67
Június 14-e

Nem esett, dehogy esett Pagliuccella a tengerbe, beleugrott ő, annak rendje-módja szerint.

A hajósgazda gyanús viselkedéséből megértette, hogy kedves ezredese, Michele, ezúttal kecskére bízta a káposztát, s mivel Pagliuccella úgy úszott, mint a hal, vagy mint ama híres-nevezetes Pesce Colas, akinek az arcképe ott díszeleg a nápolyi halpiacon, adott pillanatban fejest ugrott, víz alatt megindult a part felé, egy idő után felbukkant, de éppen csak annyi időre, míg lélegzetet vett, majd amikor látótávolon kívül tudta magát, a víz színén folytatta útját a móló irányában, annak az embernek a lelki nyugalmával, aki fogadásból három-négy ízben is leúszta már a Procida-Nápoly távot.

Igaz, ezúttal ruhástul cseppent a vízbe, s így úszni jóval bajosabb, mint meztelenül.

De azért csak elérte épségben a mólót, mindössze az út tartott valamivel tovább a rendesnél. Kiugrott a partra, megrázta magát, s máris indult a Castelnuovo-erődbe.

Hajnali egy órára járt az idő, amikor Pagliuccella belépett az erőd kapuján, egy gondolattal Salvato után. Salvato lova merő seb volt, őt magát legalább öt-hat késszúrás érte - szerencsére nem veszedelmes szúrások -, cserébe mindkét pisztolyának csöve üresen tátongott, s a kardja úgy elgörbült, hogy vissza se dughatta hüvelyébe, annak bizonyságául, hogy a kapott sebeket kamatostul adta vissza.

De sebet, mindent felejtett, amint a csuromvíz Pagliuccellát megpillantotta, s a történtekről értesült; egyetlen gondolata volt csupán: minél előbb helyreütni a csorbát, valami módon eljuttatni Schipanihoz a parancs másolatát!

Salvato számított efféle balesetre, azért is állította ki eleve két példányban a parancsot.

Most tehát egyenesen a direktorok üléstermébe sietett. A Direktórium megszakítás nélkül működött, mint említettük. Öt tagjából egyszerre legfeljebb kettő aludt, a másik három virrasztott, hogy bármely pillanatban határozatképes legyen a testület.

Salvato belépett a terembe, fürgén, mintha a fáradtságot hírből sem ismerné. Pagliuccella árnyékként követte. Salvato ruháját a szó szoros értelmében cafatokká szabdalták a lazzaronék kései, s itt-ott vérfolt ütött át a szöveten.

Röviden beszámolt az éjszaka eseményeiről. Elmondta, hogy a lázadást sikeresen vérbe fojtották, Nicolino, Michele meg ő. A Toledo utcán halomban hevernek a hullák. Úgy hiszi, ezek után garantálhatja, hogy Nápoly nyugalomban tölti az éjszaka hátralevő részét.

Michelét késszúrás érte a bal karján, jelenleg a sebét kötözik.

A seb szerencsére nem súlyos, holnapra harcképes lesz megint.

Michelét úgyszólván nélkülözhetetlenné tette az a körülmény, hogy a hazafias lazzaronék őt tekintették vezetőjüknek. A direktorok megkönnyebbülten hallották, hogy másnap számíthatnak Michele szolgálataira.

Pagliuccella mindeddig szerényen meghúzódott Salvato háta mögött. Most, hogy Salvato elhallgatott, rajta volt a beszéd sora.

Röviden elmondta ő is a magáét.

A direktorok csüggedten néztek össze.

Ha a Santa Lucia-i hajósoknak sikerül Michelét, a közülük való lazzaronét becsapni, honnan tudják, kiben bízhatnak ők, akik a legcsekélyebb befolyással sem bírnak a lazzaronékra, se rang, se cimboraság révén?

- Találnunk kell egy megbízható embert - mondta Salvato -, aki képes innen Granatellóig úszni.

- Az majdnem nyolc tengeri mérföld - szólt az egyik direktor.

- Lehetetlen - vélte a másik.

- Éjszaka van, de a tenger nyugodt. - Salvato az ablakhoz lépett, s kitekintett. - Ha nem akad más, én megpróbálom.

- Bocsánat, tábornokom - szólt Pagliuccella közelebb lépve -, önre itt szükség van. Megyek én.

- Mit mondasz? Te mennél? - szólt Salvato nevetve. - Hisz egyenesen onnan érkezel!

- Egy okkal több rá, hogy én menjek, ismerem már az utat.

A direktorok összenéztek.

- Nagy szolgálatot tennél hazádnak - mondta Salvato elkomolyodva -, ha csakugyan bírnád erővel.

- Arról kezeskedem - fogadkozott Pagliuccella.

- Akkor hát pihenj egy órácskát, s vágj neki Isten nevében.

- Nincs szükségem pihenőre - felelte a lazzarone -, meg egyébként sem tanácsos egy órát pihenéssel elvesztegetni. Június 14-e van, ilyenkor a legrövidebbek az éjszakák, három óra tájban már pirkad, kár minden percért. Adassa ide a levelet, tábornok, egy darabka viaszosvászonba varrva; majd a nyakamba akasztom, mint a Szűz Mária érmét; indulás előtt felhajtok egy pohár pálinkát, s ha patrónusom, Szent Antal, nem hagy végképp cserben a sanfedisták kedvéért, Schipani tábornok négy óra előtt kézhez veszi a levelet.

- Megteszi, ha mondja, meg ő - szólt közbe Michele, aki az imént benyitott, s meghallotta, mit ígért Pagliuccella.

Michele megjelenése felvillanyozta Pagliuccellát. A levelet bevarrták egy darabka viaszosvászonba, hogy a víztől megóvják, majd az egyik első emeleti ablakon kötélen leengedték a hírvivőt a tengerpartra, mivel mindenáron el kellett érni, hogy senki ne lássa őt a kapun kimenni. Pagliuccella földet ért, anyaszült meztelenre vetkezett, ingét, gatyáját a fejére kötötte, majd nesztelen belesiklott a vízbe.

Pagliuccella jól mondta: sürgősen indulnia kell, hogy elkerülje a kardinális csónakosainak figyelmét, s észrevétlen átjusson az angol hadihajók között.

Minden úgy történt, ahogyan eltervezték. Pagliuccella ugyan kénytelen-kelletlen partra úszott Porticinál - első útja mégis kimerítette -, de szerencséjére nem pitymallott még, gyalog folytatta útját, mindig a víz mentén, hogy az első gyanús jelre belevesse magát.

A hazafiak joggal számítottak Schipani bátorságára, de csakis arra számíthattak, egyébre nem.

Schipani gondjaiba vette a hírhozót. Étellel, itallal kínálta, tulajdon ágyába fektette, majd hozzálátott a kapott parancs végrehajtásához.

Pagliuccella nem titkolt el Schipani elől semmit, részletesen elmondta, hogyan folyt le az első, balsikerű vállalkozás, hogyan került a bárka a kardinális keze közé. Schipani ebből megérthette - annál is inkább, mert Pagliuccella szándékosan és ismételten hangsúlyozta -, hogy a kardinális ismeri a tervet, tudja, hogy ő Nápolyba szándékozik vonulni, tehát mindent megtesz majd, hogy ebben megakadályozza. De Schipani, mint a hasonló jellemű emberek általában, nem hitt a nehézségekben.

„Elfoglalom Porticit!” - jelentette ki magabiztosan, ahogy valamivel korábban azt mondta: „Elfoglalom Castellucciót!”

Hat órára teljes fegyverzetben, menetkészen felsorakozott ezernégyszáz-ezerötszáz főnyi kis csapata. Ő elvonult előttük, a középen megállt, fölhágott egy kis dombra, úgyhogy fejjel magasodott katonái fölé, s beszélni kezdett azzal a féktelen és magával ragadó ékesszólással, mely oly jól illett herkulesi erejéhez, oroszláni bátorságához. „Gondoljatok gyermekeitekre, asszonyaitokra, barátaitokra - mondta -, kiket most megvetés környez, gyalázat fenyeget, kik bosszúért kiáltanak, s tőletek várják, a ti bátor és áldozatkész harcotoktól, hogy szenvedéseiknek, elnyomatásuknak egyszer s mindenkorra véget vessen!” Befejezésül felolvasta nekik Bassetti levelét, s különös hangsúllyal azt a passzusát, melyben Bassetti, mit sem sejtve a Carmine-erőd elestéről, bejelentette a négy erőd védőinek kirohanását. „A hazafiak színe-virága, respublikánk szeme fénye jő tárt karokkal elénk, ellenségeink holttestén átgázolva!” - kiáltotta.

E pillanatban háromszoros ágyúdörgés hallatszott a Castelnuovo irányából, s gyorsan eloszló, könnyű füstfelleg jelent meg a déli torony, az erőd egyetlen tornya fölött, mely Schipaniék gyülekezőhelyéről látható volt.

A jeladás! „Éljen a köztársaság! Szabadság vagy halál!” - kiáltották válaszul a katonák.

Pagliuccella beállt a sorba. Ingben-gatyában volt - egyébiránt így járt ő hétköznap mindig, míg Michele hadnaggyá nem ütötte -, de a vállán puska. A dobok riadót vertek, a csapat megindult rohamlépésben előre.

Mint mondottuk, az ellenségnek parancsa volt Schipanit Portici utcájára beengedni. De utat tört volna ő magának alighanem akkor is, ha nem így szól a parancs; fékevesztett rohamának nem állhatott ellen senki emberfia.

A történelem krónikása jól teszi, ha olykor az ellenség följegyzéseiből meríti értesüléseit. Annak igazán nem áll érdekében dicsőíteni ellenfele bátorságát.

Halljuk tehát, mit mond Vincenzo Durante, de Cesare hadsegéde, a korzikai kalandor hadjáratát megörökítő könyvében Schipani fergeteges rohamáról:

„Döngő léptekkel, fenyegető arccal, dühödten közelgett e halálra szánt csapat vakmerő vezére, mint bőszen fújtató bika, hogy elrémült belé, aki látta.”

De Schipanit, sajnos, éppen legfőbb erénye, a bátorság sodorta újra meg újra bajba. Ezúttal is fittyet hányt minden elővigyázatossági rendszabálynak, eszébe sem jutott felderítőket kiküldeni, holott elháríthatta volna az orvtámadás veszélyét, átjött Torre del Grecónál, át a Favoritánál, s úgy vonult végig Portici főutcáján, hogy észre sem vette: a házak kapuja, ablakai egytől egyig zárva.

Portici kicsiny város; tulajdonképpen egyetlen hosszúra nyúlt utcából áll. Az utca oly hirtelen fordul balra, a Favorita felől jövet, hogy a vándor száz lépésről egészen úgy látja, mintha a szemközti templom elzárná az utat, s nem is lenne másfelé kijárás, mint egy szűk sikátoron át, mely a templom s a jobb oldali házsor között húzódik. Hogy az utca igenis folytatódik bal kéz felől, azt a templom közvetlen közelében venni csak észre.

Itt, e zsákutcaszerű torkolatban várta de Cesare Schipanit.

A sikátor bejáratát két ágyú őrizte, csövük az utcára meredt, melyen a republikánusok közeledtek. A kanyarban egy faltól falig érő, hatalmas, lőrésekkel ellátott barikád torlaszolta el az utca folytatását - áthághatatlan akadály egymagában is, hát még ha fegyveresek védik!

De Cesare kétszáz emberrel a templomban rejtőzött, a sikátort a tüzéreken kívül még vagy háromszáz katona védte, a barikád mögött száz ember lapult, s végezetül mintegy ezer ember állt lesben kétfelől, az utca mentén sorakozó házakban.

Amikor az üldözésbe belefeledkezett Schipani mintegy száz lépésre ért de Cesaréék leshelyétől, eldördült a két ágyú, kartácsözönt zúdítva a republikánusokra, s mintegy adott jelre elszabadult a pokol.

Felpattant a templom ajtaja, s mialatt odabent, az ünnepi fényárban úszó szentélyben a pap az oltár előtt felmutatta az Úr testét, emitt lángot s halált okádott a kapu, mint a tűzhányó megnyílt öle.

Egyidejűleg kigyulladtak a házak ablakai, s a republikánus csapatra elölről, hátulról, kétfelől hullt a tüzes eső, mintha hirtelen tűzkatlanba zuhantak volna.

Egyetlen irányban próbálkozhattak a kitöréssel: a sikátoron át, melynek bejáratát a két ágyú védte. Háromszor indult Schipani csapatával rohamra, háromszor jutott karnyújtásra a cső végétől, de az utolsó pillanatban mindig megnyílt az ágyúk kartácsokádó torka, s halomra gyilkolta, meg-megtizedelte a támadókat.

Akkor végül kettéosztotta Schipani megmaradt nyolc-kilencszáz főnyi emberét, s ötszázat közülük útnak indított a tengerpart irányába, azzal a paranccsal, hogy kerüljenek az üteg hátába, s támadják amonnan, mialatt ő szemtől szembe támad.

De e harci feladat végrehajtását, szokott könnyelműségével, nem az ügy kipróbált s bátor híveire bízta, hanem vaktában kiszemelt emberekre. Schipani, a lánglelkű hazafi, szentül hitte, hogy minden ember úgy érez, ahogy ő. Az ötszáz ember végrehajtotta az előírt hadmozdulatot, de ahelyett, hogy hátba támadták volna a sanfedistákat, csatlakoztak hozzájuk, nagy „Éljen a király!” kiáltozással.

Schipani a kiáltást jeladásnak vélte, s negyedszer is rohamra indult. De minden eddiginél erősebb tűz fogadta: saját elpártolt ötszáz embere is ellene fordult. A maroknyi kis sereg megingott a rázúdult golyóözönben, mintha szédület fogta volna el, s mire a füst felszállt, híre-hamva sem volt ott csapatnak.

Legfeljebb százan élhették túl a rohamot, azok is szerteszét kóvályogtak a csatatéren. Schipaninak sikerült őket valahogy összeszedni; élükre állt, s mert előre nem volt többé útja, hátracsapott, mint sebzett vadkan a vadászra.

A sanfedisták utat nyitottak, tisztelettől vagy félelemtől lebéklyózva, de kétoldali pergőtűzben vonult vissza a város széléig.

Ezalatt elhullt ismét a csapat fele. Schipani harminc-negyven emberrel tért vissza Castellammaréba. Üldözői mindvégig a sarkában voltak. Két helyen - karján és combján - meg is sebesült.

Befutott egy kis utcába. Egy ház ajtaja nyitva állt, ő belépett. A ház gazdája, szerencsére, hazafi volt: rögtön felismerte a szökevényt, elrejtette, sebeit bekötözte, s más ruhába bújtatta.

Schipani nem akarta bajba sodorni nagylelkű elvbarátját, még aznap elbúcsúzott tőle, s amint besötétedett, kiszökött a hegyekbe.

Ott bujkált két vagy három napig, míg végül ellenségei ráakadtak, letartóztatták, s két másik hazafi, Spano és Battistessa társaságában Procidára szállították.

Tudjuk, ugye, ki volt Speciale? Az az ember, akiről még Troubridge is úgy nyilatkozott, hogy nála ocsmányabb férget nemigen látott életében. Ez a Speciale ítélkezett akkor Procidán.

Mondjunk e helyt búcsút Schipaninak, mint nemsokára könyvünk annyi más hősének, s ismerkedjünk meg közelebbről Specialéval. Minden jellemrajznál ékesebben szólnak rémtettei, hadd beszélünk hát el a sok közül egyet.

Spano katonatiszt volt a király alatt. A köztársaság előléptette tábornokká, s azzal bízta meg, hogy állja el de Cesare útját. Egy szép napon rajtaütött egy sanfedista különítmény, s foglyul ejtette.

Battistessa közrendű ember volt, három gyermek apja s Nápoly legbecsületesebb polgárainak egyike. Ruffo közeledtének hírére csöndben, minden hűhó nélkül puskát ragadott, beállt a sorba, s a hős lelkű emberek nyugodt bátorságával harcolt, míg el nem fogták.

Nem vétett ő soha senkinek.

Követte a hon hívó szavát - ez volt minden bűne. Ámbár hiszen ez is számíthat olykor bűnnek, melynek büntetése halál. És milyen halál! Majd meglátják, kedves olvasóim.

Ne csodálkozzanak, ha e sorok íróját elfogja az indulat, ha átkokra fakad, mihelyt a regény világából átlép a történelembe. Oly iszonyatos dolgokra bukkant, mióta arra adta fejét, hogy az 1799-es császári és királyi tömeggyilkosságok titkait feltárja, amihez foghatót lidércnyomásos álmaiban sem látott.

Speciale mindhárom foglyot halálra ítélte.

Kötél általi halálra, ami magában véve is iszonyú, mivel a bitó köztudomásúlag megbecsteleníti áldozatát.

De Battistessa halálát egy véletlen körülmény a vártnál is iszonyatosabbá tette.

Battistessa, Spano és Schipani teste huszonnégy óra hosszat függött a bitófán, majd az ischiai Santo Spirito-templomba került, közszemlére.

Amint a holttetemeket elhelyezték a halottas ágyon, Battistessa halkan felsóhajtott. A pap ámultan s borzadva látta, hogy az akasztott él, noha egy teljes napig szenvedett a kötélen.

Battistessa mellkasa fel-alá hullámzott, s tompa, szakadatlan hörgés jelezte: nem szállt el belőle teljesen az élet.

Lassacskán magához tért, s visszanyerte eszméletét.

Az embert felakasztották, huszonnégy órát töltött a halál markában, s élve kiállta, többé nincs joga rá a halálnak - vélte, aki csak látta. De senki nem mert Speciale megkérdezése nélkül cselekedni, még a pap sem.

Futárt küldtek Procidába.

Képzelhetjük, micsoda aggodalmakat állt ki ez idő alatt a szerencsétlen elítélt, aki, íme, visszatért sírjából, újra meglátta a napot, az eget, a természetet, eszméletre ébredt, lélegzett, emlékezett, azt sóhajtotta: „Gyermekeim!” - s remegve gondolta el, hogy mindez tán nem egyéb, mint egyike azon álmoknak a halálban, mitől - Hamlet szavával - visszadöbbenünk.

A feltámadt Lázár, amint Mártát üdvözli, Magdolnának hálálkodik, s Jézust dicsőíti - s akkor hirtelen koponyájára zuhan a sírkő!

Így érezte, így érezhette magát a szerencsétlen Battistessa, amikor azt kellett látnia, hogy a küldönc a hóhérral tér meg.

Speciale megparancsolta a hóhérnak, hogy az elítéltet vonszolja ki a templomból, mert a királyi bosszú ellen a templom sem menedék, s a kapu előtt, a lépcsőn ölje meg, ezúttal késsel, nehogy ismét életre támadjon.

E vérbíró nem érte be azzal, hogy halálra ítélt eleveneket: ő maga találta ki a kivégzés módját is, tetszése s kénye szerint. A törvény nem ismer ilyen kivégzési módot - de mit számított neki a törvény!

Parancsát szó szerint végrehajtották.

Ki meri tagadni, hogy a halottak - nagyhatalom? Többet tettek ők az élőknél is a koronás gazok elűzetéséért, kik nem átalltak ilyen vértanúkat a halálba küldeni!

De térjünk vissza Nápolyba.

Ott akkora volt a fejetlenség, hogy a Carmine-erőd ostromát túlélt védők közül egyetlenegynek nem jutott eszébe a Direktóriumnak jelenteni, hogy az erőd sanfedista kézre került.

A Castelnuovo parancsnoka gyanútlanul leadatta reggel hét órakor, a megbeszélt időpontban, a három ágyúlövést, jeladásul Schipaninak.

Schipani el is indult, s láttuk, mi végre jutott.

A három ágyúlövés régen elhangzott, mire az erődök parancsnokaihoz s a vezérkarhoz eljutott a Carmine-erőd elfoglalásának a híre. Az erőd ágyúi többé nem a Maddalena-hídra irányulnak - jelentették a hírhozók -, hanem a strada Nuovára és a Régi Vásártérre, nem védik a várost, de fenyegetik.

Mégis úgy határoztak, hogy mihelyt Schipani kis csapata túljutott Porticin, elterelő hadmozdulatként végrehajtják a Ruffo elleni támadást, vállalva a megnövekedett kockázatot.

Terv szerint a Castelnuovo-erőd adta volna le a riasztójelzést a többi erődnek s a San Martino-kolostornak. Az egész vezérkar ott szorongott az erőd tetején, köztük Salvato, s messzelátóval figyelték Porticit.

Látták, amint Granatellóból elindult egy porfelleg, mely olykor lángot lövellt a napfényben.

Schipani volt az és serege, útban a Favorita és Portici felé.

Látták, amint Portici hosszú utcája, melyet fentebb leírtunk, elnyelte a hazafiakat, majd ágyúdörgést hallottak, s a város fölé füstfelleg terült.

Két óra hosszat dörgött megállás nélkül az ágyú, épp csak annyi szünetet tartva két lövés közt, ameddig újratöltöttek; sűrű, egyre sűrűbb füstfelleg gomolygott a város fölött, s szállt az égre, mígnem elnémult minden, s eloszlott lassan a füst is. S az úton ismét portölcsér szaladt, de ellenkező irányban, mint három órával annak előtte.

Schipani volt az ismét, ő menekült harminc-negyven megmaradt emberével Castellammaréba.

Mindennek vége volt.

Csak Michele és Salvato tartott ki makacsul őrhelyén. Egymás közt sugdolóztak, mutogattak, s merőn figyeltek egy fekete pontot a tengerben, mely olykor alámerült, s láthatóan Nápolynak tartott.

Amikor a pontot már csak fél mérföld választotta el tőlük, mindketten látni vélték, hogy egy kéz emelkedik időnként a víz fölé, egy kéz, mely segélyt kérőn integet.

Mindkettejüknek úgy rémlett, jó ideje már, hogy az a pont a vízen: Pagliuccella feje, s a kéz láttán mindketten egyet gondoltak: Pagliuccella segítséget kér!

Lefutottak a partra, elővonták a bárkát, mely a Castelnuovo- s a Tojáserőd közt teljesített futárszolgálatot, beleugrottak, evezőt fogtak, s teljes erővel evezéshez láttak. Megkerülték a tornyot.

Ám a túloldalra érve hiába kémlelték a tengert, nem látták sehol a fejet.

De egy pillanat múltán felbukkant újra, tőlük alig huszonöt-harminc lépésre. Pagliuccella feje volt, kétségtelen.

Arca hamuszürke, szeme kidülledt, szája nyitva, mintha segítségért kiáltana.

Nyilván a végsőkig kimerült, s most fuldoklik.

- Evezzen tovább egyedül, tábornokom - kiáltotta Michele -, úszva előbb odaérek, mint evezve!

Egy pillanat alatt levetkőzött, s fejest ugrott a tengerbe.

Az ugrás lendülete egymaga elég volt a fele útra, mire a víz alól felmerült, már csak tíz-tizenkét méterre lehetett Pagliuccellától.

- Bátorság! - kiáltotta Michele.

Pagliuccella válaszra nyitotta száját, de vizet nyelt és elmerült.

Michele rögtön alábukott, s tíz-tizenkét másodpercre láthatatlanná vált.

Végre felhabzott s kettévált a víz, Michele felütötte a fejét. Látható erőfeszítést tett, hogy a felszínre jusson, de csak annyi ideje maradt, hogy nagyot kiáltson:

- Ide, tábornok! Segítség! Segítség!

S újra elnyelte a víz.

Salvato két csapással evezőhossznyira megközelítette, de abban a pillanatban, amikor kinyúlt a csónak pereme fölött, hogy Michele haját megragadja, Michele a mélybe merült, mintha örvény húzná le.

Salvato nem tehetett mást: várt.

Újra felhabzott a víz a bárka orra előtt. Salvato kihajolt, amennyire csak bírt, s galléron ragadta Michelét.

Térdét a bárkának feszítette, s addig tartotta víz fölé a lazzarone fejét, míg meg nem indult a lélegzése.

A lélegzettel visszatért Michelébe az élet.

Görcsösen belekapaszkodott a bárkába. A bárka oldalra billent.

Salvato villámgyorsan a másik oldalra nehezedett, ellensúlyul.

- Kapaszkodik belém - nyögte Michele -, kapaszkodik.

- Próbálj bemászni, vele együtt - mondta Salvato.

- Segítsen, tábornokom, nyújtsa ide a kezét, de vigyázzon, a súlyát valahogy át ne helyezze erre az oldalra!

Salvato a bárka bal peremére nehezedett, s átnyúlt a másik oldalra.

Michele megragadta Salvato kezét.

S ő hihetetlen erővel kirántotta Michelét a vízből.

Pagliuccella Michele derekát szorongatta, s jóformán teljesen megbénította.

- A kirelejzumát! - kiáltotta Michele, mialatt nagy kínnal átvetette egyik lábát a bárka peremén. - Hajszálon múlt, hogy rá nem cáfoltam a vén Nanno jóslatára, amit egyes-egyedül Pagliuccella barátomnak köszönhetnék! De úgy látszik, csakugyan nem fúl vízbe az, akit az istenek kötélre szántak. Mégis nagyon köszönöm, amit értem tett, tábornokom! Mi igazán egyebet se teszünk már, mint egymás életét mentegetjük. Jelenleg ön vezet egy fordulóval, s részemről a hála. No, foglalkozzunk egy kicsit a fickóval is!

Ezt természetesen Pagliuccellára értette. Pagliuccella eszméletlen volt, s kettős sebből vérzett: combját átjárta egy golyó, de csak izmot ért, csontot, úgy látszik, nem.

Salvato úgy vélte, hogy a legokosabb, ha szaporán visszaeveznek az erődbe, s Pagliuccellát, aki kétségtelenül él, egy orvos gondjaira bízzák.

Mire megérkeztek s a fal tövében kikötöttek, ott már várta őket valaki: Cirillo. Előző éjjel megjelent ő is a Castelnuovo-erődben, menedéket keresve.

Eleitől végig szemtanúja volt a tengeren zajló drámának, s most deus ex machina a színre lépett, a csomót megoldani.

Pagliuccellát meleg takarókba burkolták, kámforos pálinkával dörzsölgették, tüdejébe levegőt fújtak. Hamarosan magához is tért, s elbeszélte, hogy folyt le a gyilkos küzdelem, melyből csoda mód élve megmenekült.

Éppen befejezte a történetet, amelyből mindenki megérthette, hogy a nápolyi hazafiaknak nincs más választásuk ezentúl, mint az erődök fedezékéből utolsó leheletükig védekezni, s Cirillo éppen nekifogott a sebet bekötözni, melyről a sebesült mindeddig teljesen meg is feledkezett, a kiállt izgalmak s a hideg víz hatására, amikor híre jött, hogy fra Diavolo és Mammone megtámadta Capodichinóban Bassettit, az meghátrált, s most ért Nápolyba felbomlott seregével, sarkában az üldözésére kelt két rablóvezérrel.

Azóta az üldözők túljutottak a largo degli Studin, és valahol a largo di Santo Spirito táján járhatnak - jelentette a hírnök.

Salvato felkapott egy puskát, Michele egy másikat, s mindketten kirontottak az erődből. Két-három hazafi melléjük szegődött, a largo Castellón megint néhány. Michele lazzaronéi ott táboroztak a Medina utcán, ő az élükre állt, s futva megindult a strada dei Lombardin, hogy valahol a Mercatellón innen kikanyarodjék a Toledo utcára; Salvato pedig átvágott a San Carlón, hogy a San Ferdinando-templom túlfelén Bassetti katonái elé kerüljön, akik, mint a hírnök mondta, a Toledo utcán özönlenek befelé, s azt kiáltozzák utcahosszat: „Árulás! Árulás!” Közben két-három küldöncöt menesztett a San Martino-kolostorbeliekhez, azzal az üzenettel, hogy sürgősen jöjjenek le a dombról, s támogassák a manővert. Majd belevetette magát a Toledo utcán lármázó, kavargó, megzavarodott tömegbe.

Az emberár, mely Salvatót magával sodorta, egy darabig tétován hullámzott még ide-oda az utca két pontja között, ahol a fejvesztetten menekülő katonák megtorlódtak. De amint e szép ifjút meglátták, ki fedetlen fejjel, lobogó hajjal, vállán fegyverrel harcba hívta őket, édes anyanyelvükön szólva hozzájuk, fokról fokra szégyen váltotta fel lelkükben a páni ijedtséget; megálltak, s megkockáztattak végre egy pillantást hátrafelé.

A sanfedista lazzaronék már a largo degli Studi aljáig jutottak. Élükön ott feszített festői, díszes ruhájában fra Diavolo, s mellette Gaetano Mammone, a molnár, hajdan fehér és lisztporos, most vörös, vérmocskos gúnyájában.

A két hírhedt bandavezér, a Terra di Lavoro két réme láttán már-már újabb pánik fogta el a hazafiakat, de szerencsére Michele éppen akkor kanyarodott ki csapatával a Lombardi utcáról a Toledo utcára, s az Infrascata irányából dobszó harsant. Fra Diavolo és Mammone megijedt, úgy érezték, túlságosan messzire merészkedtek. Nyilván nem tudták, meddig jutott a kardinális, nem értesültek Schipani vereségéről sem, tehát sürgősen takarodót fúvattak.

De két-háromszáz emberük megszállta a Bourbon Múzeumot, s ott elsáncolta magát.

Kitűnő hadállás a múzeum, nagy könnyelműség a hazafiaktól, hogy megfeledkeztek róla. A sanfedisták innen kényelmesen tűz alá vehették az Infrascata meredélyét, a largo degli Studit, mely mintegy folytatása a Toledo utcának, s a largo delle Pignét, melyen keresztül bármikor kapcsolatot teremthettek a kardinális seregével.

Fra Diavolo és Mammone egyébiránt nem ment messzire. Az imbrecciata della Sanitŕnál megálltak, elfoglalták az utca jobb és bal oldalán álló házakat, s egy üteget állítottak fel a via della Calával egy vonalban.

Salvato és Michele nem kockáztathatta meg a Bourbon Múzeum ostromát. Az ellenség erős hadállást épített ki, embereiket pedig végsőkig elcsigázta a kétnapos harc. A largo di Santo Spiritón megálltak, a largo degli Studi s a palota kapujához vezető kis utca bejáratát eltorlaszolták, s a Santa Maria di Constantinopoli utcán százfőnyi őrséget hagytak hátra.

Salvato azt is elrendelte, hogy meg kell szállni a hasonnevű kolostort, mely egy dombon épült, s uralja a múzeumot, de a hat-hétszáz ember között nem akadt ötven, aki elég vakmerő lett volna vállalni e szentségtörő merénylet kockázatát, oly mélyen gyökereztek bizony vallási előítéletek még a hazafiak lelkében is.

Későre járt. Mindkét tábor holtra fáradt. S egyik sem tudta, hogy áll valójában a csata sorsa, miféle változást hoztak a nap harcai ostromlók s ostromlottak helyzetében. Közmegegyezéssel tüzet szüntettek, ki-ki rábízta magát az őrszemek éberségére, fegyverét szorongatva ledőlt, ahol éppen volt, a vértől iszamós, hullákkal borított kövezetre, s futó, de mély álomba merült, mintha máris a végső, örök álmot próbálgatná, amelyből nincs ébredés.