48
Schipani

Említettük, hogy Manthonnet Schipanit küldte a bíboros ellen, ugyanakkor, amikor Ettore Carafát de Cesare ellen.

Schipanit nem hadvezéri tehetsége emelte a hadtestparancsnoki posztra - hiszen sosem szagolt még puskaport, jóllehet ifjúkora óta katonáskodott -, hanem közismert hazafisága és vitathatatlan bátorsága. Ott volt ő az összeesküvők között, s láthattuk: nem remegett Karolina pribékjeinek tőrétől. Csakhogy a csata sorsát nem a honpolgári erény, nem a hazafiúi bátorság dönti el; a jellemtelen Dumouriez hadvezéri tehetsége többet ér ott Roland feddhetetlen tisztességénél.

Manthonnet éppen ezért azt parancsolta Schipaninak, hogy eszébe ne jusson harcba bocsátkozni, csak őrizze a Basilicata hegyszorosait, mint egykor Leónidasz Thermopülét, s érje be azzal, hogy útját állja Ruffónak és sanfedistáinak.

Schipani lelkesen és nagy reményekkel eltelve vágott neki az útnak. Bántatlanul áthaladt Salernón és több más baráti városon, melyek fölött a köztársaság lobogója lengett.

Örömtől dagadt e látványra Schipani keble. Ám egy szép napon, Castelluccio falucskához érve, mit lát? Azt, hogy a falu templomának a tornyán királyi lobogót lenget a szél.

A fehér szín úgy hatott Schipanira, mint a vörös a bikákra.

Feledte a parancsot, s ahelyett, hogy szemet hunyt s továbbhaladt volna Kalábria felé, ahelyett, hogy elállta volna a sanfedisták útját a Cosenzából Castrovillariba vezető hegyszorosban, eltökélte, hogy példásan megbünteti az arcátlan falut.

Castelluccio két-háromezer lakosú nyomorúságos kis sárfészek, de Schipani szerencsétlenségére két erő - egy látható s egy láthatatlan - oltalma alatt állt.

A látható erő a helység fekvése volt, a láthatatlan Sciarpa kapitány, azazhogy Sciarpa törvényszolga.

Sciarpa nevét akkoriban még nem ismerte senki. Nemsokára a Proniókkal, Mammonékkal, fra Diavolókkal emlegették egy sorban.

Mint említettük, korábban a salernói bíróságon töltött be módfelett szerény - törvényszolgai - állást. Amikor kitört a forradalom, s kikiáltották a köztársaságot, ő a respublika buzgó hívéül szegődött, s jelentkezett zsandárnak.

Nyilván úgy gondolta, hogy a törvényszolgát amúgy is csak egy paraszthajszál választja el a zsandártól.

Kérését elutasították, a következő meggondolatlan indoklással:

„A republikánusok nem tűrhetnek meg pribékeket soraikban.”

A republikánusok, úgy látszik, azt gondolták, hogy törvényszolga vagy pribék - egykutya.

Sciarpa hiába ajánlotta fel kardját Manthonnet-nak, felajánlotta hát tőrét Ferdinándnak.

Ferdinánd nem volt olyan kényes, mint a köztársaság. Ő elfogadta a segítséget, bárkitől jött is. Minél kevesebb vesztenivalójuk volt védelmezőinek, annál többet remélt nyerni a vásáron ő.

A végzet akaratából éppen ez a Sciarpa állt a Castellucciót védő kis sanfedista különítmény élén.

Schipani nyugodtan megkerülhette volna Castellucciót. Az ott fészkelő ellenforradalom már csak azért sem terjedhetett tovább, mert a környező falvak egytől egyig republikánus érzelműek voltak.

Kiéheztethette volna Castellucciót blokáddal is. A falu élelmiszerkészleteiből legfeljebb három-négy napra futotta, s utánpótlásra nem számíthatott, mert rossz viszonyban volt a szomszédos falvakkal.

A blokád tartama alatt Schipani felvontathatta volna ágyúit valamelyik magasabb dombra, s néhány jól irányzott golyóval rommá lőhette volna a falut.

Ilyen és hasonló jó tanácsokkal látták el Schipanit Rocca és Albanetta lakosai. Sajnos, a tanács süket fülekre talált. Schipani afféle kalábriai Henriot volt: majd felvetette az önbizalom, szentül hitte, hogy ha olyan tervet találna elfogadni, mely nem az ő agyából pattant ki, csorba esne a köztársaság által ráruházott tekintélyen.

Castelluccio lakosai egyébként megüzenték, hogy hajlandók átállni a köztársaság oldalára, s kitűzni a háromszínű lobogót. Cserébe csak egyet kértek: hogy Schipani kímélje meg őket a megaláztatástól, mondjon le arról, hogy diadalmenetben végigvonul a falun. Schipani nyugodtan elfogadhatta volna ajánlatukat.

Végezetül azt is megtehette volna, hogy megállapodásra lép Sciarpával. Sciarpa nem volt makacs ember, önként felajánlotta, hogy különítményével együtt átáll a köztársaság oldalára, ha megkapja, hitehagyása díjául, azt az összeget, amit azáltal kockáztat, hogy a Bourbon-ügynek hátat fordít.

Schipani azt felelte rá:

- Nem alkudozni jöttem, hanem háborút viselni, katona vagyok, nem kereskedő.

Schipani jellemének ismeretében gondolhatják, kedves olvasóink, hogy nem sok fejtörésébe került a falu elfoglalásának haditervét elkészíteni.

Katonái élén nekivágott a völgyből a faluba vezető meredek útnak.

Castelluccio lakosai a templomban várták a választ békeajánlatukra.

Megjött az elutasítás híre.

Egy-egy esemény színtere sokszor végzetes befolyással van a résztvevők lelkiállapotára.

Castelluccio lakosai egyszerű emberek voltak, parasztok. Szentül hitték, hogy a király ügye: Isten ügye, azért is gyülekeztek a templomban, mintegy isteni sugallatot remélve.

Schipani elutasítása nemcsak reményeiket törte le, hitükben bántotta meg őket.

A küldönc szavai nyomán nagy kiáltozás, riadalom támadt. Sciarpa a szószékre hágott, és szót kért a gyülekezettől.

Castelluccio lakosai nem sejtették, hogy Sciarpa alkudozni próbált a republikánusokkal, az ő szemükben igaz ember volt.

Mindnyájan elnémultak hát, mintegy varázsütésre, s megadták neki a szót.

Sciarpa beszélni kezdett. A szentély boltozata visszhangozta s megsokszorozta hangja erejét:

- Testvéreim! Két dolog között választhattok csupán: gyáván megfutamodni, vagy bátran felvenni a harcot. Ha az előbbit választjátok, én elhagyom embereimmel együtt a falut, s a hegyek közé menekülök, rátok bízván asszonyaitok és gyermekeitek védelmét; ha az utóbbit, vállalom a harc irányítását, s Isten segedelmével, aki minden tettünket látja, minden szavunkat hallja, győzelemre vezetlek. Válasszatok!

Egyszerű és világos beszéd volt, az alkalomhoz s a hallgatósághoz legjobban illő. Válaszul egy emberként kiáltották:

- Harcot!

A pap kiállt miseruhában az oltár elé, s megáldotta a harcosokat és fegyvereiket.

Sciarpát közakarattal kikiáltották fővezérnek, s rábízták a csataterv kigondolását. Castelluccio lakosai falujukat Sciarpa oltalmába ajánlották, életüket rendelkezésére bocsátották.

Legfőbb ideje volt. A republikánusok alig száz lépésre jártak a szélső házaktól. A gyors iramú hegymászástól kimerülten, zihálva értek föl a dombra, de mielőtt kifújhatták volna magukat, valóságos golyózáport zúdított rájuk a láthatatlan ellenség a házak ablakaiból.

Nagy volt a védők heve, de nem kisebb a támadók elszántsága. A republikánusok rendületlenül nyomultak előre a pergőtűzben. Az élen Schipani haladt, kivont karddal. Halálos percek következtek: nem a harc, csupán a dac percei. A csapat egyharmada odaveszett - s akkor mégiscsak ki kellett adnia Schipaninak a visszavonulási parancsot.

De alig hátráltak két lépést, megnyíltak a házak kapui, s özönlött kifelé az ellenség. Félelmetes volt addig is, míg láthatatlanul harcolt, de most még félelmetesebb. Schipani csapata nem lement - gurult lefelé a lejtőn, mint a lavina, embertestek lavinája, mit a halál keze taszít lejjebb, egyre lejjebb. A meredélyt halottak és sebesültek borították, annyira, hogy tíz pontján fakadt egyszerre - mintegy bővizű forrásból - vérpatak.

S azok voltak még a szerencsések, akik holtan estek össze, akiknek teste élettelen hevert a csatamezőn! Ők megmenekültek a lassú, szörnyű kínhaláltól, mely sebesült és fogoly bajtársaikra várt. Fúriaként kóboroltak a csatamezőn az asszonyok, akik ilyen helyzetben mindig kegyetlenebbnek mutatkoznak a férfiaknál is, zilált hajjal, átkozódva, mint Lukianosz boszorkányai. Kezükben kés villogott, s hahotázva, trágár szitkokat szórva iszonyúbbnál iszonyúbb sebeket, csonkításokat ejtettek a sebesültek testén.

Schipaninak szinte eszét vette a borzadály s a düh e látványra. Sarkon fordult, s kétharmadára fogyatkozott csapatával meg sem állt Salernóig.

Szabadon hagyta az utat Ruffo kardinális előtt.

A kardinális lassan, de biztosan haladt előre, mindig előre, soha hátra. Április hatodikán hajszál híján baleset áldozata lett.

Lova váratlanul, minden előzmény nélkül, felágaskodott, kettőt kaszált mellső lábaival, majd kiadta páráját. A kardinális kitűnő lovas volt; idejében leugrott a ló hátáról, miáltal elkerülte, hogy az estében maga alá temesse.

Ruffo könnyedén napirendre tért az eset fölött. Másik lovat kért, nyeregbe pattant, és folytatta útját.

Aznap érkeztek Cariatiba: a bíboros úr őexcellenciája tiszteletére Cariati püspöke nagy ebédet adott.

Ruffo az asztalnál ült, vezérkara társaságában, amikor az utcáról fülsiketítő lárma hallatszott. „Éljen a király!”, „Éljen szent hitünk!” - bömbölte kint száz meg száz torok. Az utca hirtelen megtelt fegyveresekkel. A kardinális kilépett az erkélyre, s döbbenten hőkölt hátra.

Sok mindent megért ő élete során, de ez a látvány még neki is sok volt.

Az újonnan érkezett, mintegy ezer fegyveres, akiket egy ezredes, több kapitány, hadnagy, alhadnagy vezetett, sárga vagy vörös zubbonyt, sipkát viselt, s mind sántított a fél lábára.

A kardinális rögtön tudta, kikkel van dolga: fegyencekkel. A sárga zubbonyos, könnyű fegyverzetű gyalogosok a hosszabb-rövidebb kényszermunkára ítélt fegyencek, az élen haladó, vörös mezes gránátosok nyilván az életfogytiglan elítéltek.

A kardinális nem értette, honnan kerültek elő a veszedelmes újoncok. Rögtön felhívatta vezetőjüket. Az megjelent. Negyven-negyvenöt esztendős férfi volt, neve Pane di Grano, nyolc-tíz rablógyilkosságért életfogytiglani kényszermunkára ítélték.

Mindezt a fegyenc maga közölte, roppant fesztelenül és magabiztosan.

Minek köszönheti a szerencsét, hogy Pane di Grano és emberei éppen az ő seregéhez kívánnak csatlakozni? - kérdezte erre Ruffo.

Pane di Grano válaszul elmondta a következőket: Stuart lord bevonult Messinába, s mert úgy találta, nem méltó Nagy-Britannia katonáihoz, hogy fegyencekkel lakjanak egy fedél alatt, kilakoltatta a fegyenceket, hajóra rakatta őket, megengedte, hogy megválasszák maguk közül tisztjeiket, majd Pizzónál partra tette az egész díszes társaságot, azzal az utasítással - melyet a felukka kapitánya továbbított -, hogy menjenek csak szépen tovább, s addig meg se álljanak, míg a kardinálist utol nem érik.

S ha utolérték, ajánlják fel neki szolgálataikat.

Ezt cselekedte éppen Pane di Grano, a tőle telhető udvariassággal.

A kardinális még magához sem tért meglepetéséből a különös ajándék felett, mellyel angol szövetségesei megörvendeztették, amikor befutott egy kurír a király levelével. A levél azt közölte a kardinálissal írásban, amit az imént Pane di Grano élőszóval. Annyi különbséggel mégis, hogy a király Danero parancsnokra, állandó bűnbakjára hárította a felelősséget, nehogy kedves szövetségeseit, az angolokat, legyen kénytelen vádolni.

Ferdinánd nem volt éppen szégyellős, de ezúttal az arcába kergette a vért a furcsa ajándék híre, mellyel Stuart lord avagy Danero az ő helytartójának, azazhogy alteregójának kedveskedett. A következő levelet intézte e tárgyban a bíboroshoz. (A levél eredetije birtokunkban van.)

Eminentissime!

Nagy örömömre szolgált e hó 20-i levele, melyben további sikereiről s szent ügyünk nagy előrehaladásáról tudósít. Örömöm zavartalan lenne, ha nem keserítené meg ismételten az a sok ostobaság, amit Danero, jórészt környezete sugallatára, elkövet. Hadd mondom el Önnek egyik baklövését a sok közül.

Stuart tábornok arra kérte Danerót, hogy ürítse ki a citadellát az angol csapatok elszállásolása végett. S mit tesz erre Danero? Ahelyett, hogy utasításomat követve a gaetai partra küldte volna a fegyenceket, átdobja őket Kalábriába, nyilván a célból, hogy az Ön hadműveleteit megzavarja, s a jót, amit Ön művel, e fickók garázdálkodásai által rosszra fordítsa. Mit gondolhatnak rólam derék és hű kalábriai alattvalóim, ha azt kell látniok, hogy a királyság ügyéért hozott annyi áldozatukért cserébe királyuk a nyakukra küld egy csapat gonosztevőt, akik feldúlják birtokaikat, zaklatják családjaikat? Esküszöm, Eminentissime, hogy Danero, a nyomorult, ezúttal kis híján állásával fizetett tettéért; csakis Stuart lord visszatértét várom, s miután vele megbeszéltem a dolgot, igenis kemény kézzel lecsapok Daneróra.

Egy Livornóból befutott angol hadihajóval több levelünk érkezett, s innen tudjuk, hogy a császár szakított végre-valahára a franciákkal. Ennek örülhetünk, bár a császár első lépéseit egyelőre nem koszorúzta siker.

Szerencsére a porosz király is csatlakozik, minden valószínűség szerint, a jó ügy érdekében alakult koalícióhoz.

Isten áldása legyen Eminenciádon, valamint vállalkozásain, erre kéri Őt az Ő méltatlan híve

s az Ön szerető királya
B. Ferdinánd

Az utóiratban tulajdonképpen visszaszívja a király a fegyencekről hangoztatott rossz véleményét, amennyiben lelkesen méltatja vezetőjük érdemeit.

Ui. - Ne vesse meg Eminenciád az Önhöz irányított csapat vezetőjének, bizonyos Pane di Granónak szolgálatait. Danero azt állítja, hogy az illető katona volt, s igen értelmesen, buzgón szolgált a keze alatt a San Germanó-i táborban. Igazi neve Niccolo Gualtieri.

Jó oka volt Ferdinándnak aggódni a kardinálishoz irányított nagytekintetű kompánia miatt. A fickók többsége kalábriai volt, s ezek mindjárt nekifogtak vérbosszút állni, egynémely régi tartozás fejében. Amikor a második ilyen gyilkosságot jelentették a kardinálisnak, ő megállíttatta a hadsereget, lovasokkal és campierókkal közrefogatta az ezer fegyencet, előhozatta a két gyilkost, és mindenki szeme láttára ott a helyszínen főbe lövette.

Az intő példa nem tévesztett hatást. Pane di Grano másnap tiszteletét tette a kardinálisnál, és bejelentette, hogy ha emberei megfelelő zsoldot kapnak, ő a fejével felel értük.

A kardinális jogosnak ítélte Pane di Grano kérelmét. Fejenként és naponként huszonöt grain, azaz egy frank zsoldot szavazott meg a fegyenceknek, sőt visszamenőleg is kifizettette járandóságukat, attól a naptól számítva, melyen tisztjeiket megválasztották. Egyszersmind szavát adta, hogy a hadjárat egész időtartama alatt folyósítani fogja részükre a kialkudott zsoldot.

És mert a vörös, illetve sárga zubbonyok, sipkák nagyon is jellegzetes külsőt kölcsönöztek a különítménynek, a kardinális adót vetett ki Cariati város hazafias lakosaira, hogy abból készíttessen valami kevésbé feltűnő uniformist a fegyenceinek.

Azontúl ott meneteltek az élen, vagyis a legveszélyesebb poszton, s a beavatatlanok, akik nem értesültek e csapattest fura eredetéről, nem győztek csodálkozni, hogy lehet az, hogy minden katonája sántít, ki a jobb, ki a bal lábára.

Mert mind húzták azt a lábukat, melyen a láncot hordták.

Ilyen előhaddal vonult a kardinális Nápoly ellen. Schipani castellucciói veresége folytán végleg szabaddá vált előttük az út.

Mi sem lehetne tanulságosabb, véleményünk szerint, a népek s fejedelmeik számára, mint egybevetni Ruffo kardinális vonulását Garibaldiéval, aki hatvan évvel később ugyanitt vonult Nápoly ellen, s szembeállítani a főpap, tehát az isteni jog képviselőjének tetteit az emberiség, tehát a népjog képviseletében küzdő férfi tetteivel.

Az előbbi Róma bíborköntösét hordta, Isten és a király nevében kelt hadra, s útját fosztogatás, vérontás, gyújtogatás kísérte, nyomában kétségbeesés járt, gyász és halál.

A másik a nép egyszerű zubbonyát, a tengerészek dísztelen sapkáját viselte, de virágszőnyegen lépdelt, örömujjongás, áldás kísérte, s nyomában a szabadság járt s a népek üdve.

Az első szövetségesei a Pane di Granók, Sciarpák, fra Diavolók, Mammonék, Proniók - vagyis fegyencek és útonállók.

A másik fegyvertársai a Tüköryek, de Flotte-ok, Türrök, Bixiók, Telekiek, Sirtorik, Cosenzák - vagyis a hősök.