102
A főfoglár

A Runner új matróza éppen a nevét kanyarította a szerződés alá, verejtékezve, de olvashatóan, amikor egy matróz lépett be a fülkébe, s egy vastag borítékot nyújtott át a kapitánynak. San Felice lovag küldte egy embere útján, akinek erősen a lelkére kötötte, hogy csakis Skinner kapitány kezébe adhatja a küldeményt.

Dél óta egész Palermót bejárta a hír, hogy a hercegnét szülési fájdalmak lepték meg. A goelett két tulajdonosát elég közelről érintette a kérdéses esemény ahhoz, hogy az elsők között legyenek, akik a dologról tudomást szereztek; a nagy harangzúgásból, később az oltáriszentség kiállításából értesültek az udvar aggodalmáról; végül a petárdák s a tűzijáték röppentyűi tudtukra adták, hogy bekövetkezett az örvendetes esemény, melynek kimenetelét mindaddig szorongva lesték, minthogy Luisa élete függött, függhetett tőle.

Skinner kapitány első pillantásra tudta, hogy a boríték a király - kedvező vagy kedvezőtlen - döntését tartalmazza.

Intett Salvatónak, Salvato átfutotta a Tonino előtt heverő szerződést, megnyugtatta Toninót, hogy rendben van, fogta a papírt és zsebre vágta.

Tonino boldogan felsietett a fedélzetre, immár a Runner legénységének teljes jogú tagjaként.

Salvato és apja egyszerre nyúlt a borítékért, amint magukra maradtak. Feltörték a pecsétet: a borítékból Luisa négyfelé tépett kegyelmi kérvénye hullt ki.

Mint tudjuk, ez egymagában is világos beszéd lett volna. Annyit tett: „A király nem kegyelmez.”

De a boríték nemcsak az összetépett kérvényt tartalmazta. Két másik papírlap is volt benne.

Salvato széthajtotta az elsőt.

Ez volt rajta, a lovag keze írásával:

Éppen elküldeni készültem az eltépett kérvényt - mégpedig kommentár nélkül, hiszen megbeszélésünk szerint ez világosan jelezte volna, hogy a hercegné kudarcot vallott, s veszve minden reményünk -, amikor megkaptam a rendőrfőnöktől Tonino Monti kinevezését helyettes porkolábbá. Eszköze lehet e kinevezés az ő megmentésének? Nem tudom, s amilyen kába a fejem, hiába is törném; de önök találékony, erélyes emberek, vannak eszközeik a meneküléshez, melyekkel én nem rendelkezem, vannak segítőtársaik, én pedig magam vagyok, s nem is sejtem, hol lelhetnék alkalmas társakra. Gondolkozzanak, találjanak ki valamit, mindegy, mit, ne rettenjenek vissza az őrült vakmeréstől, a lehetetlentől sem, de mentsék meg őt!

Nekem nem marad más hátra, mint elsiratni.

Mellékelten küldöm Tonino Monti kinevezését.

Rettentő hír volt: de sem Salvato, sem apja nem bízott a király irgalmában. Nem érte őket váratlanul a csalódás, tehát nem is taglózta úgy le őket, mint San Felice lovagot.

Elszomorodtak, de nem estek kétségbe. Sőt, úgy érezték, hogy Tonino Monti kinevezése szinte ellensúlyozza a kudarcot, a széttépett kegyelmi kérvényt.

Eleve számoltak is e fordulattal, hiszen félig találomra, de megnyerték Toninót, mint láthattuk.

Pontos tervük nem volt, helyesebben mondva egyáltalán nem volt semmi tervük. Árgus szemmel, feszült figyelemmel, ugrásra készen lesték a kínálkozó alkalmat, hogy üstökön ragadják. Haloványan derengett csupán a remény a gondolatban: Toninót megnyerni; kineveztetésével mintha hirtelen fény gyúlt volna. Ennek hajnalvilágánál testet lehet tán adni a tervnek, mely mindeddig illékony volt, mint az álom.

Hét órakor kezdtek tanácskozni. Nyolcra, úgy látszik, határozatra jutottak, mert bejelentették a legénységnek, hogy a Runner másnap délután továbbindul.

Tonino engedélyt kapott rá, hogy még az este vagy másnap reggel hazamenjen apjától elbúcsúzni, de kereken kijelentette, hogy esze ágában sincs elbúcsúzni, hiszen annyira retteg apja dühétől, hogy ha az öregnek eszébe jutna ide utánajönni, hát ő nyomban elbújna előle a hajófenék legsötétebb zugába.

Salvato elégedett pillantást váltott apjával; Tonino félelme, úgy látszik, kapóra jött.

Hadd mondjuk el rendre-sorra, mi történt. Kommentárra nem lesz szükség, a tények magukért beszélnek.

Másnap délután, öt óra tájban a Runner legénysége megkezdte a horgony felszedését, borult, sötét ég alatt.

Vagy a legénység ügyetlenkedett, vagy a lánc volt gyenge, elég az hozzá, hogy a horgony felszedése közben elpattant egy láncszem, s a vasmacska lent maradt.

Nem nagy dolog, máskor is megesik. Ha a víz nem túlságosan mély, búvárokkal szokták felhozatni a fenékbe ragadt vasmacskát.

A goeletten zavartalanul folyt tovább az előkészület az indulásra a horgonyt ért baleset ellenére, de mert a víz mélysége nem volt több három ölnél, abban maradtak, hogy nyolc ember és Giovanni fedélzetmester hátramarad egy csónakkal, megkísérelni a horgony kiemelését. Visszatértükig a Runner a kikötőöböl bejáratánál cirkál három különböző színű lámpással az oldalán, hogy a csónak rátaláljon a vaksötét, holdtalan éjben.

Nyolc órára a Runner kievickélt a kikötőben veszteglő hajók tömkelegéből, s megkezdte sétáját a megbeszélt helyen, mialatt a nyolc matróz visszatért a horgonyt felszedni - előbb nem kezdhették, mert a vitorlafelvonás és lavírozás munkájánál szükség volt minden kézre.

Riccardo Monti, a castellammarei erőd főfoglára nyolc órakor kilépett a börtön kapuján, miután jelentette a parancsnoknak, hogy most vette éppen kézhez fia levelét, mely tudtára adja, hogy teljesült szíve hő vágya, fiát kinevezték helyettes porkolábnak, néhány formaságot kell elintézniük a rendőrségen, de kilenc és tíz óra között okvetlenül felveszik a szolgálatot immár kettesben.

Tonino nyilván bajtársai tanácsára írta a levelet, hogy apja figyelmét elterelje a goelett indulásáról, az esetre, ha valahogy a fülébe jutott volna, hogy fia matróznak szegődött.

Tonino egy kis kocsmában adott találkát az apjának, a piazza Marinán. Riccardo Monti gyanútlanul belépett az ivóba, és Tonino Monti után tudakozódott. Menjen végig a folyosón, a végében talál egy különtermet, ott iddogál Tonino Monti, három-négy cimborája társaságában - hangzott a válasz.

A főfoglár megkereste a kérdéses termet, ám amint belépett és tanácstalanul körülnézett, mert a fiát sehol sem látta, hirtelen megrohanta négy ember, kezét-lábát összekötözték, száját felpeckelték, őt magát az ágy alá dugták, s azzal biztatták, hogy holnap reggelig itt marad, akkor elengedik, és ha nem próbál szökni, a haja szála se görbül.

Ellenállásról szó sem lehetett; támadóinak csakis akkor kellett nyers erőszakot, sőt halálos fenyegetéseket alkalmazni, amikor leakasztották övéről a karikát, melyen a zárkák kulcsát őrizte.

A kulcscsomót rögtön továbbadták valakinek, aki a félig nyitott ajtó mögött várakozott.

Félórával később egy Toninóval egykorú s hozzá hasonló termetű fiatalember kopogtatott be az erőd ajtaján. A parancsnokkal kívánt beszélni, Riccardo Monti megbízásából.

A parancsnok utasítására bebocsátották a fiatalembert.

Az a következő mesével állt elő: Riccardo Montit megsebezte egy véletlenül felrobbant petárda, amikor keresztülvágott a Toledo utcán, az ünneplő sokadalmon. A sebesültet beszállították a kórházba.

A sebesült elhívatta őt, Tonino Montit, átadta neki a kulcsokat, s a lelkére kötötte, hogy haladéktalanul jelentkezzék a parancsnok úr őexcellenciájánál, mutassa be igazolásul kinevezési okmányát - a parancsnok úr már tud a dologról -, és helyettesítse apját arra a néhány napra, amíg felépül sebéből.

A parancsnok megvizsgálta a kinevezési okmányt: szabályszerű okirat volt. Hihetően hangzott a Riccardo Montit ért baleset meséje is; százával esnek efféle incidensek minden ünnepen; azt meg egyenesen a főfoglártól tudta, hogy a fiáért indult, s szándéka volt őt magával hozni a börtönbe; mindent elhitt hát, az utolsó szóig, felszólította az ál-Toninót, hogy tartsa magánál a kulcsokat, magyaráztassa el magának, mi a kötelessége, és lásson munkához.

Az új porkoláb gondosan zsebre rakta a kinevezési okmányt, visszaakasztotta övére a kulcscsomót, melyet a kihallgatás kezdetén kirakott volt a parancsnok asztalára, köszönt és távozott.

Egy inspektor körbevezette a fiatalembert a parancsnok utasítására a börtönfolyosókon, s egyenként megmutogatta a lakott zárkákat.

Kilenc zárkának volt lakója.

Luisa zárkája előtt megálltak; az inspektor elmagyarázta, hogy ez a fogoly különösen fontos, a szolgálatos porkoláb kötelessége ismételten ellenőrizni, hogy a fogoly nő él, és a helyén van-e, mégpedig napjában háromszor és éjjelente kétszer; első ízben este kilenc órakor, másodszor hajnali háromkor.

Aznap felülről jövő utasításra elrendelték az őrség megkettőztetését.

A zárkák után megtekintették az ügyeletes szobát. A szolgálatos porkoláb itt virrasztott egész éjjel. Nappal alhatott négy órát, pótlásul.

Szabad volt olykor a börtönfolyosókon sétálgatnia unaloműzésül, s hogy el ne nyomja az álom.

Fél tizenkettőkor elbúcsúzott egymástól az inspektor meg az új porkoláb. Az inspektor még egyszer elmondta, hogy legyen mindenekfelett pontos és éber, az új porkoláb fogadkozott, hogy ő igyekezni fog a hozzáfűzött reményeket nemcsak beváltani, de felül is múlni.

S csakugyan! Mihelyt magára maradt, rögtön figyelőállásba helyezkedett az ügyeletes szoba ajtajában, mely az első folyosó végén, az első számú lépcső alján helyezkedett el, de olyan éberen figyelt, fülelt, hogy aki így látja, annak el kellett volna ismernie: a fickó nem beszélt a levegőbe!

Így állt merőn és mozdulatlanul, míg az erődben el nem ült minden zaj.

Megkondult az éjféli harangszó.