103
Az őrjárat

A tizenkettedik ütésre egyszeriben megelevenedett az új porkoláb, aki úgy állt ott, mint a figyelem szobra; s mintha hirtelen elhatározásra jutott volna, megindult se nem gyorsan, se nem lassan föl a lépcsőn. Hogy ha valaki felfigyelne léptei zajára, s kérdést intézne hozzá, ő azt felelhesse: „Apám távollétében az én dolgom a börtönben felügyelni, azt teszem, ami a kötelességem.”

De aludt minden jótét lélek: senki nem látta, senki nem hallotta, senki nem tartóztatta fel.

Felért a második emeletre, végigment a folyosón, majd visszatért, de ezúttal sokkal elővigyázatosabban lépkedett, lábujjhegyen, lélegzetét visszafojtva, s feszülten hallgatózva.

Luisa San Felice zárkája előtt hirtelen megállt.

Az ajtó kulcsát már a kezében tartotta.

Óvatosan beillesztette s elforgatta a kulcsot a zárban, de olyan lassan, hogy alig hallatszott a csikordulás. Az ajtó megnyílt előtte.

Sötét éjszaka volt; süvítve tört be a szél az ablak rácsai között; de látni nem lehetett a nyílást, kint éppoly sűrű volt a homály, mint idebenn.

A fiatalember egy lépést tett előre, elfúló lélegzettel.

De mert a foglyot nem látta, halkan elsuttogta a nevét:

- Luisa!

Nem is hang, fuvalom volt az, ami ráfelelte: „Salvato!”, s a következő pillanatban Luisa karja ölelte, Luisa ajka forrt ajkára.

Kettős örömsóhaj szállt az égre, s ereikben egyszerre vetett lobot a csók lángja. A tárgyalás s az azt követő búcsú óta először pihent egymás karjában a két szerelmes.

Luisát nem érte váratlanul az éji látogatás, a nap folyamán Salvato jelbeszéddel tudtára adta, nehogy kiáltani találjon első ijedelmében. Kétség s remény közt várta mégis, hogy Salvato szólítsa, mielőtt felelni mert volna.

Némán és mozdulatlanul ölelték egymást, eggyé váltan s mintegy önkívületben.

Salvato tért elsőnek magához.

- Lássunk hozzá, drága Luisám, az idő sürget. Eljött a végső pillanat, mely sorsunkat megpecsételi. Megmondottam: „Várj türelemmel, és ne félj, együtt élünk, vagy együtt halunk.” Te bíztál bennem, s én itt vagyok.

- Ó, igen, itt vagy. Nagy az Isten és jóságos! Mit tegyek? Hogyan lehetek segítségedre?

- Figyelj rám - felelte Salvato. - El kell reszelnem az ablakrácsot, az valamivel több, mint egyórai munka. Néhány perccel múlt éjfél, legalább négy óránk van virradatig. Ne kapkodjunk, de használjuk ki az időt, ez az egy éjszaka a mienk, holnapra kiderül a suskus.

- Megint csak azt kérdezem: mit tegyek én, mialatt te dolgozol?

- Az ajtót félig nyitva hagyjuk, s te a küszöbről lesed, nem fenyeget-e veszély. Ha gyanús neszt hallasz, azonnal figyelmeztetsz. Én kimegyek, és rád zárom az ajtót. Mihelyt kívül kerültem, gyanún felül állok, hiszen csak a kötelességemet teljesítem, körbejárom, ellenőrzés végett, a börtönt. Negyedóra múltán visszatérek ide, és befejezem a megkezdett munkát. Tehát: bátorság és hidegvér!

- Légy nyugodt, barátom, méltó leszek hozzád - felelte Luisa, s csaknem férfias eréllyel szorította meg Salvato kezét.

Salvato elővett a zsebéből két finom, de kemény acélreszelőt - azért kettőt, mert az egyik eltörhetett munka közben -, Luisa kiállt az ajtóba, amint azt Salvato meghagyta neki, hogy figyeljen, nem hall-e gyanús neszt a folyosó vagy a lépcső irányából.

Salvato munkához látott; biztos, nem remegő kézzel fogta a reszelőt - a félelemnek nem volt felette hatalma.

A finom acélreszelő szinte zajtalanul hatolt a vasba. Ámbár a szél süvöltése, a mennydörgés robaja akkor is elnyomta volna a reszelés zaját, ha jóval hangosabb. Vihar közelgett.

- Szép időnk van! - dünnyögte Salvato. Magában hálát adott a mennydörgésnek, mely cinkostársául szegődött.

S dolgozott rendületlenül.

Senki nem zavarta meg.

Egy óra leforgása alatt sikerült négy rácsot elfűrészelnie, amint azt előre megmondta. Az ablakon akkora nyílás tátongott, hogy két ember kifért rajta. Salvato feltűrte zubbonyát, s leoldotta a derekára csavart kötelet. Finoman sodrott erős kötél volt, elég hosszú ahhoz, hogy kényelmesen leérjen az ablakból a torony lábáig.

Egyik végére jó előre karikát erősítettek, nyilván abból a célból, hogy Salvato ráilleszthesse az elfűrészelt ablakrács egyik függélyes rúdjára, mely szilárdan állt a falban.

Salvato egyenlő közökben bogokat kötött a kötélre, hogy mászás közben legyen mire támasztania kezét, térdét.

Ennek utána kiment a folyosóra, még egyszer végigjárta, s a lépcsőnél megállt.

Ráhajolt a nehéz vaskorlátra, s úgy maradt egy pillanatig mozdulatlanul, lélegzet-visszafojtva. Szeme a sötétséget vallatta, füle a csendet.

- Sehol senki! - mormolta aztán, diadalittas mosollyal.

Gyors léptekkel visszament, belépett a zárkába, a kulcsot kiemelte a külső zárból, belülről bezárta az ajtót, három-négy szöget csúsztatott a kulcs mellé, hogy használhatatlanná tegye a zárat, felkapta Luisát, szívére szorította, „bátorság” - mondta, aztán a rácsra illesztette a vasgyűrűt, Luisa két kezét összekötözte, nehogy elgyengüljenek teste súlya alatt, majd felszólította Luisát, hogy ölelje át a nyakát.

Luisa most döbbent rá, merre készül szökni Salvato, s a szívverése is elállt arra a gondolatra, hogy nemsokára a semmiben fog lebegni, s úgy ereszkedik majd le harminc láb magasból, hogy a kedvese nyakában csüng, akit egy szál kötél tart.

De magába fojtotta rettegését. Letérdelt, az ég felé emelte kendővel összekötött két kezét, elsuttogott egy imát, majd felállt, s azt mondta:

- Mehetünk.

Villám cikázott végig az alacsonyan szálló, sötét fellegeken. Salvato megpillantotta a villám fényénél Luisa sápadt arcát, melyen nagy, kövér verejtékcseppek csillogtak.

- Ne félj a leszállástól! Baj nélkül földet érsz, arról kezeskedem - mondta Salvato, aki méltán bízott acélizmai erejében.

- Mondtam, barátom, hogy mehetünk - felelte Luisa. - Hiszek benned és Istenben.

- Akkor hát rajta, ne késlekedjünk.

Salvato kihajította a kötelet az ablakon, még egyszer meggyőződött róla, hogy jól odaerősítette-e, fejet hajtott, hogy Luisa a nyaka köré fonhassa karjai füzérét, felállt egy zsámolyra, melyet előre odakészített, Luisával a nyakában átbújt a résen, s mialatt a szegény nőt egész testében ideges reszketés rázta, ő két kézzel megragadta a kötelet, ügyes mozdulattal ráfonta lábait, s megindult lefelé, a mélybe.

Luisa alig fojthatta vissza sikolyát, amikor megérezte, hogy a levegőben lebeg, szabadon himbálódzik a tátongó mélység fölött, melyet oly sokszor remegve nézett zárkája ablakából. Szeme lecsukódott, szája Salvato száját kereste.

- Ne félj - súgta Salvato -, háromszor ekkora távolságra is futná erőmből.

S Luisa csakugyan tapasztalhatta, hogy lassú, kimért iramban ereszkednek lefele. Nagy erő és sok hidegvér kellett e bámulatos tornamutatványhoz. Ám a kötél közepe táján hirtelen megállt Salvato.

Luisa kinyitotta a szemét.

- Mi az? - kérdezte.

- Maradj csendben! - súgta Salvato.

Minden idegszálát megfeszítve hallgatózott egy pillanatig.

- Hallasz valamit? - kérdezte aztán, de olyan halkan, hogy Luisa inkább sejtette, semmint hallotta.

- Lépéseket, több ember lépését, úgy hiszem. - Mint elcsitult szellő utolsó fuvalma, oly elhalóan csengett Luisa hangja.

- Őrjárat közeleg - súgta Salvato. - Mindjárt ideér, nem kockáztathatjuk meg most a leszállást. Megvárjuk, míg elmegy, aztán leereszkedünk.

- Istenem, Istenem! Fogytán az erőm! - sóhajtotta Luisa.

- Sebaj, én győzöm erővel kettőnk helyett is! - felelte Salvato.

Mialatt e rövid párbeszéd lefolyt, érezhetően közelebb jutott az őrjárat. Luisa újra behunyta a szemét, de Salvato annál jobban kinyitotta a magáét, s a lámpás fényénél, melyet egy katona vitt az élen, kilenc emberalak körvonalait látta derengeni a vakhomályban. A vár fala mentén haladtak. Salvato nem nyugtalankodott. Az éj koromsötét volt s ők ketten elég nagy távolságra a földtől; az őrjárat nem vehette észre őket, hacsak egy villám el nem árulja hollétüket, s ami a legfőbb: Salvato tudta, hogy lesz elég ereje kivárni, míg az őrjárat odábbáll.

Az őrjárat csakugyan elhaladt a szökevények lába alatt, de megállt a torony tövében, Salvato nagy megdöbbenésére, aki egy pillanatra sem tévesztette szem elől. A katonák néhány szót váltottak egy őrszemmel, akit Salvato eddig nem vett észre, s akit most új őr váltott fel. Végre elvonult az őrjárat; hamarosan elnyelte a bolthajlat, de a lámpás gyenge visszfénye elárulta, hogy még nem jutott túl rajta.

Salvatót soha nem hagyta még cserben a bátorsága, de most megfagyott ereiben a vér. Hirtelen megértette, mi is történhetett. Ferenc herceg és Mária Klementina hercegnő kérvénye felszította a király gyűlöletét, s új rendeletet bocsátott ki a börtön őrizetének megszigorítására: ezért áll most őrszem a torony előtt.

Luisa érezte, hogy Salvato szíve görcsbe rándul. Szeme elnyílt, s rémülten tapadt kedvesére.

- Baj van?

- Semmi, semmi - felelte Salvato. - Isten megoltalmaz!

Ami azt illeti, Isten oltalma csakugyan elkelt volna; a torony alján fel-alá sétált az őrszem. Salvato erejéből futotta a leszállásra, de nem a felmászásra.

Fönt egyébként is a biztos halál várt rájuk, lent talán az élet.

Salvato nem tétovázott tovább. Bevárta, míg az őrszem eljutott egyhangú, kurtára szabott sétaútja legtávolabbi pontjára, háttal a menekülőknek, s ekkor villámgyorsan leereszkedett; de amint a lába földet ért, sarkon fordult az őrszem, és meglátta, hogy valami alaktalan tömeg mozog a sötétben.

- Állj, ki vagy! - kiáltotta.

Salvato nem felelt. Karjába kapta a rémülettől félájult Luisát, s futva indult a tengerpart irányába, ahol a csónak várta.

- Állj, ki vagy! - kiáltotta másodszor is az őrszem, és fegyverét lövésre emelte.

Salvato némán futott tovább, ahogy a lába bírta. Már felrémlettek a csónak körvonalai, már látta barátait, már hallotta apja hangját.

- Bátorság! - kiáltotta Salvatónak, s a matrózok azt: - Partra!

- Állj, ki vagy! - kiáltott harmadszor is az őrszem, ujját a ravaszra helyezve.

S mert választ most sem kapott, egy villám világánál, mely az eget hirtelen fénybe vonta, kapásból célzott és lőtt.

Luisa érezte, hogy Salvato megremeg, s a következő másodpercben elbukik, félelmes kiáltással, melyben több volt a düh, mint a fájdalom.

- Fegyverbe! - kiáltotta az őr, miután fegyverét kilőtte.

- Mentsétek meg! - kiáltotta Salvato elfúló hangon, utolsó leheletével.

Luisa félájultan s a fájdalomtól félőrülten hevert a földön, összekötözött kézzel, magatehetetlen, hiszen két karja még mindig Salvato nyakára fonódott, s mintha lidérces álmot látna, úgy nézte végig, hogyan ront egymásnak két dühödt ember-, azazhogy ördögcsapat, hogy dulakodnak, üvöltenek, gyilkolják egymást, s hogy tiporják őt halálra.

Öt perc múltán vége szakadt az ütközetnek. A küzdők hirtelen kétfelé váltak; a katonák elragadták és magukkal vonszolták a várba Luisát, aki alig élt már, a matrózok felkapták s a csónakra cipelték Salvatót és apját. Salvato halott volt, az őr golyója éppen a szívét járta át, apja eszméletlen, minthogy szörnyű ütés érte a fején.

Luisát úgy megviselte a rémületes éjszaka, hogy - jóllehet terhessége hetedik hónapjában járt csupán - szülési fájdalmak lepték meg, mihelyt a zárkába visszajutott, s még aznap, hajnalban, öt óra tájban világra hozta gyermekét - holtan.

A Gondviselés kegyelme - vagy bűnbánata? - megkímélte őt a legeslegszörnyűbb fájdalomtól: attól, hogy újszülött gyermekét erővel elragadják tőle.