85
Melyből kitűnik, hogy fráter Giuseppe híven őrködött Salvato felett

Salvato és Luisa 27-én reggel távozott a Castelnuovóból a Sant’Elmo-erődbe. Ugyanaznap került sor az erődök átadására s a hazafiak behajózására.

Ők ketten már az erőd bástyafokáról nézték végig mindkét eseményt.

Bár látszólag minden úgy zajlott le, ahogy a szerződés előírta, Salvato továbbra sem hitt abban, hogy Nelson tiszteletben fogja tartani a megállapodást.

27-én egész álló nap nyugati szél fújt, a tartánok valóban nem futhattak ki a kikötőből.

De 27-éről 28-ára virradólag megfordult a szél, mégpedig kedvező irányba, észak-északnyugatnak, s a tartánok mégsem mozdultak.

Salvato Luisával együtt aggódva figyelte a hajókat a bástyáról. Egyszerre megjelent Mejean ezredes, s bejelentette, hogy az alezredes váratlanul negyvennyolc órával előbb visszatért, mint várták, ő tehát kívánatra szívesen elkíséri Salvatót aznap éjjel a tervbe vett kirándulásra.

Ebben is maradtak.

A nap találgatásokban telt. A szél továbbra is kedvező maradt, de a tartánokon semmi előkészület nem történt az indulásra. Salvato úgy vélte, hogy valamiféle katasztrófa áll küszöbön.

Magas őrhelyéről belátta az egész öblöt, s távcsővel tisztán kivehette mindazt, ami a tartánokon s a hadihajókon történt.

Hajnali öt óra tájban a Fulminant-ról vízre bocsátottak egy csónakot - egy tiszt ült benne s néhány matróz. A csónak az egyik tartánhoz evezett.

A tartán fedélzetén nyomban nagy mozgolódás támadt: utasai közül tizenkét embert kiemeltek, s a csónakba kísérték, mely közvetlen ezután megfordult, és visszatért a Fulminant-hoz. A tizenkét hazafit felvitték a hajó fedélzetére, és hamarosan elnyelte őket a hajófenék, ahonnan elő sem kerültek többé.

Salvato hiába törte a fejét, nem lelte az eset magyarázatát.

Leszállt az éj. Luisát aggodalommal töltötte el Mejean küszöbönálló kiruccanása. Salvato erre elmondta, milyen alkut kötött az ezredessel, hogyan vásárolta meg pénzen kettejük életét.

Luisa megszorította Salvato kezét.

- Ne feledd, hogy ha kell, egész kis vagyonom van szegény Backerék bankjában.

- De tudtommal úgy állapodtunk meg, hogy a pénzhez, mely csak részben a tied, végszükség esetén nyúlunk csupán - felelte Salvato mosolyogva.

Luisa bólintott.

Egy órával indulás előtt, tehát tizenegy tájban megvitatták, fegyveres kísérettel, őrjáratnak álcázva menjenek-e Vergilius sírjához, mely mintegy negyed mérföldre van a Sant’Elmo-erődtől, vagy kettesben, álöltözetben.

Ez utóbbi mellett döntöttek.

Mindketten parasztgúnyát öltöttek. Úgy beszélték meg, hogy ha útközben megszólítaná őket valaki, Salvato felel Mejean helyett is. Ő oly tökéletesen beszélte a nápolyi tájszólást, hogy senki nem gyaníthatta, kit rejt a paraszti öltözék.

Egyikük csákányt vitt, a másik ásót, s éjfélkor elhagyták az erődöt. Úgy festettek, mintha munkából hazatérő munkások lennének.

Borult éjszaka volt, de nem sötét. Fenn járt a hold, bár gyakran el-eltűnt a sűrű felhőtakaró mögött, melyen csak üggyel-bajjal tört át ezüst fénye.

Mejean és Salvato egy kis oldalkapun távozott az erődből, Antignano falucska irányában, de rögtön balra kanyarodtak, s rátértek a Pietra Catellához vivő ösvényre, majd nekivágtak a Vomerónak, végigmentek egy sikátoron, kiértek a házak közül, bal kéz felől maguk mögött hagyva Carone del Cielót, nekivágtak annak a csapásnak, mely a Posíllipo tetejére vezet, s rövidesen megérkeztek a kolumbáriumhoz, melyet máig Vergilius sírjaként mutogatnak az utazóknak.

- Mondanom is felesleges, nemde, kedves ezredesem, mit keresünk itt - szólt Salvato.

- Gondolom, rejtett kincset.

- Eltalálta. Ámbár az összeg szerényebb, hogysem megérdemelné a kincs nevezetet. De ne aggódjék - fűzte hozzá mosolyogva -, adósságom fedezésére bőségesen elég.

Salvato odalépett a babérfa alá, s csákányozni kezdte a földet.

Mejean mohón figyelte.

Pár perc múlva csendült a csákány, valami kemény tárgyba ütközött.

- Á! - sóhajtott megkönnyebbülten Mejean, aki aggódva leste a művelet eredményét.

- A holtak lelke: a kincsek legjobb őre, legalábbis azt beszélik - mondta mosolyogva Salvato. - Sosem hallotta a mondást?

- De hallottam - felelte Mejean -, csakhogy nem hiszek el mindent, amit beszélnek... De csitt! Hallja?

Mindketten felfüleltek a zajra.

- Egy taliga zörög a pozzuoli barlangban - szólt Salvato pár pillanat múltán.

Térdre ereszkedett, s kézzel hányta el a földet.

- Különös! - mormolta közben. - Egészen úgy tetszik, mintha frissen ásták volna fel.

- Ezt hagyjuk, kedves vendégem, rossz tréfa lenne - fortyant fel Mejean.

- Nem tréfa - válaszolta Salvato, miközben kiemelte a kazettát. - A ládikó üres.

Önkéntelenül megborzongott. Ismerte Mejeant, tudta, hogy nem irgalmaz, s egyébként sem bírhatta volna rá semmi, hogy az ezredes könyörületét kérje.

- Furcsa, hogy a kazettát itt hagyták, ha a pénzt elvitték - mondta Mejean. - Rázza csak meg, hátha csörög benne valami.

- Felesleges! A súlyáról érzem, hogy üres. Hanem lépjünk be a kolumbáriumba, s nyissuk fel a ládát.

- Van hozzá kulcsa?

- Titkos rugó nyitja.

Beléptek a kolumbáriumba, Mejean előhúzott a zsebéből egy kis tolvajlámpást, tüzet csiholt és meggyújtotta.

Salvato mozgásba hozta a rugót, a fedél felpattant.

A kazetta csakugyan üres volt. Arany helyett mindössze egy cédulát tartalmazott.

Salvato és Mejean egyszerre kiáltotta:

- Egy cédula!

- Már értem - mondta Salvato.

- Hogyhogy? Megkerült az arany? - kérdezte felvillanyozva az ezredes.

- Nem került meg, de nem is veszett el - felelte Salvato.

Széthajtogatta a cédulát, s a tolvajlámpás fényénél elolvasta:

A 27-éről 28-ára virradó éjszakán eljöttem az aranyért, amint meghagytad nekem. A kazettát e cédulával visszahelyezem oda, ahol volt.

Fráter Giuseppe

- A 27-éről 28-ára virradó éjszakán! - kiáltotta Mejean.

- Bizony. Ha tegnap éjjel jöttünk volna, nem pedig ma, még itt a pénz.

- Azt akarja mondani, hogy én tehetek róla? - kérdezte ingerülten Mejean.

- Nem, mert a baj végeredményben korántsem olyan nagy, mint hiszi, s úgy lehet: nincs is semmi baj.

- Ismeri ezt a fra Giuseppét?

- Ismerem.

- Bízik benne?

- Jobban, mint saját magamban.

- Tudja, hol találhatja?

- Eszemben sincs keresni.

- Akkor hát mit tegyünk?

- Marad minden a régiben.

- S a húszezer frank?

- Azt előkerítjük, csak nem onnan, ahol eddig kerestük.

- Mikor?

- Holnap.

- Biztos?

- Remélem.

- S ha téved?

- Akkor elmondhatom a Próféta híveivel: Allah akbar!

Mejean végighúzta tenyerét verejtékben úszó homlokán.

Salvato figyelmét nem kerülte el az ezredes izgalma. Ő maga derült volt és nyugodt, mint mindig, lelkét egyetlen pillanatra felhőzte csupán be a nyugtalanság.

- Nincs más hátra - mondta -, mint hogy e kazettát visszahelyezzük, s hazatérjünk.

- Üres kézzel? - siránkozott Mejean.

- Nem térek vissza üres kézzel; itt van nálam a levél.

- Mennyi pénz volt a kazettában? - kérdezte az ezredes.

- Százhuszonötezer frank - felelte Salvato.

A kazettát visszahelyezte a gödörbe, s elsimította fölötte a földet.

- Véleménye szerint tehát e levélke százhuszonötezer frankot ér?

- Annyit ér éppen, amennyit az a tudat, hogy szerető apánk őrködik felettünk... De ismétlem, induljunk vissza az erődbe, és kérem, keressen fel holnap tíz óra tájban, kedves ezredesem.

- Minek?

- Hogy Luisa kezéből átvegyen egy húszezer frankos, bemutatóra szóló váltót, Nápoly legjobb bankházára kiállítva.

- Csak nem hiszi, hogy akad jelenleg Nápolyban olyan bank, amelyik csak úgy ukmukfukk kifizet húszezer frankot?

- Nem hiszem: tudom.

- Én azonban kötve hiszem. Nem ettek meszet a nápolyi bankárok, hogy ilyen felfordult időkben készpénzzel fizessenek.

- Majd meglátja, uram, hogy ezek a bankárok két okból is fizetnek a mai felfordult időkben, bár nem ettek meszet; először, mert becsületes emberek...

- Másodszor?

- Mert meghaltak.

- Á, á! Tehát a váltó a Backer-bankházra szól?

- Úgy van.

- Ez már más!

- Visszatért a bizalma, uram?

- Vissza.

- No, hál’ istennek.

Mejean eloltotta a lámpást. Amit Diogenész hiába keresett Athénban: ő talált egy bankárt, aki forradalmi időkben készpénzt ad látra szóló váltókért.

Salvato ledöngölte a földet a kazetta felett. Ha apja netán visszatérne ide, a levélke eltűnéséből megérti, hogy a fia itt járt.

Ugyanazon az úton mentek vissza az erődbe, amelyen jöttek. Mire bezárult mögöttük a kapu, megvirradt. A júniusi éjszakák, mint tudjuk, az év legrövidebb éjszakái.

Luisa felöltözve, ébren várta Salvatót: aggodalmában egész éjjel le se hunyta a szemét.

Salvato elbeszélte, mi történt.

Luisa rögtön írt a Backer-bankháznak: meghagyta, hogy kontója terhére fizessenek ki az utalvány bemutatójának húszezer frankot.

A papirost e szókkal nyújtotta át Salvatónak:

- Kedves barátom, máris vigye a váltót az ezredesnek, szegény ember bizonyára jobban alszik majd, ha a párnája alá teszi. Tudom én - tette hozzá nevetve -, hogy kettőnk feje a hiányzó húszezer frank záloga, de alig hiszem, hogy megér neki húszezer frankot a kettő együtt - levágva.

Luisának csalódnia kellett reményeiben, akár az imént Salvatónak. Előző este megérkezett Speciale Procidáról, ahol harminchét embert küldött a vérpadra, s a király nevében zárolta a Backer-bankház vagyonát. A bank előző este beszüntette a kifizetéseket.