34
Luisa titka

Luisa magára maradt. Visszahanyatlott székére, és sokáig mozdulatlanul ült, mély töprengésbe merülve.

Ki lehet mindenekelőtt a titkos, névtelen ellenség, aki olyan jól értesült a San Felice ház életének minden mozzanatáról, még Luisa egyéni titkairól is, s aki mindezt a royalista bizottságnak beárulta?

Mindössze négyen tudtak a feljelentésben említett tényekről. Cirillo doktor, Bolond Michele, Nanno, a boszorkány, és Giovannina. Cirillo doktorhoz nem fért gyanú, Bolond Michele életét adná tejtestvéréért.

Hát Nanno és Giovannina?

Nanno feljelenthette volna Salvatót és Luisát a kezdet kezdetén, amikor a feljelentésért busás jutalom ütötte volna a markát - és nem tette. A Backerékhez befutott feljelentés indítóoka nem lehet tehát a kapzsiság, hanem csakis a gyűlölet.

Giovannina! Luisa gyanúja egyre inkább testet öltött.

De mi oka lehet Giovanninának úrnőjét gyűlölni?

Luisa hiába törte a fejét, ilyen okot nem talált. Tapasztalta ugyan egy idő óta, hogy komornája furcsán viselkedik, de azzal intézte el magában a dolgot, hogy Giovannina szeszélyes teremtés. Most, hogy emlékezetébe idézte a történteket, gyanúja megerősödött, bár a dolog nyitját továbbra sem lelte. Sokszor rajtakapta Giovanninát, hogy alattomos pillantásokkal méregeti, kaján mosollyal lesi őt, sokszor hallotta keserű kifakadásait. Mióta is? Igen, főleg a tervbe vett út óta, amikor ő mégis Nápolyban maradt, s váratlanul, az éjszaka közepén tért haza. Nina elégedetlenségének nyilvánvaló jelei még megsokasodtak, amióta a franciák bevonultak Nápolyba, s különösen amióta ő, Luisa, viszontlátta Salvatót.

Luisa oly mélyen maga alatt állónak érezte Giovanninát, hogy az fel sem ötlött benne: a parasztlány szívében is dúlhat ugyanaz a szenvedély, mint az előkelő hölgyében, Giovannina szereti Salvatót, s őrá féltékeny.

Giovannina gyűlöli őt: ez a gyanú jóformán bizonyossággá érett Luisában, de az okát nem tudta kideríteni.

Fogta a liliomos lapot, keblébe rejtette, felragadott egy karos gyertyatartót, kilépett a lovag dolgozószobájából, bezárta maga mögött az ajtót, és a maga hálószobájába ment.

Ott találta Giovanninát. A komorna éppen Luisa hálóköntösét készítette elő.

Luisa szemét élesebbé tette a gyanú: elkapta a futó pillantást, mellyel komornája fogadta. Gonosz pillantás volt, s bár Giovannina rögtön behízelgő mosolyt erőltetett ajkára, ezúttal nem sikerült Luisát félrevezetnie, első benyomása maradt győztes.

Nina nem sejthette, mi történt a dolgozószobában, még kevésbé azt, hogy asszonya lelkében feltámadt a gyanú, megpróbált hát Luisával beszédbe elegyedni. Nyilván úgy kanyarította volna, kisebb-nagyobb kitérők után, a beszélgetést, hogy az éji látogatóra terelje, ha Luisa engedi. De ő az első szónál közbevágott, s a komorna fecsegését félbeszakítva ridegen közölte vele, hogy ma már nincs rá szüksége.

Nina válla megrándult a szokatlanul barátságtalan hangra, de szó nélkül indult szobájába, csak arcára ült ki ismét az alattomos mosoly.

A fiatal bankár látogatását nem tudta mire vélni. Luisa azzal kezdte, hogy ajtót mutatott a fiatalembernek, de utóbb ráállt, hogy éjjel kettőkor fogadja, s mi több: tanúk nélkül, zárt ajtók mögött, a lovag dolgozószobájában.

És igaz, hogy az úrnő eleinte roppant rideg arcot vágott, de amikor a bankár távozása után előkerült, arckifejezése töprengő volt, sőt egyenesen ellágyult. S a szemén látszott, hogy sírt, vagy legalább könnyezett.

Mitől szelídült vajon meg hirtelen Luisa, a büszke Luisa?

Mégis meghódította volna őt a csinos fiatalember szerelme? Hátha megfér a régi szerelem mellett az új is a szívében?

Hihetetlen, lehetetlen! És mégis: valaminek történnie kellett, valami fontosnak, rendkívülinek!

Luisa, mint mondottuk, észrevette a komorna gonosz pillantását, de kisebb gondja is nagyobb volt most a feljelentő személyénél. Azon töprengett, mihez kezdjen titkos értesülésével, hogyan mentse meg Salvatót anélkül, hogy elveszejtené Backert.

Mindenekelőtt beszélnie kell Salvatóval. Eddig kizárólag esténként találkoztak, a hercegnő szalonjában, ahol egyikük jelenléte sem kelthetett feltűnést, hiszen, mint Backer is mondta, a hercegnő fogadóterme valóságos politikai klub volt.

De bevárni az estét annyit jelentett volna, mint egy teljes napot elvesztegetni a háromból. Sürgősen izennie kell hát Salvatónak, s ilyen természetű izenetet másra, mint Michelére, nem bízhat.

Becsengeti Giovanninát, gondolta Luisa, de félúton megállt a keze. Jó tíz perce küldte el a komornát, azóta nyilván lefeküdt; inkább maga megy Giovannina szobájába, megadni a szükséges utasításokat, semhogy a lányt az ágyból kiugrassza.

Giovannina kamráját az a folyosó kötötte össze úrnője hálószobájával, mely Fusco hercegnőhöz vezetett.

Az üvegezett ajtón fény szűrődött ki. Luisa az üveget fedő, vékony muszlinfüggönyön át láthatta, hogy komornája felöltözve ül az asztal mellett és ír. Giovannina nem figyelt fel az úrnő lépteinek neszére, talán mert Luisa alig ütött zajt, vagy tán mert a komorna úgy belefeledkezett munkájába, hogy se látott, se hallott.

Luisa nem sokat töprengett rajta, kinek írhat Giovannina, minden teketória nélkül benyitott a szobába. Giovanninának ellenben fontos lehetett, hogy úrnője meg ne tudja, kinek ír, mert Luisa láttán halkan felsikoltott, felugrott, s úgy állt meg előtte, hogy a levelet eltakarja.

Luisát ugyan módfelett meglepte, hogy Giovannina éjjel háromkor leveleket irkál, ahelyett, hogy az igazak álmát aludná, de egy szóval sem firtatta a dolgot. Mindössze annyit mondott:

- Holnap reggel beszélnem kell Michelével, amilyen korán csak lehet, kérem, értesítse.

Azzal sarkon fordult, és a szobájába tért. A komorna ismét a levél fölé hajolt.

Luisa, gondolhatjuk, nem sokat aludt az éjjel. Reggel hét óra tájban zajt hallott: Giovannina ekkor indult a városba, az úrnő parancsát teljesíteni.

Másfél óránál is tovább maradt távol. Igaz, hogy végül Michelével együtt tért vissza. Úgy látszik, nagyon komolyan vette úrnője megbízatását, annyira, hogy maga járt mindennek utána.

Michele rögtön látta Luisán, hogy súlyos gond gyötri.

A fiatalasszony arca sápadt volt, tekintete lázasan csillogó, s a szeme körül kék karika árulkodott az álmatlan éjszakáról.

- Mi bajod, húgocskám? - kérdezte Michele ijedten.

- Ó, semmi, semmi - felelte Luisa kényszeredett mosollyal. - Sürgősen beszélnem kéne Salvatóval.

- Hacsak ez a baj, azon könnyen segítünk, húgocskám. Egykettőre elugrom ide, az Angri-palotába.

Salvato ugyanis a Toledo utcában lakott, az Angri-palotában, Championnet tábornokkal egy fedél alatt, ugyanott, ahol hatvan évvel később Garibaldi.

- Siess, Michele - kérlelte Luisa -, egyik lábad itt legyen, a másik ott!

Michele, ígéretéhez híven, gyorsan megjárta az utat, de még mielőtt visszatért volna, egy küldönc jelentkezett Luisánál, Salvato levelével.

A levél így hangzott:

Szerelmetes Luisám, a tábornok parancsára ma reggel öt órakor indulok Salernóba, ahol is sürgősen meg kell szerveznem s a Basilicatába irányítanom egy osztagot. Úgy hírlik, zavargásokat észleltek arrafelé. Remélem, két nap alatt végzek feladatommal, legalábbis minden erőmmel azon leszek. Ez esetben péntek estére vissza is térhetek Nápolyba.

Ha azt remélhetném, hogy visszatértemkor nyitva találom a kis közre nyíló ablakot, s egy órát tölthetek kegyeddel a „boldogság szobájában”, áldanám kétnapos száműzetésemet.

Meghagytam, hogy hozzák utánam leveleimet. Küldönceim az Angri-palotában várják a postát. Több levelet is várok - de csak egyre áhítozom!

Ó, be szép volt tegnapi estém! S ó, be terhes lesz a mai!

A viszontlátásra, pálmás ház gyönyörű asszonya, szép madonnám! Várok és remélek.

A kegyed Salvatója

Luisa a fejéhez kapott.

Ha Salvato csak péntek este tér vissza, hogyan menekítse őt el a mészárlás elől?

Késő lesz, késő - talán még ahhoz is, hogy vele haljon!

Mit írjon Salvatónak? Nem tudta. Az összeesküvés szálai nyilván Salernóba is elérnek. Hiszen Andrea azt mondta: Nápolyban és Nápoly vidékén!

Luisa úgy érezte, a téboly környékezi.

És Giovannina egyre csak azt hajtogatja - könyörtelenül, mint maga a gyűlölet -, hogy a küldönc várja a választ.

Luisa végül is tollat fogott, s a következőket írta:

Szerelmetes fivérem, most vettem kézhez levelét. Ha a körülmények engednék, örömest válaszoltam volna egyszerűen annyit: az ablak nyitva lesz, s én várom a boldogság szobájában. De okvetlenül beszélnünk kell egymással, nem várhatok két napot. Még ma újabb levelet küldök Michelével Salernóba; mihelyt sikerült némileg rendbe szednem gondolataimat, nekiülök és megírom.

Ha időközben távozni kényszerülne a fogadóból vagy az intendantúráról, egyszóval a szállásáról, ahol Michele felkeresi, hagyja meg, kérem, hol találja, mert mindenáron és sürgősen találkozniuk kell.

Szerető húga
Luisa

A levelet gondosan lezárta, lepecsételte és átnyújtotta a küldöncnek.

A katona a kertben találkozott Michelével.

Michele bejelentette Luisának, amit az már tudott: Salvato elutazott, de meghagyta, hogy a leveleit küldjék utána Salernóba.

Luisa arra kérte Michelét, maradjon még. A nap folyamán fontos megbízatása lesz számára - mondta -, az is megeshet, hogy Salernóba meneszti.

Majd feldúltan, izgatottan szobájába tért, és bezárkózott.

Michele sehogy sem értette, mi üthetett a máskor mindig oly nyugodt, derűs Luisába. A komornához fordult felvilágosításért.

- Mi van Luisával? Az én eszem megjön, az övé elmegy?

- Nem tudom - felelte Giovannina -, de mindig ilyen, mióta Andrea Backer úr itt járt az éjjel.

És ismét gonosz mosoly jelent meg Giovannina arcán. Michele nem először látta ezt a mosolyt, de ezúttal úgy kiült a komorna arcára a leplezetlen gyűlölet, hogy Michele alighanem felelősségre vonta volna, ha e pillanatban nem nyit be a szobába váratlanul Luisa. Időközben útiköpenyt öltött. Izgalma szemmel láthatóan nem csökkent, de az iménti tanácstalanságot a végső eltökéltség kifejezése váltotta fel arcán.

- Michele, estig, ugye, szabad vagy? - kérdezte Luisa.

- Estig, holnap reggelig, egy egész hétig, ha kell, húgocskám.

- Akkor kísérj el.

Majd Giovanninához fordult:

- Ha ma este nem térnék haza, ne aggódjék, Nina, de várjon rám egész éjjel - mondta.

Intett Michelének, hogy kövesse, majd kisietett. Giovannina elhűlve fordult Micheléhez:

- Asszonyom magázott! Először életében! Ha lehet, tudd meg tőle, miért.

- Bizonyára mosolyogni látott, Nina - vágta rá a lazzarone.

Azzal lefutott a lépcsőn, hogy utolérje Luisát, aki türelmetlenül várt már rá a kertkapuban.

Nápolyban fölöttébb egyszerű a közlekedés, éppen mert nincs semmiféle központi, hivatalos járat.

Aki például Salernóba kíván menni, az bárkára száll, kedvező szél esetén egykettőre átkel az öblön, Castellammaréban kocsit fogad, és három-négy óra múlva célhoz ér.

Ha a szél nem kedvez, akkor sincs baj. Kocsira ül az első utcasarkon, útkereszteződésnél vagy téren, és megkerüli az öblöt, azaz áthajt Resinán, Porticin, Torre del Grecón, át a hegyen, a Caván, és három-négy óra alatt megint csak eljut Salernóba.

- Tulajdonképpen hová megyünk? - kérdezte Michele, mihelyt a kapu becsukódott mögöttük.

- Salernóba - hangzott a válasz.

Michele következő kérdése az volt, miféle közlekedési eszközt óhajt vajon igénybe venni húgocskája.

- A leggyorsabbat - felelte Luisa.

Michele körülnézett a látóhatáron. Az ég tiszta volt és derült, az idő gyönyörűnek ígérkezett. Nápolyba január hónappal köszönt be a tavasz, s a tavasszal együtt a szép idő. Derekas kis szellő fújdogált a tenger felől, az öböl szelíden fodrozódó felszínén kisebb-nagyobb vitorlások, evezős hajók egész sora ringott, elütő nagyságuk, vitorlázatuk és alakjuk után ítélve a legkülönfélébb rendeltetésű és nemzetiségű vízi alkalmatosságok. Michele a tengeri utat javasolta, s Luisa nem tett ellenvetést.

A lazzarone leballagott a Mergellinára, s pillanatok alatt megalkudott egy bárkással; potom két piaszterért huszonnégy órára kibérelte a hajót.

Ha eveznie kell, a hajós négy piasztert kért volna, de mert jó szél fújt, beérte a felével is, vagyis a munkamegtakarítás értékét kereken két piaszterre taksálta.

Luisa állig beburkolódzott köpenyébe, a csuklyát fejére húzta, beszállt a bárkába, és helyet foglalt Michele négyrét hajtogatott köpenyegén.

A kis, háromszögletű vitorla kifeszült, a bárka kifutott a vízre, fehéren és kecsesen, mint a kitárt szárnyú sirály.

A Tojáserőd mellett, a mélyen beugró fal mentén siklottak el - az erőd ormán vidáman lengett a nápolyi trikolór mellett a francia lobogó -, majd rézsút átvágtak az öblön, a part félkörívének húrja mentén.

A két hajós ismerte Michelét. Pazar uniformisa ellenére - vagy tán éppen azért? - élénk eszmecsere indult hármójuk közt az időszerű politikai eseményekről.

Michele volt alighanem a legszorgosabb hallgatója Michelangelo Ciccone atyának, a derék, hazafias papnak, akit Cirillo azon a bizonyos éjszakán a Salvato kardjától halálosan megsebesült pribékhez elhívatott. A derék lelkipásztor lefordította a nápolyi nép nyelvére az Evangéliumot, minden emberi erény kútforrását, s sorról sorra elmagyarázta a lazzaronéknak, akik azelőtt hírét sem hallották.

A tanulékony, eszes Michele gyorsan felfogta s mélyen magába szívta e páratlan mű demokratikus szellemét, melyből Isten maga szól hozzánk, és mint a forradalom újsütetű, de annál buzgóbb híve, minden alkalmat megragadott további hívek toborzására.

Rögtön szóba ereszkedett a két hajóssal, mihelyt azok egy utolsó, futó pillantással meggyőződtek róla, hogy bárkájuk irányítását nyugodtan ráhagyhatják az északnyugati szélre.

- Remélem, elégedettek vagytok, barátaim - szólt Michele, kezét dörzsölgetve.

- Már mér’ lennénk azok? - kérdezte az öregebb hajós. Nem látszott rajta, hogy osztozna Michele örömében.

- Hát mert ezentúl szabadon halászhattok bárhol az öbölben, a Posíllipótól a Campanella-fokig! A zsarnok nem tiltja többé!

- Miféle zsarnok? - mondta megint csak az öregebb hajós.

- Hogyhogy miféle zsarnok? Hát Ferdinánd, ki más!

- Az még nem zsarnokság, ha valaki a saját területén halászik, és a többit kitiltja onnan - vágott vissza a fiatalabb hajós, aki, úgy látszik, minden tekintetben egy nézeten volt társával.

- Micsoda? Azt hiszed, a tenger a királyé?

- Hiszem is, vallom is.

- Én meg azt állítom, hogy a tenger a tied, az enyém, mindnyájunké.

- Furcsákat beszélsz, mondhatom.

- Igenis, ez az igazság! Be is bizonyíthatom...

- Nosza, bizonyítsd!

- Hát ide süss!

- Csupa fül vagyok.

- A föld a gazdagoké.

- Lám, ezt te se tagadod.

- Nem én, a föld az övék, jog szerint, amit leginkább az bizonyít, hogy fölosztották; fallal, árokkal, mezsgyével, határkővel elkerítette ki-ki a magáét. De szeretném tudni, hol találsz te a tengeren falat, árkot, kerítést, határkövet vagy mezsgyét!

Az egyik ember félbe akarta szakítani, de Michele leintette.

- Várj, még nem fejeztem be. A földet fel kell szántani, be kell vetni, másként nem terem; a tengeren nem kell se szántani, se vetni, mégis terem. Naponta betakarítjuk a termését: nyelvhalakat, márnákat, pérhalakat, ingolákat, murénákat, rájákat, homárokat, rombuszhalakat, langusztákat, de akármennyit fogunk, jut is, marad is. A tengeren egyik aratás a másikat éri, mégsem kell trágyázni, boronálni. Ezért mondom: a föld a gazdagoké, de a tenger Istené és a szegényeké. Márpedig aki Istentől és a szegényektől elveszi, ami az övék, az zsarnok, méghozzá gyűlöletes zsarnok, hiszen az Evangélium is azt mondja: „Aki a szegénynek ad, Istennek ad.”

- Hm, hm - köhécselt zavartan az a hajós, akinek eddig jobban forgott a nyelve.

- Erre bezzeg nem tudsz felelni! - diadalmaskodott Michele, abban a hiszemben, hogy máris övé a győzelem.

- Igenis, tudok.

- Halljam!

- Hát azt mondom, hogy a királynak kaszinója van a Mergellinán...

- Igen, ott árulta a halat.

- Meg palotája Nápolyban, kastélya Porticiban, nyári palotája Favoritában, és ez mind az öböl partján!

- Hát aztán?

- Ez pedig azt bizonyítja, hogy ha a tenger nem is az övé, az öböl igenis az ő tulajdona. Nekünk tán van palotánk az öböl partján?

- Úgy is van - kottyant közbe a másik hajós is, társa szavain felbátorodva. - Kinek van palotája az öböl partján, he? Cifra ruhád, az van, de palotád? Erre felelj, ha tudsz.

- Ha az öböl a királyé, miért nem épített egy szép nagy falat a Posíllipótól a Campanella-fokig, sok kapuval, hogy legyen a bárkáknak meg a hajóknak hol átjárni? - kérdezte ravaszul Michele.

- Ha akarná, megtehetné, van neki pénze elég.

- Pénze még csak volna, de hatalma nincs hozzá! Isten csak egyet fújna, egyetlen vihart küldene rá, s úgy összeomlana az egész szakramentum, mint Jerikó falai!

- Ej, inkább arról papolnál, miért nem olcsóbb a makaróni meg a kenyér, mint volt a zsarnok idején! Hiszen azt mondtátok, fenékig tejfel lesz az élet, mihelyt a franciák itt teremnek Nápolyban.

- Jó, jó, de a városi tanács máris elrendelte, hogy február 15-től fogva olcsóbb legyen a kenyér meg a makaróni.

- Miért csak február 15-től? Miért nem lett rögtön olcsóbb?

- Mert a zsarnok mind eladta az Apuliából meg Észak-Afrikából érkezett gabonaszállítmányokat kedves barátainak, az angoloknak. Egyelőre várnunk kell, míg újabb szállítmányok nem érkeznek. Addig is mit tegyünk? Gyűlöljük a zsarnokot, harcoljunk ellene, akadályozzuk meg, akár az életünk árán is, visszatértét. A franciák elvégre mindent megtettek, amit tehettek. Ugye, hogy a halászati tilalmat is eltörölték? Ugye, hogy ma bárki szabadon halászhat a királynak fenntartott vizeken?

- Ami igaz, az igaz.

- És ugye, hogy ott esik a leggazdagabb fogás?

- Hát ami azt illeti, csakugyan úgy fest, mintha a király a legszebbet meg a legjobbat magának tartotta volna meg.

- Hát a sóadó? Eltörölték, vagy sem?

- Eltörölték, el.

- És az olajadót?

- Azt is.

- A szárított halra kivetett adót?

- Azt is. De miért törölték el az excellenciás címet? Mit ártott nekik az a kis szó? Nem került az pénzbe!

- El kellett törölni. Az egyenlőség végett.

- Egyenlőség, egyenlőség, mi az, hogy egyenlőség? Azt se tudjuk, mi fán terem!

- Látod, ez itt a baj: hogy nem tudjátok! Azelőtt volt egy csomó herceg meg gróf, manapság nincsenek, csak polgárok. Te is az vagy, ugyanúgy, mint Moliterno herceg, mint Rocca Romana herceg, mint a minisztereink, mint a polgármester, mint a városi tanácsnokok!

- Mi hasznom van belőle?

- Hogy mi hasznod van belőle?

- Igenis, szeretném tudni, mire jó az nekem.

- Hát nézz rám.

- Mit nézzek rajtad?

- Olyan ruhában járok én, mint te?

- No nem, nem éppen.

- Lásd, Giambardella, ez az egyenlőség. Egyenlőség az, ha abból is lehet ezredes, aki lazzaronénak született... Régebben a nagyurak már az anyjuk hasában ezredesek voltak. Te tán úgy jöttél a világra, hónod alatt a kutyabőrrel, válladon a tiszti bojttal? Mikor hoztak a mi asszonyaink ilyen gyerekeket a világra? Soha, ilyen gyerekei csak a nemesnek születtek. Én lám, mégis ezredes vagyok, és minek köszönhetem? Csakis az egyenlőségnek. Ha egyenlőség van, belőled is válhat még tiszt, a fiadból hajóskapitány, az unokádból tengernagy.

Giambardella kétkedve csóválta a fejét.

- Nem megy az csak úgy ukmukfukk!

- Nem hát! - vágta rá Michele. - A világot sem egy nap alatt teremtették! Az Úristen mindenható, mégis hét nap kellett neki. A jelenlegi kormány meg csak ideiglenes, vagy hogy mondják, ez még nem is az igazi köztársaság. Az alkotmányon, ami eligazítja majd mindnyájunk dolgát, most dolgoznak. Ha elkészült, kitapasztalhatjuk, jobbra vagy rosszabbra fordult-e a sorsunk, összehasonlíthatjuk a múltat a jelennel. Az olyasféle emberek, mint San Felice lovag, Cirillo doktor, Salvato úr, vagyis a tudósok, pontosan tudják, miért következik a tavaszra nyár, a nyárra ősz, mi, „fajankók”, bezzeg csak annyit tudunk, hogy melegünk van-e, vagy fázunk. Mennyi bajt megértünk mi már a zsarnok idején, és Istennek hála, mégis túléltünk mindent: háborút, járványt, éhínséget, a földrengésekről nem is szólva! A tudósok állítják, hogy a köztársaságban boldogan élünk majd, a tudósok összefogtak, s éjt nappallá téve a mi javunkon fáradoznak - várjuk hát ki türelemmel, míg elvégzik a maguk dolgát. - És nagy bölcsen hozzáfűzte: - Aki mohó, retket ültet, egy hónap múlva ehet is belőle, de akinek kenyérre fáj a foga, búzamagot vessen, esztendeig lesse! Így van ez, nem másként, a köztársasággal is, mert az tiszta búza. Várjuk ki türelemmel, amíg az elvetett mag kihajt, s ha a kalásza beért, majd aratunk.

- Ámen! - mondta rá Giambardella. Michele előadása nem győzte teljesen meg, de tagadhatatlanul megrendítette. - Különben egyre megy - tette még hozzá, keserveset sóhajtva -, míg dolgoznunk muszáj, nincs igazi boldogság.

- Istenuccse, fején találtad a szöget - bólogatott Michele. - De mit van mit tenni, ha anélkül nem megy! Pedig nem megy, mert, lám, eláll a szél, s te vonhatod be a vitorládat, és evezhetsz Castellammaréig!

Pár perc óta csakugyan lanyhult a szél. A vitorla máris az árbocot verdeste.

A hajósok bevonták a vitorlát, megmarkolták az evezőket, és nagyot fohászkodva nekiálltak evezni.

Szerencsére Torre del Greco magasságában jártak már, úgyhogy alig háromnegyed órai evezés után befutottak Castellammaréba.

Michele kifizette a hajósok bérét, kocsit kerített. Utasaink két további óra elteltével megérkeztek Salernóba.

Az intendantúrára hajtattak. Itt Michele megtudta, hogy Salvato nem sokkal előbb, alig félórája távozott a Városi Szállóba, ahol szobát vett ki.

- Hajts a Városi Szállóba! - parancsolta Michele a kocsisnak.

Salvato a szobájában tartózkodott, de meghagyta, hogy ha Nápolyból keresné valaki, rögtön vezessék fel hozzá.

Nyilván megkapta Luisa válaszát, és Michelét várja.

Az ajtónyitásra fürgén felugrott, s a várva várt hírhozó elé sietett. Michele helyett egy asszonyt látott belépni, s meglepetésében felkiáltott; az asszonyban Luisára ismert, s örömujjongásba tört ki.

Két ugrással Luisánál termett, szívére szorította, forró csókot nyomott ajkára.

S most Luisán volt a sor, örömében és meglepetésében felkiáltani. Ily önfeledten soha nem borult még kedvese keblére, ilyen forrón soha nem csókolta még, s a csók tüze a kínnal határos gyönyörűséget gyújtott ki testében.

Michele át sem lépte a szoba küszöbét, lábujjhegyen, suttyomban kivonult az előszobába.

- Kegyed itt! - kiáltotta Salvato. - Hát eljött, utánam jött!

- Igen, eljöttem, hőn szeretett Salvatóm, mert a legügyesebb hírnök, a legszívhezszólóbb levél sem pótolhatott.

- Igaza van, édes húgocskám. A szerelem angyala maga sem pótolhatná, ó, én üdvösségem! Pótolhatja-e vajon a földkerekség minden tüze a nap egyetlen sugarát? De minek köszönhetem e végtelen boldogságot? Addig tán el sem hiszem, kedves Luisám, hogy igazán itt van, míg el nem árulja, mi hozta ide.

- Az a meggyőződés, Salvato - s most jól figyelj! -, hogy nem tagadod meg kérésemet, ha azt mondom, ha térden állva mondom: ettől függ az életem; hogy semmit, de semmit nem kérdezel, hanem igenis vaktában engedelmeskedsz; hogy ha én mondom: „Ezt tedd!”, ellenvetés, késedelem, tétovázás nélkül megteszed.

- Mindent megteszek, Luisa, hacsak nem vág a becsületembe, nem mond ellent a kötelesség parancsának.

- Tudtam, jaj, tudtam, hogy megint ezzel hozakodsz elő. A kötelességed! A becsületed! Hát nem tettél meg eddig is mindent, amit kötelességednek tudtál, sőt jóval többet? Hát nem óvtad eddig is oly kényesen becsületedet, hogy többé nem eshet folt rajta? Most nem a becsületedről, nem a kötelességedről van szó, hanem arról, hajlandó vagy-e vakon engedelmeskedni nekem, tudván, hogy életem a tét.

- Életed a tét? Hát miféle veszély fenyeget? Tudnom kell!

- Salvato, bízol te bennem?

- Mint az igazság angyalában.

- Akkor tedd meg, vita és ellenállás nélkül, amire kérlek.

- Halljam.

- Kérd meg a tábornokot, hogy küldjön téged még péntek este előtt valahová az ország határain túlra, például Rómába.

Salvato döbbenten meredt Luisára.

- Hogy én az ország határain túlra küldessem magam, hogy én tőled megváljak! Miért akarsz eltávolítani?

- Hidd meg, Salvato, szívem leghőbb vágya teljesülne, ha mindig együtt maradhatnánk, így, mint most vagyunk, ha soha el nem válnánk. Ó, az maga lenne az üdvösség! Hiába! A kifürkészhetetlen sors másként rendelte. Mert igazán mondom, Salvato, nagy szerencsétlenség fenyeget, s nem háríthatjuk el másként, csak ha elutazol.

- A bennünket fenyegető veszély, mert úgy rémlik, szerelmetes Luisám, hogy kettőnkről beszélsz...

- Igen, kettőnkről, Salvato, de inkább magamról még, mint rólad.

- Nos, honnan jön ez a kettőnket fenyegető veszély? Szicíliából? San Felice lovag gyanút fogott volna, Nápolyba készülne?

- A lovag nem gyanakszik, és nem készül Nápolyba. Ha a lovag gyanakodna, ha csak egy szóval is célozna előttem gyanújára, én a lába elé hullanék, s azt mondanám: „Bocsáss meg, apám! Ellenállhatatlan szenvedély, végzetes szerelem fűz hozzá. Jobban szeretem őt az életemnél, hiszen jobban szeretem legszentebb kötelességemnél. Bekövetkezett a szerencsétlenség, amelyet végtelen bölcsességedben előre láttál, előre megjósoltál apám halálos ágya mellett. Bocsáss meg nekem, bocsáss meg nekünk!” S ő megbocsátana. Nem: ennél sokkal nagyobb veszély fenyeget, Salvatóm, s nem tőle jön.

- Hát honnan? Mondd meg az igazat, s én szembeszállok a veszéllyel, mint férfihoz, mint hadfihoz illik, de nem futok meg előle szégyenszemre, taknyos kölyök módjára.

- Jaj, nem szállhatsz vele szembe, nem birkózhatsz meg vele, Salvato! De elkerülheted, ha vakon engedelmeskedsz.

- Drága Luisám, nézd el nekem, hogy eszem fellázad szerelmem ellen. Nem szokásom megfutni a veszély elől, a legkevésbé névtelen veszély elől.

- Ó, ettől féltem! Rossz szellemed, a gőg sugallja, hogy állj ellen. De mondd: ha csodás előérzet folytán tudnám, hogy egy földrengés elnyeléssel fenyeget, vagy egy vihar mennykőcsapással, s azt tanácsolnám: „Menekülj a földrengés elől, kerüld a villámot!”, olyat tanácsolnék-e, ami a becsületedet sérti, ami a kötelességedbe ütközik?

- Igen, ha e képzelt vagy valóságos veszélytől rettegve elhagynám őrhelyemet, hová tábornokom parancsa állított.

- Rendben van, Salvato, nem kérlellek tovább. Inkább azt mondom: „Okvetlenül Rómába kell utaznom, egyedül nem merek nekivágni, mert rettegek a könyörtelen zsiványbandáktól, kérj szabadságot tábornokodtól, s kísérd el barátnődet, húgodat.” Ezt megtennéd?

- Várj, míg elvégzem, amit rám bíztak, és szombat reggel, szavamra, egy hét szabadságot kérek a tábornoktól.

- Szombat reggel! Késő! Késő!... Ó, Uramisten, te adj tanácsot! Mit tegyek, mit mondjak, hogy távozásra bírjam?

- Mi sem egyszerűbb, Luisám! Valld be szépen, mitől félsz, mondd meg, miért kívánod távozásom, hadd döntsek a tények ismeretében. Így biztosan elkerüljük, hogy oly lépésre bírj, mely becsületemen csorbát ütne.

- Látod, azért olyan nehéz a helyzetem, azért fogadod kétkedéssel szavaimat, azért tétovázol, mert nekem is megvan a magam becsülete, ha százszor nő vagyok is - emberi becsületem, ha szabad így mondanom. És én megígértem, szavamat adtam annak, aki titkát rám bízta, hogy a nevét senkinek ki nem szolgáltatom, sőt utóbb magamban meg is esküdtem rá; mert irántam való bizalma oly nagy volt, hogy minden feltétel, minden kikötés nélkül kezembe helyezte le életét.

- De miért nem mondtad ezt nekem tegnap este?

- Tegnap este még magam sem tudtam.

- Akkor nyilván annak a fiatalembernek a titkáról van szó - mondta Salvato, miközben merően nézte Luisát -, aki tegnap otthon várt rád, és hajnali három órakor ment el tőled.

Luisa elsápadt.

- Kitől tudod ezt, Salvato? - kérdezte.

- Hát igaz?

- Igaz. De nem hihetem, Salvato, én szerelmem, hogy képes lettél volna búcsúvételünk után lopva visszaosonni, s Luisád után kémkedni!

- Mit? Hogy én? Kémkedni? Hogy én egy angyalra féltékenykednék? Isten őrizz! Nemcsak őrültség lenne, de aljasság is! Az én Luisám azt fogadja, akit óhajt, éjjel vagy nappal, ahogy neki tetszik, tisztasága szűzi tükrét egyetlen pillanatra sem homályosíthatja el gyanú - már ami engem illet. Ó, nem, eszembe sem jutott leskelődni, nem láttam én semmit. De alig negyedórával érkezésed előtt ezt a levelet kaptam, egyik küldöncöm útján, kire a postám továbbítását bíztam. Amikor betoppantál, éppen ezt olvastam, s azon tűnődtem, ki lehet az az aljas féreg, aki kettőnk közé a gyanakvás ürömfüvét akarja elhinteni.

- Levelet? - döbbent meg Luisa.

- Levelet kaptál?

- Levelet. Itt van, olvasd.

Salvato átnyújtotta Luisának a levelet. Szemmel láthatóan olyasvalaki írta, aki tollát bérért mások szerelme s gyűlölete szolgálatába állítja; a névtelen feljelentők rendesen az ilyen bértollnokokhoz fordulnak sötét terveik keresztülvitele végett.

Luisa elolvasta a levelet. Így hangzott:

Salvato Palmieri úr tudomására hozzuk, hogy Luisa San Felice asszonyságot Fusco hercegnőtől hazatérve egy csinos és gazdag fiatalember várta otthonában, ahol is bezárkóztak, és éjjeli három óráig együtt maradtak.

E levelet Salvato Palmieri úr jóakarója írja, akinek fáj látnia, hogy Salvato úr érzelmeit méltatlanra pazarolja.

Luisa előtt hirtelen megjelent egy pillanatra Giovannina képe, amint a szobájában ír, majd elrejti a félig kész levelet. De nyomban el is hessegette a gondolatot; nem hihette, hogy a fiatal lány, aki annyit köszönhet neki, ilyen aljasságra vetemedne.

- A levél minden szava igaz, barátom. Aki írta, szerencsére nem ismeri vagy nem akarta elárulni látogatóm nevét. Isten megóvott attól, hogy e névre fény derüljön.

- És ugyan miért volt szükség isteni közbelépésre, kedves Luisa?

- Mert ha nem így történik, én becstelenné váltam volna a szerencsétlen ember szemében, aki értem a fejét kockáztatta, becstelen, hitetlen nőszeméllyé, aljas feljelentővé.

- Igazad van, Luisa - szólt Salvato elkomorodva -, mert úgy sejtem, a név ismeretében csakugyan kénytelen lettem volna az ügyet tábornokomnak jelenteni.

- Úgy sejted? Mire gyanakszol?

- Hogy ez a férfi, nem tudom, de nem is kutatom, mi okból, egy összeesküvésre figyelmeztetett, mely nemcsak az én életemet fenyegeti, de bajtársaim életét, sőt az új államrend biztonságát is. S te azért akartál meggondolatlanul, csakis érzelmeidre hallgatva, mindenáron eltávolítani, a határon túlra küldeni, hogy az összeesküvők keze el ne érjen. Sőt tán azért vonakodtál a veszély mibenlétét előttem felfedni, mert tudtad: a veszély ismeretében nem bírhatsz menekülésre!

- Jól sejtetted, édes szerelmem, s én mindent elmondok, amit csak tudok, kivéve annak a nevét, aki figyelmeztetett. Ó, te maga vagy a becsület, ítéleted csalhatatlan, szíved igaz, te megmondod, ugye, mit tegyek.

- Beszélj bátran, Luisám, szerelmem, beszélj, s én hallgatlak. Ó, ha tudnád, mennyire szeretlek! Beszélj, beszélj! De itt, a keblemen, itt, a szívemen!

A fiatalasszony egy pillanatra átengedte magát Salvato ölelésének. Feje hátrahanyatlott, szeme lecsukódott, szája félig kinyílt.

Majd, mintegy gyönyörű álomból riadva megszólalt:

- Ó, barátom, miért is nem adatott meg így élnünk, távol a politikától, forradalmaktól, összeesküvésektől! Micsoda mennyei boldogság lenne is az élet! De Isten másként rendelte, legyen meg az ő akarata!

Nagyot sóhajtott, megtörölgette tenyerével könnyes szemét, s így folytatta:

- Mit is mondtál, barátom? Jaj, mért is vallotta meg nekem az a férfi titkát! Hát nem lett volna jobb együtt meghalni?

- Beszélj világosabban, drágám.

- Ellenforradalmi összeesküvés robban ki a péntekről szombatra virradó éjszakán: le akarnak gyilkolni minden franciát és minden hazafit, akinek a házát este megjelölik, kivéve azokat, akik ezt a lapot felmutatják, és a megbeszélt jelet ismerik.

Luisa előhúzta a liliomos lapot, és bemutatta a jelet, úgy, ahogy Andrea Backer elmagyarázta.

- Bourbon-liliomos lap, a hüvelyk első ujjperecét megharapni - ismételte el Salvato. (Ez volt a megmentő jel, ha ugyan emlékeznek még rá olvasóink.) - Ó, szerencsétlen nép! Mi letörtük rabláncaidat, s te visszakívánod a rabszolgaságot!

- Mindent elmondtam! - Luisa Salvato lábai elé omlott. - Mondd, mit tegyek? Gondold meg jól, és adj igaz tanácsot!

- Nincs mit töprengeni, Luisám, szerelmem. Hűségért hűséggel kell fizetni. Ez az ember meg akarta menteni az életedet.

- És a tiedet is! Mert mindent, de mindent tud: hogy megsebesültél, hogy én ápoltalak, hogy hat hétig laktál a hercegnő házában, hogy szeretjük egymást, és azt mondta: „Mentse meg őt!”

- Egy okkal több, hogy mint az előbb is mondtam, hűségért hűséggel fizess. Ő meg akart minket menteni - mi mentsük meg cserébe őt.

- De hogyan?

- Úgy, hogy azt mondjuk neki: „A terv kipattant, Championnet tábornok mindent tud, nem védtelen áldozatok mészárlása fog folyni, mint hittétek, hanem elkeseredett harc, s Nápoly utcáin ismét patakokban ömlik majd a vér, hiába. Hagyjon fel az összeesküvéssel, uram, s meneküljön külföldre, fogadja meg a jó tanácsot, melyet nekem adott volt.”

- Ó, én Salvatóm, a becsület maga szól belőled. Szó szerint ezt teszem majd. De hallga...

- Mit?

- Úgy rémlett, zajt hallok a szomszéd szobából. Mintha egy ajtó csapódott volna. Volt ott valaki? Kihallgattak?

Salvato kisietett. A szoba üres volt.

- Más nem lehetett, mint Michele - mondta Salvato Luisának. - Baj lenne, ha ő kihallgatott volna bennünket?

- Nem, mert ő sem tudja látogatóm nevét. Egyébként úgy megnevelted őt, drága Salvatóm - tette hozzá Luisa nevetve -, hogy amilyen nagy hazafi, csakugyan képes lenne őt feljelenteni.

- No, mindent megbeszéltünk? - kérdezte Salvato. - Megnyugodott végre a lelked?

- Meg. De igazán nem esik csorba a becsületünkön? Szavadra mondod?

- Esküszöm.

- Hiszek neked, Salvato, te mindenkinél jobban tudod, mi a becsület. Mihelyt Nápolyba értem, értesítem az összeesküvés fejét. A nevét senki előtt el nem árultam, még előtted sem. Nem lepleződhet le, vagy ha mégis, az nem rajtam múlik. S most félre gonddal-bajjal, örüljünk egymásnak! Az előbb még átkoztam a politikai bonyodalmakat, a forradalmakat, az összeesküvéseket... be bolond voltam! Ha nem élnénk nyugtalan korban, a tábornok nem küldött volna Nápolyba; ha nem volnának forradalmak, nem találkoztunk volna soha, de soha; ha nem volnának összeesküvők, most nem lehetnék itt melletted. Áldott legyen Isten és minden műve, úgy van az jól, ahogy ő eltervezte.

S a fiatalasszony megnyugodva, boldogan, tündöklő mosollyal szerelmese karjába vetette magát.