88
Fra Pacifico lelkifurdalása

Mintha villám csapott volna be, oly hirtelen szakadt vége Nelson estélyének - akárcsak Athália álmának.

Emma Lyonna eleinte igyekezett megőrizni nyugalmát a szörnyű jelenés láttán, amikor azonban egy délkeletről támadó hullámlökés a hullát közelebb sodorta a hajóhoz, Emma behátrált az ebédlőbe, s félig aléltan egy karosszékbe hanyatlott.

Ekkor adta ki Nelson Harrynak az iménti parancsot; a tengernagy bátorsága éppoly rendíthetetlen volt, amilyen engesztelhetetlen a gyűlölete.

Harry nyomban engedelmeskedett: pillanatok alatt vízre siklott egy csónak, benne termett hat evezős egy tiszt vezetésével, s végül maga Harry kapitány is.

Mint a madárraj, ha kánya csap le közé, úgy rebbentek szét a holttest mellől a csónakok. Elhallgatott a zene, kialudtak a fáklyák; némán siklottak a bárkák a vízen, minden evezőcsapásra szikraözönt támasztva.

Partra igyekezett valamennyi, azok is, melyeknek útját a hulla eltorlaszolta, csak éppen kerülővel; annál szaporábban jártak az evezők, minél nagyobb kört kellett a csónaknak megtennie.

A hajó vendégei felugráltak az asztal mellől, s a tatba futottak, hogy csónakosaikat hívják. Mind egy sarokba zsúfolódtak, a halottal ellenkező oldalon. A körbástyán egy lélek sem maradt az angol tiszteken kívül. A tisztek durván tréfálkoztak, s szólongatták a hullát, mely felé erőteljes evezőcsapásokkal közelgett Harry csónakja.

A csónak célba ért. Minthogy emberei vonakodtak a hullát kézzel illetni, Harry maga fohászkodott neki: megragadta a hulla haját, s megpróbálta kiemelni a vízből; de a haj a kezében maradt. A test olyan nehéz volt, mintha valami láthatatlan erő tartaná a tengerben.

Harry undorában elkáromkodta magát, megmosta kezét a tenger vizében, s megparancsolta két emberének, hogy a tetemet a nyakába vetett hurok segítségével emeljék be a csónakba.

Egy rántás - s a törzstől elvált fej beesett a bárkába, de csak a fej.

Harry toppantott.

- Hej, te ördög! De hiába incselkedsz, jönnöd kell, ha ízenként szedünk ki, akkor is! - mormogta a foga között.

A király azalatt fennhangon imádkozott a kabinjában, két kézzel kapaszkodott a káplán ruhájába, s egész testében rázta az ideges reszketés; Nelson repülősót tartott a szép Emma Lyonna orra alá, sir William igyekezett tudományosan megmagyarázni a jelenséget, a hajóstisztek egyre nekivadultabban élcelődtek, a csónakok pedig egyre-másra menekültek.

Harry kapitány parancsára a matrózok Caracciolo hóna alá kötötték a nyakáról leoldott kötelet, s nekiveselkedtek, de jóllehet a vízben lebegő test jelentékenyen veszít súlyából, négy ember egyesült erőfeszítésével is alig sikerült a törzset a csónak peremén átemelni.

- Hurrá, Harry! - kiáltották az angol tisztek, nagyokat hahotázva, tapsolva.

A csónak visszatért a Fulminant-ra, s az orrárboc tövében kikötött.

A tisztek kíváncsiságát felcsigázta a különös eset. Mind átvonultak a farbástyáról az orrbástyára, hogy a tetemet közelebbről szemügyre vegyék, mialatt a vendégek hanyatt-homlok menekültek a hajóról, azt sem nézve, a díszlépcsőn vagy a hátsó lépcsőn mennek-e. Menekültek a jelenés elől, melyet természetfölöttinek véltek, sokan még rontást hozónak is.

Sir William a fején találta a szöget, amikor azt magyarázta, hogy a vízbefúltak teste bizonyos idő után megtelik levegővel és vízzel, következésképpen óhatatlanul feljön a víz felszínére; de hogy a tengernagy teteme a lábára kötött két vasgolyó ellenére is megtette a hosszú utat a felszínig, halálra rémítvén a királyt, az csakugyan meghökkentő, rendkívüli, már-már csodával határos dolog volt.

Harry kapitány lemérte a két golyót; állítása szerint kétszázötven fontot nyomtak. Ezt az adatot, az előbbi részletekkel egyetemben, az ő jelentéséből idézzük.

Sürgősen hívatták a Minerva káplánját, aki Caracciolónak a halotti szentséget kiszolgáltatta, hogy a tanácsát kérjék: mi történjék a holttesttel.

- A király tud a dologról? - kérdezte a káplán.

- Ő látta meg elsőnek - hangzott a válasz.

- És mit mondott?

- Ijedtében megengedte, hogy a hullát annak rendje-módja szerint elhantolják.

- Azt kell tenni, amit a király parancsolt - mondta a pap.

- Rajta, fogjon hozzá, káplán úr.

A temetés gondját ezzel el is vetették, azazhogy a káplán nyakába varrták, s többet nem is törődtek Caracciolóval.

De a pap hamarosan nem várt segítséget kapott.

A tengernagy teste ott maradt a csónakban. Most is az a parasztgúnya volt rajta, amelyben elfogták, csak a mellényt vétették le vele a kivégzés előtt. A káplán odaült a csónak végébe, a halottakért szóló könyörgést olvasva egy mécses fényénél, bár e júliusi éj oly tiszta volt s derült, hogy bízvást beérhette volna a hold fényével is.

Hajnaltájban egy csónak indult el a partról. Két evezős hajtotta. Utasa, egy szálas termetű barát, a csónak legkeskenyebb pontján, az orrban állt, de olyan szilárdan, mintha maga is tengerész lett volna.

Az ügyeletes tiszt rögtön megállapította, hogy az újonnan érkezők a halottas csónakhoz igyekeznek, nem a hajóhoz, s mivel Nelson parancsa úgy szólt, hogy a temetés elé senki ne gördítsen akadályt, nem törődött többé a ladikkal; annál is kevésbé, mert hiszen mindössze egy barátot hozott, meg két halászt.

A két evezős csakugyan a halottas csónakhoz irányította a ladikot.

A barát néhány szót váltott a káplánnal, majd átugrott a csónakba, s pár pillanatig némán nézte a halottat, miközben nagy könnycseppek csordultak ki a szeméből.

Ezalatt a káplán átlábalt a ladikon, s felment még egyszer a Fulminant-ra. Meg akarta tudni, hogy szól Nelson legfrissebb parancsa.

Az pedig úgy hangzott, hogy mivel a király engedélyezte a holttest keresztényi eltemetését, felőle azt tesz a káplán a hullával, amit akar.

A káplán visszatért a baráthoz, az pedig karjára emelte a holttestet, s átrakta a saját csónakjára. A káplán követte.

A barát intésére a két evezős Caracciolo volt plébániaközsége, Santa Lucia felé irányította a csónakot, bár nem onnan jöttek, hanem a Piliero rakpartról.

A Santa Lucia kerület lakossága zömmel royalista érzelmű volt, de Caracciolót mindannyian bálványozták jótéteményeiért; a nápolyi tengerészet egyébként is innen toborozza a matrózok színe-virágát, s mindazok, akik valaha Caracciolo keze alatt szolgáltak, híven megőrizték őt emlékezetükben három erényért, mely az eszményi parancsnokot teszi: bátorságáért, jóságáért, igazságszeretetéért.

Caracciolóban mindhárom jó tulajdonság megvolt, mégpedig a legmagasabb fokon.

Mihelyt híre futott, hogy a tengernagy tetemét itt helyezik örök nyugalomra, régi bajtársai között - s ehhez elég volt a barátnak néhány szót váltania egy-két véletlenül útjába akadt halásszal -, felbolydult az egész környék: versengve kínálta fel ki-ki a házát a tetem felravatalozására, míg üt a temetés órája.

A barát választása egy kis házra esett: ennek közelében kötött ki a csónak.

Húszan ugrottak, hogy a holttestet kiemeljék, de a fráter ismét csak maga nyalábolta fel, s maga vitte át a rakparton drága terhét; majd miután a törzset egy ágyra helyezte, visszatért a csónakhoz a fejért, s azt is saját kezűleg vitte a törzs után.

Lepedőt kért szemfedőnek: öt perc múltán húsz asszony is tolongott körülötte, s mind azt kiáltotta:

- Vértanú volt ő, vegye az én lepedőmet, szerencsét hoz majd a házra.

A barát kiválasztotta a legeslegszebb, legfinomabb, legeslegújabb lepedőt, s mialatt a káplán fennhangon olvasta tovább imáit, mialatt az asszonyok térdre hulltak az ágy körül, melyen a tengernagy holtteste hevert, s a férfiak szorosan mögéjük sorakoztak, zsúfolásig megtöltvén a szobát, hogy még az utcára is jutott belőlük, a fráter áhítattal levetkeztette a holtat, a törzsre illesztette a fejet, s a lepedőt kétrét hajtva, belegöngyölte.

A szomszédos házból, melyben egy asztalos lakott, szorgos kopácsolás hallatszott: az asztalos sebtében ácsolta a koporsót.

Kilenc órára elkészült a koporsó. A barát belehelyezte a holtat, s a kerület asszonyai virágokkal borították: ki-ki hozott egy ágat a babérfáról, mely ott virít minden kertben, egy szálat a virágokból, melyek ott nyílnak minden ablakban.

Panaszosan kondult a kis Santa Lucia-templom harangja; papjai a templom küszöbén várták a gyászmenetet.

A koporsót lezárták, hat matróz a vállára emelte, mögötte felsorakozott Santa Lucia egész lakossága, élén a baráttal.

Az oltártól balra felszedték a templom egyik kövét, a sírhely készen állt; kezdődhetett a gyászszertartás.

S e szertelen nép, mely, úgy lehet, tapsolt örömében, amikor Caracciolót akasztották, most forró könnyeket ontott, hangosan sírt, zokogott koporsója fölött a szertartás egész ideje alatt.

A férfiak ököllel verték mellüket, az asszonyok tíz körömmel marcangolták arcukat.

Úgy gyászoltak, mintha országra szóló csapás, egyetemes katasztrófa sújtott volna le Nápolyra.

De csakis a városnak abban a szegletében, mely az Óriás lejtőjétől a Tojáserődig terjed; száz lépésre onnan változatlanul folyt a hazafiak öldöklése, égetése.

Így temették el Caracciolót, nem a családi kriptába, hanem e rögtönzött sírhelyre; a kőlapot visszahelyezték, és semmi sem mutatta többé, hogy Caracciolo tengernagy nyugszik alatta, a nápolyi szabadság bajnoka, Nelson áldozata.

A Santa Lucia-iak - nők, férfiak vegyest - estig ott imádkoztak a sírnál, a barát vezetésével.

Este felkerekedett a barát, fogta a babérhusángját, melyet ott hagyott volt annak a háznak a kapuja mögött, ahonnan a tengernagyot eltemették, felbaktatott az Óriás lejtőjén, végighaladt a Toledo utcán - a szegénynép tiszteletadásától kísérve -, végül belépett a Szent Efraim-kolostor kapuján, ahonnan egy negyedóra múltán előkerült, s szamarát terelgetve megindult a Maddalena-híd irányában.

Attól fogva, hogy túljutott a kardinális táborának előőrsein, egyre többen köszöntötték, s főleg sokkalta hangosabban és szívélyesebben, mint a városban: mire a kardinális kis házához érkezett, már mint régi ismerőst, tárt kapu várta.

A fráter odakötötte szamarát a kapun lógó vaskarikához, s maga felballagott a lépcsőn az első emeletre. A kardinális éppen a tengerre nyíló erkélyen hűsölt.

A barát lépteinek zajára megfordult:

- Á, te vagy az, fra Pacifico!

A barát nagyot sóhajtott.

- Én bizony, eminenciás uram.

- Örülök, hogy meglátogattál. Híven és bátran szolgáltad királyodat az egész hadjárat alatt. Van valami kívánságod? Ha hatalmamban áll, teljesítem. De figyelmeztetlek - tette hozzá Ruffo keserű mosollyal -, hatalmam vajmi csekély.

A barát fejét ingatta.

- Csakugyan kérni jöttem, de remélem, olyat, amit eminenciád bízvást megadhat.

- Halljuk hát.

- Két dolgot kérnék, eminenciás uram. Elsőbb is az obsitomat, mivel a hadjárat véget ért, másodszor azt, hogy mondja meg, merre visz az út Jeruzsálembe.

A kardinális nagyot nézett.

- Az obsitodat kéred? De hisz azt kivetted te már kérés nélkül, úgy látom - mondta.

- Csakugyan, visszatértem kolostoromba, de ott is eminenciád katonájának tekintettem magam.

Ruffo helyeslően bólintott.

- Ami a Jeruzsálembe vezető utat illeti, mi sem egyszerűbb, mint azt megmutatni. De hadd kérdem meg előbb, ha ugyan nem veszed tolakodásnak, hogy mit keresel a Szentföldön, kedves Pacifico fráter?

- El akarok zarándokolni a Mi Urunk sírjához, eminenciás uram.

- Kolostorod küld? Vagy önszántadból mégy, vezeklésképpen?

- Önszántamból megyek, bűneimet levezekelni.

A kardinális elgondolkodott.

- Nagy bűn nyomja a lelkedet? - kérdezte aztán.

- Attól félek! - felelte a fráter.

- Tudod-e, hogy az Anyaszentegyház rendkívüli hatalommal ruházott fel?

A barát megrázta a fejét.

- Nagy jó uram, úgy hiszem, Istennek kedvesebb az önként vállalt vezeklés, mint az, amelyet más ró ki az emberre.

- S hogy képzeled a dolgot?

- Gyalog megyek, alamizsnát koldulva.

- Hosszú és fárasztó az út.

- Bírom erővel.

- Veszélyes is.

- Annál jobb! Istenuccse, nem bánnám, ha útközben néha mást is fültövön kólinthatnék, nemcsak szegény Jakobinust.

- Olykor bizony meg kell majd kérned egy-egy kapitányt, hogy vegyen fel a hajójára, másként túl hosszúra nyúlna az út.

- Köztük is akad keresztény, s ha megmondom, hogy Krisztus urunk sírjához készülök, bizonyára nem tagadják meg tőlem e csekély szívességet.

- Ha kívánod, feljuttathatlak egy Beirutba vagy Accrába induló angol hajóra.

- Az angol eretnekektől Isten óvjon! - fakadt ki gyűlölettel fra Pacifico.

- Csakis azért gyűlölöd őket, mert eretnekek? - szegezte a kardinális a fráterra vesébe látó tekintetét.

Fra Pacifico az öklét rázta az angol flotta irányába:

- Ők gyilkolták meg az én kedves tengernagyomat.

- Ez az a nagy bűn, amiről beszéltél? Számukra kéred majd Isten bocsánatát a szent sírnál?

- Dehogy az ő számukra... magamnak.

- Magadnak? - kérdezte a kardinális döbbenten.

- Én is részese vagyok a bűnnek - felelte fra Pacifico.

- Te? Miért?

- Mert rossz ügyet szolgáltam.

A kardinális elmosolyodott.

- Egyszóval a király ügye rossz ügy?

- Nem lehet az jó ügy, eminenciás uram, mely a halálba küldte kedves tengernagyomat, aki maga volt az igazság, a becsület, a hűség.

A kardinális homloka elfelhősödött. Mélyet sóhajtott.

- Meg aztán az ég is csodát tett - folytatta komoran a fráter.

- Miféle csodát? - kérdezte a kardinális, bár már hallotta hírét a különös eseménynek, mely előző este úgy elrontotta a Fulminant vendégeinek kedvét.

- A vértanú teteme feljött a tenger mélységes fenekéről, ahol tizenhárom álló napja hevert már, hogy megöletését a király és Nelson lord szemére hányja. Ha jogosan végezték volna ki, az Úr bizonyára nem engedi ezt meg.

Ruffo némán lehorgasztotta a fejét.

Rövid tűnődés után azt mondta:

- Értem már. Azért kívánsz vezekelni, mert akaratlanul bár, de előmozdítottad a tengernagy megöletését?

- Azért, nagy jó uram. Esedezve kérem: mondja meg, melyik a legrövidebb út a Szentföldre.

- A legrövidebb út az lenne, ha Tarantóban hajóra szállnál, s Beirutig tengeren mennél, de te nem állsz szóba az angolokkal...

- Nem én, eminenciás uram.

- Nos, akkor másfelé kell menned... Adjam írásban az útvonalat?

- Olvasni nem tudok, de úgy az eszembe vésem, amit kell, eminenciás uram, hogy abban hiba nem lesz.

- Nos, innen Avellinóba mégy, Avellinóból tovább Beneventóba, Manfredoniába, ott felszállsz egy Szkutariba vagy Delvinóba készülő hajóra, s Pireuszt érintve Szalonikibe tartasz. Szalonikiben bizonyára találsz Szmirnába, Ciprusra vagy Beirutba igyekvő hajót, Beirutból pedig mindössze háromnapi járóföldre van Jeruzsálem. A ferencesek jeruzsálemi kolostorában megszállhatsz. De ha majd elmégy a szent sírhoz imádkozni, ne csak saját bűnöd bocsánatát kérd Istentől, könyörögj érettem is.

- Eminenciád is vétkezett? - kérdezte fra Pacifico hüledezve.

- Nagy az én vétkem, igen. Isten, ki a lelkünkben olvas, tán megbocsátja egyszer, de az utókor soha.

- Mi bűne lehet eminenciádnak?

- Visszaültettem egy ostoba, kegyetlen és esküszegő királyt a trónjára, ahonnan a Gondviselés egyszer már letaszította. Menj, fivérem, menj! És imádkozz mindkettőnkért!

Nem telt bele öt perc, s fra Pacifico már ott poroszkált szamara hátán az országúton, a szentföldi zarándoklat első stációja, Nola irányában.