42
A keselyű meg a sakál

Salvato fontos hírekkel tért haza Salernóból. Megtudta, hogy Ruffo kardinális partra szállt Kalábriában. Egyenesen Championnet tábornokhoz sietett jelentéstételre, s benyitott a dolgozószobába. A tábornokot két sosem látott férfi társaságában találta; s hogy e társaság nincs túlságosan ínyére, azt sejteni engedte Championnet összevont szemöldöke, megvetően lebiggyedt ajka.

Az egyik látogató a köztársaság magas rangú államhivatalnokainak öltözékét viselte, vagyis kék zubbonyt, sujtás és vállrojt nélkül, fehér csizmanadrágot, hajtókás csizmát, kardot és a derekán háromszín övszalagot. A másik látogatón zászlóaljsegédtiszti uniformis díszelgett.

A civil ruhás személy Faypoult polgártárs volt, a polgári bizottság vezetője, melyet a Direktórium azzal a céllal küldött Nápolyba, hogy a hadisarcot meg az egyéb fellelhető zsákmányt, vagy ahogy a rómaiak mondták, a praeda opimát bezsebelje.

A másik látogatót, Victor Mejean polgártársat, Thiébault helyére küldte a Direktórium, akit, mint tudjuk, Championnet a Capuai kapu előtt vezérkari tisztjévé léptetett elő. A Direktórium a jelek szerint nem sokat törődött Championnet véleményével, a tábornok ugyanis Villeneuve-öt javasolta a megürült posztra, Villeneuve-öt, aki jelenleg is a potenzai hazafiak, főként pedig Niccola és Basilio Adone, a legutóbbi szörnyű eset főszereplőinek védelmén fáradozott.

Faypoult polgártárs negyvenöt év körüli, hórihorgas, sovány férfi volt. Háta görnyedt, mint az élethossziglan aktákkal, számokkal bíbelődő embereké általában, orra hajlott, mint a keselyű csőre, ajka keskeny, feje körte alakú - felül, a homlok táján nyomott, alul gömbölyű -, álla előreugró, haja rövid, ujja tömpe.

Mejean polgártárs harminckét éves férfi volt. Homlokának ráncai - az orr tövétől kiinduló, függélyes ráncok - arra vallottak, hogy sűrűn bántják gondok és tisztátalan gondolatok; szemében gyakran felvillant az irigység, gyűlölet vagy a harag fénye, de rendszerint rögtön ki is hunyt, akarata parancsára. Sután állt rajta az egyenruha, ami nem is csoda, tekintve, hogy Mejean úr Barras nagyszámú barátnői egyikének ágyában lelte meg tiszti vállrojtjait. Utóbb Barras kénytelen volt őt pénzügyi szabálytalanságok miatt saját hivatalából meneszteni, s a hadseregbe áthelyezni; nem előléptetés, kitüntetés volt tehát az áthelyezés, hasznos és hű szolgálatok elismeréseként, hanem száműzetés, a hűtlen sáfárkodás büntetéseként.

Championnet élénken hátrafordult, amint meghallotta, hogy dolgozószobája ajtaját - hogy úgy mondjuk - baráti kéz nyitja. Salvato tettetést nem ismerő, komoly arca láttán a tábornok felvidult, iménti megvető arckifejezése csúfondárosra változott.

- Kedves Salvatóm - mondta -, hadd mutatom be Mejean ezredest. Derék Thiébault-nk helyére küldték, akit, mint tudod, vezérkari tisztté léptettem elő a csatatéren. Én ugyan a mi derék Villeneuve-ünket javasoltam e posztra, de direktoraink másként döntöttek. Ők Mejean urat részesítették előnyben, különleges érdemei elismeréseképpen. Sebaj, majd találunk Villeneuve-nek valami jobb beosztást. Íme, a kinevezési okmánya, Mejean úr. Nincs szándékomban a Direktórium határozatait keresztezni, feltéve, hogy nem ártanak a parancsnokságom alatt álló hadsereg és Franciaország érdekeinek. Jól figyeljen, uram, nem azt mondtam: a kormány érdekeinek, hanem igenis azt: Franciaország érdekeinek, mert én Franciaországot szolgálom, mindenekfelett és mindenekelőtt Franciaországot. Az elmúlt tíz év alatt, istennek hála, megértem jó néhány kormányváltozást, s ha minden jól megy, feltehetőleg megérek még egypárat, hja, a kormányok jönnek-mennek, de Franciaország örök. Távozzék, uram, s kezdje meg szolgálatát.

Mejean ezredes összevonta a szemöldökét, mint szokta, kissé elsápadt, némán felállt, tisztelgett és távozott.

A tábornok megvárta, míg az ajtó becsukódott Mejean mögött, majd rákacsintott Salvatóra, és a Direktórium másik küldöttére mutatott:

- S most, kedves Salvatóm, bemutatom Jean-Baptiste Faypoult polgártársat, a polgári bizottság vezetőjét. Faypoult úr, végtelen önfeláldozásában, nehéz és kényelmetlen feladatot vállalt magára, különös tekintettel ez ország viszonyaira: azt, hogy behajtja a hadiadókat. És mellesleg azt is, hogy ügyel rám, nehogy új Caesarrá vagy Cromwell-lé nőjem ki magam. Faypoult úr eddig elejtett megjegyzései alapján alig hinném, hogy sikerül tartósan együttműködnünk. Ha végleg hajba kapnánk - aminthogy máris hajba kaptunk egy kissé -, egyikünk nyilván távozni kényszerül majd Nápolyból. (Salvato itt egy mozdulatot tett.) Nyugodjék meg, kedves Salvatóm, természetszerűleg nem én leszek az, aki távozik, hacsak felülről nem rendelkeznek másként. Addig is legyen szíves, uram - fordult ismét Faypoult-hoz -, a direktorok utasításait átadni. Szeretném az okmányt gondosan áttanulmányozni. Az igazságos utasítások végrehajtásában számíthat, uram, messzemenő segítségemre, de figyelmeztetem, minden erőmmel gátolni fogom azon utasítások végrehajtását, amelyeket igazságtalannak ítélek. Nos, polgártárs - tette hozzá Championnet, miközben átvette a polgári bizottság vezetője kezéből az okiratot -, sokallaná, ha negyvennyolc óra haladékot kérnék utasításai átnézésére?

- Nem az én dolgom megszabni, mennyi időt fordíthat Championnet tábornok e tanulmányra - válaszolta Jean-Baptiste Faypoult. - Legyen szabad mégis annyit megjegyeznem, hogy a Direktórium sürget. Minél előbb lehetővé teszi számomra, tábornok, hogy kormányom intencióinak érvényt szerezzek, annál jobb.

- Rendben van. Hamar munka ritkán jó, és negyvennyolc órán nem múlhat államunk üdve. Legalábbis azt remélem.

- Tehát, tábornok?

- Tehát holnapután ugyanebben az órában, ugyanitt várom önt, komisszár polgártárs, ha úgy tetszik.

Faypoult köszönt és távozott. Nem alázatosan és némán, mint Mejean, hanem fennhéjázón és fenyegetőzve, mint Tartuffe, amikor bejelenti Orgonnak, hogy háza őt, Tartuffe-öt, illeti meg.

Championnet vállat vont.

Aztán így szólt ifjú barátjához:

- Salvato, mindössze két napja hagytál magamra, s lám, micsoda ocsmány állatok társaságában találtál. Szavamra, az egyik keselyű, a másik sakál. Brr!

- Kedves tábornokom, tudhatja - felelte Salvato nevetve -, hogy csak egy szavába kerül, s elintézem én mind a kettőt, kézzel vagy lábbal, kinek mi dukál.

- Megyek Augiász istállóit megvizitálni. Ugye, velem tartasz, kedves Salvatóm? Kitisztítani ugyan nem fogjuk, de azt talán sikerül megakadályoznunk, hogy a mocsok bennünket is elárasszon.

- Örömest, tábornokom, parancsoljon velem. De két fontos hírt hoztam.

- Nyilván azt, hogy nagy öröm ért, kedves Salvatóm. Arcod sugárzik a boldogságtól.

Salvato mosolyogva kezet rázott a tábornokkal.

- Csakugyan boldog vagyok, tábornokom - felelte. - De híreim politikai természetűek, egyéni boldogságomhoz vagy boldogtalanságomhoz semmi közük. Őeminenciája Ruffo kardinális áthajózott a szoroson, és partra szállt Catonában. Úgy hírlik, ugyanezt cselekedte a kalábriai herceg is. Csakhogy ő körbekerült, s a csizma sarkán, azaz Brindisiben szállt partra, míg Őeminenciája a csizma fején kötött ki.

- Az ördögbe! - szisszent fel Championnet. - Ez csakugyan fontos hír, súlyos hír, kedves Salvatóm. És mit gondolsz, van alapja?

- Az elsőre mérget vennék, mert biztos forrásból, Caracciolo tengernagytól tudom. A tengernagy ma reggel érkezett Salernóba, egyenesen Catonából, ahol saját szemével látta Ruffo kardinálist, három-négyszáz fegyveres élén. A kardinális egy palotában lakik, az erkélyen királyi lobogó leng, s ő maga Palmiba, majd Miletóba készül, ahol önkénteseinek találkozót adott. Ami a második hírt illeti, azt is Caracciolo tengernagytól tudom; de a tengernagy maga is kételkedett a hír valódiságában. Szerinte a kalábriai hercegtől nem telik ki ennyi erély és bátorság. Annyi bizonyos: bárki szítja a tüzet, Dél-Kalábria és Otranto lángokban áll.

Az őrt álló katona belépett, és jelentette, hogy a hadügyminiszter kér bebocsáttatást.

- Vezesse be - intett izgatottan Championnet.

Szempillantás múltán megjelent Gabriele Manthonnet.

A híres hazafi néhány napja csúnyán összekapott a tábornokkal a sparanisi szerződésben kikötött s kifizetésre mindeddig nem került tízmillió tárgyában. De az új és nagy fontosságú hírek egyszeriben elsöpörték Manthonnet sérelmeit, s úgy sietett Championnet-hoz tanácsát, vagy ha úgy fordul, utasításait kikérni, mint katonai fölötteséhez, politikai tanítómesteréhez.

- Jöjjön gyorsan - szólt nyíltszívű, megnyerő mosolyával Championnet, s erősen megszorította Manthonnet kezét. - A legjobbkor érkezett, éppen kéretni akartam.

- Hallotta, mi történt?

- Hallottam. Mert gondolom, a kettős partraszállás híre hozta ide. Ruffo kardinális kalábriai és a trónörökös otrantói partraszállásának a híre.

- Csakugyan ezért jöttem, kedves tábornok. Caracciolo tengernagytól hallottam mindkét hírt. A tengernagy az imént érkezett Salernóból. Említette is, hogy Salernóban találkozott Salvato polgártárssal, és mindent elmondott neki.

Salvato meghajolt.

- Salvato polgártárs pedig sietett nekem elújságolni - mosolygott Championnet. - No, lássuk csak! Sürgősen katonaságot kell kivezényelnünk a lázadás ellen, megbízható csapatokat, hogy tovább ne terjedjen Dél-Kalábriából, illetve Otranto vidékéről. Födőt a fazékra, aztán főhetnek felőlünk a saját levükben, ameddig tetszik, nem a mi gondunk, milyen lesz a leves. Arra ellenben ügyelnünk kell, hogy egyfelől Catanzarón, másfelől Altamurán túl ne csapjon. Mindjárt parancsot adok Duhesme-nek, hogy hatezer emberrel induljon Apuliába. Adna mellé egy nápolyi hadtestet, nápolyi tábornok vezénylete alatt?

- Ettore Carafát küldeném, tábornok, ha nincs ellenére, ezer emberrel. De figyelmeztetem: Ettore Carafa nyilván ragaszkodik majd hozzá, hogy az előhaddal mehessen.

- Kitűnő! Carafa polgártárs alkalmasint jobb szereti a nápolyiakat támogatni, mint rájuk támaszkodni - felelte a tábornok, futó mosollyal. - Apuliával végeztünk volna.

- Úgy hallom, a Basilicatába máris kiküldtek egy francia hadoszlopot?

- Úgy van, Villeneuve-öt hatszáz emberrel Potenzába irányítottuk. De megvallom, csepp kedvem sincs francia katonákat küldeni a kardinális ellen. Győzni dicstelen egy pap ellenében, vereséget szenvedni nagy szégyen. Küldjön ellene nápolyiakat, ha lehet, kalábriaiakat, azokat nemcsak a bátorság hajtaná, de a gyűlölet is.

- Megvan! Tudom már, ki kell oda: Schipani!

- Kétszer beszéltem Schipanival. Bátorságához, hazafiságához nem fér kétség, de úgy látom, nagyon tapasztalatlan.

- Igaz, de forradalmi időkben onnan vesszük hadvezéreinket, ahonnan lehet. Hoche, Marceau, Kléber és az önök többi tábornoka is így kezdte, pedig, mondhatom, nem rossz tábornokok! Ezerkétszáz nápolyit adunk Schipani keze alá, és megmondjuk neki, hogy szervezze be a seregbe menet közben mindazokat a hazafiakat, akik menekülni kényszerültek a kardinális és banditái elől. Az első hadtest, tehát Duhesme a francia katonákkal és Carafa a nápolyiakkal, gyorsan rendet teremt Apuliában - folytatta Manthonnet -, majd benyomul Kalábriába. Schipani és kalábriai katonái eközben feltartóztatják Ruffót és a sanfedistákat. Carafának győznie kell, Schipaninak mindössze kitartani. Hanem azt kösse Duhesme lelkére, tábornok, hogy szaporán győzzön, ami neki úgyis szokása, mert életkérdés mindannyiunk számára tápláló anyánk, Apulia visszaszerzése. Most úgy állunk, hogy se szárazföldön, se tengeren nem juthat el Nápolyba Apulia gabonája, lisztje, mert szárazföldön a royalisták, tengeren az angolok állják a szállítmányok útját. Mikor indul Duhesme és a hatezer ember, tábornok?

- Holnap, ma este, vagy akár most rögtön!... Minél előbb, annál jobb, ahogy ön is mondta az előbb. Ami az Abruzzókat illeti, amiatt ne fájjon a feje, ott kiépített védelmi vonalunk van: a civitellai erőd, a pescarai erőd és a Romagna-Nápoly hadiút mentén létesített francia állások.

- Annál jobb. Egyszóval: mi történjék Duhesme tábornokkal?

- Salvato, eredj, utasítsd Duhesme-et a nevemben, hogy lépjen rögtön kapcsolatba Ruvo gróffal, és készülődjön, mert még ma este indulnia kell. Tedd azt is hozzá: remélem, nem indul el anélkül, hogy megmutatná nekem haditerveit, és kikérné - a világért sem utasításaimat - csupán a tanácsaimat.

- Én máris megyek, és küldöm Ettorét - fordult sarkon Manthonnet.

- Egy szóra még, Manthonnet polgártárs! - szólt Championnet.

- Hallgatom, tábornok.

- Mit gondol, polgártárs: tartsuk titokban a híreket, vagy mondjuk meg a népnek az igazat?

- Úgy vélem, meg kell mondanunk az igazat. A megdöntött kormány ármányra és hazugságra építette hatalmát, mi nem építhetjük másra a magunkét, mint a becsületre s az igazságra.

- Cselekedjék belátása szerint, barátom - bólintott Championnet. - Döntése tán rossz politikusra vall, de igazán méltó önhöz, a becsületes, bátor és derék honpolgárhoz.

Egyik kezét Salvatónak, másikat Manthonnet-nak nyújtotta búcsúzóul, s mindaddig szemmel követte őket, míg be nem zárult mögöttük az ajtó. Majd nagyot sóhajtva, s arcán a legmélyebb undor kifejezésével egy karosszékbe telepedett, vállat vont, maga elé terítette Faypoult utasításait, és elmerült az okmány tanulmányozásában.