2
A fegyverszünet

Két nap óta várta már Nápoly a király elutazását; mégis általános döbbenetet keltett. Amíg az angol hajók ott horgonyoztak a közelben, a nápolyiak nem szűntek meg remélni, hogy a király megváltoztatja elhatározását, enged könyörgésüknek, hajlik fogadkozásukra; most mind ott szorongtak a rakparton, addig bámultak a hajók után, míg a legutolsó is bele nem veszett a távol ködébe, majd csüggedten, némán szétoszlottak. Még nem ért véget az alázat korszaka.

Estefelé futótűzként terjedt el Nápoly utcáin egy különös hír. A nápolyiak szavajárását használjuk, mivel tökéletesen fedi gondolatunkat. Ha két ember szembetalálkozott, egyik odaszólt a másiknak: „Tűz van!”, de senki nem tudta, merre, sem azt, hogy mi okozta.

Megint nagy tömeg gyűlt össze a parton. Az öböl közepéről sűrű füstoszlop emelkedett az égre, nyugatról keletnek.

A nápolyi flotta lángolt a vízen, Nelson parancsára s Nizza márki buzgólkodása folytán.

Szép látvány volt, de szerfelett drága mulatság!

Százhúsz ágyúnaszád vált a lángok martalékává.

Mint egyetlen hatalmas máglya égett a százhúsz hajó. Hirtelen tűz csapott fel az öböl más részén is, ott, ahol két sorhajó s három fregatt horgonyzott egymás közelében: előbb csak egy lángnyelv futott egyik hajótól a másikig a tenger felszínén, majd mind az öt hajó lángot fogott; a tűz felkúszott a hajók oldalán, élesen kirajzolva körvonalaikat, végigfutott az árbocokon, vitorlarudakon, a kátrányos alattságon, az árbockosarakon, végezetül az árbocok csúcsára szökkent, s belekapott az ott lengedező hadijelvényekbe. Néhány pillanat múltán kihunyt a csodálatos tűzijáték, a hajók porrá égtek, maradványaikat elnyelte a tenger.

Egyetlen estén tizenöt év keserves munkája, mesés gazdagság ment füstbe, céltalanul, hiába. Ünnepi hangulatban tért haza a nép a kikötőből, mint máskor, a tűzijáték után: csakhogy ez a tűzijáték százhúszmillióba került.

A városra vak és néma éjszaka borult, a vulkán kitörését megelőző csend. Másnap hajnalra zajgó, fenyegető, háborgó tömeg árasztotta el az utcákat.

A legvadabb hírek keringtek. Azt beszélték, hogy a királyné távozása előtt meghagyta Pignatellinek:

- Ha kell, égesse fel Nápolyt. Senkiért, semmiért nem kár, a népet kivéve. Mentse meg a népet, és pusztítson el minden egyebet.

Nagy csődület támadt a falragaszok előtt, amelyeken a következő felhívás volt:

Mihelyt a franciák nápolyi területre merészkednek, szervezzen minden község népfölkelést, s kezdődjön meg a vérontás.

A király nevében         
Pignatelli, teljhatalmú kormányzó

A király távozását követő, tehát a december 23-ról 24-re virradó éjszakán összeültek a város képviselői, hogy Nápoly védelméről tanácskozzanak.

Akkoriban azt nevezték városnak, amit manapság törvényhatóságnak: egy héttagú testületet, melyet a sedilék választottak.

A sedilék jogai nyolc évszázadra nyúltak vissza.

Görög városállam korában Nápolynak ugyanúgy megvoltak a maga portikuszai, mint Athénnak, itt gyűltek egybe a gazdagok, a nemesek és a lovagok a közügyekről tanácskozni.

A portikuszok töltötték be Nápolyban az agora szerepét.

A csarnokokban körben elrendezett székek álltak: a sedilék.

A törvény nem rekesztette ki innen a köznépet s a városi polgárságot, de ők merő alázatból távol maradtak, s átengedték a terepet az arisztokráciának, mely, mint mondottuk, itt vitatta meg az állam ügyeit.

Kezdetben négy sedile volt, annyi, ahány kerülete Nápolynak, majd hat, majd tíz, majd húsz.

S így tovább, egészen huszonkilencig; az idők folyamán azonban többet is összevontak közülük, úgyhogy számuk végeredményben ötre olvadt. Az öt megmaradt sedilét arról a helyről nevezték el, ahol tanácskozásai folytak, úgymint: Capua, Montagna, Nido, Porto és Porta Nuova.

A sedilék oly jelentőségre tettek szert, hogy Anjou Károly elismerte kormányzati jogukat. Számos privilégiumot ruházott rájuk: így a főváros s a királyság képviseletének, a nápolyi városi tanács saját kebelből történő megválasztásának, a város bevételei kezelésének, a polgárjog odaítélésének s bizonyos esetekben a bíráskodásnak a jogát.

Lassacskán kialakult a nápolyi nép és a polgárság. Látva, hogy a közösség ügyeit egyes-egyedül a nemesek, gazdagok, lovagok intézik, a nép s a polgárság saját seggiót vagy sedilét követelt; kívánságuk meghallgatásra is talált. A nép sediléje: így nevezték az újonnan létesített sedilét.

Ugyanazokkal az előjogokkal rendelkezett, mint a másik öt, a nemességet kivéve.

Nápoly városát az időtől fogva egy polgármester és hat tanácsnok igazgatta, a hat sedile küldötte. Annak emlékére, hogy a sedilék száma valaha huszonkilenc volt, huszonkilenc póttaggal egészítették ki a városi tanácsot.

Ez a testület ült tehát össze a király távozása után: a polgármester, a hat tanácsnok s a huszonkilenc póttanácstag, azaz a város. Első teendője az volt, hogy elhatározta: nemzetőrséget állít fel, s tizennégy képviselőt választ saját kebeléből. E tizennégy emberre hárult a feladat: Nápoly biztonságán őrködni, s érdekeit védeni az elkövetkezendő s minden bizonnyal súlyos események során.

Olvasóink szíves elnézését kérjük e hosszúra nyúlt magyarázatért, de úgy hisszük, enélkül érthetetlenné válna mindaz, amit ezután szándékszunk előadni. A homály eloszlatása végett némi fogalmat kell nyújtanunk olvasóinknak Nápoly alkotmányáról, a nápolyiak privilégiumairól s jogairól, másként megkockáztatnók, hogy a királyság s a nép nagy küzdelmét értetlenül szemlélik, mert ha az erőviszonyokat ismernék is, sejtelmük sem lenne a szemben álló felek jogairól.

A király elutazása másnapján, december huszonnegyedikén, mialatt folyt még a tizennégy képviselő megválasztása, felkerekedett a város, azaz a törvényhatóság, hogy tiszteletét tegye Pignatelli hercegnél, a teljhatalmú kormányzónál.

Pignatelli herceg középszerű ember volt, a szó legigazibb értelmében, mélyen alatta maradt hát az események támasztotta követelményeknek, s mint ez már lenni szokott, éppen ezért szörnyen fenn hordta az orrát. A küldöttekkel olyan kurtán-furcsán bánt el, hogy azok már-már azt latolgatták: nincs-e vajon mégis valóságos alapja a királyné állítólagos utasításáról lábra kapott híresztelésnek, nem adta-e ki Mária Karolina csakugyan a végzetes parancsot, melytől a nápolyiak úgy rettegnek.

Eközben megválasztották a tizennégy követet, helyesebben szólva a város tizennégy képviselőjét. A tizennégyek úgy határoztak, hogy kinevezésüket, hivatalba lépésüket demonstrálandó, első aktusként újabb deputációt menesztenek Pignatelli herceghez, az előző küldöttségjárás kudarca ellenére, azzal a megbízatással, hogy a kormányzót győzzék meg a város határozata értelmében felállítandó nemzetőrség szükségességéről.

Pignatelli herceg, ha lehet, még dölyfösebben és durvábban viselkedett, mint előbb: pökhendien közölte a képviselőkkel, hogy semmi közük a város védelméhez, azt egyedül őrá bízták, s ő csakis annak ad róla számot, akit megillet.

Ezúttal is az történt, ami szokott, ha a nép hatalmi szervei megkezdik jog szerinti működésüket. A küldöttek híven beszámoltak a kormányzó orcátlan válaszáról, de ez a legkevésbé sem félemlítette meg a várost. Újabb követség indult a herceghez; az még gorombább hangot ütött meg, mint az előző két alkalommal, ám a követek egyszerűen azt felelték rá:

- Rendben van! Tegyen, amit jónak lát. Mi is azt tesszük, s majd elválik, kihez pártol a nép.

Azzal távoztak.

Nápoly körülbelül ott tartott, ahol Franciaország a labdaházi eskü után, azzal a különbséggel, hogy Nápolyban tisztább helyzet teremtődött a királyi pár távozása folytán.

Nem telt bele két nap, s a város megkapta a kormányzó felhatalmazását a nemzetőrség megalakítására.

De hogyan fogjanak hozzá? Ez nehéz ügy volt, jóval nehezebb, mint Pignatellitől kieszközölni a kezdetben megtagadott felhatalmazást.

A nemzetőrség megalakítása toborzás útján történt, de a toborzás még korántsem hadseregszervezés.

A nemesség megszokta, hogy Nápolyban más nem visel tisztséget, csak ő, tehát magának követelte a szervezés alatt álló nemzetőrség vezetését, illetve csak a legeslegalacsonyabb rangfokozatokat volt hajlandó a polgárságnak átengedni, amiből az nem kért.

Három-négy napi vita után végre létrejött az egyezség: a nemesség s a polgárság fele-fele arányban osztozik a tiszti pozíciókon.

Ezen az alapon elkészült végre a megfelelő tervezet; a nemzetőrség létszáma három nap alatt tizennégyezerre szökött fel.

Ember volt hát elég; már csak fegyvert kellett keríteni. E téren azonban a kormányzó makacs ellenállásába ütköztek.

Nagy harc árán előbb ötszáz, majd még kétszáz puskát csikartak ki tőle.

Akkor felhívással fordultak a hazafiakhoz - a „hazafi” megszólítás eddigre közkeletű lett -, hogy kölcsönözzék ők a nemzetőrségnek fegyvereiket, s elindították az első őrjáratokat. A városban helyreállt - annyira-amennyire - a nyugalom.

Mígnem egyszer arra a döbbenetes hírre virradt Nápoly, hogy előző napon, tehát 1799. január 9-én, Mack tábornok kérésére kéthónapos fegyverszünet jött létre a harcoló felek között; a megállapodást egyfelől Migliano és Geno hercegek írták alá a kormány nevében, másfelől, a republikánus hadsereg részéről, Archambal főbiztos. A szerződés első pontja értelmében Capua francia kézre kerül.

Championnet-t nagy bajból rántotta ki a fegyverszünet. A király felhívása a franciák lemészárlására megtette a magáét. Láttuk, mit művelt a három nagy haramiabanda, Pronio, Mammone és fra Diavolo bandája. Nos, rajtuk kívül még ezer meg ezer paraszt indult hajtóvadászatra a franciák ellen. Ellepték az utakat, benépesítették az erdőket, hegyeket; fák, sziklák, vízmosások rejtekéből lestek a franciákra, s könyörtelenül lemészárolták mindazokat, akik egy óvatlan pillanatban lemaradtak a csapattól, vagy eltávolodtak táborhelyüktől. Ráadásul Naselli tábornoknak Livornóból visszatért s a Damas-hadoszlop maradványaival egyesült csapatai máris elindultak tengeren a Garigliano torkolata felé, hogy a franciák hátába kerüljenek, Mack frontális támadásával egyidőben.

Championnet helyzete rendkívül súlyos volt: kétezer katonáját harmincezer népfölkelő szorongatta, nem szólva Mack Capuában állomásozó tizenötezer főnyi seregéről, Naselli nyolcezer, Damas ötezer emberéről, s végül Rocca Romana és Moliterno önkéntes ezredéről.

Macdonald hadteste kísérletet tett rá, hogy Capuát rajtaütéssel bevegye. Éjnek évadján lopva eljutottak a város alá, s már-már bekerítették a San Giuseppe-erődöt, amikor egy tüzér felriadt a zajra, s a sötétben felé lopakodó alakok láttán sebtében megtöltötte és elsütötte ágyúját. Vaktában lőtt, de riasztotta vele az őrséget.

Egy másik francia egység megpróbált átkelni a Volturnón, a caiazzói gázlónál, de Rocca Romana herceg és önkéntesei útjukat állták. Rocca Romana valóságos csodát művelt az ütközetben.

Championnet erre sietve elrendelte, hogy a hadsereg gyülekezzék Capua előtt. Csak Capua bevétele után szándékozott Nápoly ellen vonulni. A hadsereg végrehajtotta a hadmozdulatot. Ekkor döbbent rá Championnet igazán elszigeteltségükre, s fogta fel egész nagyságában a veszélyt. Éppen azon töprengett, hogyan vághatná ki magát valami olyan erőmutatvánnyal, amilyet a kétségbeesés szokott sugallni, valami látványos fegyverténnyel, ami zavart kelt az ellenség soraiban, amikor hirtelen-váratlan megnyílni látta Capua kapuit, s fehér zászlót lengetve megjelent előtte néhány magas rangú tiszt fegyverszünetet kérni.

Mint már említettük, Migliano hercege és Geno hercege volt a két főtiszt; egyikük sem ismerte Championnet-t.

Az okmány bevezető szövege kimondta, hogy a fegyverszünet célja: a tartós és szilárd béke megkötésének útját egyengetni.

A két nápolyi teljhatalmú megbízott a következő feltételeket javasolta, a kapott utasítás értelmében: Capua átadása s egy demarkációs vonal kijelölése, melyet mindkét hadsereg, a nápolyi s a francia is, mindaddig tartozik tiszteletben tartani, míg kormányuk döntése meg nem érkezik.

Championnet jelen helyzetében ez nemcsak elfogadható ajánlat volt, de egyenesen előnyös. Championnet mégis visszautasította, s kijelentette, hogy hallani sem akar más feltételről, mint a tartományok behódolása és Nápoly feladása.

A megbízottak felhatalmazása idáig nem terjedt ki, visszatértek Capuába. Másnap újra megjelentek, megismételték előző napi javaslatukat, ám ismét visszautasításra találtak.

Két nap múltán harmadszor is megjelent Migliano és Geno hercege - a minden oldalról szorongatott francia hadsereg helyzete e két nap alatt tovább romlott -, s bejelentették, hogy felhatalmazásuk értelmében bármely feltételt elfogadhatnak, Nápoly feladását kivéve.

A francia hadsereg szorongatott helyzetében ez az újabb engedmény olyan különös volt, az ajánlat olyan előnyös, hogy Championnet kelepcét sejtett. Összehívta tábornokait, kikérte véleményüket; egyhangúan a fegyverszünet megkötésére szavaztak.

A fegyverszünetet tehát megkötötték három hónapra, az alábbi feltételekkel:

A nápolyiak átadják Capua fellegvárát, minden felszerelésével egyetemben.

Két és fél millió dukát hadisarcot fizetnek, a háború költségeinek fedezésére, melybe a nápolyi király támadása sodorta a franciákat.

Az összeget két részletben róják le: felét január 15-én, felét ugyanezen hónap 25-én.

Egyidejűleg megvonták a két hadsereg közötti demarkációs vonalat is.

December 10-én írták alá a szerződést, mely a faluról, ahol megkötötték, a sparanisi fegyverszünet nevet nyerte.

A fegyverszünet mindenkit meglepett, a franciákat sem kivéve. El nem tudták gondolni, mi bírhatta rá a nápolyiakat megkötésére.

Mi azonban ismerjük a nápolyiak indokait, melyekre azóta fény derült, s készséggel el is mondjuk.