70
A küldönc

Luisa San Felice és Salvato a Castelnuovo-erőd bástyatornyából figyelte, kart karba öltve, mi megy végbe a pálmás házban s Fusco hercegnő otthonában.

Luisa nem tudta, kik a támadók, s mi a céljuk. Annak idején megpróbálta a hercegnőt rábeszélni, költözzön vele a Castelnuovo-erődbe, de a hercegnő, mint tudjuk, elhárította a hívást, mondván, hogy inkább otthon marad, s ott várja ki a végét; veszély esetén van hová menekülnie.

Ami a veszélyt illeti, az máris itt volt, a Mergellinán folyó kavarodásból ítélve, de Luisa remélte, hogy a hercegnőnek sikerült idejében elmenekülnie.

Hirtelen lövések hangzottak föl, s ő holtra vált rémületében. Nem sejthette, hogy a lövöldözés csupán egy papagájnak szól.

E pillanatban megérintette valaki Salvato vállát. Salvato megfordult, s nagyot kiáltott örömében: egy férfi állt mögötte, a hegyvidéki parasztok öltözetében: a hazafi, akit apjához küldött.

- Megtaláltad? - kérdezte mohón Salvato.

- Meg, excellenciás uram - felelte a küldönc.

- Mit mondtál neki?

- Semmit. Átadtam a levelet.

- Hát ő? Mit mondott?

- Semmit. Három szemet küld olvasójáról.

- Jól van. Mit tehetek az érdekedben?

- Adjon alkalmat rá, hogy a köztársaságot szolgáljam, s ha üt a vég, hogy érte haljak.

- Hogy hívnak?

- Nevem köznapi név, nem mondana önnek semmit. Igazság szerint még csak nápolyi sem vagyok, bár tíz éve élek immár az Abruzzókban. Amaz ismeretlen városnak vagyok honpolgára, mely egykor az emberiség fővárosa lesz.

Salvato csodálattal nézte.

- Akarsz velünk maradni? - kérdezte.

- Ez legfőbb óhajom s kötelességem - felelte a küldönc.

Salvato némán kezet nyújtott neki. Megértette, hogy ilyen embernek nem kínálhat más jutalmat.

A küldönc távozott, Salvato visszatért Luisa mellé.

- Jó hírt kaptál, Salvato, szerelmem, ragyog az arcod - mondta Luisa.

- Úgy van, ez az ember csakugyan örömhírt hozott.

- Miféle ember?

- Látod ezt? Három szem egy olvasófüzérről.

- Látom, de nem értem.

- E perctől fogva mindketten egy hű szív s erős akarat oltalma alatt állunk, s akármi ér, benne bízvást remélhetünk.

- Honnan e talizmán? Ki az, akiben ennyire bízol?

- Az küldte, aki úgy szeret engem, mint én téged: apám.

És Salvato, aki, mint emlékszünk, egy ízben hosszan beszélt már anyjáról Luisának, most elmondta születése hátborzongató történetét, szóról szóra úgy, ahogy a hat összeesküvőnek aznap éjjel, amikor Johanna királyné palotájában találkoztak.

Éppen befejezte az elbeszélést, amikor a Sea-Horse nevű angol fregatt manővere felkeltette figyelmét. E hajó parancsnoka Ball kapitány volt, mint említettük. A fregatt előbb még a katonai kikötővel szemközt horgonyzott, most megmozdult, s egy nagy félkört futott be a tengeren. Elhaladt a Castelnuovo- s a Tojáserőd előtt, majd a Mergellinának tartott, ahol a Vomerón át odaérkezett bosszúszomjas lazzaronék javában dúlták-fosztogatták a pálmás házat és Fusco hercegnő lakását.

Salvato messzelátón figyelte az angolokat. Úgy látta, négy nagy kaliberű ágyút tettek partra s állítottak fel egy magaslati ponton.

Két órával később heves ágyúzás hallatszott a Chiaia túlsó végéről, s a Tojáserőd falába golyók fúródtak.

A kardinális is megtudta, hogy a lazzaronék eljutottak a Vomerón át a Mergellinára, és erősítést küldött nekik: orosz és albán egységeket, továbbá Ball kapitány révén ágyúkat, melyeket az Infrascatán s a Vomerón át juttattak el rendeltetési helyükre.

Ezek az ágyúk lőtték most a Tojáserődöt.

A sanfedisták újabb hadállást építettek ki, s ezzel végleg bezárult a gyűrű a patrióták körül. Előrelátható volt, hogy a szinte hozzáférhetetlen üteg hamarosan súlyosan megrongálja a Tojáserőd falait.

Az ötödik vagy hatodik lövés után egy bárka vált el a kolosszus oldalától. Úgy tetszett, kötél fűzi a parthoz.

A bárkában egy hazafi közelgett. Megpillantotta Salvatót a Castelnuovo bástyatornyán, s mert látta, hogy magas rangú tiszttel van dolga, egy levelet mutatott fel.

Salvato megparancsolta, hogy nyissák meg a parti kaput.

Tíz perc sem telt bele, s a küldönc ott állt előtte a levéllel.

Salvato átfutotta a levelet, s mert fontosnak találta, visszakísérte Luisát szobájába, maga lesietett a várudvarra, hívatta Massát s a tisztikart, és felolvasta nekik a levelet, mely így hangzott:

Kedves Salvato!

Úgy vettem észre, nem kisebb érdeklődéssel leste a Mergellinán zajló drámát, mint én, csak sokkal kevésbé jó helyről.

A Pizzofalcone onnan nézve némiképp takarja a Chiaia folyót, nem tudom, nem gátolta-e önt abban, hogy a villában zajló eseményeket éppoly tisztán lássa, mint én. Mindenesetre beszámolok róluk.

Az angolok partra tettek négy ágyút: egy szakasz orosz tüzér tűzkész állapotba hozta az üteget, egy albán zászlóalj fedezete alatt.

Hallja, milyen szépen csicseregnek!

Ha csak huszonnégy óra hosszat csattognak még, nem tovább, jöhet egy új Józsua, fél tucat kürttel, s a Tojáserőd falai leomlanak.

Engem ugyan hidegen hagy ez a perspektíva, de a Tojáserődbe menekült asszonyok, gyerekek nem szemlélik hasonló sztoikus nyugalommal a dolgot, ők bizony sírnak, jajveszékelnek, ahányszor az erőd falait egy-egy golyó megremegteti.

Így fest nem éppen rózsás helyzetünk.

Bátorkodom tehát a következőket javasolni, e helyzet felszámolása céljából.

Ha az Úristen unatkozik, kinyitja az ég ablakát, s lenéz Nápolyra - tartják a lazzaronék.

Fogadni mernék, hogy az Úristen unatkozik, s unaloműzésből lenéz ma este ránk az ég egyik ablakából.

Iparkodjunk őt amúgy istenigazában elszórakoztatni, örvendeztessük meg oly látvánnyal, mely feltevésem szerint a legeslegkedvesebb szívének, nevezetesen azzal, amint egy csapat tisztességes ember ellazsnakol egy csürhét.

Mit szól hozzá?

Kétszáz huszárom itt van velem, s mind a kétszáz arról panaszkodik, hogy karja-lába elgémberedik a sok semmittevésben. Kinek-kinek megvan a maga karabélya, hozzá vagy egy tucat golyó, s égünk a vágytól, hogy mielőbb használatba vegyük ezt is, azt is.

Továbbítsa, kérem, javaslatomat Manthonnet-hoz, a San Martino-kolostorbeli hazafiakhoz. Ha egyetértenek, lőjenek fel egy rakétát; ez esetben pontban éjfélkor találkozunk a Vittoria téren, énekesmisézni.

S majd teszünk róla, hogy a mise méltó legyen a kardinálishoz.

Hű barátja

Nicolino

A levél utolsó sorainál kitört a taps.

A Castelnuovo parancsnoka maga akart a különítmény élére állni, maga akarta az éjjeli kiruccanást vezetni.

De Salvato figyelmeztette: a kötelesség s a közérdek egyaránt azt parancsolja, hogy itt maradjon őrhelyén, az erődben, s tárt kapukkal várja a menedéket kérő sebesült hazafiakat.

Massa meghajolt Salvato érvei előtt. A különítmény parancsnoka ezek után nem lehetett más, mint Salvato.

- Egy bátor ember kéne, Manthonnet-nak megvinni a levél másolatát - mondta az ifjú brigadéros.

- Vállalom - szólt egy hang.

S egy férfi furakodott át a tömegen; a genovai hazafi, aki Salvato levelét eljuttatta apjához.

- Szó sem lehet róla! - tiltakozott Salvato.

- De miért?

- Alig két órája érkezett ide, holtfáradt lehet.

- A két órából egyet átaludtam. Kipihentem magam.

Salvato nem tiltakozott tovább. Tudta, hogy a küldönc rendkívül bátor és értelmes ember. Lemásoltatta Nicolino levelét, s a másolatot átnyújtotta a genovainak, azzal az utasítással, hogy csakis magának Manthonnet-nak adhatja át.

A küldönc eltette a levelet, s útnak indult.

Végigment a vico della strada Nuován, a strada Monte di Dión, a strada Ponte Chiaián s a rampa del Petrigón eljutott a kolostorba.

A hazafiakat nagy izgalomban találta a Chiaia folyó irányából felhangzó ágyúzás miatt. Mihelyt megtudták, hogy a küszöbönálló vállalkozás célja az ott működő ágyúk elfoglalása, egyhangúlag úgy határoztak, hogy Manthonnet-val az élen részt vesznek benne, kétszáz emberüket küldik Salvato kétszáz kalábriai katonájának és Nicolino kétszáz huszárjának a segítségére.

Éppen végeztek a levél felolvasásával, amikor puskaropogás hallatszott a Giardini felől. Manthonnet elrendelte, hogy egy különítmény siessen rögtön a megtámadott republikánus őrség segítségére. De nem jutottak messzire, éppen csak a salita di San Nicola di Tolentinóig, mert közben megérkeztek a főhadiszállásra az első menekültek. A vico del Vasto irányából váratlanul rátört egy albán zászlóalj a Giardini kicsiny őrségére - jelentették a menekülők. Ellenállásra nem is gondolhattak, az albánok jóformán elsöpörték őket.

Az ellenség mindenkit felkoncolt, a hírhozók csupán gyors lábuknak köszönhették, hogy sikerült ép bőrrel menekülniök.

A különítmény visszatért a kolostorba.

A Giardini elvesztése súlyos csapás volt, annál is inkább, mert veszélyeztette az éjjeli vállalkozás sikerét. Az albánok elvágták a kolostorbelieket a Tojáserődtől. Áttörhetnének éppen az akadályon erővel, de a csatazaj riasztaná az ellenséget, holott a tervnek fontos eleme a meglepetés.

A Giardinit vissza kell foglalni bármi áron, vélte Manthonnet. De a genovai hazafi - az, aki a levelet hozta, s akiről Salvato úgy nyilatkozott, hogy rendkívül értelmes és bátor ember -, a genovai hazafi kijelentette: kezeskedik róla, hogy este tíz és tizenegy óra között a lazzaronék eltakarodnak a Toledo utcáról, szabad utat nyitva a hazafiaknak. Manthonnet megkérdezte, mi a terve, a genovai azt felelte, hajlandó elárulni, de csakis négyszemközt. A beszélgetés után Manthonnet felderült: úgy látszik, átragadt rá a küldönc bizalma terve sikerében.

Türelmetlenül várták az éjszakát.

Amint az Ave Maria utolsó hangjai elhaltak, egy rakéta szállt föl a levegőégbe a San Martino-kolostorból: izenet Salvatónak és Nicolinónak, hogy álljanak készen éjfélkor.

Este tíz órakor papírt, tollat kért a küldönc, s nekiállt levelet írni. Mindnyájan szívszorongva figyelték: rajta állt vagy bukott az éjjeli vállalkozás sikere, mely - ha Nicolinónak hinni lehet - Istent oly nagyon elszórakoztatja s megörvendezteti.

A küldönc pontot tett a levél végére, ledobta felsőkabátját, helyette mocskos, rongyos mellénybe bújt, háromszín kokárdáját vörös színűre cserélte, a levelet puskája csövébe dugta, s nagy kerülővel, mellékutcákon át elsietett a strada Foriára. A Bourbon Múzeum mellett kikanyarodott a Toledo utcára, mintha a Maddalena-híd irányából jönne, emberfeletti erőfeszítéssel utat tört magának a tömegben, s végül eljutott a főhadiszállásra.

Fra Diavolo és Mammone volt az itteni sanfedista csapat vezére, mint tudjuk.

Mindketten a Stigliani-palota földszintjén székeltek.

Mammone vacsorázott. Szokása szerint egy koponya állt előtte, egy halott vagy haldokló ellenfél teteméről frissen lefűrészelt koponya, melyen itt-ott velődarabkák éktelenkedtek.

Mogorván ült Mammone az asztal mellett s egyedül: senki nem kívánt tigrislakomáiban osztozni.

Fra Diavolo is éppen vacsoráját költötte a szomszéd szobában. Oldalán férfiruhában a szép Francesca, akinek a vőlegényét fra Diavolo megölte, s aki egy héttel később a gyilkos után szökött a hegyekbe.

A küldöncöt fra Diavolo elé vezették.

Katonásan tisztelgett, és jelentette, hogy sürgős levelet hozott fra Diavolónak.

A levelet csakugyan neki címezték, s állítólag a kardinálistól jött.

Ruffo azt parancsolta a levélben a hírhedt bandavezérnek, hogy haladéktalanul keresse őt fel Maddalena-híd menti táborában, annyi emberrel, ahányat csak nélkülözni bírnak. Az éjszaka folyamán nagyobb vállalkozást szándékoznak végrehajtani - írta őeminenciája -, s fra Diavolóra kívánja bízni a vezényletet, mivel őt tudja rá a legalkalmasabbnak.

Mammone vonuljon vissza ma éjjelre a Bourbon Múzeum mögé, és sáncolja el magát, tekintettel arra, hogy csapatának létszáma a felére csökken.

Ruffo saját kezűleg írta alá a parancsot: utóiratban szigorúan meghagyta fra Diavolónak, hogy percnyi késedelem nélkül engedelmeskedjék. Fra Diavolo felkelt az asztaltól; meg akarta tanácskozni a dolgot Mammonéval. A küldönc követte.

Mammone megtöltötte borral a koponyát, mely ivóserlegéül szolgált, azon véresen, hajasan odanyújtotta a küldöncnek, s felszólította, hogy igyék Ruffo kardinális egészségére - tán mert próbára akarta tenni, vagy mert valóban tisztelegni kívánt a kardinális előtt.

A küldönc átvette a koponyát a sorai molnár kezéből. „Éljen Ruffo kardinális!” - kiáltotta, s egyetlen hajtásra kiürítette a bort, az undor legcsekélyebb jele nélkül.

- Rendben van - mondta Mammone -, térj vissza őeminenciájához, s jelentsd, hogy engedelmeskedünk.

A küldönc megtörölte száját inge ujjával, helyrerántotta a puskát, és távozott.

Mammone megcsóválta a fejét.

- Gyanús nekem ez a küldönc - mondta.

- Fura kiejtéssel beszél, annyi szent - szólt fra Diavolo.

- Hívjuk vissza!

Mindketten a kapuhoz rohantak. A küldönc már a vico San Tommaso táján járt, de még nem fordult be a sarkon.

- Hé, barátom! - szólt utána Mammone.

A küldönc megfordult.

- Gyere csak vissza, egy kis beszédünk volna veled - folytatta a molnár.

A küldönc visszatért. Tökéletesen megjátszott közönnyel fellépett az első lépcsőfokra, s azt kérdezte:

- Mit parancsol, excellenciás uram?

- Csak azt, hogy mondd meg, hová való vagy.

- Basilicatai vagyok.

- Hazudsz! - förmedt rá egy matróz, aki véletlenül a közelben ácsorgott. - Genovai vagy, mint én, a kiejtésedről tudom.

Még végig sem mondta, amikor Mammone elővonta öve mellől pisztolyát, és rálőtt a szerencsétlen hazafira. Az holtan rogyott össze.

A golyó épp szíven találta.

- Áruló! Vegyétek le a koponyáját, és töltsétek meg a vérével - parancsolta Mammone embereinek.

- De nagyságos uram, van már egy koponya az asztalán - felelte az egyik ember, akinek sehogy sem fűlt a foga a piszkos munkához.

- Dobd ki a régit, és hozd be nekem az újat. Ezennel fogadom, hogy kétszer nem iszok többé ugyanabból a koponyából.

Így lelte halálát 1799 egyik legbátrabb bajnoka. Emléke maradt csak ránk, neve nem; e sorok írója mindent megtett, hogy nyomára jusson, de hasztalan: örökre elnyelte a feledés homálya.