56
Orosz pénz

Mint mondottuk, Luisa igyekezett boldog lenni.

Fájdalom, nem ment könnyen.

Szerette Salvatót, jobban, mint valaha: a beteljesülés nemhogy csökkentené, rendszerint fokozni szokta a nők szerelmi szenvedélyét, különösen az olyan nőkét, mint Luisa.

Salvato testestül-lelkestül Luisáé volt. Kevés azt mondani: szerette. Vallásos rajongással csüggött rajta.

De szegény Luisa életének egét két felleg árnyékolta be.

Az egyikről gyakorta megfeledkezett Salvato oldalán, Salvato csókjai közepette. Ám mihelyt Salvato magára hagyta, eszébe jutott a férfi, aki félig apja, félig férje volt, s akitől szabályos időközönként gyengéd leveleket kapott, amelyek titkos, csakis az ő számára érzékelhető bánat nyomát viselték; hogy úgy van, inkább a szíve súgta meg neki, semmint az esze.

Luisa hasonlóképpen gyengéd levelekkel viszonozta férje leveleit. Pontosan úgy írt, amint érzett; engedelmes, szerető és tisztelő lánya maradt ő a lovagnak.

De az a másik felleg, a komor gyász fellege örökös árnyékba borította szegény Luisa életét. Az a gondolat gyötörte szüntelen, hogy ő okozta a két Backer letartóztatását, s ha kivégzik őket, ő lesz oka haláluknak is.

Két szerelmesünk meghittebb s állandóbb közelségben élt egyébként, mint valaha. Salvato minden szabad percét Luisa mellett töltötte.

Luisa hallgatott Michelére, s megbocsátotta Giovanninának különös viselkedését. Nálunk ez elképzelhetetlen lenne, de Itáliában bizalmasabb hang járja a cseléd s ura között.

Salvato és Luisa meghitt kapcsolata nem keltett különösebb feltűnést, az emberek egész figyelmét az eseményekkel zsúfolt jelen s a még súlyosabb eseményekkel terhes jövő kötötte le, az apró-cseprő magánügyek eltörpültek a közügy gondja mellett. Itáliában egyébként sem szokás ilyesmin fennakadni; az olaszoknak szavuk sincs a szeretőre, úgy mondják csak: barátnő.

Giovannina fecseghetett reggeltől estig, ha netán azzal akart Luisának ártani, hogy kifecsegte titkait: sokra nem ment vele. A komorna mogorva volt és hallgatag, de azóta mindig tisztelettudóan viselkedett.

Egyedül Michele őrizte meg régi gondtalan kedélyét. Sűrűn be-bekukkantott a házba, szétszórván szelleme röppentyűit. Mióta csakugyan ezredes lett - amit legvakmerőbb álmaiban sem mert remélni -, olykor felrémlett ugyan lelki szemei előtt egy fenyegetően himbálózó hurok képe, de az sem rontotta el a kedvét, ellenkezőleg, ilyenkor nagyot csapott jobb kezével a bal tenyerébe, s vidáman elkurjantotta magát: „Ej, egy életünk, egy halálunk!”, amely kurjantást legfeljebb ketten érthették; ő meg a sátán, aki a kötél másik végét fogta.

Egy szép reggel, amint éppen Assuntától Luisához, vagyis a Marinelláról a Mergellinára tartott, jó délolasz szokás szerint ténferegve, el-elbámészkodva, egy pillanatra megállt a beccaio boltja előtt, csak úgy, különösebb cél nélkül. Vette észre, hogy jöttére a beszélgetők hirtelen másra fordították a szót, s mintha lopva jeleket váltottak volna: „Vigyázat, itt van Michele!”

Michele nem mutatta, hogy bármit észrevett volna, annál sokkal ravaszabb volt; de mert a kíváncsiság majd kifúrta az oldalát, rögtön elhatározta, hogy kifürkészi a többiek titkát. Pár szót váltott a beccaióval, aki mostanában megjátszotta a fanatikus republikánust, és mivel nem sikerült vele zöld ágra vergődnie, onnan egy Cristoforo nevű mészároshoz sietett. Cristoforo már csak azért is a beccaio esküdt ellensége volt, mert ugyanazt a mesterséget űzte, mint ő.

Lévén ráadásul szívvel-lélekkel hazafi, készséggel elárulta Michelének, hogy a Régi Vásártéren reggel óta nagy az izgalom. Mégpedig véleménye szerint azért, mert két ember idegen arany- meg ezüstpénzeket osztogat bizonyos, királypárti érzelmeikről közismert egyéneknek. A két ember egyikében Cristoforo ráismert Ruffo kardinális Coscia nevű volt szakácsára, aki e minőségben jó komája volt a Régi Vásártér árusainak.

- Komám, láttad-e saját szemeddel a pénzt, amit osztogattak? - kérdezte Michele.

- Látni láttam, de nem ismerem.

- Tudnál-e egy-két darabot szerezni?

- Mi sem könnyebb.

- No, ha szerzel, én tudok valakit, aki megmondja, honnan származik ez az újfajta pénz.

Michele a zsebébe nyúlt, előhalászott egy marék mindenféle aprópénzt, s Cristoforo markába nyomta. Cristoforo elloholt.

Tíz perc múltán egy ezüstpénzzel tért vissza. Olyasforma volt, mint a piaszter, csak laposabb. A pénzdarab egyik oldalán egy büszke tartású nő képe látszott - a keble csaknem fedetlen, a fején aprócska korona -, a másik oldalon egy kétfejű sas, egyik karmában az országalma, másikban a kormánypálca.

A pénz peremét idegen betűs felirat szegélyezte.

Michele összeszedte minden tudományát, de hiába, nem sikerült a felirat értelmét kihüvelyezni. Szégyenszemre meg kellett vallania, hogy nem ismeri ezeket a betűket.

Cristoforót megbízta, hogy tartsa nyitva a szemét, s ha valamit megtud, szóljon.

A mészáros kíváncsiságát legalább annyira felcsigázta az ügy, mint Micheléét, nyomban nekiállt hát tudakozódni, mialatt Michele a Toledo utcán s a Chiaia-hídon át a Mergellinára sietett.

Az Angri-palotánál megállt, s megkérdezte, otthon van-e Salvato. Körülbelül egy órával azelőtt távozott hazulról - hangzott a válasz.

Michele ebből könnyen kiszámította, hová ment Salvato. Nyilván a pálmás házba. Fusco hercegnő, Luisa bizalmas barátnője, egyszer s mindenkorra rendelkezésére bocsátotta palotájának azt a szobáját, ahol egykor sebesülten feküdt, s ahol élete legboldogabb s legnehezebb óráit átélte.

Fusco hercegnőhöz szabad bejárása volt a kor minden neves patriótájának. Salvato tehát az ő palotája kapuján lépett be, ha találkozott a hercegnővel, köszönt neki, ha nem, nem, s rögtön bevonult szobájába, mely afféle dolgozószobává vált.

Luisa a nyitott átjáróajtón át surrant be hozzá.

Michelének nem volt oka titkolódzni; ő a San Felice-ház kertkapuján csöngetett be. Giovannina kaput nyitott.

Mióta Michele lelkében felmerült a gyanú, hogy a komorna tejtestvére ellen áskálódik, alig állt vele szóba. Most is csak futólag köszöntötte, s benyitott a lakásba. Amióta ezredes lett, barátunk még otthonosabban mozgott Luisánál, mint régen. Sorra járta a szobákat, s mert egyikben sem találta Luisát, nyílegyenesen oda tartott, ahol fellelni vélte. Kopogott Salvato ajtaján, úgy, ahogy csak ő szokott kopogni. A szerelmespár ráismert a kopogásról, s máris felcsendült Luisa édes hangja:

- Bejöhetsz.

Michele belépett. Luisa és Salvato egymás mellett ült, Luisa feje Salvato vállán, Salvato karja Luisa derekán.

Luisa szeme könnyes volt. Salvato arca örömtől és büszkeségtől sugárzott.

Michele elmosolyodott. Salvato szakasztott úgy ült ott, mint egy ifjú férj, aki most tudta meg, hogy apa lesz.

De akár ez volt az oka Salvato büszkeségének, Luisa könnyeinek, akár más, az okot nyilván titkolni óhajtották, mert Michele láttán Luisa tiltón szája elé kapta az ujját.

Salvato előrehajolt, s kezet nyújtott barátunknak.

- Mi újság? - kérdezte.

- Közelebbit nem tudok, tábornok polgártárs, de nagy az izgalom.

- S ugyan miért?

- Pénzeső hullt, nem tudni, honnan.

- Pénzeső? Odaálltál-e legalább az eresz alá?

- Nem, de a kalapomban felfogtam egy cseppjét. Itt van, la. - S átnyújtotta az ezüstpénzt Salvatónak.

A fiatalember mindössze egy pillantást vetett rá, s azt mondta:

- Ni, egy rubel, II. Katalin képmásával.

Michele ettől nem lett okosabb.

- Egy rubel? - kérdezte. - Mi az?

- Az oroszok piasztere. II. Katalin volt a jelenlegi uralkodó, I. Pál anyja.

- Uralkodó? Hol uralkodik?

- Oroszországban.

- Már meg az oroszok is beleártják magukat? Persze, ígérgették őket korábban is nekünk. Hát megérkeztek?

- Úgy látszik - felelte Salvato.

Felállt, s Luisához fordult:

- Az ügy súlyos, drága Luisám. Mennem kell, azonnal ki kell derítenünk, milyen forrásból s kik által kerültek forgalomba a rubelek.

- Hát menj - bólintott Luisa a szelíd megadás kifejezésével, mely a szerencsétlen Backer-ügy óta szinte állandóan ott honolt arcán.

Azóta olyasféle érzés tartotta hatalmában, hogy ő nem önmagáé többé, hanem a végzet kiszemelt áldozata, mint a görög hitregebéli Iphigeneia, s mert szembeszállni nem bírt a Végzettel, megadta magát neki, mintegy abban a reményben, hogy tán ezzel kiengeszteli.

Salvato felcsatolta kardját, odalépett Luisához szokott derűs, magabízó mosolyával, melynek tovatűntén arca hideg lett s mozdulatlan, mint a márványkő, forrón magához ölelte remegő kedvesét, és így szólt:

- A viszontlátásra, szerelmem!

- A viszontlátásra. De mikor? - kérdezte Luisa.

- Ó, amint lehet. Nélküled nem élet az élet, különösen mióta a boldogító hírt megtudtam.

Luisa odabújt Salvatóhoz, fejét szemérmesen keblére rejtve, de Michele figyelmét így sem kerülte el, hogy kishúga arcát égő szégyenpír futja be.

Mert jaj, a hír, amit Salvato önző büszkeségében boldogítónak mondott, nem volt egyéb, mint hogy Luisa anyának érzi magát!