44
A vádlott

A tábornok és Salvato végigment a Toledo utcán, a Bourbon Múzeumnál befordult a strada degli Studira, átvágott a largo delle Pignén, majd a strada Forián elsétált Poggiorealéba.

Itt egy kocsi várta Championnet-t. A kocsiban egyedüli kísérője, Scipio, az inas.

- Nos, kedves Salvatóm, ütött a válás órája - mondta a tábornok. - Az én utam rossz irányt vett, de vigasztaló tudat, hogy a tied felfelé ível. Viszontlátjuk-e vajon egymást? Alig hiszem. De akár igen, akár nem, kérlek, őrizz meg jó emlékezetedben, hiszen több voltál számomra, mint jó barát, szinte a fiamként szerettelek.

- Ó, soha nem felejtem el, tábornokom, soha! - felelte halkan Salvato. - De miért gondolnánk mindjárt a legrosszabbra? Párizsba rendelték jelentéstételre, és punktum.

Championnet elővett a zsebéből egy újságot, és átnyújtotta Salvatónak.

Salvato szétnyitotta: a Moniteur legfrissebb száma volt. Tekintete rögtön e sorokra esett:

Mivel Championnet tábornok nyíltan fellázadt a kormány ellen, amennyiben erőszakkal meggátolta Faypoult kormánybiztost abban, hogy éljen az általunk ráruházott hatalommal, Championnet altábornagy polgártársat, a nápolyi hadsereg főparancsnokát, ezennel letartóztatásba helyezzük, és haditörvényszék elé állítjuk törvényszegő cselekedeteiért.

- Lám, kedves barátom, az ügy komolyabb, mint hitted - szólt Championnet.

Salvato nagyot sóhajtott, majd vállat vont:

- Egyet mondhatok, tábornok: ha elítélik, Párizs lesz a világ egyetlen városa, mely Athénon túltett háládatlanságban.

- Sovány vigasz! De ha Themisztoklész lehetnék, beérném vele!

Championnet megölelte Salvatót, s felugrott a kocsi hágcsójára.

- Csak így utazik, tábornok, kíséret nélkül? - kérdezte Salvato.

- A vádlottat egyedül Isten óvja - felelte Championnet.

Egy utolsó, baráti kézszorítás, s a kocsi elhajtott.

Championnet tábornoknak oly nagy szerep jutott az eddigi események során, s oly maradandó emléket hagyott hátra Nápolyban, hogy nem válhatunk meg tőle itt és így. Elkísérjük Franciaországba, el dicső életútja végéig, mely amúgy sem volt már messze!

Rómában érte meg a tábornok élete utolsó nagy diadalát. A római nép lovat, egyenruhát, fegyvereket, egyszóval egy teljes felszerelést ajándékozott felszabadítójának, a következő felirattal:

Championnet tábornoknak
a Római Köztársaság konzuljai

És itt, az örök városban, vette kézhez a tábornok a nápolyi kormány levelét is:

Tábornok!

Az ideiglenes kormányt kimondhatatlan fájdalommal töltötte el távozásának gyászhíre. Ön alapította köztársaságunkat, Önhöz fűződtek legszebb reményeink. Hős tábornok, útján sajnálatunk, szeretetünk, hálánk kíséri.

Nem tudhatjuk, miféle szándékok s indulatok vezérlik majd utódját. Reméljük, lesz oly kedves szívének a dicsőség s az erény, hogy a művet, mit Ön alkotott, fenntartsa; de bármint viselkedjék is irányunkban ő, nem feledtetheti velünk az Ön bölcs mérsékletét, nyájas, nyílt és egyenes jellemét, dicső és fennkölt lelkét, mely minden szívet meghódított.

Nem üres bók ez, hanem a tiszta igazság. Miért is hízelegnénk az eltávozottnak? Mit várhatnánk tőle - a szép emléken kívül?

Mondottuk, hogy Championnet maradandó emléket hagyott hátra Nápolyban. Távozását nemzeti szerencsétlenségnek tekintették.

Két évvel később így írt róla száműzetésében Cuoco, a forradalom krónikása:

Ó, Championnet! Te eltávoztál immár az élők sorából, de emléked él, s e könyv lerója, íme, előtted a tisztelet adóját, mely méltán kijár igazságos és szilárd lelkednek. A Direktórium térdre akart kényszeríteni! De nem állt hatalmában téged lealacsonyítani! A kegyvesztés pillanatában nemzetem bálványa lettél.

Bolognában Lemoine tábornok átadta Barras levelét Championnet-nak, ki, mint egy újkori Scipio, inkább a Capitoliumra látszott tartani, hálaáldozatot bemutatni isteneinek, semmint vádlottként a Forumra alászállni. Barras barátjának titulálta Championnet-t, kijelentette, hogy nem vállal semminemű közösséget direktortársainak ellene hozott határozatával, és kifejezte azt a reményét, hogy a végén minden jóra fordul majd, és Championnet fényes elégtételt kap.

Képzelhetjük Championnet meglepetését, amikor ezek után Milánóban Scherer tábornok, az itáliai hadsereg főparancsnoka, éj közepén az ágyból ugratta ki, hogy közölje a Direktórium legújabb határozatát, mely őt kormányellenes rebellióval vádolta. E bűnért hat év várfogságot róhattak ki a vádlottra.

A határozatot Merlin írta alá, az a direktor, aki a régi rezsim bukása után elölről és alulról kezdte újra kerrierjét: Bonaparte alatt még csak alacsony rangú bíró volt, Napóleon alatt ezzel szemben már főügyész.

Mondanunk is felesleges, hogy az a Scherer tábornok, aki Championnet-val Merlin rendeletét közölte, azonos azzal a Schererrel, aki később oly csúfos vereséget szenvedett Kray osztrák és Szuvorov orosz tábornokoktól - történetesen éppen ott, ahol az üldözött Championnet legfényesebb győzelmeit aratta.

E szégyenteljes, aljas rendelettel egyidejűleg jutott Championnet tudomására - vigaszul s bátorításul -, hogy Joubert, a forradalom odaadó híve, Joubert, a köztársaság dísze és büszkesége, lemondott rangjáról, tiltakozásul bajtársa, Championnet vád alá helyezése ellen.

Championnet még aznap éjjel levelet írt Scherernek és Barrasnak. Scherernek, hogy megkérdezze, melyik erődben jelentkezzék letartóztatása végett. Barrasnak, hogy megkérje: siettesse az eljárás lefolytatását. Mert nyugodt lélekkel tekintett a haditörvényszék ítélete elé.

Igen ám, de a Direktóriumnak csak odáig volt sürgős az ügy, míg el nem távolította Nápolyból, hogy megbízottai ott szabadon fosztogathassanak; buzgalmuk rögtön megcsappant, mihelyt a perre fordult a szó, annál is inkább, mivel az ügy kimenetelét nem volt nehéz előre látni.

Scherer úgy vágta ki magát a pácból, hogy ide-oda küldözte Championnet-t, ahelyett, hogy bíróság elé állította volna. Milánóból Modenába küldte, Modenából vissza Milánóba, Milánóból Torinóba, ahol végül börtönbe vetette.

Championnet még a torinói fellegvárban raboskodott, amikor egy szép napon arra ébredt, hogy az út gyalogosoktól, szekerektől, málhakocsiktól feketéllik, ameddig a szem ellát: vert hadseregünk özönlött haza Itáliából. Nem Kray lángeszén, nem is Szuvorov vitézségén múlt a vereség, hanem sokkal inkább Scherer ügyetlenségén.

A megvert sereg előhada - korábban a győztes sereg utóhada - főként szállítókból, polgári biztosokból, és a kormány más pénzügyi ágenseiből tevődött össze. Mint a ragadozó madarak, gyors szárnycsapásokkal menekültek az osztrákok és oroszok elől, hogy biztonságba helyezzék, Franciaország határain túl, zsákmányukat.

Nagy elégtétel volt ez Championnet tábornoknak. De fájdalom, egyben nagy szégyen is Franciaországra. Azért futottak e nyomorultak, mert Franciaország vereséget szenvedett. Fájó gondolat! S még fájdalmasabb látvány a harácsolók kíséretének, a szerencsétlen, mezítlábas, rongyos katonáknak a menete.

Mert ezeket a szegény, menekülő, mezítelen, éhező, elárvult katonákat valaha Championnet vezette győzelemre, ő ruházta, ő táplálta, ő volt apjuk helyett apjuk...

A sambre-et-meuse-i hadsereg veteránjai vonultak a vár alatt.

Mihelyt meghallották, hogy volt parancsnokuk itt raboskodik, nekiestek a kapuknak, hogy kiszabadítsák, s a sereg élére állítsák. Igen, ez a hadsereg még testestül-lelkestül a forradalom hadserege volt, s éppen ezért csupa értelem, a zsarnokság hadseregével ellentétben. S a katonák esze azt súgta, hogy az ellenség nem annyira saját bátorságának és rátermettségének köszönheti a győzelmet, mint inkább tábornokaink tehetetlenségének.

Championnet elutasította a felkínált vezérséget, de puskát ragadott, hogy egy sorban harcoljon katonáival.

Védője, szerencsére, jobb belátásra térítette.

- Mit szólna hozzá barátja, Joubert? - dohogott az ügyvéd. - Mit szólna ő, aki lemondott, mert önt megfosztották kardjától? Ha netán elesne a harcban, ellenségei azt mondanák: bűnös volt, azért kereste a halált!

Championnet meghajolt a védő érvei előtt.

Néhány nappal a hadsereg visszavonulása után, s nem sokkal azelőtt, hogy végleg kiürítették Torinót, a Direktórium arra kényszerítette Moreau tábornokot, Scherer utódát, hogy Championnet-t Grenoble-ba küldje.

Szűkebb pátriájába.

A sors különös szeszélye folytán egyik útitársa éppen Mack tábornok volt, ugyanaz, aki Casertában neki nyújtotta volt át kardját, amit ő visszautasított, másik útitársa pedig VI. Pius pápa, akit a forradalom Valence-ba küldött - meghalni.

Grenoble-ban folyt le Championnet pere.

„Championnet-t francia bíróság elé állították - dörögte Marie-Joseph Chénier az Ötszázak előtt a szónoki emelvényről. - Nyilván, hogy megkövessen bennünket, amiért meg merészelte dönteni Itália utolsó trónját!”

A haditörvényszék elsőnek Villeneuve-öt, a tábornok szárnysegédét szólította a tanúk padjára.

Villeneuve emelt fővel állt a bíró elé, tiszteletteljesen köszöntötte a vádlottat, s azt mondta:

- Ugyan miért nem idéztétek ide velem együtt Championnet győzelmeinek minden tanúját? Ugyanaz a felháborodás tölt el mindnyájunkat, ugyanazt vallanák ők is mindannyian. Halljátok hát, mint ítélt e perben egy híres történetíró: „Az igazságtalan hatalom meggyötörheti, de meg nem becstelenítheti az igaz embert.”

Javában folyt a per, amikor eljött prairial 30-a, három direktor: Treilhard, Réveillére-Lepeaux és Merlin bukásának napja. Az eluzött direktorok helyét Gohier, Roger Ducos és Moulin tábornok vette át.

Cambacérés lett az igazságügy-miniszter, François de Neufchâteau a belügyminiszter és Bernadotte a hadügyminiszter.

Bernadotte beiktatása másnapján elrendelte, hogy azonnal vessenek véget Championnet szégyenteljes és nemzetellenes perének, s a következő levelet intézte Championnet-hoz, aki bajtársa volt valaha a sambre-et-meuse-i hadseregben:

Kedves bajtársam!

A Direktórium folyó hó 17-én kelt rendeletével kinevezte Önt az alpesi hadsereg főparancsnokává. Harmincezer katonánk várja türelmetlenül, hogy vezetése alatt támadásba lendüljön.

Két hete Ön még rab volt: prairial 30-a visszaadta szabadságát. A közvélemény azok ellen fordult, akik Önt rabságra vetették, ügye, mondhatni, nemzeti üggyé lett. Kívánhat-e bárki dicsőbb sorsot?

Manapság sokan rágalmazzák a Köztársaságot a Forradalom ürügyén, de oly embert, mint Ön, a rajta esett igazságtalanság is csak arra sarkall, hogy még forróbban szeresse hazáját. Önt el akarták ítélni, mert trónokat döntött meg - álljon hát bosszút a köztársaságunkra fenekedő trónokon!

Rajta, uram, fedje el új babérokkal a bilincs helyét, törölje el a nyomát is. Azaz, dehogy - őrizze inkább meg, mert az becsületére válik, s mert a szabadság érdeke úgy kívánja, hogy szüntelenül szemünk előtt lebegjenek az önkény gaztettei.

Öleli szerető barátja

Bernadotte

Championnet átvette az alpesi hadsereg parancsnokságát. De Franciaország csillagzata hanyatlóban volt, s őt magát is cserbenhagyta örökös szerencséje, a fattyú szerencséje. Ifjú felesége szép szemeiért Joubert elvesztegetett két drága hetet, melyeket hadserege felkészítésére kellett volna szánnia, Novinál csatát vesztett, s maga is odaveszett az ütközetben.

Championnet rosszabbul járt barátjánál. Csatát vesztett ő is Fossanónál, de nem sikerült a csatatéren elesnie. A csata után ágynak esett, és hamarosan meghalt.

- Boldog Joubert! - ez volt utolsó szava.

Antibes-ban érte utol a halál. Testét a Carré-erődben helyezték örök nyugalomra.

Íróasztala fiókjában kilencven-egynéhány frankot találtak. A temetés költségeit úgy adta össze vezérkara.