35
Bölcs Michele

Ki mondta vajon, melyik világi vagy egyházi szerző - nem tudom, s nincs most időm utánanézni -, ki mondta vajon, hogy „a szerelem hatalmas, akár a halál”?

Szépen hangzó mondásnak tetszik, pedig: alapigazság, sőt, pontatlanul fogalmazott alapigazság.

Caesar mondja Shakespeare-nél, helyesebben Shakespeare mondatja Caesarral: „Jól tudja a veszély, hogy nála Caesar még veszélyesebb. Mi, két oroszlán, egy napon születtünk. De a korosb és rettentőbbik: én.”

Egy napon született a szerelem s a halál is: a teremtés napján. De a korosb: a szerelem.

Az ember előbb találkozott a szerelemmel, mint a halállal.

Éva a Káin kezétől elhullt Ábel láttán kezét tördelte, s így jajongott: „Jaj nekünk! Ezerszer jaj! Megjelent a világban a halál!” De a szerelem előbb jelent meg a halálnál, hiszen a fiú, kit a halál elragadott, az anya szerelmének gyümölcse volt.

Keveset mondunk hát, ha azt mondjuk: „A szerelem hatalmas, akár a halál!”, helyesen úgy kell mondanunk: „A szerelem hatalmasabb a halálnál.” Mert a szerelem naponta birokra száll a halállal, és győz fölötte.

Öt perccel azután, hogy Luisa elmondta: „Áldott legyen Isten és minden műve, úgy van az jól, ahogy ő eltervezte!”, mindent, de mindent elfelejtett, még azt is, ami őt Salvato után hozta. Egyet tudott csupán, hogy itt van Salvato mellett, s Salvato itt, őmellette.

Megállapodtak, hogy estig együtt maradnak. Este Luisa felkeresi az összeesküvés fejét, Salvato pedig csak másnap jelenti a dolgot tábornokának, hogy az illetőnek legyen ideje leállítani a tervezett vérontást, és cinkosaival együtt külföldre menekülni. A tábornok megteszi majd, a polgári kormányzattal karöltve, a szükséges óvintézkedéseket, hogy az összeesküvők kudarcot valljanak még az esetben is, ha Luisa figyelmeztetése ellenére konokul kitartanának eredeti tervük mellett.

Ezzel el is vetették a politika gondját, s átengedték magukat szerelmüknek.

Ó, ha két szép fiatal teremtés szereti egymást, ha igazán szereti, messze szállnak ők a szerelem perceiben e földi világból, föl, a magas égbe; ott egy bíborfellegen vagy egy napsugáron megpihennek, egymásra mosolyognak, egymás szemébe néznek, és egymás fülébe sugdosnak; alattuk az édenkert, fölöttük a mennyország, s ők a szférák zenéjét hallják, miközben ezerszer is elismétlik a bűvös szót: „Szeretlek!”

Mintegy álomban telt el Luisa és Salvato egész napja. A négy fal börtönéből, az utca lármája elől hamarosan menekülni vágytak, ki a szabadba, a magányba. Kiszöktek a mezőre - Nápoly vidékén ilyenkor, január végén már éledezik a természet -, de lépten-nyomon nem kívánt tanúkba botlottak. Túlságosan közel volt a város. Egyikük mosolyogva felsóhajtott: „Jobb lenne a puszta közepén”, a másik rávágta: „Menjünk Paestumba!”

Éppen arra hajtott egy bérkocsi. Salvato odaintette, beszálltak, odakiáltották a kocsisnak az úticélt, s a lovak szélsebes ügetésbe fogtak.

Egyikük sem járt még Paestumban. Salvato odahagyta Dél-Itáliát, mielőtt, mondhatni, a szeme felnyílt volna; s a lovag - bár gyakran emlegette Paestumot - soha hallani sem akart arról, hogy Luisát oda kísérje, mivel féltette a maláriától.

De bánták is ők most a maláriát! Ha egyikük történetesen azt mondta volna: „A pontini mocsarakba”, a másik ráfelelte volna: „A pontini mocsarakba!” Meg aztán: mit nekik láz, ragály! Hiszen a boldogság a leghatásosabb ellenszere minden bajnak!

Luisa mindent tudott a helységekről, melyeken a kocsi áthaladt, míg megkerülte a valaha, Salerno létrejötte előtt, paestuminak nevezett, csodálatos öblöt. És mégis úgy hallgatta Salvato magyarázatait, mint tudatlan és kíváncsi tanítvány a mesterét, mert jólesett a hangját hallania. Előre tudta, mit fog Salvato a következő percben mondani, mégis úgy érezte, mintha mindezt most hallaná először életében.

És mindkettejüket meglepte - mert más olvasni róla s más látni! - a táj és a kép fensége, amikor egy útkanyarnál hirtelen előbukkant a mélykék tenger előterében az érett avar színében pompázó három romtemplom. Igen, ezek a szigorú formák illettek a vad hellén törzsekhez, e vidék egykori lakóihoz, kik az Ossza s az Olümposz lábánál születtek, de mert hazájukat egy balsikerű peloponnészoszi kalandozás után, melyen Héraklész fia, Hüllosz vezette őket, a perrheboszok kezén találták, búcsút kényszerültek mondani a Péneiosz dúsan termő rónaságainak, s azt a lapüthoszoknak, iónoknak átengedve, a drüopiszek földjére vonultak, mely attól fogva dór földnek hívatott. Száz évvel a trójai háború után elragadták a pelaszgoktól Messzénét, Tirünszt, e két várost, mely mindmáig híres küklopszi romjairól, Argoszt, hol Agamemnón sírját föllelték, s végül Lakóniát, melynek őslakóit helótasorba süllyesztették, és megteremtették komor, szigorú lelkük hasonmására a spártai államot, melynek törvényhozója Lükurgosz lett. Az új hódítók hatszáz évre megálljt parancsoltak a fejlődésnek, mert gyűlölték vagy megvetették az ipart, az irodalmat s a művészeteket. Egyetlenegyszer támadt szükségük költőre, a Messzénével vívott háborúk idején, akkor is az athéniaktól vették kölcsön - Türtaioszt.

De nehezen tűrhették az Olümposz s Ossza e zordon gyermekei Magna Graecia kultúráját, Paestum lankáinak lágy legét, melyhez a déli szellő Szübarisz fűszerszámainak illatát keverte, s az északi szél Baiae leheletét! E lágy éghajlat, e ión szellemet árasztó, kifinomult civilizáció elleni tiltakozásul emelték évente kétszer virító rózsaligeteik legközepére a három félelmetes gránittemplomot, melyek már Augustus korában rommá lettek, de a mai napig úgy állnak éppen, mint Augustus idején; ezért örökítették az utókorra építőművészetük e három emlékét, melyek faragatlanságukban is lenyűgözőek, mint minden primitív műalkotás.

Manapság semmi nem emlékeztet már a spártai hódítókra, a gránitoszlopokon meg a könyörtelen szabályszerűséggel épült kőfalon kívül, melynek szűk négyszögét egy óra alatt körbe lehet járni a hepehupás talajon, ahol a malária uralkodik, gyilkos miazmáival. Semmi, de semmi, mert az a néhány tétova, lázmarta, csontsovány emberi lény, aki oly kíváncsian bámulja beesett szemével az utazót, éppoly kevéssé lehet a büszke spártaiak leszármazottja, mint a bűzletes mocsár azoknak a rózsakerteknek maradéka, melyek valaha oly dúsan tenyésztek e tájon, hogy a Szirakúzából Nápolyba hajózó utasok a tengerről is láthatták, s nagy messziről megérezték illatát.

Történetünk idején csekély volt még a régészet becsülete. A romok közt csak a fázékony sikló csúszkált, s nem vezetett még út a templomhoz, mint ma; térdig sásban-nádban gázolt, aki idemerészkedett, s nem tudhatta, melyik pillanatban hág kígyóra vagy gyíkra. Luisa megtorpant, amint a rothadás e dzsungeléhez ért, de Salvato könnyedén karjaiba kapta, magasra emelte, mint egy gyermeket, átlábalt vele a vörösesbarna kórórengetegen, s csak akkor tette le, amikor odaért a legnagyobb templom lépcsőfeljáratához.

Hagyjuk most magukra Luisát és Salvatót! Hadd örüljenek a magánynak, melyért oly messzire fáradtak, hadd adják át magukat zavartalanul a világ előtt rejtett, mély szerelmüknek, melynek titkát a féltékenység éppen a vetélytárs előtt fedte fel. Derítsük inkább fel, mi volt a másik szobában észlelt zaj oka, mely szerelmeseinket egy pillanatra úgy megrémítette, mivel nem lelték magyarázatát.

Ha még emlékszünk rá: Michele a szoba küszöbéig követte nyomon Luisát. De mihelyt Salvato a fiatalasszony elé sietett, hogy forrón keblére ölelje, barátunk megállt, és tapintatosan visszavonult, bár előtte nem volt eddig sem titok a két fiatal szív szerelme. Odaült az ajtó elé őrködni, onnan leste tejtestvére, illetve brigadérosa parancsait.

Luisa teljesen megfeledkezett Micheléről, Salvato meg nem sokat törődött vele, hiszen tudta, hogy számíthat titoktartására. A fiatalasszony, mint tudjuk, kezdetben megpróbálta rábírni szerelmesét, hogy meneküljön, nem kérdezve, miért, de végül mindent bevallott neki, csak az összeesküvés fejének nevét hallgatta el.

Igen ám, de Michele tudta, ki az összeesküvés vezetője.

Luisa maga mondta Salvatónak, hogy az illető azonos azzal a fiatalemberrel, aki éjjel két óráig várt rá, és éjjeli három órakor távozott tőle. Michele reggel megkérdezte Giovanninától: „Mi van ma Luisával? Az én eszem megjön, az övé meg elmegy?” Amire Giovannina azt felelte, nem is sejtve a válasz horderejét: „Nem tudom, de mindig ilyen, mióta Andrea Backer úr itt járt az éjjel.”

Tehát az összeesküvés feje Andrea Backer úr, a király bankárja, a jóképű fiatalember, aki fülig szerelmes Luisába.

És mi az összeesküvés célja?

Legyilkolni egyetlen éjszaka folyamán a Nápolyt megszállva tartó hat-nyolcezer francia katonát és minden párthívüket.

Michelének a háta is borsódzott pazar uniformisa alatt az új szicíliai vecsernye gondolatára.

Ő is franciabarát, méghozzá a legbuzgóbbak egyike, az elsők között lesz hát, akinek torkára teszik a kést azon az éjszakán, helyesebben mondva: akit felakasztanak, mert úgy szólt a jóslat, hogy ezredes lesz és felakasztják, s az első fele már beteljesült.

Michele régen beletörődött, hogy Nanno jövendölése beteljesedik rajta, de úgy gondolta: minél később, annál jobb.

Határozottan kevesellte a kapott haladékot: csütörtök déltől péntek estig.

„Öljük meg az ördögöt, nehogy ő öljön meg bennünket” - tartja a közmondás is. Michele arra a belátásra jutott, hogy sürgősen ártalmatlanná kell tennie az ördögöt.

Az ő lelkiismeretét amúgy sem háborgatták olyasfajta aggályok, mint tejtestvéréét. Őt nem avatta be senki féltve őrzött titkába, őt nem kötötte semmiféle eskü.

Ő úgy leste ki az összeesküvés titkát, mint Catilináét a köszörűs, aki az ajtó előtt hallgatózott. Illetve még úgy sem: Michele nem hallgatózott, ő véletlenül hallotta, amit hallott.

Az összeesküvés vezetőjének a nevét viszont Giovanninától tudta, s Giovannina nem kötelezte őt titoktartásra.

Bolond Michelének csúfolták őt eddig is - bár nézete szerint némileg alaptalanul. De ha most ölbe tett kézzel tűri, hogy Simone és Andrea Backer urak valóra váltsák ellenforradalmi terveiket, akkor igazán rászolgálna, hogy bolondnak nevezzék. Ha ellenben meghiúsítja a tervet, s két ember élete árán megmenti huszonöt-harmincezer embertársáét, akkor igenis megérdemli, hogy az utókor bölcsként emlegesse, egy sorban Thalésszel és Szolónnal.

Michele nem sokat tétovázott. Kisurrant a szobából, s hogy a szomszéd szobában tartózkodó szerelmeseket senki észrevétlen meg ne lephesse, távozóban gondosan bezárta maga mögött a szoba ajtaját.

Az ajtócsukódás zaja futólag megriasztotta Luisát és Salvatót. Haj, mekkora lett volna riadalmuk, ha tudták volna, hogy az ajtót nem bolond Michele tette be, bár kinyitni még ő nyitotta, hanem - bölcs Michele, mégpedig államügyben.