2 A NÍLUS HŐSE

Van-Guard volt a királyi hajóhad elé siető hajó neve, amelynek árbocára szemünk láttára futott fel a vörös angol lobogó.

Parancsnoka Horace Nelson commodore - az, aki nemrég megsemmisítette a francia hajóhadat Abukirnál, s ezáltal megfosztotta Bonapartét s a köztársaság hadseregét a hazatérés utolsó reményétől.

Mondjuk el néhány szóban, ki is volt Horace Nelson commodore, a haditengerészet egyik legnagyobb alakja, akinek tengeri győzelmei ellensúlyozták, sőt veszélyeztették Napóleon szárazföldi sikereit.

Van abban tán valami meglepő, ha mi dicsérjük Nelsont, Franciaország félelmetes ellenségét, aki Abukirnál s Trafalgarnál olyan szörnyű rendet vágott sorainkban. De ő s a hozzá hasonló emberek az egész világé; az utókor nem azt tekinti, honnan származnak, hol volt hazájuk, hanem az emberi nem nagyságának bizonyságát látja bennük. Kiérdemelték az emberiség rajongását, mert belőlük táplálkozik büszkesége, öntudata. Miután megtértek sírjukba, nem honfitársaink s nem idegenek többé, nem barátaink s nem ellenségeink, hanem nagy tettek és művek alkotói: Hannibál vagy Scipio, Caesar vagy Pompeius. A nagy szellemeket világpolgárrá avatja a halhatatlanság.

Nelson 1758. szeptember 29-én született: történetünk idején tehát harminckilenc-negyven éves volt.

Norfolk grófság egyik kis falujában jött a világra. Apja a falu lelkésze volt, fiatalon elhunyt anyja tizenegy gyereknek adott életet.

Egyik nagybátyja, a Walpole-ok rokona, a tengerészeinél szolgált, s beszerezte az ifjú Nelsont hadapródnak hajójára, a hatvannégy ágyús Félelmetes-re.

Nelson megjárta az Északi-sarkot, hat hónapot töltött az örök jég honában a befagyott hajón, puszta kézzel birokra kelt egy jegesmedvével, s halálos szorításából úgy menekült csak meg, hogy bajtársa, muskétája csövét az állat fülébe illesztve, agyonlőtte a bestiát.

Járt az Egyenlítőn, bolyongott Peru őserdeiben, elaludt egy fa alatt, s álmában a legfélelmetesebb kígyók egyike marta meg; kis híján belehalt, s élete végéig őrizte a harapás nyomát: a kígyóéhoz hasonló fakó foltokat.

Kanadában élte át első szerelmét, s itt akarta elkövetni élete legbotorabb cselekedetét: lemondott fregattkapitányi rangjáról, hogy ne kelljen elválnia szerelmétől. A tisztek megrohanták, gúzsba kötötték mint gonosztevőket vagy őrülteket szokás, s felvonszolták a Sea-Horse-ra, amelyen akkor parancsnokolt: csak a nyílt tengeren oldozták fel kötelékeit.

Londonba visszatérve feleségül vett egy mistress Nisbett nevű fiatal özvegyet. Könnyen s hevesen lángra lobbanó szenvedéllyel szerette, s amikor újra tengerre szállt, magával vitte az asszony első házasságából származó fiát, Josuah-t.

Mikor Trogof tengernagy és Maudet tábornok átjátszotta Toulont angol kézre, Horace Nelson éppen az Agamemnon fedélzetén szolgált mint kapitány; hajóját Nápolyba küldték, hogy hírül vigye Ferdinánd királynak és Karolina királynénak a legnagyobb francia kikötő elestét.

Sir William Hamilton, aki, mint mondottuk, Anglia követe volt a nápolyi királyságban, a királynál találkozott Nelsonnal. Hazavitte, bevezette a szalonba, ő maga pedig bement felesége szobájába, s azt mondta neki:

- Vendéget hoztam. Kis emberke, szépnek sem mondható; de, hacsak nagyot nem tévedek, ő lesz valaha Anglia büszkesége s ellenségeink réme.

- Miből gondolja? - kérdezte lady Hamilton.

- Néhány szót váltottunk, abból. A szalonban vár: jöjjön, s üdvözölje, kedvesem. Angol tiszt még nem tette be a házamba a lábát: de azt akarom, hogy ez nálam szálljon meg, sehol másutt.

És Nelson csakugyan az angol követségen szállt meg, a Chiaia utca sarkán, a folyóparton.

Ekkor, 1793-ban Nelson harmincnégy éves múlt. Mint sir William szavaiból is kiderül, alacsony termetű férfi volt; arca sápadt, szeme kék, orra - mint a hadvezéreké általában - sasorr; ez kölcsönöz Caesarnak s Condénak ragadozómadár-külsőt. Erős rajzolatú álla nagy, makacsságig menő kitartásra vallott; ritkás, kusza haja és szakálla hamuszőke volt.

Ebben az időben Emma Lyonna aligha lehetett jobb véleménnyel Nelson külsejéről, mint a férje. A követ feleségének lenyűgöző szépsége azonban nem tévesztette el hatását Nelsonra: amikor a királyi udvartól kért és kapott erősítéssel elhajózott Nápolyból, már őrjöngve szerette lady Hamiltont.

Ki tudja, mi hajtotta: dicsőségszomj vagy a vágy, kigyógyulni gyógyíthatatlan szenvedélyéből, amikor Calvi elfoglalásakor s a kanári-szigeti expedíciónál az életével játszott? Ott fél szemét, itt fél karját hagyta váltságdíjul. Akármi volt az ok, mindkét alkalommal oly könnyelműen kockáztatta életét, ahogy csak az szokta, aki nem nagyon ragaszkodik hozzá.

Másodszor már így látta őt lady Hamilton viszont: fél szemmel és fél karral; s minden jel arra vall, hogy a hölgy szívében nem támadt a rokkant hős iránt erősebb érzés ama gyengéd, részvétteli rokonszenvnél, amellyel a szépség szokott adózni a dicsőség vértanúinak.

1798. június 16-án tért vissza Nelson másodszor Nápolyba, s találkozott másodszor lady Hamiltonnal.

Nelson helyzete ekkor válságos volt.

Azt a megbízást kapta, hogy zárja be a francia hajóhadat a touloni kikötőbe, s verje szét, ha kitörne. S ez a hajóhad nemcsak kicsúszott a keze közül, de el is foglalta Máltát, átkelt a tengeren, s 30 000 embert tett partra Alexandriában!

Ráadásul üldözésére sem kelhetett, mert hajóival viharba került, és súlyos károkat szenvedett. Ez meg a víz- és élelemhiány arra kényszerítette, hogy Gibraltárba meneküljön, erőt gyűjteni.

Ügye a lehető legrosszabbul állt! Hisz árulással is megvádolhatták volna azt az embert, aki a Földközi-tengeren, ebben a nagyobbfajta tóban egy álló hónapig hiába keres egy tizenhárom sorhajóból és háromszáznyolcvanhét szállítóhajóból álló flottát, s nemcsak útjukat állnia nem sikerül, de még a nyomukat sem leli!

Meg kellett kísérelnie elnyerni a nápolyi királyi udvar engedélyét, hogy Messinában és Siracusában vizet és élelmet, Kalábriában fát vételezzen törött árbocai és vitorlarúdjai kijavítására - s mindezt a francia követ orra előtt.

A Kettős Királyság békeszerződést kötött Franciaországgal, s ez a szerződés a legszigorúbb semlegességre kötelezte. Megadni Nelsonnak, amit kér, egyet jelentett a szerződés megszegésével.

Ferdinánd és Karolina azonban annyira haragudott a franciákra, oly ádázul gyűlölte Franciaországot, hogy szemérmetlenül teljesítette Nelson minden kérelmét. Nelson tudta, hogy csak egy nagy győzelem mentheti meg; amikor elhajózott Nápolyból, szerelmesebben, őrültebben, mint valaha, megesküdött, hogy az első adandó alkalommal győz vagy meghal.

Győzött, és kis híján belehalt. Mióta a puskaport s ágyúgolyót feltalálták, soha nem verte még fel a tenger csendjét ilyen szörnyű tengeri csata!

A francia flotta említett tizenhárom sorhajójából mindössze kettőnek sikerült kimenekülnie a tűzből s az ellenség kezéből.

Egy csatahajó, a L’Orient felrobbant; egy másik meg egy fregatt elsüllyedt, kilenc megadta magát.

Nelson az egész ütközet alatt hősiesen harcolt. Felkínálkozott a halálnak, de a halál nem kért belőle. Hanem szerzett egy újabb szörnyű sebesülést. A Tell Vilmos egyik fáradt ágyúgolyója az angol vezérhajó, a Van-Guard vitorlarúdját érte. Ezen a hajón parancsnokolt Nelson. Abban a pillanatban, amikor felemelte fejét, hogy megnézze, mi recseg ott olyan borzalmasan, a törött rúd egyenest a homlokára zuhant, s megmaradt fél szemére sodorta fejbőrét. Úgy terült el a fedélzeten vérében, mint a letaglózott bika.

Nelson halálosnak hitte sebét. A káplánt hívatta, hogy áldását kérje, s végső üdvözletét küldje általa családjának. De a pappal együtt hajóra szállt a kirurgus is.

Megvizsgálta Nelson koponyáját: a koponya sértetlen volt. Mindössze a homlokrészről vált le a bőr, a sebesült szájáig csüngött alá.

A bőrt visszaillesztették a homlokra, s egy fekete kötéssel odaerősítették. Nelson felragadta parancsnoki szócsövét, amely az imént kihullt a kezéből, s folytatva a rombolás munkáját, belekiáltott: „Tűz!” Titáni erővel töltötte el ezt az embert a Franciaország iránt érzett gyűlölet!

S mint már mondottuk, augusztus másodikán este nyolckor a francia flottából mindössze két sorhajó maradt: ezek is Máltára menekültek.

Gyors járatú hajó vitte a nápolyi királyi udvarba s az angol Tengernagyi Hivatalba Nelson győzelmének s a francia flotta megsemmisülésének hírét.

Egész Európa felujjongott, a hatalmas kiáltás visszhangja Ázsiáig hatolt. Hogy rettegtek mind a franciáktól, hogy gyűlölték mind a francia forradalmat!

S mindenkinél jobban a nápolyi udvar. Ha előbb tomboltak dühükben, most majd eszüket vesztették örömükben.

Nelson levelét természetesen lady Hamilton vette kézhez. A győzelem híre egyet jelentett azzal, hogy harmincezer francia katona, élén Napóleonnal, mindörökre Egyiptomban ragadt.

Végre valahára sikerült ártalmatlanná tenni, felszámolni, törölni a harcolók lajstromából Bonapartét, Toulon, Vendémiaire tizenharmadika, Montenotte, Dego, Arcole és Rivoli hősét, aki legyőzte Beaulieu-t, Wurmser-t, Alvinczit, Károly herceget; a félelmes csatanyerőt, aki nem egészen két év alatt százötvenezer foglyot ejtett, százhetven zászlót, ötszázötven nehézüteget, hatszáz tábori ágyút és öt hídszerelvényt zsákmányolt; a nagyralátó fickót, aki kijelentette, hogy egész Európa egy vakondtúrás, s mindig is a Napkelet volt a nagy birodalmak és a nagy forradalmak bölcsője; a kalandor katonát, aki huszonkilenc éves korában túlszárnyalta Hannibált, Scipiót, és Egyiptomot készült meghódítani, hogy Caesarral és Nagy Sándorral vetélkedjen. Végre akadt hát a nagy hadijátékban nála szerencsésebb vagy ügyesebb játékos! És sakk-mattot kapott a Nílus-völgy hatalmas sakktábláján, ahol obeliszkek a parasztok, szfinxek a huszárok, piramisok a bástyák, s ahol a futókat Kambüzésznek, a királyokat Szezosztrisznak s a királynőket Kleopátrának hívják.

Hogy micsoda rettegésben tartotta Európa koronás főit a két név: Franciaország és Bonaparte, annak érdekes bizonyítéka az ajándéközön, amellyel ezek az uralkodók elárasztották Nelsont. Szinte eszüket vette az öröm, amikor úgy látták, Franciaország hanyatlóban, s azt hitték, Bonaparténak vége.

Mi sem könnyebb, mint az ajándékokat felsorolni, Nelson saját kezű feljegyzését kell csak idemásolnunk:

III. György ajándéka: a „Nagy-Britannia peer”-je cím és egy aranyérem;

A parlamenté: a „Nílus és Barnham-Thorpes bárója” cím, amely átszáll két legközelebbi rokonára, továbbá kétezer font sterling összegű évjáradék, 1798. augusztus 1-től, a csata napjától folyósítva;

A Lordok Házától: ugyanekkora évjáradék, azonos feltételekkel, ugyanattól a naptól kezdődően;

Az Ír Parlamenttől: évi ezer font sterling;

A Keletindiai Társaságtól: egy összegben tízezer font;

A szultántól: egy gyémántforgó, a győztesnek kijáró tollbokrétával, amelynek értékét kétezer fontra becsülik, s egy ezer font sterling értékű prémbunda;

A szultán anyjától: egy gyémántokkal díszített szelence, becsült értéke ezerkétszáz font sterling;

Szardínia királyától: egy gyémántokkal ékesített dohányszelence, értéke ezerkétszáz font sterling;

Zante szigetéről: aranymarkolatú tőr és aranygombos sétapálca;

Palermo városától: ezüsttálon egy arany dohányszelence és aranylánc;

S végezetül egy jellegzetesen angol ajándék, barátjától, Hallowelltől, a Swiftsure kapitányától; listánk nem tarthatna igényt a teljességre, ha nem említenők.

Mondottuk, hogy az Orient nevű csatahajó felrobbant: Hallowell kifogta a tengerből a főárbocot, hajójára vitette, majd megparancsolta a hajóácsnak és hajólakatosnak, hogy készítsenek az árboc fájából és vasalásaiból koporsót. A koporsón lemez díszelgett, s rajta a következő származási bizonylat:

„Alulírott tanúsítom, hogy ez a koporsó mindenestül az »Orient« csatahajó fájából és vasalásaiból készült, amelynek tetemes részét az abukiri öbölből mentette ki Őfelségének parancsnokságom alatt álló hajója.

Ben Hallowell”

A származási bizonylattal imigyen felszerelt koporsót aztán elküldte Nelsonnak, a következő levél kíséretében:

„Tekintetes Nelson C. B. úrnak

Tisztelt uram,

Jelen levelemmel egyidejűleg küldök Önnek egy koporsót, amely az »Orient« nevű francia csatahajó árbocából készült, hogy ha majd búcsút mond az életnek, e győzelmi trófeában alhassa örök álmát. Hogy ez a nap nagyon távoli, azt őszintén reméli és kívánja

tisztelő és szerető híve

Ben Hallowell”

Sietve megjegyezzük, hogy Nelsont az összes ajándék közül ez hatotta meg a legjobban. Kitörő örömmel fogadta; tulajdon kabinjában helyezte el, a falnak támasztva, éppen a karosszék mögött, amelyben étkezéskor ülni szokott. Egy öreg szolgája kérésére vitette csak le a fedélzetközbe, mert az öreget nagyon elszomorította e posztumusz bútordarab látványa.

Amikor Nelson otthagyta a rettenetesen megrongálódott Van-Guard-ot s átment a Fulminant-ra, a koporsó helyét nem jelölte ki rögtön, s az a hajóorrban hevert. Egy napon, amikor a Fulminant tisztjei éppen Hallowell kapitány ajándékát csodálták, Nelson odakiáltotta nekik a kabinjából:

- Bámulni bámulhatják, uraim, ameddig jólesik, de használni én fogom!

S végezetül: Nelson az első adandó alkalommal Angliába küldette a koporsót, kárpitosának, azzal a kéréssel, hogy sürgősen bélelje ki bársonnyal, mivelhogy az ő, Nelson szakmájában egyik pillanatról a másikra úgy fordulhat, hogy szüksége lesz rá, szeretné tehát, ha minden eshetőségre készen állna.

Felesleges mondani is, hogy Nelsont, amikor hét évvel később Trafalgarnál elesett, csakugyan ebben a koporsóban temették el.

De vegyük fel újra az elbeszélés elejtett fonalát.

Mondottuk, hogy Nelson gyors járatú hajó útján üzente meg az abukiri győzelem hírét Nápolyba és Londonba.

Mihelyt megérkezett Nelson levele, Emma Lyonna futott Karolina királynéhoz, s a levelet felbontva odanyújtotta neki. Az belepillantott, és felkiáltott, azazhogy inkább felhördült örömében; összecsődítette a fiait, bekiáltotta a királyt, félőrülten futkosott fel-alá a termekben, minden szembejövőnek a nyakába borult, ölelgette a jó hír hozóját, s megállás nélkül azt hajtogatta: „Nelson! ó, a derék, ó, megmentőnk, Nelson! ó, Itália szabadítója! Isten óvjon! Az ég áldjon!”

S fittyet hányva a francia követnek, illetve abban a hiszemben, hogy nem kell már tartania Franciaországtól, nyomban elrendelte: történjen meg minden szükséges előkészület rá, hogy Nelsont ország-világ előtt, tüntetően, a győztesnek kijáró pompával fogadják Nápolyban. Pedig a francia követ nem akárki volt, hanem az a Garat, aki XVI. Lajos előtt felolvasta halálos ítéletét; a Direktórium választása nyilván azért is esett őrá, hogy mintegy eleven memento legyen a nápolyi király szemében.

Karolina nem akarta, hogy a többi uralkodó túltegyen rajta; úgy érezte, hogy ő, akinek kétszeres fenyegetést jelentett a Rómában állomásozó francia hadsereg és a római köztársaság kikiáltása, mindenkinél többet köszönhet Nelsonnak. A miniszterelnök, Acton közbenjárásával megszerezte a király aláírását a Bronte hercege címet s háromezer font évjáradékot adományozó pátensre; a király maga ajánlotta fel, amikor az aláírt pátenst visszahozta, hogy Nelsonnak ajándékozza azt a tőrt, amelyet XIV. Lajos adott fiának, V. Fülöpnek, amikor az a spanyol trónt elfoglalta, hogy V. Fülöp aztán továbbadja saját fiának, Don Carlosnak, amikor az elindult Nápoly meghódítására.

Ez a tőr, amely III. Károly király rendelkezései értelmében csak a Kettős Királyság védelmezőit vagy megmentőit illette meg, felbecsülhetetlen történelmi értékén túl egyéb beccsel is rendelkezett: tekintettel a markolatát díszítő gyémántokra, ötezer font sterlinget, azaz a mi pénzünkben kifejezve huszonötezer frankot ért.

A királynő, a maga részéről, olyan ajándékot szánt Nelsonnak, amivel nem érhet fel a világ minden királyának összes kincse és kegye együttvéve: Emma Lyonnát, aki öt év óta Nelson leghőbb vágya, álmai netovábbja volt.

Ezért aztán e nevezetes nap, 1789. szeptember 22-e reggelén így szólt Emma Lyonnához, miközben szétsimította gesztenyebarna haját, hogy csókkal illesse álnok, látszatra angyalian tiszta homlokát:

- Szerelmetes Emmám, meg kell nyernünk ezt az embert, hogy én király maradhassak, s te királynő. Márpedig ő akkor lesz a miénk, ha te az övé leszel.

Emma lesütötte a szemét, felelet helyett megragadta a királynő mindkét kezét, s szenvedélyesen megcsókolta.

Hogy Mária Karolina mi jogon kért ilyet, vagy inkább hogy adhatott ilyen parancsot lady Hamiltonnak, az angol követ feleségének, azt mindjárt elbeszéljük.