97
A Runner hírei

Annak a napnak estéjén, melyen San Felice lovag mögött becsukódott a kalábriai hercegné hálószobájának az ajtaja, s melyen a Runner nevű goelett kapitánya a Saluté-hoz csónakázott, ismét együtt ült a királyi család a palota nagytermében, ahol egyszer már gyönyörködtünk Ferdinánd és Cardillo elnök klopipartijában, Emma Lyonnában, amint a fáraóasztal mellett vívta csatáját a bankárral, marékszám szórva az aranyat, s a királynéban, amint lányai társaságában zászlót hímzett, hogy utóbb a hű és ravasz Lamarrával elküldje Ruffo kardinálisnak.

Minden olyan volt most is, mint régen. A király klopit játszott, Cardillo elnök dühödten szaggatta ruhája gombjait, Emma Lyonna előtt halomba gyűlt az arany, miközben halkan csevegett Nelsonnal, aki mögötte álldogált, a szék támlájára könyökölve, s a királyné és a kis hercegnők megint csak zászlót hímeztek; ezúttal, igaz, nem a kardinálisnak szánt harci lobogót, hanem fogadalmi zászlót Szent Rozáliának, a gyengéd szűznek, mert őt szemelték ki, nevét bemocskolván, ingadozó trónjuk védszentjéül, mely trón megszilárdításáért patakokban ömlött még mindig a honfivér.

És mégis egészen más volt minden, mint aznap, amikor olvasóink először lépték át e terem küszöbét. Akkor országavesztett, száműzött király volt Ferdinánd, ma győztes hódító - Ruffo érdeméből. Mi sem háborította volna tehát fejedelmi arcvonásainak békéjét, mely fejedelmi arcvonásokat Canova akkortájt pattantott elő Minervaként - no nem éppen Jupiter fejéből, csupán egy pompás carrarai márványtömbből -, mondom, mi sem háborította volna e fejedelmi arcvonások békéjét, ha a párizsi Moniteur néhány frissen érkezett példánya nem vetett volna baljós árnyékot a szicíliai királyság újonnan felvirradt napjára.

Az oroszok vereséget szenvedtek Zürichnél Massénától, az angolok Alkmaarnál Brune-től. Az angolok hanyatt-homlok hajóra szálltak, Szuvorov alig menekülhetett a csatatérről, ahol tízezer katonája hevert holtan; az utolsó pillanatban sikerült hidat rögtönöznie a sebes Reuss folyó szakadékos partjai fölött két fenyőszálból és tisztjei bőrövéből, s miután átjutott a túlsó partra, a mélybe taszította a hidat.

Lesújtó hírek! Ferdinánd úgy vigasztalódott, hogy Nelson és Baillie bosszantására megeresztett néhány gúnyos megjegyzést az angolok elhajózásáról és Szuvorov futásáról. Ha valakitől, tőle igazán nem vehették rossz néven; hasonló helyzetben kíméletlenül kigúnyolta és kinevette önmagát is.

Nelson tehát hallgatott, és az ajkát harapdálta; Baillie amúgy sem vette nagyon a szívére I. Pál cár hadainak kudarcát, lévén ő ír, ráadásul francia származású ír.

Az itáliai hadihelyzeten ez egyébként sem változtatott, következésképp nem is érintette közvetlenül Ferdinándot. Ausztria győzött a stokachi csatában a német hadszíntéren, Magnanónál, Trebbiánál és Novinál az itáliai hadszíntéren, s e győzelmek eredményeként az Alpok lábáig nyomult előre, ahol máris a Var menti ősi francia határt fenyegette.

Mi több: Burckhard és Pronio, a király őfelsége két hadnagya, elfoglalta Rómát és a római állam területét; Garnier tábornok, a francia csapatok parancsnoka, kötelezte magát a közte, valamint Burckhard tábornok, a nápolyi csapatok parancsnoka, és Troubridge commodore, a brit csapatok parancsnoka között létrejött szerződés értelmében, hogy október 4-ig kiüríti a római állam területét, természetesen kikötve csapatai részére a szabad elvonulást.

Ferdinánd király szavajárásával: volt tehát bőven mit nyelni.

„Amit lenyelsz, véreddé válik, ha meg nem fúlsz rajta!” - idézte Ferdinánd a közismert olasz közmondást, hamisítatlan nápolyi nemtörődömséggel, azt se bánva, hogy visszafelé sülhet el.

Őfelsége tehát gyorsan túltette magát azon, ami Svájcban és Hollandiában történt; s mivel az Itáliában bekövetkezett, bekövetkező és bekövetkezendő események legmagasabb megelégedésével találkoztak, vidáman kártyázott tovább, és kedélyesen ugratta ellenfelét, Cardillót, valamint szövetségeseit, Nelsont és Baillie-t, amikor váratlanul megjelent Ferenc herceg, tisztelettel köszöntötte apját, anyját, majd körülnézett a teremben, megkereste Castelcicala herceget, odasietett hozzá, és halk hangon élénk beszélgetésbe fogott őkegyelmességével. Castelcicala herceget, aki Palermóban maradt a király mellett, nemrég külügyminiszterré léptették elő, hűsége jutalmául.

Pár perc múlva Castelcicala herceg sarkon fordult, s átvágott a termen. A királyné előtt megállt, és valamit súgott neki. Karolina felkapta a fejét.

- Hívja Nelsont, és jöjjön a kalábriai herceggel utánam a szomszéd szobába - parancsolta, s ő maga máris indult a megjelölt szobába.

Pár pillanat múltán megjelent ugyanott a kalábriai herceg Castelcicala herceggel, s egy percre rá Nelson, aki gondosan bezárta maga mögött a szoba ajtaját.

- Jöjjön, Francesco, és mesélje el, honnan veszi, amit Castelcicala az imént jelentett. Szép história!

- Asszonyom - szólt a trónörökös, mély meghajlással (anyját mindig is félelemmel vegyes tisztelettel kezelte, mert tudta, hogy Karolina nem szereti őt) -, asszonyom, egy bizalmi emberem két óra tájban véletlenül a rendőrségen járt. Ott hallotta, hogy ma befutott a kikötőbe egy kis amerikai hajó, e hajó Máltáról jövet a Bon-fok közelébe sodródott, ahol két francia hadihajóval találkozott, s az amerikai kapitány azt állítja, hogy jó oka van feltételezni, miszerint az egyik francia hajón Bonaparte tábornok utazott.

Nelson megkérte a külügyminisztert, fordítsa angolra, amit a trónörökös mond, látva, hogy a többiek feszült figyelemmel hallgatják szavait. Aztán vállat vont.

- S ön kísérletet sem tett rá, Francesco, hogy kiderítse, van-e alapja a híresztelésnek, mely, ha nem is nagyon hihető, számunkra igen fontos lehet? Ön igazán megbocsáthatatlanul hanyag és könnyelmű, Francesco.

A trónörökös ismét meghajolt.

- Nem engedhetem meg magamnak, asszonyom, hogy államtitkokat firtassak. Ki és mi vagyok én a kormányban? Senki, semmi. Mindenesetre elküldtem emberemet, aki a hírt hozta, az amerikai goelettre, azzal az utasítással, hogy ellenőrizze forrásánál a hírt, s ha úgy ítéli, hogy a kapitány információi félig-meddig is hitelt érdemelnek, hozza el őt ide, a palotába.

- És mi történt? - kérdezte türelmetlenül Karolina.

- A kapitány a vörös teremben vár, asszonyom.

- Castelcicala, menjen és kísérje ide azt az embert, de a folyosón jöjjenek, a nagytermet kerüljék el.

Castelcicala távozása után mély csend borult a szobára, a várakozás csendje. Nemsokára nyílt a külső ajtó, s egy ötven-ötvenöt éves férfi lépett be rajta, sosem látott egyenruhában.

- Hadd mutatom be Skinner kapitányt - szólt a mögötte belépő Castelcicala herceg.

Skinner kapitány jócskán túl járt már élte delelőjén, mint mondottuk. A közepesnél valamivel magasabb termetű, bámulatosan karcsú derekú férfiú arca komoly volt, de rokonszenves; alig szürkülő haját homlokából kifésülve viselte, mintha a szélvihar vetette volna hátra fürtjeit. Szakállt nem hordott, sűrű, hosszúra nőtt barkója ellenben makulátlanul fehér, finom patyolatból varrt inggallérjáig ért.

A királynét s a kalábriai herceget mély bókkal üdvözölte, Nelsont ezzel szemben meglehetősen kevés tisztelettel; nyilván nem tudta, vagy nem akarta tudni, kivel van dolga.

- Uram - szólította meg a királyné -, ön állítólag fontos híreket hoz; ezért fárasztottam ide a palotámba. Mindannyian égünk a vágytól, hogy híreivel részletesen megismerkedjünk. S hogy tudja, ki előtt beszél: én Mária Karolina királyné vagyok, ez itt Kalábria hercege, a fiam, ez külügyminiszterem, Castelcicala herceg, s ez az úr itt az én kedves barátom, támaszom, megmentőm, mylord Nelson, Bronte hercege s a Nílus bárója.

Skinner kapitány úgy nézett körül, mintha egy ötödik személyt keresne. E pillanatban nyílt a szoba ajtaja, és megjelent a király.

Láthatóan ő volt az a bizonyos ötödik személy, akit Skinner kapitány hiába keresett.

- Madonna! - kiáltotta Ferdinánd. - Tudja-e, kedves tanítónőm, miféle hírek terjengenek Palermóban?

- Még nem, uram, de mindjárt megtudom, mert ez az úriember, akitől a hírek erednek, elmondja nekünk.

- Lám, lám! - álmélkodott a király.

- Parancsára, felség. Várom, hogy felségeitek kegyeskedjenek kérdést intézni hozzám - szólt Skinner kapitány.

- Azt beszélik, uram, hogy ön Bonaparte tábornokról hoz hírt - mondta a királyné.

A jenki elmosolyodott.

- Valóban, felséges asszony; méghozzá a legbiztosabb forrásból, mert alig három napja személyesen találkoztam vele a tengeren.

- A tengeren? - csodálkozott Karolina.

- Mit mond az úr? - kérdezte Nelson.

Castelcicala angolra fordította a kapitány válaszát.

- Hol? - kérdezte Nelson.

- Szicília és a Bon-fok között - felelte kitűnő angolsággal a kapitány -, a Pantelleria-sziget szomszédságában.

- Tehát körülbelül az északi szélesség 37. fokán? - kérdezte Nelson.

- A kérdéses pont helyzete körülbelül így határozható meg: északi szélesség: 37 fok, déli hosszúság: 9 fok 20 perc.

Castelcicala herceg folyamatosan fordította a királynak a párbeszédet. A királyné és a kalábriai herceg nem szorult tolmácsra, mindketten beszéltek angolul.

- Lehetetlen - mondta Nelson. - Sir Sidney Smith őrzi az alexandriai kikötő bejáratát, ő nem tűrte volna, hogy két francia hadihajó hazaszökjék Franciaországba.

- Ugyan már! - vágta rá a király, aki minden alkalmat megragadott, hogy jól odamondogathasson Nelsonnak. - Ön is eltűrte, hogy az egész francia flotta Alexandriába szökjék!

- De csak azért, hogy Abukirnál pozdorjává zúzzam!

- Csak azért? - szólt gúnyosan a király. - Nosza, fusson hát a két hadihajó után, melyeket Skinner kapitány saját szemével látott, és zúzza őket pozdorjává.

- Elárulhatná nekünk, kapitány úr - avatkozott közbe a kalábriai herceg, s gyors bókot vágott ki felséges szülei előtt mintegy mentegetőzésképpen, amiért jelenlétükben szólni mer -, minek köszönhető, hogy éppen ott járt, s mi oka van feltételezni, hogy a két francia hajó egyike Bonaparte tábornokot szállította?

- Készséggel, fenség - felelte könnyed meghajlással a kapitány. - Máltából a Messinai-szoros felé tartottam. A Passero-foktól délre, a parttól egy mérföldnyire, északnyugati szél rohanta meg hajómat. E széltől vitetve a Marettimo-szigetekig hajóztunk, a szicíliai part oltalmában, s mert a szél nem ült el, onnan tovább, hátfelszéllel a Bon-fok felé.

- És ott? - kérdezte a trónörökös.

- Ott két hadihajó keresztezte utamat. Én megállapítottam, hogy francia hajók, ők megállapították, hogy amerikai vagyok. Figyelmeztető ágyúlövést adtak le, majd felvonták a trikolórt, miáltal felszólítottak, hogy vonjam fel én is a lobogómat. Az egyik hajó zászlójelekkel tudtomra adta, hogy menjek közelebb, s amikor hallótávolságon belül értem, egy tábornoki egyenruhába öltözött férfi odakiáltott:

„Hahó, látott-e angol hadihajókat, kapitány?”

„Nem, tábornok” - feleltem én.

„Merre jár Nelson tengernagy flottája?”

„Egy része Máltát őrzi, a másik a palermói kikötőben vesztegel.”

„Ön hová tart?”

„Palermóba.”

„No, ha találkozik a tengernaggyal, mondja meg neki, hogy Itáliában visszavágok Abukirért.”

S a hadihajó folytatta útját.

„Sejti-e, kapitány, hogy ki volt az, aki önt kifaggatta? - kérdezte ekkor másodtisztem, aki ott állt mellettem, és végighallgatta a párbeszédet. - Én elárulhatom: Bonaparte tábornok.”

Castelcicala lefordította Nelsonnak a kapitány történetét. A király, a királyné s a trónörökös aggódva nézett össze.

- Nem tudja véletlenül a hajók nevét? - kérdezte Nelson a kapitánytól.

- Annyira megközelítettem őket, hogy minden további nélkül leolvashattam a hajók nevét: az egyiket úgy hívták: Le Muiron, a másikat: Le Carrére.

- Jelent valamit ez a két név? - kérdezte a királyné németül a trónörököstől. - Én egyiket sem értem.

- Személynév mind a kettő - felelte Skinner kapitány németül. Ugyanolyan tisztán és hibátlanul beszélte ezt a nyelvet is, mint az előbbi kettőt.

- Ezek az ördöngös amerikaiak minden nyelven értenek - jegyezte meg a királyné franciául.

- Rávisz a szükség, felséges asszony - válaszolta Skinner kapitány, kitűnő franciasággal. - Kereskedőnép vagyunk, minden nyelvet ismernünk kell, amelyen megkérdezhetik egy bála gyapot árát.

- Halljuk, mit szól az újsághoz Nelson lord - mondta a király.

- Rossz hír, sire, de kár lenne túlságosan a szívünkre venni. Keith lord flottája résen áll Korzika és Szicília között, s mint felséged is tudja, a tenger meg a szél Anglia szövetségese.

- Köszönjük, uram, hogy volt szíves bennünket tájékoztatni - mondta a királyné. - Meddig szándékozik Palermóban maradni?

- Kedvtelésből járom a világot, felséges asszony. Úgy terveztem, hogy jövő hét végén indulok tovább, hacsak felséged nem kegyeskedik másként rendelkezni.

- Hol találhatjuk meg, kapitány, ha netán újabb felvilágosításra lenne szükségünk?

- A hajómon. A castellammarei erőd közvetlen közelében horgonyzunk, s mivel ez a hely éppen megfelel, ott is maradok, ha nincs ellene senkinek kifogása.

- Francesco - fordult a királyné fiához -, gondoskodjék róla, hogy a kapitányt ne zaklassák. Maradjon ott, ahol kikötött. Tudnunk kell, hol keressük szükség esetén.

A trónörökös bólintott.

- Véleménye szerint mi most a teendő, Nelson lord? - kérdezte Ferdinánd.

- Sire, térjen vissza nyugodtan klopi-partijához, mintha mi sem történt volna. Feltéve, hogy Bonaparte tábornok haza talál jutni - hát, istenem, egy emberrel több lesz Franciaországban.

- Ha ön hiányzik Abukirnál, mylord, ott is mindössze egy emberrel lett volna kevesebb - szólt Skinner kapitány -, de ha az az egy ember hiányzik, alighanem megmenekült volna a francia flotta.

E bóknak s egyszersmind fenyegetésnek beillő megjegyzéssel távozott a kapitány a palotából, miután illően elköszönt a fejedelmi személyektől, akiknek hívására ott megjelent.

A király megfogadta Nelson tanácsát. Visszatért a kártyaasztalhoz, ahol már türelmetlenül várta Cardillo elnök, és türelmesen, mint jól nevelt udvaronchoz illik, Ascoli herceg, valamint Circello márki.

Ők egy világért meg nem engedték volna maguknak, hogy az udvari etikett előírásait megszegve kérdést intézzenek a királyhoz; Cardillo elnök azonban korántsem tisztelte úgy az illemszabályokat, mint társai.

- No, sire, hát érdemes volt félbeszakítania a játszmát, s bennünket faképnél hagyni? - kérdezte.

- Szavamra, nem! - felelte a király. - Ha ugyan hihetek Nelson lordnak, Bonaparte elhajózott Egyiptomból, és észrevétlen átjutott Sidney Smith hajóhadán. Négy napja a Bon-fok táján járt. Át fog bújni Keith lord hálóján is, ahogy Sidney Smithén, és három hét múlva Párizsban lesz. Ön a soros, elnök, osszon - addig is, míg Bonaparte kiosztja az osztrákoknak a magukét!

Őfelségét őszinte elragadtatással töltötte el tulajdon szóvicce. Vidáman kártyázott tovább, mintha mi sem történt volna, mintha csakugyan kár lett volna a partit ilyen csekélység miatt félbeszakítania.