51
A Testvériség ünnepe

„A franciák távozásának hírére olyan örömmámor fogta el a nápolyi hazafiakat, hogy azt szó le nem írhatja,” - mondta az Emlékirat, adalékul a legutóbbi nápolyi forradalmak történetéhez című mű szerzője. - Egymás nyakába borultak, kölcsönösen kezet ráztak, s egyre csak azt hajtogatták, hogy e perctől fogva igazán, teljesen szabadok. S e kijelentés az önkívületig fokozta rajongó hazaszeretetüket.”

S csakugyan: 1792 és 1793 őrült szenvedélyei támadtak mintegy új életre Nápolyban, szerencsére nem a vérengző szenvedélyek, hanem csupán a túlzásig vitt hazafiság, mely a magasztost a nevetségessel elegyíti. Azok a honpolgárok, akik szerencsétlenségükre a Ferdinánd nevet viselték - márpedig a talpnyalás igen elterjedtté tette e nevet -, vagy bármely más királyét, azon kéréssel fordultak a republikánus kormányhoz, engedélyezze törvényileg nevük megváltoztatását, nehogy szégyenszemre a zsarnokkal kelljen rajta osztozniok.^[11] Százával jelentek meg a Ferdinánd, Karolina és az udvar titkos szerelmi kalandjait leleplező gúnyiratok. Hol a Sebeto, a Maddalena-hídnál a tengerbe torkolló kis nápolyi folyócska szólalt meg a nép nevében, mint valaha a Szkamandrosz, hol egy falragasz kiáltotta világgá, a Carmine-templom faláról: „Esci fuori, Lazzaro!” („Gyere ki, Lázár!”) Lazzaro itt természetesen lazzarone jelentésben állt, s a lazzarone Masaniello értelemben. Eleonora Pimentel a Parthenopéi Monitor-ban magasra szította a hazafiság lángját, s Ruffót közönséges haramiavezérnek, gyilkosnak festette. Ilyennek látja a kardinálist máig az utókor, e lánglelkű asszony hatására.

Az asszonyok felbuzdultak Eleonora példáján, s merő hazafias érzületből a patriótákat tüntették ki vonzalmukkal, elutasították az arisztokratákat. Többen felcsaptak szónoknak: palotájuk erkélyéről hirdették az igét a népnek, megmagyarázták neki jogait s kötelességeit. Michelangelo Ciccone, Cirillo barátja, eközben lankadatlanul folytatta az Evangélium, e nagy demokratikus mű lefordítását nápolyi népnyelvre; a keresztény hitelveket rendre a szabadság kívánalmaihoz alkalmazta. Mialatt a papság egy része körömszakadtáig küzdött a forradalmi eszmék befolyása ellen a templom s a gyóntatószék fedezékéből, s az asszonyokat fenyegetéssel, a férfiakat hitegetéssel igyekezett visszariasztani, egy bolognai ferences rendi szerzetes, Benoni atya, egyenesen a Palota tér közepén, a szabadságfa tövében állította fel szószékét, pontosan ott, ahol Ferdinánd Paolai Szent Ferencnek szándékozott fogadalmi templomot emelni, mihelyt a Gondviselés visszasegíti trónjára. Benoni atya, jobbjában a feszülettel, arról prédikált, hogyan forgatták ki Jézus népekre s fejedelmekre egyaránt érvényes, igaz tanításait a királyok évszázadokon át a maguk hasznára, s hogyan tűrték e visszaélést alvó oroszlánként a népek. De most felébredt végre álmaiból az oroszlán, rettentő hangját, körmét próbálgatja, Benoni atya pedig buzgón fejtegette az egyik ilyen oroszlánná lett népnek a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas elvét, aminek Nápoly akkortájt hírét sem hallotta. (Mindmáig nem sokat tud róla.)

Capece Zurlo hercegérsek a hazafias papok pártjára állt - félelmében vagy tán meggyőződését követve. Elrendelte, hogy az ima szövegében a Domine salvum fac regem kitételt a Domine salvum fac respublicam helyettesítse. Sőt, ennél is tovább ment: egy enciklikájában kihirdette, hogy azok, akik bármi módon az új kormányzat vesztére törnek, nem nyerhetnek feloldozást bűneik alól, hacsak nem in extremis, vagyis a halálos ágyon.

E tilalmat azokra is kiterjesztette, akik elmulasztanák feljelenteni azon összeesküvőket, összeesküvéseket, illetve bejelenteni azokat a titkos fegyverraktárakat, amelyekről tudomást szereznek.

S végezetül: a színházak kizárólag olyan drámákat, tragédiákat játszottak, melyeknek hőse Brutus volt, Timoleón, Harmodiosz, Cassius vagy Cato.

Egy ilyen színházi előadás végén, május 1-én értesült Nápoly Altamura elestéről s felégettetéséről. A főszerepet játszó színész jelentette be a gyászhírt a közönségnek, s elmondta azt is, milyen szörnyű sorsra jutott a republikánus város. Kimondhatatlan iszonyat járta át a nézők lelkét. Mintegy áramütésre egyszerre pattantak fel, s egy emberként kiáltották: „Halál a zsarnokokra! Éljen a szabadság!”

S bár senki nem adott rá jelt, feldübörgött, mint az égzengés, a nápolyi Marseillaise, Vincenzo Monti Szabadsághimnusz-a, amelyet a Parthenopéi Monitor megjelenése előtti estén Eleonora Pimentel olvasott fel a Fusco hercegnő palotájában egybegyűlt társaságnak.

Az illúziók fátyla fellebbent, a veszedelem megmutatta rémítő arculatát. Nem volt többé helye az üres fecsegésnek, ütött a cselekvés órája.

Salvato adott erre is elsőnek példát. Mihelyt visszanyerte mozgási szabadságát, elutazott - apja felhatalmazásával a zsebében - Molisébe, s részben intézői révén, részben közvetlenül a birtok bérlőitől mintegy kétszázezer frankot gyűjtött össze egy kalábriai önkéntes csapat felszerelésének céljaira. A csapat felvette a kalábriai légió nevet. Minden tagja lelkes híve volt a szabadságnak, személyes ellensége Ruffo kardinálisnak, s mindnek akadt egy-két halottja is, akiért a sanfedistákon vagy vezérükön vérbosszút készült állni.

Szörnyű fogadalmat tettek, s ezt a jelmondatot írták fel zászlójukra:

BOSSZÚT! GYŐZELEM VAGY HALÁL!

Rocca Romana herceg is előbújt az Óriás lejtőjén berendezett háreméből, s engedélyt kért és kapott egy lovasezred felállítására, Salvato példáján felbuzdulva, mint akkoriban hitték.

Schipani újjászervezte tönkrevert, szétzüllött hadtestét, s kétfelé osztotta.

Az egyik légió parancsnokává kinevezte a kalábriai Spanót, aki sok évig szolgált altiszti rangban a hadseregben, s ő állt a másik légió élére.

Abrial lelkiismeretesen ellátta a Direktórium által ráruházott feladatot.

Huszonöt polgárra bízta a törvényhozó hatalmat, ötre a végrehajtó hatalmat, négyre a minisztériumokat.

Ő maga szemelte ki azokat, akiknek a kezére adta a háromféle hatalmat.

Köztük Domenico Cirillót, egyik legrégibb ismerősünket.

Félelmetes megtiszteltetés! A legtöbbjének életébe került.

Amikor Cirillónak jelentették, hogy a francia megbízott választása rá esett, azt mondta:

- Nagy a veszély, de nagyobb a megtiszteltetés. Készséggel a köztársaság szolgálatába állítom szerény tehetségemet, erőmet, egész életemet.

Manthonnet éjt nappallá téve a hadsereg újjászervezésén dolgozott. Pár nap múltán csakugyan bevetésre készen állt egy új hadsereg a kardinális ellen, aki - mondhatni - percről percre közeledett.

De a nagylelkű hadügyminiszter előbb még meg akarta nyugtatni s fellelkesíteni Nápolyt egy nagyszabású, látványos ünnepséggel.

Meghirdette a Testvériség ünnepét.

A kijelölt napon harangszó, ágyúdörgés és dobpergés ébresztette a nápolyiakat, mint legboldogabb ünnepeiken.

A gyalogos nemzetőrök a Toledo utcán álltak sorfalat, a lovasított nemzetőrök a Palota téren sorakoztak fel hadirendben, a sorkatonaság a largo Castellón.

Mellesleg megjegyezve nincs a világon még egy főváros, melynek olyan kitűnően szervezett nemzetőrsége lenne, mint Nápoly.

A szabadságfa körül tágas térséget hagytak, a fától tíz lépésre hatalmas máglyát raktak.

Gyönyörű májusi nap volt. Minden ablakban ott lengett a Nápolyi Köztársaság lobogója; a nők ott szorongtak az ablakokban, s kendőt lengetve éljenezték a köztársaságot. Tizenegy óra tájban népes menet tűnt fel a Toledo utca végén.

Legelöl az Abrial által kinevezett új kormány tagjai haladtak, élükön Manthonnet tábornokkal.

Mögöttük a tüzérség vonult, majd három Bourbon-zászló - egyet az angoloktól, kettőt a sanfedistáktól zsákmányoltak -, aztán a királynak s a királynénak öt-hatszáz, innen-onnan összeszedett s elégetésre szánt arcképe, s végül, párosával összebilincselve, a castellammarei foglyok.

Nyomukban bosszúszomjas, gyűlölettől fűtött, üvöltöző tömeg. „Halál a sanfedistákra! Halál a royalistákra!” - kiáltozták, mert el sem tudták képzelni, hogy a foglyokat más célból hozták volna elő, mint hogy felkoncolják őket.

Szegény hadifoglyok maguk is ezt hitték, s a legtöbben lehorgasztott fejjel, sírva mentek sorsuk elébe, bár akadt egy-egy, aki büszkén felszegett fejjel dacolt leendő hóhéraival.

Manthonnet szózatot intézett a hadsereghez. Kötelességeire intette az invázió napjaiban.

A kormány képviselője szózatot intézett a néphez. A magántulajdon és az emberi élet tiszteletére intette.

Majd meggyújtották a máglyát.

A pénzügyminiszter odalépett, s egy halom bankjegyet szórt a lángok közé. Összesen hatmillió frank értékű bankjegy égett el, ennyit takarított meg a kormány, az általános nyomor ellenére, az elmúlt két hónap alatt.

A bankjegyek után a királyi arcképek következtek.

Harsány éljenzés közepette elégtek azok is.

Ám amikor a zászlókat vetették volna a tűzre, a tömeg rárontott a zászlóvivőkre, elragadta a zászlókat, sárba taposta, s apró cafatokra tépdeste. A katonák szuronyuk hegyére tűzték az apró foszlányokat.

Hátra voltak még a foglyok.

Odavezették őket a máglya közvetlen közelébe, a szabadságfa köré, szuronyt szegeztek rájuk, s amikor mind azt hitte: ütött utolsó órája, s a nép is javában fente már rájuk kését, körmét, Manthonnet elkiáltotta magát:

- Le a bilincsekkel!

S akkor előléptek a város legjelesebb hölgyei, Pepoli hercegné, Cassano hercegné, Fusco hercegnő, Eleonora Pimentel, s a sokaság éljenzése, üdvrivalgása, elképedése, könnyei közepette leoldozták a bilincset a halál torkából megmenekült háromszáz fogolyról. „Kegyelem!” - kiáltozták azok, és „Éljen a köztársaság!” - dörgött huszadszor, századszor a tömeg rivalgása.

S most újabb hölgycsoport hatolt a foglyok közé, kezükben poharak és palackok. A foglyok a szabadságfára köszöntötték szabaddá lett kezükkel a poharat, majd fenékig ürítették, azok üdvére, jólétére, akik nemcsak győzni tudtak, hanem, ami ennél sokkal nehezebb: megbocsátani is.

Ezt nevezték úgy: a Testvériség ünnepe.

Este fényesen kivilágították Nápolyt.

Fájdalom, ez volt Nápoly utolsó ünnepe. Másnap harcba indult a hadsereg, s attól fogva gyásznap lett minden nap.

A nagy ünnep utolsó óráit szomorú esemény árnyékolta be.

Délután öt órakor jött híre Rocca Romana árulásának. Mint tudjuk, a herceg engedélyt kért és kapott egy lovasregiment felállítására. Ennek megtörténte után ezredestül átállt a lázadók oldalára.

Egy órával később megjelent a largo Castellón - ott, ahol a foglyok nemrég visszanyerték szabadságukat, s ittak a köztársaság üdvére - Nicolino Caracciolo, Rocca Romana fivére, lehorgasztott fejjel, szégyenpírban égő homlokkal.

Elfúló hangon jelentette a nápolyi Direktóriumnak, hogy mivel bátyja bűne az égre kiált, ő, az ártatlan, jött helyette vezekelni, mint ez az ókorban szokás volt. Hol, melyik börtönben jelentkezzék tehát - kérdezte -, hogy ott elszenvedje a büntetést, melyet a haditörvényszék jónak lát rá kiszabni? Mert csak így moshatja le a család nevéről az esküszegő fivér ejtette szégyenfoltot. De ha a köztársaság a történtek ellenére megbízna benne, ő igenis megmutatná, hogy ő a köztársaság édesfia, nem pedig Rocca Romana testvére, mert ezennel kötelezi magát egy újabb lovasezred felállítására, hogy azzal tulajdon bátyja ellen vonuljon.

Az ifjú hazafi szavait általános tetszés fogadta. Lelkesen megszavazták az engedélyt, s a Direktórium ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy Rocca Romana bűne egyéni bűn, nem érheti miatta gáncs a család más tagjait.

Nicolino Caracciolo csakugyan kiállított saját pénzén egy huszárezredet, s mint vitéz és hű hazafi részt vett a köztársaság végküzdelmeiben.