sorsa csakugyan egyedülálló, rendkívüli, nem is volt tán még élet, amelyben így keveredne a sötétség és a ragyogás. Emma Lyonna soha nem tudta meg, mikor és hol született. Legrégibb emlékeiben három-négy éves, vékonyka ruhába öltözött, mezítlábas, szegény kisgyereknek látta magát, aki egy ködös, esős északi ország hegyi útjain vándorol. Fagyos kezecskéjével anyja, egy szegény parasztasszony szoknyájába kapaszkodott, s az anya olykor karjába is vette, ha a gyermek nagyon kimerült, vagy ha patak állta útjukat, s azon kellett átlábolniuk.

Emma emlékezett rá, hogy ezen az úton sokat fázott és éhezett.

S arra is emlékezett, hogy amikor egy-egy városon haladtak át, anyja be-bekopogott egy díszesebb házba vagy a péküzletbe, s pénzt koldult, amit gyakran megtagadtak, vagy kenyeret, amit rendszerint adtak.

A gyermek és anyja esténként félreeső tanyákra tért be szállást kérni; rendesen meg is engedték nekik, hogy a pajtában vagy az istállóban aludjanak. Ünnep volt, ha az istállóban hálhattak; az állatok szelíd lehelete gyorsan felmelegítette a gyermeket, s reggel, mielőtt útnak indultak, rendszerint tejet is kapott a gazdasszonytól vagy a szolgálótól, aki a teheneket fejte ilyenkor; langyos, habos tejet. A jótéteményt annál inkább átérezte, mert nem sokszor volt része benne.

Végre célhoz értek: egy Flint grófságbeli kisvárosba. Itt született Emma anyja és apja. Az apa, John Lyons, Flint grófságot Chesterrel cserélte fel, munka reményében, de ott sem sokra vitte. Fiatalon és szegényen halt meg, s özvegye most hazatért, hogy kitapasztalja: édesanyja vagy mostohája-e hát a szülőföld.

Három vagy négy évvel későbbi emlékeiben Emma gyepes, virágos dombon legeltetett egy kis birkanyájat. A birkák egy környékbeli gazdasszonyéi voltak, akinél anyja szolgált. A kis Emma legszívesebben egy tiszta vizű forrás mellett tartózkodott, s kedvtelve nézegette virágkoszorús fejét a forrás tükrében. A koszorút maga fonta a rét virágaiból.

Két vagy három évvel ezután, amikor úgy tízéves lehetett, rámosolygott a családra a szerencse. Valamelyik Halifax gróf, úgy látszik, elég csinosnak találta Emma anyját, s kisebb összeget juttatott nekik, részben az anya felsegélyezésére, részben a gyerek neveltetésére. Emma emlékezett rá, hogy ekkor lánynevelő intézetbe került, s egyenruhát viselt: szalmakalapot, égszínkék ruhát és fekete kötényt.

Két évig lakott az intézetben: Megtanult írni-olvasni, tanult némi zenét és rajzot, s hála nagyszerű képességeinek, mindkét művészetben gyorsan haladt előre. Egy reggel megjelent anyja, s hazavitte. Halifax gróf meghalt, s végrendeletében nem emlékezett meg a két nőről. Emma nem maradhatott tovább az intézetben, mert nem volt, aki fizessen érte, s a volt intézeti növendék kénytelen-kelletlen gyereklánynak szegődött egy bizonyos Thomas Hawarden házába. Hawarden úr lánya fiatalon és özvegyen halt meg, s három árva maradt utána.

Emma további sorsát egy véletlen találkozás döntötte el. Egy napon a gyerekeket sétáltatta az öböl partján. Épp ott állt meg a közelükben miss Arabell, a híres londoni kurtizán és pillanatnyi szeretője, egy nagy tehetségű festő; a festő, hogy lekapjon egy walesi parasztasszonyt, s miss Arabell, hogy figyelje a festő munkáját.

A gyerekek kíváncsian előreszaladtak, s pipiskedve nézték, mit csinál a festő. Emma követte őket. A festő hátrafordult, meglátta, s meglepetésében felkiáltott: Emma tizenhárom esztendős volt ekkor, s hozzá hasonló szépséget a festő még sosem látott.

Kifaggatta: kicsoda, mit csinál. Emma Lyonna bizonyos pallérozottsággal válaszolt; ennyire futotta félbeszakadt neveltetéséből. A festő megkérdezte, mennyit keres Hawarden gyermekeinek gondozásával, Emma azt felelte, hogy kosztot, kvártélyt, ruhát kap s havonta tíz shillinget.

- Jöjjön Londonba - mondta a festő -, s én öt guineát fizetek minden vázlatért, amelyet a kisasszonyról készítek.

S átnyújtott egy kártyát, amelyre a következőket írta: „Edward Rowmney, Cavendish square 8.” Eközben miss Arabell övéből kis erszényt húzott elő, amelyben néhány arany csörgött, s felkínálta Emmának.

A lány elpirult, átvette s keblébe rejtette a kártyát, de az erszényt ösztönösen visszautasította.

Miss Arabell erősködött, a pénzt a londoni út költségeire adja, mondta.

- Köszönöm, asszonyom - felelte Emma -, a londoni útra, ha ugyan felmegyek, futja majd a pénzből, amelyet eddig megtakarítottam, s ezután megtakarítok.

- Havi tíz shillingből? - kérdezte nevetve miss Arabell.

- Igen, asszonyom - válaszolta egyszerűen a fiatal lány.

És ennyiben maradtak.

Néhány hónap múltán meglátogatta Hawarden urat a fia, James Hawarden, a híres londoni sebész. Őt is meglepte Emma Lyonna szépsége, jó és figyelmes volt hozzá, ameddig csak a kisvárosban tartózkodott, de nem biztatta, mint Rowmney, hogy jöjjön föl Londonba.

Három hétig maradt apjánál, aztán elutazott, s a kis gyereklánynak két guineát adott jutalmul, amiért húga gyermekeinek gondját viseli.

Tőle Emma vonakodás nélkül elfogadta a pénzt.

Volt Emmának ekkoriban egy Fanny Strong nevezetű barátnője, s a barátnőnek egy fivére, Richárd.

Emma soha nem kérdezte meg barátnőjétől, miből él, noha Fanny jobban öltözködött, mint anyagi helyzete alapján várni lehetett volna. Nyilván azt hitte, hogy a fivér kétes eredetű jövedelmeiből futja Fannynak új ruhákra; Richárdnak az volt ugyanis a híre, hogy csempész.

Egy szép napon Emma megállt egy üvegkereskedés előtt, s a kirakatban álló nagy tükörben nézegette magát - ekkor lehetett úgy tizennégy éves. Egyszerre megérintette valaki a vállát.

Barátnője, Fanny Strong zökkentette ki elragadtatott szemlélődéséből.

- Mit keresel itt? - kérdezte.

Emma elpirult, s nem felelt. Hisz ha nem restelli, így kellett volna válaszolnia: „Magamban gyönyörködtem, szép vagyok.”

De Fanny Strongnak nem volt szüksége válaszra, tudta ő anélkül is, mi játszódik le Emmában.

- Ó - sóhajtotta. - Ha olyan szép lennék, mint te, egy napig sem maradnék ebben a sárfészekben.

- Hová mennél? - kérdezte Emma.

- Londonba, természetesen! Mindenki mondja, hogy ha szép az ember, Londonban megcsinálhatja a szerencséjét. Utazz el, s ha majd milliomos leszel, fogadj fel szobalánynak.

- Velem jönnél? - kérdezte Emma.

- Mennék, de miből? Egy fillérem sincs, s úgy hiszem, Dick sem sokkal gazdagabb nálam.

- Nekem - mondta Emma - több mint négy guineám van.

- Az bőven elég neked, nekem és Dicknek! - kiáltotta Fanny.

Elhatározták, hogy utaznak.

S a három szökevény hétfőn felszállt Chesterben a londoni postakocsira; tervükbe senkit nem avattak be.

Amikor a Chesterből jövő postakocsi végállomására érkeztek, Emma megosztozott maradék pénzén - huszonkét shillingen - Fanny Stronggal.

Fanny Strong és fivére ismerte egy vendégfogadó, afféle csempésztanya címét; a vendégfogadó a kis Villiers utcában állt, a Temze és a Strand között. Emma sorsára hagyta Fannyt és Dicket - hadd keressék csak a fogadójukat -, kocsiba ült, s a Cavendish square 8. szám alá hajtatott.

Edward Rowmneyt nem találta odahaza: sőt, azt sem tudták, hol van, s mikor tér vissza; úgy hiszik - mondták -, hogy Franciaországban tartózkodik, s legalább két hónapig marad.

Emmán a döbbenet lett úrrá. Eddig meg sem fordult a fejében ez az igazán nem rendkívüli eshetőség, hogy Rowmney el is utazhat. Hirtelen fény gyűlt agyában, eszébe villant James Hawarden, a híres sebész, aki olyan jó volt hozzá, s amikor eltávozott apja házából, megajándékozta azzal a két guineával, amelyből az útiköltség nagyobbik részét fedezték.

James Hawarden nem adta ugyan meg a címét, de ott-tartózkodása alatt Emma két-három ízben is postára adott levelet a sebész feleségének.

A Leicester square 4. szám alatt lakott.

Emma visszaszállt a bérkocsiba, a Cavendish square-től nem messze eső Leicester square-re vitette magát, s reszkető kézzel kopogott Hawarden ajtaján. A doktor otthon volt.

Emma nem csalódott e derék emberhez fűzött várakozásaiban. Mindent elmondott neki. A doktor csakugyan megsajnálta, és megígérte, hogy igyekszik támogatni. Addig is befogadta házába, asztalához ültette mint lánya, miss Hawarden társalkodónőjét.

Egyszer aztán közölte a fiatal lánnyal, hogy állást talált számára London egyik legelőkelőbb ékszerüzletében. S mert utoljára még örömet akart szerezni neki, színházba is elvitte, előtte való este, hogy Emma megkezdte az üzletben a munkát.

Szétnyílt a Drury Lane színház függönye, s Emma előtt ismeretlen világ tárult fel. A Rómeó és Júliá-t játszották, ezt a szerelmi álmot, amelynek a világ egyetlen más nyelvén nincs párja. Emma magából kiforgatva, bódultan, részegen tért haza, éjszaka egy pillanatra sem hunyta le a szemét, a két csodálatos erkélyjelenet egyes részleteit próbálta újra meg újra felidézni.

Másnap megkezdte a munkát az üzletben, de még előtte megkérdezte Hawarden úrtól, hol vehetné meg a színdarabot, amelyet előző este láttak. Hawarden úr a könyvszekrényhez lépett, leemelt egy teljes Shakespeare-t, és megajándékozta vele.

Három nap alatt könyv nélkül tudta Júlia szerepét, s szüntelen arról ábrándozott, hogyan juthatna el újra a színházba. Még egyszer érezni akarta azt a mámort, amelyet a szerelem s a költészet varázslatos ötvözete kelt, mindenáron vissza akart jutni az elvarázsolt világba, amelybe éppen csak bepillantott. Egyszerre egy pompás fogat állt meg az üzlet ajtaja előtt. Egy asszony szállt ki a fogatból, s lépett az üzletbe. Fellépése olyan magabiztos volt, amilyen csak a gazdagoké szokott lenni. Emma felkiáltott meglepetésében: felismerte az asszonyban miss Arabellt.

Miss Arabell is ráismert, de nem mutatta. Hét-nyolcszáz font értékben ékszert választott, s meghagyta a kereskedőnek, hogy az árut az új kiszolgáló kisasszonnyal küldje el a lakására, megadott időpontban, amikorra hazaér.

Az új kiszolgáló kisasszony Emma volt.

A mondott időben kocsiba ültették, kezébe nyomták az ékszertokokat, s elküldték miss Arabellhez.

A szép kurtizán már várta. Miss Arabell ekkor jutott pályája csúcsára; az alig tizenhét esztendős trónörökös szeretője lett.

Elmeséltetett magának mindent, aztán megkérdezte Emmát, nem volna-e kedve nála maradni, míg Rowmney megjön, s üres óráiban őt szórakoztatni, ahelyett hogy visszamenne az üzletbe. Emmának egyetlen kérdése volt csak: járhat-e színházba. Miss Arabell azt felelte, hogy ha ő maga nem veszi igénybe, páholya mindig Emma rendelkezésére áll.

Aztán elküldte a pénzt az ékszerekért, s megizente, hogy Emmát magánál tartja. Az ékszerész egyik legjobb vevőjét tisztelte miss Arabellben, eszébe se jutott csekélységekért a jó viszonyt kockáztatni.

Különös szeszély! Hogy is engedhetett a kurtizán hihetetlen ötlete sugallatának, miért nem nyomta el meggondolatlan vágyát, hogy ezt a szép teremtést maga mellett tartsa? Miss Arabell nagyszámú ellensége - mert kihívó szerencséje sok ellenséget szerzett neki - olyan magyarázatát adta szeszélyének, amelyet az általuk Sapphónak csúfolt angol Phrüné még csak cáfolatra sem méltatott.

Emma két hónapot töltött a szép kurtizán házában. Elolvasott minden könyvet, ami a kezébe akadt, megnézett minden színdarabot; otthon aztán eljátszott minden szerepet, és eltáncolt minden balettet, amit látott. Ami másnak csak szórakozás, az neki egész napját betöltő foglalatosságává vált. Ekkoriban éppen tizenöt éves volt - virágzóan szép és fiatal. Hajlékony, arányos termete engedelmesen idomult bármely mozdulatra; oly természetesen hajladozott, hogy a legügyesebb táncosnő is megirigyelhette volna. Arcán nem hagyott nyomot hányatott élete, színei gyermekien üdék voltak, hamvassága szűzies, s arcjátéka oly rendkívülien élénk, hogy ha mélabús volt, szinte fájdalmat okozott látása, ha vidám, elkápráztatott. Tiszta vonásai folttalan lelket látszottak tükrözni; mennyei tükör! - hogy el ne homályosítsa, korunk egyik nagy költője azt mondta Emma első botlásáról: „Bukását nem a züllöttség okozta, hanem a meggondolatlanság és a jóság.”

Javában folyt Anglia háborúja amerikai gyarmatai ellen, könyörtelenül ment a katonafogás. S hogy mi is az általános kifejezésnél maradjunk: Fanny testvérét, Richárdot katonának fogták, s akarata ellenére besorozták egy hadihajóra. Fanny barátnőjéhez futott, segítséget kérni. Emma szépsége láttán biztosra vette, hogy senki nem állhat ellen kérésének, addig könyörgött hát Emmának, míg az elhatározta, hogy John Payne admirálison kipróbálja hatalmát.

Érezte, hogy most neki való feladatot kapott - hisz csábításra született. Felvette legszebb ruháját, s barátnője kíséretében elindult az admirálishoz. Megkapta, amit kért. Csakhogy az admirális is kért valamit cserébe, s Emmának fizetnie kellett Dick szabadulásáért - no nem éppen szerelmével, de - mondjuk így - hálájával.

Emma Lyonna Payne admirális szeretője lett. Saját házat, saját cselédséget és saját lovakat tartott. De szerencséje hullócsillag volt, ugyanolyan gyorsan hanyatlott le, mint ahogy felragyogott. Hamarosan útra kelt s eltűnt a látóhatár peremén a hajóraj, magával vivén az admirális hajóján Emma fényes álmait.

Emmának esze ágában sem volt megölnie magát Didóként egy csalfa Aeneasért. Az admirális barátja, sir Harry Fatherson - jóképű és gazdag úriember - felajánlotta Emmának segítségét. Emma úgyis megtette már az első lépést a bűn arannyal kikövezett útján, elfogadta az ajánlatot, s egy évadon át a vadászatok, ünnepélyek, bálok királynőjeként tündökölt. De a szezon múltával otthagyta második szeretője is. A második viszony lealacsonyította Emmát. Hamarosan olyan nyomorra jutott, hogy nem maradt más kiútja, mint a haymarketi utca, a legmocskosabb mindazon utcák közül, ahol valaha nyomorult teremtések koldulták a járókelők szerelmét.

Szerencséjére azt az aljas kerítőnőt, akihez fordult, hogy áruba bocsássa magát az erkölcstelenség vásárán, meglepte az új lány finom, szerény modora, s ahelyett hogy a szokásos módon bánt volna vele, bemutatta egy híres orvosnak, a bordélyház egyik állandó vendégének.

Ez az orvos a hírhedt Graham doktor volt, misztikus és buja tanok gyanús prófétája, aki a szépség érzéki vallásának igéit hirdette a londoni ifjúság köreiben.

Most, hogy Emma megjelent, végre rátalált a doktor e szerelmetes Vénusz képében a maga Vénusz-Astartéjára.

Nagy árat fizetett a kincsért, de megérte. Apolló ágyába fektette, átlátszó fátyollal takarta le, átlátszóbbal, mint az a háló, amellyel Vulkán megfogta s az Olümposz színe elé hurcolta szökevény Vénuszát; majd hirdetést tett közzé az összes újságokban, miszerint végre birtokába jutott a tökéletes szépség egyetlen példánya, melynek híján mindeddig nem diadalmaskodhattak tanai.

Ez a kéjvágyat s kíváncsiságot csigázó felhívás megtette a magáét. A szerelem hatalmas, az egész világra kiterjedő kultuszának hívei futván futottak Graham doktorhoz.

A diadal teljes volt: ilyen műremeket nem teremtett sem a festészet, sem a szobrászat soha, Apellész és Pheidiasz a porban hevert.

Emma körül tolongtak a festők és szobrászok. A többiekkel együtt eljött Rowmney is, mihelyt visszaérkezett Londonba. Azonnal ráismert a Flint grófságbeli fiatal lányra. A legkülönbözőbb alakokban festette le: mint Ariadnét, mint bacchánsnőt, mint Lédát, mint Armidát; a császári Könyvtárban van egy egész metszetsorozat a varázslatos Emmáról, bujánál bujább pózokban, minden lehetséges pózban, amit csak a görög-római érzékiség kitalált

Ekkor történt, hogy sir Charles Granville-t, sir William Hamilton unokaöccsét is odacsalta a kíváncsiság. Sir Granville a híres-nevezetes „királycsináló” Warwick-család sarja volt. Meglátta Emmát, belekábult tökéletes szépségébe, s eszeveszetten beleszeretett. Az ifjú lord a legragyogóbb ajánlatokkal halmozta el, de Emma azt állította, hogy doktor Grahamhez a hála eltéphetetlen kötelékei fűzik, ellenállt minden csábításnak, s kijelentette, hogy szeretőjét ezúttal csakis egy férj kedvéért hajlandó otthagyni.

Sir Charles nemesi becsületszavát adta, hogy elveszi Emmát, mihelyt nagykorú lesz. Emma ezek után ráállt, hogy sir Charles elszöktesse.

A két szerető csakugyan férj-feleség módjára élt. Három gyerekük született, akiket az apai becsületszó értelmében majdan házasságnak kellett törvényesítenie.

Együttélésük ideje alatt azonban Granville egy kormányváltozás következtében elvesztette állását, s ezzel együtt jövedelmének nagy részét. Ez a fordulat, szerencsére a harmadik év végén következett be; időközben Emma Lyonna óriási előrehaladást tett a zene és a festészet tanulmányozásában a legjobb londoni tanárok vezetése alatt; egyszersmind tökéletesítette angol nyelvtudását, megtanult franciául és olaszul, úgy szavalt már, hogy mistress Siddons sem különbül, s mestere lett a pantomimnak.

Granville az állás elvesztése után sem tudta rászánni magát, hogy csökkentse kiadásait, ehelyett nagybátyjától, sir William Hamiltontól kért levélben pénzt. A nagybácsi eleinte minden alkalommal ki is segítette, hanem egyszer azt felelte, hogy néhány nap múlva úgyis Londonba szándékozik utazni, s londoni útja jó alkalom lesz rá, hogy unokaöccse ügyeinek utánanézzen.

Ez a kifejezés: „utánanézni” megrémítette a fiatalokat; csaknem annyira féltek sir William érkezésétől, mint amennyire várták. Egy nap aztán betoppant hozzájuk, bejelentés nélkül. Akkor már egy hete tartózkodott Londonban.

Sir Willam az egész hetet arra használta fel, hogy unokaöccséről értesüléseket gyűjtsön. Akikhez fordult, mind siettek felvilágosítani, hogy a fiatalember pénzzavarainak és gondjainak oka egy prostituált, akitől három gyereke van.

Emma visszavonult szobájába, egyedül hagyta szeretőjét a nagybácsival. Sir William válaszút elé állította unokaöccsét: vagy szakít Emma Lyonnával, vagy lemond az örökségről, a vagyonról.

Azzal távozott is, három nap gondolkodási időt engedélyezve a fiatalembernek.

A fiatalok már csak Emmában reménykedhettek: ő talán eléri, hogy a nagybácsi megbocsásson az unokaöcsnek, ha saját szemével győződik meg róla, mennyire bocsánatos a bűne.

Emma félredobta a pillanatnyi rangjához illő öltözéket, s előkereste lánykori, olcsó szövetruháját meg a szalmakalapját. A többit a hangjára meg az arcjátékára bízta, a könnyre, a mosolyra, a kedveskedésre.

Mihelyt bevezették sir Williamhez, a lábaihoz borult. Eközben - véletlenül vagy talán ügyes számításból - kibomlott a kalapját tartó szalagcsokor, s vállára omlott gyönyörű, gesztenyeszín haja.

Emma felülmúlhatatlanul játszotta a szenvedőt.

Az öreg régiségbúvár nem ismert mindaddig más szenvedélyt, mint azt, amely az athéni márványokhoz s Magna Graecia szobraihoz fűzte; életében először találkozott eleven asszonnyal, akinek a szépsége felülmúlta Praxitelész és Pheidiasz hideg és sápadt istennőszobrainak szépségét. A szenvedély, amelyet unokaöccsénél elítélt, most az ő szívében lobbant lángra, s olyannyira hatalmába kerítette, hogy védekezni sem próbált többé ellene.

Sir William kész volt lábbal tiporni méltóságát, becsületét, kész volt vállalni unokaöccse adósságait, Emma alacsony származását, botrányos múltját, nagy nyilvánosság előtt aratott, kétes sikereit, pénzen árusított szerelmét, a gyerekeit, bármit, ha kárpótlásul az övé lesz.

Emma nagyobb győzelmet aratott, mint remélte. Az unokaöcsnél beérte a házasság ígéretével; most keményebb feltételeket szabott. Kijelentette, hogy sir Williamet csak mint törvényes felesége hajlandó Nápolyba elkísérni.

Sir William erre is ráállt.

Emma szépsége Nápolyban sem tett kisebb hatást, mint Londonban; nemcsak meglepett - el is kápráztatott mindenkit.

Sir William neves régész és mineralógus volt, emellett Anglia nagykövete, III. György király tejtestvére és barátja: házában a nápolyi társaság legjava fordult meg, tudósok, politikusok, művészek. A tanulékony Emma napok alatt elsajátított annyi politikai és tudományos ismeretet, amennyire egyáltalán szüksége lehetett. Véleményei hamarosan irányadókká váltak mindazok számára, akik sir William szalonját látogatták.

De még ez sem volt minden. Alig mutatták be az udvarnál, Mária Karolina máris kijelentette, hogy legjobb barátnőjének tekinti, állandóan maga mellett tartotta, és elhalmozta kegyeivel. Mária Terézia lánya a haymarketi prostituáltat saját kocsijába ültette, vele egyforma ruhát öltött, úgy hajtatott végig a Toledo utcán vagy a Chiaia sétányon - és nemcsak nem átallott nyilvánosan mutatkozni a társaságában, de bizonyos estéken, amelyeket azzal töltöttek, hogy Emma bemutatta az ókori szerelem legbujább s legvérforralóbb pózait, azt üzente sir Williamnek, akinek hiúságát legyezte a rendkívüli királyi kegy, hogy barátnőjét csak másnap engedi haza, mert nem tud nélküle meglenni.

Képzelhetni, mennyire gyűlölték s irigyelték az udvarnál a kegyencnőt. Karolina tudta, milyen szemérmetlen híresztelések keringenek kettejük csodálatos, hirtelen támadt, meghitt barátságáról, de mert azok közé az emberek közé tartozott, akik nem ismernek megalkuvást vagy félelmet, emelt fővel fogadta a megszólást, sőt a rágalmat is. Aki a királyné kegyeire pályázott, annak illő tisztelettel kellett közelednie Actonhoz, a királyné szeretőjéhez és Emmához, a királyné bizalmasához.

Tudjuk, mi minden történt ezekben az években. 89: a Bastille bevétele s a kivonulás Versailles-ba; 93: XVI. Lajos és Marie-Antoinette kivégzése, 96 és 97: Bonaparte olaszországi győzelmei, amelyek nyomán meginogtak a trónok, s ledőlt közülük a legrégibb és legszilárdabb: a pápai trón.

S míg ezek az események zajlottak, rettenetes visszhangot verve a nápolyi udvarban, egyszer csak feltűnt s naggyá nőtt Nelson, az elaggott királyságok bajnoka. Abukirnál aratott győzelme akkor élesztette újjá a királyok reményeit, amikor már-már búcsút mondtak ingadozó koronájuknak. A pénzsóvár, hatalom- és becsvágyó Mária Karolina mindenáron meg akarta tartani a magáét; nincs tehát semmi meglepő abban, hogy latba vetette egész befolyását, s így szólt barátnőjéhez, lady Hamiltonhoz, annak a napnak reggelén, amikor a zsarnokság támaszának, Nelsonnak fogadására készültek: „Meg kell nyernünk ezt az embert, márpedig ő akkor lesz a mienk, ha te az övé leszel.”

Miért esett volna nehezére lady Hamiltonnak, hogy barátnője, Mária Karolina kedvéért megtegye - Horace Nelson admirális megnyerésére - azt, amit annak idején Emma Lyonna megtett barátnője, Fanny Strong kedvéért, Payne admirális megnyerésére?

A szegény barnham-thorpesi lelkész fia, az a férfi, aki nagyságát és hírnevét csakis önmagának, bátorságának és lángeszének köszönhette, aligha kaphatott dicsőbb kárpótlást megnyomorodásáért, súlyos sebeiért, mint hogy egy király, egy királyné s egy egész udvar siessen üdvözlésére; és bizonyosan nem kaphatott dicsőbb jutalmat győzelmeiért, mint az imádott, csodálatos asszony kegyét.