58
Melyben egy talpig becsületes ember
becstelen dolgot javasol más becsületes embereknek,
s azok nagy ostobán nemet mondanak rá

Egy álló óra hosszat tanácskoztak.

Salvato komor arccal, lehorgasztott fejjel lépett ki Mejean szobájából.

Nekivágott a San Martino-kolostortól az Infrascatához vivő ereszkedőnek, a Studinál bérkocsiba szállt, s a királyi palotához hajtatott, ahol a Direktórium székelt.

Egyenruhája megnyitott előtte minden ajtót, akadálytalanul bejutott a tanácsterembe.

A Direktórium éppen ülésezett: Manthonnet beszámolóját hallgatta a hadi helyzetről.

A helyzet válságos volt, mint említettük.

A kardinális Arianóban táborozott, Nápolytól négy nap távolságra.

Sciarpa Nocerában, két nap távolságra.

Fra Diavolo Sessában s Teanóban, tehát ugyancsak két nap távolságra.

Ellenségek légiója fenekedett a köztársaságra: nápolyiak, szicíliaiak, angolok, rómaiak, toscanaiak, oroszok, portugálok, dalmáciaiak, albánok.

A beszámoló komor volt, a hallgatók arca még komorabb.

Salvato belépett. Minden szem felé fordult. Ő intett Manthonnet-nak - „folytassa csak” -, s állva hallgatta végig a beszámolót.

Amikor Manthonnet befejezte, az elnök Salvatóhoz fordult:

- Újabb hírek, kedves tábornok?

- Nem. Egy javaslattal jöttem.

Mindannyian ismerték a fiatalember páratlan bátorságát, rendíthetetlen hazafiságát. Rögtön szót kapott.

- Azok után, amiket Manthonnet tábornok elmondott, van-e nézetük szerint remény a győzelemre?

- Nagyon kevés.

- Kevés? S ugyan miben reménykednek? Halljuk.

Senki nem szólt.

- Tehát nincs remény - folytatta Salvato -, legföljebb ábrándok.

- S ön lát kiutat, tábornok?

- Igen, ha pontról pontra azt teszik, amit javasolok.

- Halljuk.

- Itt csupa derék, bátor ember ül, nemde? És mind kész életét adni a haza üdvéért?

- Mind, ahányan vagyunk! - kiáltották a Direktórium tagjai, felugorva.

- Nem kétlem - mondta Salvato, szokott nyugalmával. - De a hazáért meghalni vagy a hazát megmenteni - nem ugyanaz. A mi kötelességünk a hont megmenteni. Mert a hont megmenteni annyi, mint a köztársaságot megmenteni, s a köztársaságot megmenteni annyi, mint meggyökereztetni e balsors verte földön az értelmet, haladást, jogot, világosságot, szabadságot. Ferdinánd győzelme mindezt fél évszázadra, ha ugyan nem egy egész évszázadra semmivé tenné.

Néma csendben hallgatták végig Salvato hibátlan és cáfolhatatlan okfejtését.

Ő így folytatta:

- Amikor Macdonaldot visszarendelték Észak-Itáliába, s a francia csapatok kiürítették Nápolyt, ti ujjongtatok örömötökben, s azt kiáltoztátok: „Végre szabadok vagyunk!” Holott ekkor tettétek meg az első lépést vissza a rabság felé, csakhogy mindenkit elvakított a nemzeti gőg, a szűkkeblű hazafiság.

Szégyenpír lepte el a direktóriumi tagok homlokát. Manthonnet felhorkant:

- Mindig az idegenek!

Salvato vállat vont.

- Én törzsökös nápolyi vagyok, Manthonnet, sokkal inkább az, mint ön, hiszen az ön családja alig ötven éve települt át Szavojából Nápolyba, én viszont Moliséből származom, őseim Molise földjén éltek-haltak. Adná Isten, hogy én is ott haljak meg, ahol ők!

- Hallgassatok rá - szólt közbe egy hang -, maga a bölcsesség szól hozzátok ez ifjú szájából.

- Nem tudom, kit tekintenek mások idegennek, ellenben tudom, kit tekintek testvéremnek. Testvérem minden ember, nemzetiségre való tekintet nélkül, aki azt akarja, amit én: a nemzet függetlenségének kivívása által biztosítani fiai méltóságát. Legyen bár francia, orosz, török vagy tatár, ha fáklyát gyújt a sötétség éjjelében, ha a jelszava: Haladás! Szabadság! - nekem testvérem. És igenis idegenek a szememben tulajdon honfitársaim, a nápolyiak is, ha Ruffo lobogója alá állnak, Ferdinánd uralmáért harcolnak, s ismét nyakunkra akarják ültetni zsarnokainkat, a féleszű királyt és züllött élete párját.

- Folytasd, Salvato, beszélj! - buzdította az iménti hang.

- Nos, a szemetekbe mondom: meghalni tudtok az eszméért, győzni nem.

A gyülekezeten izgalom vett erőt. Manthonnet hirtelen szembefordult Salvatóval.

- Meghalni tudtok az eszméért - ismételte Salvato -, de győzni nem. Bizonyság rá, hogy Bassetti vereséget szenvedett, Schipani úgyszintén, sőt mi több, ön is vereséget szenvedett, Manthonnet.

Manthonnet lehorgasztotta a fejét.

- A franciák ellenben nemcsak meghalni tudnak, győzni is. Crotonéban harmincketten voltak; a harminckettőből tizenöt elesett, tizenegy megsebesült. Civita Castellanánál kilencezren voltak negyvenezer ellenében, és mégis győztek. Mert, mint mondottam, a franciák nemcsak meghalni tudnak, de győzni is.

Pisszenés sem hallatszott.

- A franciák nélkül odaveszünk mind egy szálig. Dicső halál lesz, fényes halál, mint Brutusé és Cassiusé Philippinél, de kétségbeesetten halunk majd meg, ajkunkon istenkáromlással vagy a szörnyű kiáltással: „Üres szó vagy, erény!” S ami a legszörnyűbb: velünk pusztul a köztársaság. A franciák segítségével ellenben győzni fogunk, s a köztársaság megmenekül.

- Egyszóval a franciák bátrabbak nálunk? - berzenkedett Manthonnet.

- Dehogy, dehogy, kedves tábornokom. Nincs ember, aki túltenne bátorság dolgában önön, rajtam vagy Cirillón, aki immár másodszor helyeselt nekem. S ha üt végpercünk, ha halnunk kell, remélem, ezt fényesen be is bizonyítjuk majd: úgy halunk meg, hogy soha senki szebben. De Kościuszko is bátor volt, s mégis azzal a borzasztó szóval esett el, hogy Finis Poloniae! - amit Lengyelország háromszori felosztása követett. Mi is egytől egyig történelmi jelentőségű szavakat mondanánk halálunk pillanatában, kétségkívül, s ön mondaná a legszebbet, Manthonnet, de ismétlem, jobb nem elbukni. Ha másért nem, hát azért, hogy fiainknak ne kelljen elölről kezdeniök a harcot.

- De hát honnan vegyük tulajdonképpen azokat a franciákat? - szólt közbe Cirillo.

- A Sant’Elmo-erődből jövök; most váltam el Mejean ezredestől - felelte Salvato.

- Ismeri azt az embert? - kérdezte Manthonnet.

- Igen. Aljas fráter - válaszolta Salvato, változatlan nyugalommal. - Ezért vezetett eredményre tárgyalásunk. Eladott nekem ezer francia katonát.

- Összesen ötszázötven embere van! - horkant fel Manthonnet.

- Az isten szerelmére, kedves Manthonnet, ne szakítson folyton félbe. Ha időt vehetnék pénzen, mint katonát, örömest vennék azt is. Mejean ezer embert adott el nekem.

- Tíz-tizenötezer embert így, megverten is, ki tudunk állítani - vetette közbe Manthonnet. - Komolyan állítja, hogy ezer francia katonával többre megy, mint tizenötezer nápolyival?

- Nem azt mondtam, hogy ezer franciával többre megyek, mint tizenötezer nápolyival, de igenis állítom, hogy tizenötezer nápolyival és ezer francia katonával vállalkozhatunk arra, amire harmincezer nápolyival sem.

- Ön rágalmaz bennünket, Salvato.

- Isten ments! De a tények - tények. Higgyék meg: ha Macknak csak ezer kipróbált, fegyelmezett, győzelemhez szokott katonája lett volna, mindössze ezer veteránja Eugen herceg vagy Szuvorov seregéből, nem szenvedtünk volna ilyen megalázó vereséget! Mert fél szívvel a nápolyiak oldalán álltam én is e csatában, bár ellenük harcoltam, s üldözésükre keltem, amikor megfutottak. Ezer francia, az egy négyszög, merő vasból, kedves Manthonnet, ezer francia: valóságos erőd, melyről visszapattan a tüzérség s a lovasság minden támadása; ezer francia - sorompó, melyen az ellenség nem tör át, bástyafal, melynek oltalmában a bátor, de fegyelmezetlen, újonc katona magára talál, helyére lel. Adjon a kezem alá tizenkétezer nápolyi katonát, az ezer francia mellé, s akármi legyek, ha egy héten belül ide nem hozom Ruffo bíborost, gúzsba kötve.

- És más nem is lehetne a parancsnoka a tizenkétezer nápolyi és ezer francia katonának, mint ön, Salvato?

- Vigyázzon, Manthonnet! Az irigység nemtelen érzés, ne tűrje, hogy a lelkébe férkőzzék!

Manthonnet nem állta a fiatalember nyugodt tekintetét. Lesütötte a szemét, majd felkelt helyéről, s kezet nyújtott Salvatónak.

- Bocsásson meg, kedves Salvato. Vereségem szégyenét nem hevertem még ki. Ha csakugyan kineveznők a sereg főparancsnokává, elfogadna alvezérének?

- Folytassa, Salvato - avatkozott közbe Cirillo.

- Valóban, csakis én lehetnék a parancsnok, s megmondom, miért: mert a győzelemnek feltétele, hogy legfőbb támasza s talpköve, az ezer francia, engem lásson a sereg élén, engem, akiről tudják, hogy Championnet tábornok szárnysegéde, s mi több: barátja voltam. Ha hírre, rangra vágynék, nem kértem volna szabadságot Macdonaldtól, hanem elvonultam volna a sereggel Észak-Itáliába, az igazi nagy ütközetek színterére, ahol három-négy év alatt bárkiből Desaix, Kléber, Bonaparte vagy Murat válhat, ahelyett, hogy egy félvad kalábriai banda vezéreként dicstelen hulljak el parasztok kezétől, akiket egy pap vezet.

- És mit kér a Sant’Elmo-erőd parancsnoka a francia katonákért? - kérdezte a Direktórium elnöke.

- Nevetségesen keveset, ahhoz képest, amit érnek. Igaz, a vérdíjat nem ők kapják, hanem Mejean. Ötszázezer frankot.

- Ötszázezer frankot? - hüledezett az elnök. - Honnan vegyük?

- Várjunk csak! - mondta Salvato, rendíthetetlen nyugalommal. - Nem ötszázezer frankra lesz szükségünk, hanem egymillióra.

- Annál rosszabb. Honnan vegyünk egymilliót, amikor legföljebb tízezer dukát van a kincstárban?

- Kijelölök név szerint tíz gazdag polgárt, adják őket kényre-kegyre a hatalmamba, s holnapra előteremtem a milliót. Ők maguk fogják idehozni.

- Salvato polgártárs - hördült fel a Direktórium elnöke -, olyasmire akar bennünket rávenni, amiért mi megvetésünkkel sújtjuk ellenségeinket.

- Salvato! - mormolta feddőn Cirillo.

- Türelem - felelte az. - Ismételten kértem a jelenlevőket, hogy hallgassanak végig, s lám, minduntalan félbeszakítanak!

- Nagyon igaz. Szánjuk-bánjuk - szólt Cirillo, s bocsánatkérően biccentett. - Beszéljen.

- Köztudomású, hogy Molise tartományban kiterjedt birtokaim, tanyáim, házaim vannak. Ingatlan vagyonom összértéke hozzávetőleg kétmillió. Én egész vagyonomat a nemzetnek adományozom. Ha Nápolyt megmentettük, ha Ruffót elfogtuk vagy megfutamítottuk, a nemzet elárverezteti majd javaimat, és visszafizeti a kölcsönt a tíz polgárnak, aki azt nekem, illetőleg a nemzetnek előlegezte.

A direktorok csodálattal tekintettek Salvatóra. Manthonnet átölelte.

- Az imént még arra kértelek, végy be alvezérednek, most csak arra: végy be seregedbe közkatonának! - kiáltotta.

- De ki vigyáz Nápoly rendjére s biztonságára, mialatt te a tizenötezer nápolyi és ezer francia katonáddal Ruffo ellen vonulsz? - kérdezte a Direktórium elnöke.

- Ez az egyetlen bökkenő! - felelte Salvato. - Nagy áldozat, szörnyű felelősség, de vállalnunk kell. Nincs más hátra: a hazafiak az erődökben keresnek menedéket, s körömszakadtáig védik a várakat s önmagukat.

- Hát a város! A város! - kiáltották a direktorok.

- A várost nyolc-tíz napra át kell engednünk a csőcseléknek.

- Az nyolc-tíz napi gyújtogatás, fosztogatás, vérontás! - döbbent meg az elnök.

- Majd visszatérünk győztesen, és a bűnösök lakolni fognak.

- Mit ér, ha meglakolnak? Fölépül-e attól egyetlen leégett ház, visszanyeri-e bárki semmivé lett vagyonát, új életre támadnak-é a halottak?

- Húsz év múltán híre-pora sem lesz a húsz leégett háznak, húsz semmivé lett vagyonnak, húsz áldozatnak. Mit számít mindez, ha győz a köztársaság! Mert ha elbukik, nem húsz, de száz meg száz ember bánja, nem hússzor: ezerszer sújt le Nápolyra az önkény, a balsors, a halál.

A direktorok összenéztek.

- Vonulj át a szomszéd szobába - fordult az elnök Salvatóhoz. - Szavazásra bocsátom a javaslatot.

- Én mellette vagyok, Salvato! - kiáltotta Cirillo.

- S én maradok, hogy tőlem telhetően kedvezően befolyásoljam a tanácskozás kimenetelét - szólt Manthonnet.

- Direktor polgártársak, gondoljatok Saint-Just mondására: „Ha a forradalom nem ás mélyre, tulajdon sírját ássa!” - szólt vissza mentében Salvato.

Kilépett az ajtón, s a szomszédos szobában várta a döntést, ahogy az elnök meghagyta neki.

Tíz perc múltán nyílt a tanácsterem ajtaja. Manthonnet kisietett, karon ragadta Salvatót.

- Gyere - mondta, s megindult vele a kijárat felé.

- Hová? - kérdezte Salvato.

- Meghalni.

Salvato javaslatát a direktorok négy az egy ellenében elutasították.

Az egyetlen igen szavazatot Cirillo adta le.