60
Simone Backer kérelme

A Castelnuovo-erőd egyik cellájában, melynek három sor ráccsal elzárt ablaka a tengerre nézett, két férfi hevert felöltözve priccsén - az egyik ötvenöt-hatvan esztendős, a másik huszonöt-harminc -, s mindketten szokatlan figyelemmel hallgatták a nápolyi halászok lassú, egyhangú danáját. Az őrszem gondtalanul sétált fel-alá a keskeny partsávon, mely az erőd meredeken a tengernek tartó aragóniai tornyait a vízparttól elválasztja. Parancsa volt rá, hogy a foglyokat meggátolja a szökésben, de nem arra, hogy a halászokat meggátolja az éneklésben.

Aligha a dallam szépsége bilincselte le a rabokat, ha mégannyira zenerajongók volnának is. A nápolyi nép végeláthatatlan rögtönzései sajnálatosan nélkülözik a zenei csínt, összhangzatot, ritmust.

De ha nem a dallam, akkor csakis az ének szövege kelthette fel a két férfi érdeklődését, ami abból is kitetszett, hogy a fiatalabb fogoly az első strófa hallatán hirtelen felpattant, jól megmarkolta az ablak rácsozatát, felhúzódzkodott az ablaknyílásig, és sóvár tekintetét úgy fúrta be az est homályába, mintha azt remélné, hogy a hold sápadt, pisla fényénél megláthatja az énekest.

- A hangjáról megismerem - szólt a fiatalabb férfi, az, aki az ablakon kilesett, s az énekre felfigyelt -, Spronio ő, a mi Sproniónk.

- Figyeld meg jól, mit mond, Andrea - szólt az öregebb férfi, erősen németes kiejtéssel. - Te jobban érted a nápolyi dialektust, mint én.

- Csitt, apám! - intette a fiatalember. - Itt állt meg, éppen az ablakunk alatt, mintha hálóját készülne kivetni. Bizonyára jó hírt hoz.

A két férfi elhallgatott, az álhalász új énekbe fogott.

Fordításunk híven tükrözi a szöveg értelmét, ha nem is versenghet vele egyszerűség dolgában.

A fiatalabb rab nem tévedett. Az, akit ő Sproniónak nevezett, csakugyan hírt hozott a foglyoknak.

Az első strófát csupán a figyelmük felkeltésére szánta.

Angyal szállott alá a földre,
felénk új szabadsággal int;
mint üveget, az ellen fürge
lándzsáját szilánkokra törte,
- ki addig él, meglátja mind!

- Ruffo kardinálisról beszél - szólt hátra a fiatalabb férfi, akihez eljutott már a hadjárat híre, de sejtelme sem volt róla, hogy áll jelenleg a kardinális szénája.

- Figyelj, Andrea, jól figyelj! - felelte az apa.

Az ének folytatódott:

Hatalmát nem ronthatja senki,
Crotone, Altamura ing
s ledől, bár még dacol, de jön, ki
a gonosz uralmát ledönti,
- ki addig él, meglátja mind!

- Hallod, apám, a kardinális elfoglalta Crotonét és Altamurát - lelkendezett Andrea.

Az énekes belekezdett a harmadik szakaszba:

Hogy hűtlen várát megdorgálja,
Nocerát tegnap hagyta itt,
és ott pihen meg éjszakára
a szép Nolában, híre járja,
- ki addig él, meglátja mind!

- Hallod, apám? - ujjongott a fiatalember. - Ruffo Nolában van.

- Hallom, fiam, hallom - szólt az aggastyán -, de hátha Nola messzebb van Nápolytól, mint Palermo Nolától?

Mintha feleletül szánná az öreg kétségeire, a kinti énekes most így dalolt:

Vállalkozását betetőzni
immár Nápoly felé tekint,
három nap, és rohammal ősi
Nápolyt lerontja és legyőzi,
- ki addig él, meglátja mind!

Még el sem hangzott egészen az utolsó sor, amikor a fiatalember elengedte a rácsot, s visszahuppant fekhelyére: a folyosót léptek zaja verte fel, s a léptek a zárka ajtajához közeledtek.

Apa és fiú egyetlen aggódó pillantást válthatott csupán a mennyezetre függesztett mécs sápadt fényénél.

A látogatás szokatlan időpontban érte őket, s mint tudjuk, a rabra ijesztően hat minden váratlan esemény.

Feltárult a zárka ajtaja. A foglyok tíz-tizenkét fegyverest pillantottak meg a folyosón.

- Keljenek fel, öltözzenek és kövessenek - szólt egy parancsoló hang.

- Ami a parancs első felét illeti, az máris teljesült - felelte vidáman Andrea -, legalább nem kell önöket megvárakoztatnunk.

Az aggastyán némán felállt. Furcsa, de úgy látszott: a két fogoly közül ő félti inkább az életét, holott sokkal több évet élt fiánál.

- Hová visznek? - kérdezte enyhén remegő hangon.

- A törvényszék elé - felelte a tiszt.

- Hm - csúszott ki Andrea száján -, ha így van, félek, későn érkezik.

A tiszt magára vette a megjegyzést.

- Kiről beszél? - kérdezte.

- Valakiről, akit ön nem ismer, s akit éppen azelőtt emlegettünk, hogy ön beszólt a zárkánkba.

A bíróság, mely elé a foglyokat vezették, egyenes utóda volt annak a másik bíróságnak, mely korábban felségsértési perekben ítélkezett, csakhogy nem a király, hanem a nemzet ellenségeit üldözte.

Elnöke egy híres ügyvéd volt, Vincenzo Lupo.

Tagjainak száma, az elnökkel együtt, öt. A Castelnuovo-erődben székelt, hogy a foglyokat ne kelljen az utcán át kísérni a Vicaria épületébe, ami zavargásokra vezethetett volna.

A foglyoknak mindössze két emeletnyi utat kellett megtenniök.

A második emeleten volt a tanácsterem.

A bíróság öt tagja, a közvádló, a törvényszéki írnok s a teremszolgák már a helyükön várakoztak.

Odakészítették a vádlottak padját is, helyesebben szólva két támlátlan széket.

E székektől jobbra-balra két karosszék állt, a hivatalból kijelölt védők részére.

Nápoly két legjobb jogászát rendelték ki hivatalból Backerék védőügyvédjéül, Mario Paganót és Francesco Confortit.

Simone és Andrea Backer roppant udvariasan üdvözölte a két jogtudóst. Bár mélyreható elvi ellentétek választották el őket védőiktől, azt el kellett ismerniök, hogy mindkettő a jog koronázatlan fejedelme.

- Simone Backer és Andrea Backer polgártársak - szólt az elnök -, félóra áll rendelkezésükre, tanácskozzanak ügyvédeikkel.

Andrea meghajolt.

- Uraim, fogadják őszinte köszönetünket azért, hogy védelmünkről gondoskodtak, sőt azt a legavatottabb kezekre bízták. Mégis úgy hiszem, felesleges itt az ügyvédi szó, annak alapján, ahogy a per lefolyását elképzelem. Ami természetesen a legkevésbé sem csorbítja hálámat az ügyvéd urak iránt, amiért voltak szívesek e reménytelen ügy védelmét elvállalni. Apám meg én váratlanul cseppentünk ide, nem volt alkalmunk a védekezés módját előre megbeszélni, az volna tehát a kérésem, engedjék meg, hogy egymással tanácskozzunk öt percet, ahelyett, hogy az ügyvédeinkkel tanácskoznánk félórát. Súlyos döntés előtt állunk, kötelességem kikérni apám véleményét.

- Tanácskozzanak bátran, Backer polgártárs.

A két ügyvéd távolabb vonult, a bírák hátat fordítottak a két Backernak, s egymás közt csevegtek, az írnok és a teremszolgák elhagyták a termet.

A két vádlott suttogva néhány szót váltott. A kért öt perc sem telt még le, amikor Andrea újfent a bírósághoz fordult.

- Elnök úr - mondta -, kezdhetjük.

Az elnök csengetett: „Helyre!” A bírák leültek, a teremszolgák s az írnok visszatértek a terembe, a védőügyvédek helyet foglaltak a vádlottak mellett.

Simone Backer állva maradt.

- Uraim - mondta -, Frankfurtból származom, mindmáig törve, akadozva beszélem az olasz nyelvet. A továbbiakban hallgatni fogok, de fiam, aki már itt született Nápolyban, beszél helyettem is. Egyazon ügyben kerültünk ide, egyforma ítéletnek nézünk elébe. Közös a bűnünk - ha ugyan bűn felkent királyunkat szolgálni -, nem különbözhet a büntetés sem. Beszélj, Andrea, amit te mondasz, a szívemből mondod, amit teszel, szívből helyeslem.

S az öreg leült.

Ekkor szólásra emelkedett Andrea. Egyszerűen beszélt, köntörfalazás nélkül:

- Apám neve Giacopo Simone Backer, az enyém Giovanni Andrea Backer. Ő ötvenkilenc esztendős, én huszonhét, mindketten a Medina utca 32. szám alatt lakunk, s Ferdinánd őfelsége bankárai vagyunk. Gyermekkoromtól fogva arra neveltek, hogy tiszteljem a királyt s a királyság intézményét. Mióta a királyság megdőlt, a király elmenekült, egyetlen vágy hajtott: helyreállítani a királyságot, visszahozni a királyt. Ezért szerveztünk összeesküvést a köztársaság megdöntésére. Tudtuk, hogy fejünkkel játszunk, de úgy hittük, kötelességünk vállalni e kockázatot. Valaki feljelentett, letartóztattak, börtönbe vetettek. Ma este elővezettek zárkánkból e törvényszék elé, hogy kihallgassanak bennünket. Ne is faggassanak tovább, uraim. Mindent elmondtam.

Mialatt a fiatalember beszélt, az elnök, a bírák, a közvádló, az írnok, a teremszolgák s a védők hökkenten bámulták, az aggastyán ellenben büszkén tekintett rá, és sűrűn bólogatott, egyetértése jeléül.

- Mit cselekszik, fiatalember? Hogy védjük így meg! - kiáltotta Mario Pagano.

- Nagy megtiszteltetés, ha ön véd valakit, Pagano úr, de én mégsem kérek belőle. A köztársaságnak példamutató önfeláldozásra van szüksége, a királyságnak meg példamutató hűségre. A két alapelv - a népjog s az isteni jog - birokra kelt egymással, s úgy lehet, évszázadokig tart, míg végül eldől; mindkét oldalnak szüksége van hősökre és mártírokra egyaránt.

- Lehetetlen, Andrea Backer polgártárs, hogy nincs mit felhoznia mentségére - erősködött Mario.

- Pedig nincs, uraim, semmi mentségem. Bűnös vagyok a szó legteljesebb értelmében, s egyebet védelmemre fel nem hozhatok, mint azt, hogy Ferdinánd király világéletében kegyes volt apámhoz, s mi hívei vagyunk mindhalálig.

- Mindhalálig - visszhangozta Simone Backer. Továbbra is helyeslően bólogatott, integetett fia szavaira.

- Andrea polgártárs - szólt az elnök -, ön eszerint eleve úgy jött ide, hogy bizonyosra vette: elítéljük, mi több, ezt szinte kívánatosnak tartja.

- Úgy jöttem ide, elnök polgártárs, mint aki tudja: ez az első lépés a vérpadhoz.

- Tehát maga is elismeri, hogy legjobb lelkiismeretünk szerint nem tehetünk egyebet: halálra kell ítélnünk?

- Összeesküvésünk sikere esetén mi is halálra szántuk önöket.

- Egyszóval a hazafiak tömeges lemészárlására készültek?

- Legalább százötvenet ítéltünk halálra.

- De e szörnytettet nyilván nem kettesben hajtották volna végre?

- Mellénk állt volna mindenki, akinek a szíve a királyért dobog - s ők többen vannak, mint sejtik, uraim!

- Nyilván hiába is kérdezem, de megkérdem: hajlandó elárulni a királyság e hű szolgáinak nevét?

- Akadt áruló a mi besúgásunkra, keressenek hát újabb árulókat a többiek besúgására. Ami bennünket illet, mi életünket adjuk az ügyért.

- Úgy van, úgy - bólogatott az aggastyán.

- Ezzel tehát végeztünk. Következik az ítélethozatal - mondta az elnök.

- Megbocsásson, elnök úr - szólt közbe Mario Pagano -, előbb igenis én következem szólásra.

Andrea meglepetten kapta fel a fejét.

- Hogyan védhetné meg azt, aki maga sem kér a védelemből, s tette méltó béreként fogadja a büntetést? - kérdezte az elnök.

- Nem a bűnöst készülök védeni, hanem a büntetést támadni - vágta rá Mario Pagano.

És bámulatos ékesszólással rögtön ki is fejtette, miben kell különböznie a szabad nép igazságszolgáltatásának az önkényuralkodó igazságszolgáltatásától. A zsarnok végső érve - mondta - az ágyú s a vérpad, a népek legfőbb célja a meggyőzés; akit az erőszak igázott le, az örökösen lázong ura ellen, akit a meggyőzés, az új eszmék ellenzőjéből előbb-utóbb azok apostolává lesz. Filangierire hivatkozott és Beccariára, e két nemrég elhunyt lángelmére, kik mindketten barbárnak és feleslegesnek tartották a halálbüntetést, s minden erejükkel, tehetségükkel harcoltak megszüntetéséért. Robespierre-t idézte, a genfi filozófus tanítványát, aki e két olasz jogtudós művein pallérozta elméjét, s aki a Törvényhozó Nemzetgyűlésben a halálbüntetés eltörlését javasolta. A bírák jó szívére apellált, s mellüknek szegezte a kérdést: vajon csorbította volna-é a francia forradalom nagyságát, ha kevesebb vért ont, s nem ragyogna-e tisztább fénnyel Robespierre neve, ha - javaslata elfogadtatásra találván - nem mint a halálbüntetés alkalmazója, hanem mint annak eltörlője vonul be a történelembe? Sorra vette a Parthenopéi Köztársaság négyhónapos fennállásának minden eseményét, s kimutatta, hogy eleddig egyetlen csepp vér nem szennyezte be, míg az ellene támadó reakció útját hullahalmok szegélyezik. Szabad-e az utolsó pillanatban fölös emberáldozattal megszentségteleníteni a szabadság makulátlan oltárát? Ahány példát a világtörténelem kínál, ami gondolatot nemes szíve sugallt, azt Pagano mind a bíróság elé tárta. Tette pedig ezt ragyogó tudománya és tehetsége egész erejével. Majd a beszéd végén kitárt karral odalépett Andreához, s testvéri felbuzdulásában felszólította, váltsanak csókot a megbékélés jeléül.

Andrea szívére ölelte Paganót.

- Uram - mondta neki -, félreismerne, aki azt hinné, hogy apám meg én egyének ellen harcoltunk; mi egy elv védelmére szövetkeztünk. Meggyőződésünk, hogy a népet egyedül a királyság boldogítja; önök úgy vélik, egyedül a köztársaság; de remélem, ha egykor odafentről s együtt szemléli majd lelkünk a nagy pör lefolyását, végleg feledjük, ön is, én is, hogy én izraelita voltam idelent, ön keresztény, én royalista, ön republikánus.

Azzal apjához fordult, belekarolt, s így szólt:

- Menjünk, apám, hadd tanácskozzanak az urak.

Mindketten elfoglalták helyüket az őrök sorfala közt, s távoztak a teremből, mielőtt Francesco Conforti a száját kinyithatta volna, hogy kartársa, Mario Pagano beszédéhez csatlakozzék.

A tanácskozás nem tartott sokáig: a bűn nyilvánvaló volt, a vádlottak egy árva szóval sem tagadták, nem is mentegették.

Öt perc múltán hívatták a letartóztatottakat, s kihirdették előttük a halálos ítéletet.

A végzetes szó hallatán az aggastyán kissé elsápadt, a fiatal Backer ellenben rámosolygott bíráira, s udvarias meghajlással üdvözölte őket.

- Minthogy a védekezésről eleve lemondtak, nyilván felesleges, hogy bírói minőségünkben megkérdezzük: kívánnak-e védelmükre, az utolsó szó jogán, valamit még felhozni - mondta az elnök. - De azt tán megkérdezhetjük mint polgártársaik, honfitársaik, embertársaik, akiket mélyen lesújt, hogy ily iszonyú ítéletet kellett önök ellen hozniok, nincs-e valamely óhajuk, kívánságuk?

- Apámnak csakugyan lenne egy utolsó, s hitemre, könnyen teljesíthető kérése, uraim.

- Backer polgártárs, hallgatjuk önt - mondta az elnök.

- Uraim - szólt az apa -, a Backer és Társa cég immár százötven éves múltra tekint vissza. Annak idején saját elhatározásából költözött Frankfurtból Nápolyba. 1652. május 5-e óta, mióta dédapám megalapította, soha nem került még sor perre a cég és ügyfelei között, nem volt rá példa, hogy a bankház valamely kötelezettségének napra pontosan eleget ne tett volna. Nos, két hónap telt el letartóztatásunk óta, s azóta a cég nélkülünk működik.

Az elnök intett, jelezvén, hogy a legnagyobb jóindulattal hallgatja az aggastyán szavait. S csakugyan, nem csupán ő, de bírótársai is mind az öregre függesztették tekintetüket. Csupán Andrea sütötte földre a szemét, s csapkodta szórakozottan egy pálcával a nadrágszárát; ő tudta, mit szándékozik kérni apja.

Az öreg így folytatta:

- Kérésem tehát a következő lenne.

- Halljuk - szólt közbe az elnök. Alig várta már, hogy megtudja, mit kér Simone Backer.

- Az esetre, ha a kivégzésünket holnapra tűzték volna ki, azt kérjük, én meg a fiam, hogy halasszák el holnaputánra, ajándékozzanak nekünk egy, egyetlenegy napot a leltár s a mérleg elkészítésére. Bár nehéz idők jártak a bankra, bár nagy szolgálatokat tettünk a királynak, és sok pénzt költöttünk ügyére, ha magunk végezhetjük el a felszámolás munkáját, a cég remélhetőleg több mint négymillió töblettel zár, s mert akaratunktól független ok kényszerít a felszámolásra, nem esik miatta folt üzleti becsületünkön. Olyan cégnél, ugyebár, mint a mienk, melynek évi forgalma eléri, sőt meghaladja a százmilliót, sok olyan dolog adódik, megértheti, elnök úr, amiről nem tudhat más, mint a cég tulajdonosai, bármennyire megbízunk is alkalmazottainkban. Példának okáért több mint ötszázezer frank becsületbeli tartozásunk van, olyan ügyfelek betétjei, akiknek nevét nem jegyezhettük fel, s nyugtát sem adtunk a pénzről. Mint látja, elnök úr, a kérés elutasítása nagy csorbát ütne a becsületünkön. Ezért merem remélni, hogy holnap hazatérhetünk fegyveres őrizet alatt, az egész napot a cég felszámolásának szentelhetjük, és majd csak holnapután lőnek főbe bennünket.

Ezeket mondta az aggastyán, egyszerűen, de nagy méltósággal. A jelenlevők lelkük mélyéig megrendültek. Conforti megragadta Simone Backer kezét, s forrón megszorította, mit sem törődve a kettejüket elválasztó elvi szakadékkal, Mario Pagano kicsorduló könnyeit törölgette, s egy cseppet sem restellte elérzékenyülését.

Az elnök röpke pillantást váltott csupán társaival, s máris kimondta a verdiktet, tisztelettudóan fejet hajtva az aggastyán előtt:

- Úgy lesz, amint kívánja, Backer polgártárs. Szívből sajnáljuk, hogy egyebet nem tehetünk önért.

- Egyebet nem is kérünk - felelte Simone Backer.

Majd szívélyesen, szinte barátian elköszönt a bíróságtól, belekarolt fiába, elfoglalta helyét őrei között, s visszatért zárkájába.

Odakint elhallgatott az álhalász éneke. Andrea Backer ismét felhúzódzkodott az ablaknyílásig, s kikémlelt rajta.

A tenger néma volt és kihalt.