27
Az udvar Palermóban

Mint az előző fejezetek valamelyikében láthattuk, a király első dolga az volt, mihelyt betette a lábát Palermóba, hogy - jóval az államtanács megszervezése előtt - megszervezze kártyapartiját.

Ascoli herceg, akit Ferdinánd elutazásakor sorsára hagyott, gondolván, hogy majd csak elboldogul egyedül is, szerencsésen megérkezett Szicíliába. A herceget legfőbb erénye, a naiv és lankadatlan alattvalói odaadás hajtotta, bár a király éppoly kevéssé érzett hálát érte, mint Jupiter kutyahűségéért.

Ascoli herceg Caracciolóhoz folyamodott, s Caracciolo tüstént ráállt, hogy hajóján magával vigye Szicíliába, hiszen tudta, hogy a herceg a király legönzetlenebb, legjobb barátja.

Így esett, hogy Ferdinánd megérkezése estéjén a tisztelgésére megjelentek között ott látta albanói szökevénytársát, Ascoli herceget is. A királyt még csak meg sem lepte a dolog, mindössze annyit mondott rá:

- Tudtam, hogy elvergődsz valahogy Szicíliába.

Olvasóink nyilván emlékeznek még, hogy a király egy másik régi ismerősére is rábukkant a tisztelgésére megjelent főhivatalnokok közt: Cardillo elnökre. Cardillo nem fordulhatott meg úgy Nápolyban, hogy a király legalább egy alkalommal el ne hívja ebédre vagy vacsorára, aminek fejében kegyeskedett palermói tartózkodásai idején egyszer-egyszer kiruccanni az elnök pompás illicei birtokára, egy kis vadászatra.

Ferdinánd szörnyen arisztokratikus lélek volt, plebejus, sőt útszéli tempói ellenére, s utálta a friss sütetű hivatalnok-nemeseket. De Cardillo elnök kedvéért szögre akasztotta elveit. Elnökünk ugyanis két, ellenállhatatlanul vonzó tulajdonsággal rendelkezett. A király szeretett vadászni, márpedig Cardillo elnök volt Nimród óta s mindjárt Ferdinánd után a legnagyobb vadász Isten előtt, mióta a világ világ. A király utálta a Titus-frizurát, a bajuszt, a barkót; Cardillo elnök koponyáján, orcáin, állán nagyítóval sem lehetett volna egy szőrszálat is felfedezni, ehelyett roppant méltóságteljes paróka fedte a derék hivatalnok fejét, kopaszságát elleplezendő, s e fejék módfelett kedves volt a király szívének. Ezért is esett Cardillóra a választása, amikor szokásos klopi-partijához negyedik játékost keresett, Ascoli és Malaspina mellé.

A kártyaesteken állandó kibicként, vagy ha úgy tetszik, tárca nélküli miniszterként részt vettek még: Castelcicala herceg, a háromtagú állami junta egyetlen tagja, akit a királyné méltónak ítélt személyes pártfogására, tehát magával hozott Szicíliába; Cirillo márki, akit a király most léptetett éppen belügyminiszterré elő, és San Cataldo herceg, Dél-Szicília leggazdagabb földesura.

A király hármas fogata - ha szabad e névvel illetnünk a három udvaroncot, akiket őfelsége kegyeskedett partneréül fogadni - a képzelhető legfurcsább együttes volt.

Ascoli herceget mindannyian ismerjük, őt méltatlan lenne udvaroncnak bélyegeznünk. Nyájas, bátor és hű lélek volt a herceg, amilyen nem sok van a királyi udvarokban. Önzetlenül ragaszkodott királyához, egyéni becsvágy nem fűtötte. Soha nem kért semmit a királytól, se pénzt, se tisztséget, s ha a király magától ígért neki valamely kegyet, de megfeledkezett róla, ő soha, egyetlen szóval nem figyelmeztette őfelségét feledékenységére. Típusa volt ő az igazi nemesúrnak, akinek a szemében a királyság intézménye szent és sérthetetlen, aki önként vállalkozik a királyság szolgálatára, lévén rajongó híve, s az önként vállalt szolgálatot szent kötelességnek tekinti.

Ascolinak szöges ellentéte volt Malaspina márki; egyike azon szeszélyes, zsémbes, csökönyös, örökösen lázongó lelkeknek, kik végül mindig térdet hajtanak uruk akarata előtt, vakon engedelmeskednek parancsainak, de tulajdon szolgalelkűségükért úgy vesznek rajta elégtételt, hogy lépten-nyomon csípős megjegyzéseket tesznek, gonosz élceket faragnak a rovására. Színre acél, valójában nádszál, a legkisebb nyomásra földig hajol - mint Medici Katalin mondta valaha Guise hercegről.

Cardillo elnök, a negyedik játékos arcképét az imént vázoltuk fel - néhány ecsetvonás még, és teljes lesz a kép! Cardillo volt egész Szicíliában a legvérmesebb uraság s a legrosszabb klopi-játékos, míg a király meg nem jelent a színen; de mihelyt a király betette a lábát Szicíliába, kénytelen volt feladni elsőbbségét, hacsak nem akart, Caesar példájára, elbujdosni Szardínia vagy Kalábria valamelyik eldugott falvába.

Cardillo elnök igaz alattvalói hódolattal csüggött az udvari etiketten, aminek mindjárt első alkalommal, amikor a király partijában részt vett, ékes bizonyságát is adta.

A klopi-játékos legfőbb gondja, hogy ászaitól megszabaduljon. Ferdinánd király egyszer csak azt vette észre, de későn, hogy eldobhatott volna egy ászt, s így kiáltott fel:

- Be nagy szamár vagyok! Elsózhattam volna az ászomat, és lám, itt szorongatom a markomban!

- No, én még nagyobb szamár vagyok, mint felséged - vágta rá az elnök -, mert én meg elszalasztottam a kör alsót.

A király jót nevetett a mondáson, s az elnök becsülete tetemesen megnőtt a szemében. Ez a naiv szókimondás alighanem derék lazzaronéira emlékeztette őt.

S az elnök mondásai, ez volt még a kisebbik élvezet! A nagyobb: tettei, gesztusai. Példának okáért szokása volt partnere fejéhez vagdosni zsetont, kártyát, pénzt, vagy akár a gyertyatartót, ha az ellentmondásra vetemedett, vagy véteni talált a játékszabályok ellen. Őfelsége asztalánál azonban türtőztetnie kellett magát, akármennyire nehezére esett is, s befelé nyelte a mérgét, ameddig nyelhette.

Nem is történt semmi baj, két-három estén át. De a király tudta már, tapasztalatból, micsoda méregzsák valójában Cardillo, no meg le is rítt a képéről, hogy alig bír uralkodni magán, miért is kaján élvezetet talált Ferdinánd abban, hogy vérig bosszantsa. Amikor Cardillo már-már kirobbant, ő jól a szeme közé nézett, és találomra egy kérdést intézett hozzá, amire a szerencsétlen elnök kényszeredett mosolyt erőltetett dühtől eltorzult képére, tőle telhető könnyed mozdulattal az asztalra helyezte azt a tárgyat, amelyet éppen a földhöz vagy a plafonhoz készült vágni, s miközben habogva, kínkeservesen kinyögte a kötelező, udvarias választ, jobb híján a kabátgombjain töltötte ki a mérgét, azokat tépdeste, csavargatta. Másnap aztán garmadával hevertek a szőnyegen a letépett gombok.

A negyedik napon nem bírta tovább Cardillo. Kártyáit Malaspina márki szeme közé vágta - a király arcába elvégre nem vághatta! Előrántotta a zsebkendőjét, lekapta a parókáját, s mert dühében azt se tudta már, mit csinál, zsebkendője helyett a parókával törölgette patakzó verejtékét, sőt, végül abba fújta az orrát is.

Ferdinánd az oldalát fogta nevettében, s rögtön eltökélte, hogy ezt a mulatságot még jó néhányszor megszerzi magának.

Kapva kapott hát az alkalmon, amikor Cardillo elnök először hívta el vadászni.

Cardillo elnöknek pompás birtoka volt Illicében, mint említettük. A birtok évi jövedelme ötezer uncia aranyra rúgott, s a hozzá tartozó kastély királyi palotának is beillett volna.

Ferdinánd a vadászatot megelőző estén érkezett a kastélyba, vacsorára.

Körbevezettette magát az egész épületen, mindent látni akart. Neki jutott természetesen a kastély legszebb szobája, a házigazda hálótermével átellenben.

Vacsora után sor került a rendes klopi-partira. A király ismét halálra bosszantotta Cardillót, majd aludni tért. De bár az ágy baldachinos volt, mint holmi trónszék, Ferdinánd szeméből jó órával az ébresztő előtt kiment az álom. Hja, a vadászat mindig is ifjítólag és frissítőleg hatott őfelségére!

Egy darabig forgolódott még az ágyán, de elaludnia nem sikerült. Unalmában az ötlött eszébe, hogy megnézi, hogy is fest az elnök ágyban, paróka nélkül, hálósipkában.

Látogatása nem mehetett tapintatlanságszámba, lévén Cardillo özvegyember.

A király tehát felkelt, gyertyát gyújtott, és úgy, amint volt, egy szál hálóingben megindult házigazdája ajtaja felé, lenyomta a kilincset, és benyitott.

Mulatságos jelenetre volt elkészülve - ám a valóság felülmúlta legszebb elképzeléseit!

Az elnök tar fejjel, hálóingben kuporgott a szoba közepén, azon a bizonyos trónuson, amelyen Vendôme hercege fogadta egykor Alberonit. Ferdinándnak eszébe sem jutott megütközni vagy visszavonulni. Habozás nélkül odalépett szegény elnökhöz, akit e váratlan rajtaütés úgy elképesztett, hogy se mozdulni, se szólni nem bírt. Cardillo orra alá dugta a gyertyát, hogy jobban lássa, milyen arcot vág, majd bámulatosan komoly képpel körbejárta a szobrot és alapzatát. Cardillo két kézzel fogta az ülőkét, s nem moccant, csak a feje járt körbe, őfelsége körmozgását híven kísérve; szakasztott olyan volt így, mint némely kínai porcelán figurák.

A két bolygó végre együttállásba került, körpályáját egyszer befutván; a király odaplántálta magát az elnök elé, és némán bámulta. Ekkor Cardillo nagy lelki nyugalommal megkérdezte:

- Sire, minthogy erre az esetre nem tud kádenciát az etikett, mit tegyek: felálljak vagy ülve maradjak?

- Maradj ülve, persze! - mondta a király. - De lassan négyre jár az idő, figyelmeztetlek, ne várakoztass meg bennünket.

Azzal kivonult a szobából, változatlanul komoly és ünnepélyes arccal.

Ami egyébiránt nem akadályozta meg őfelségét abban, hogy ezt az epizódot később gyakran el ne regélje nagy szívbéli gyönyörűséggel, majd akkora kedvteléssel, mint menekülése történetét, Ascoli kíséretében, amikor, mint mondogatni szokta, ő egy az ezer ellenében lefogadta volna, hogy Ascolit a végén felkötik.

A vadászat jobban már nem is sikerülhetett volna. De múlhat-e úgy el nap a boldog Szicíliában, hogy el ne felhősödjék egy pillanatra az ég? A király nagyszerű lövész volt, mint említettük, alighanem páratlan a maga nemében. Csakis egyes golyóval vadászott, és soha nem tévesztett célt: golyója mindig a lapocka és az első borda közé hatolt, ami a vadkanvadászatnál igen fontos, lévén ez az egyetlen lövés, amely bizonyosan végez az állattal. A különös csak az volt, hogy Ferdinánd hasonló ügyességet követelt meg társaitól is.

E nevezetes vadászat estéjén, melyet jó néhány követett még Cardillo elnök birtokán, a király döbbenten vette észre, amikor a társaság végül a nap diadaljele, az elejtett vaddisznók halomba hányt teteme körül egybeverődött, hogy az egyik állatot a hasi részen érte lövés.

Rögtön elfutotta a pulykaméreg. Vasvillatekintettel méregetve társait, rájuk förmedt:

- Ki az a vaddisznó, aki így céloz?

- Én, felség - jelentkezett Malaspina. - Mit tegyek mármost? Kössem föl magam?

- Azt nem - felelte a király -, de üljön veszteg, míg mi vadászunk.

Malaspina márki ettől a perctől fogva nemcsak a vadászatokról száműzetett, de a király kártyaestjeiről is. Helyette Circello márki került be negyediknek a partiba.

Egyébiránt nem csupán a király asztalánál folyt estéről estére kártyacsata a palota nagy fogadótermében, mely a Monreale kapu fölötti négyszögletes épületben helyezkedik el. A királyi klopi-partitól néhány lépésre, a fáraó-asztal mellett Emma Lyonna trónolt, s adta vagy robbantotta a bankot. A játékszenvedély apályát-dagályát egyetlen arcról sem lehetett olyan tisztán leolvasni, mint a szép angol nő változékony vonásairól. Emma mindenben szertelen volt, a kártyában is: fékevesztetten játszott, és szemmel látható gyönyörűséggel turkált a nagy halom aranyban, melyet az asztalról az ölébe söpört, hogy alkalomadtán sárga zuhatagként zúdítsa vissza a zöld posztóra. Nelson lord mögötte álldogált - ő nem nyúlt soha kártyához -, s majd felfalta fél szemével Emma gyönyörű vállát. Időről időre füléhez hajolt, s valamit sugdosott neki angolul. Mással egyáltalán nem beszélt.

A király asztalánál legfeljebb ezer dukátra rúgott a nyereség vagy a veszteség, a fáraó-asztalnál nemegyszer húsz-, harminc-, negyvenezer dukát cserélt gazdát. Szicília leggazdagabb urai ülték körül ezt az asztalt, meg néhány hírhedten szerencsés kezű játékos, akiket sohasem hagy cserben Fortuna istenasszony.

Emma olykor Nelson értésére adta, hogy valamelyik partnerének gyűrűje, melltűje megnyerte a tetszését. A tengernagy már másnap beállított a kiszemelt smaragd, rubin vagy gyémánt ékszer tulajdonosához, szemrebbenés nélkül kifizette a kért összeget, s a smaragd, rubin, gyémánt még aznap átvándorolt előző tulajdonosa ujjáról, nyakáról a szép kegyencnő ujjára, nyakára.

Sir William nyakig merült régészeti tanulmányaiba vagy a politikába, se látott, se hallott, csak Londonnal levelezett, vagy a kőzetmintáit osztályozta.

S nehogy az a vád érjen bennünket, hogy eltúlozzuk az érdemdús nagykövet férji vakságát, ide mellékeljük Nelsonnak egy 1799. március 11-ről kelt, sir Spencer Smithhez intézett levelét, melyet a hírneves tengernagy halála után egyéb leveleivel és sürgönyeivel egyetemben publikáltak Londonban:

Kedves Smith úr!

Két-három szép indiai sálat szeretnék venni. Az ár nem számít. Minthogy Konstantinápolyban nem ismerek senkit, akit a sálak beszerzésére megkérhetnék, bátorkodom önt terhelni e szívességgel. Mihelyt közli velem az árat, átutalom a pénzt, ezer köszönettel, Londonba, vagy ahová óhajtja.

Kérésem teljesítésével újabb jogcímet szerez, uram, hálámra.

Nelson

Úgy hisszük, a levél nem szorul kommentárra, így, amint van, fényes bizonyítéka annak, hogy Emma Lyonna sir William feleségeként sem feledte egészen el régi mesterségét.

Ami a királynét illeti, ő ritkán játszott, s akkor is lagymatagon, kelletlenül. Furcsa dolog, de tény: e féktelenül szenvedélyes asszony nem ismerte a játék bűvöletét. Rendesen a fogadóterem egyik sarkában üldögélt, körülötte a kis hercegnők, valamennyien gyászöltözékben, a korán elhunyt s hamar feledett ifjú Albert herceg tiszteletére, és kézimunkával múlatták az időt. Háromszor egy héten benézett esténként a kalábriai herceg is, ifjú felesége társaságában, hogy a királynál tiszteletét tegye. Kártyázni nem szokott sem ő, sem Klementina hercegné. Klementina leült anyósa, a királyné mellé, sógornői, a kis hercegnők közé, és mintákat rajzolt elő, vagy segített nekik hímezni.

A kalábriai herceg körbejárt a teremben, itt is, ott is beszédbe elegyedett a vendégekkel. Bármely témáról kellemesen és felületesen elcsevegett akármeddig, úgyhogy a tudatlanok szemében valóságos bölcsnek tetszett.

Ha egy gyanútlan idegen toppant volna be a terembe, soha ki nem találja, hogy az az úr, aki olyan vidáman kártyázik, az a hölgy, aki olyan hűvös nyugalommal hímezgeti egy karszék huzatát, s az a fiatalember, aki oly széles mosollyal üdvözöl boldog-boldogtalant, egy nemrég országát vesztett, száműzetésbe kényszerült király, királyné és trónörökös.

Egyedül Klementina hercegné arcáról sírt le valami mélységes-mély bánat, de éppen ez a kiáltó ellentét mutatta, hogy bánata mélyebb annál, amit a trón elvesztése okozhat, s a szegény főhercegnő alighanem örökre és jóvátehetetlenül eljátszotta boldogságát.