8
A Sant’Elmo-erőd parancsnokának taktikája

Nicolino sejtelme igazolódott: a fátyolos hölgy nem volt más, mint San Clemente márkiné.

Mint Roberto Brandi mondotta, San Clemente márkiné több ízben is megpróbált Nicolinóhoz bejutni, vállalva a kockázatot, hogy eljátssza a királyné kegyét és udvarhölgyi rangját. A királyné eleddig egyetlen szóval nem rótta föl a márkinénak a történteket, s ugyanúgy bánt vele, mint azelőtt.

A parancsnok hajthatatlan maradt; nem hatotta meg a márkiné könyörgése, nem tántorította el a felajánlott ezer arany.

Nem mintha Brandi őurasága a becsület mintaképe lett volna, korántsem, éppen ellenkezőleg. De konyított annyit a számtanhoz, hogy nagyobb nehézség nélkül kikalkulálja: egy tíz-tizenkétezer dukátos állást könnyelműség lenne ezer dukátért kockára vetni.

A Sant’Elmo-erőd parancsnokának a fizetése nem rúgott ugyan többre ezerötszáz dukátnál, de mivel ő gondoskodott a foglyok élelmezéséről is, s Nápolyban ez idő szerint folyton emelkedett a letartóztatások száma, s mi több: remélni lehetett, hogy ez a jövőben még fokozódik, Roberto Brandi, akárcsak Delaunay őurasága, a Bastille parancsnoka, aki ezerkétszáz frankos fizetése mellett száznegyvenezer font tényleges jövedelmet mondhatott magáénak - don Roberto Brandi is negyven-ötvenezer frank jövedelmet húzott az erődből, öt-hatezer frankos fizetése ellenére.

Ez a nyitja Roberto Brandi megvesztegethetetlenségének. A december 9-i események híre - úgymint: a király hazatérése, a nápolyiak veresége s a franciák Nápolyt fenyegető előrenyomulása - arra bírta Brandit, hogy egy lépéssel továbbmenjen még, mint Vanni márki: Vanni csupán arra törekedett, hogy ne tegye Nicolinót ádáz ellenségévé, Roberto Brandi ellenben arról ábrándozott, hogy barátjává, sőt, pártfogójává teszi. E célból megkísérelte, mint láttuk, hogy elvesse a gyanútlan fogoly szívében azt a magot, mely oly ritkán hajt virágot, és még annál is ritkábban hoz gyümölcsöt: a hála magját.

Csakhogy Nicolino nem volt olyan hiszékeny, hogy a parancsnok magatartásában bekövetkezett hirtelen fordulatot pusztán az önzetlen rokonszenv megnyilatkozásának vélje. Elvégre félig nápolyi volt ő is, s csak felerészben, anyai ágon, francia. Láthattuk: legelső gondolata az volt, miféle rendkívüli eseménynek köszönhető vajon a bánásmód gyökeres megváltozása?

A márkiné beszámolójából végre megtudta mindazt, amire kíváncsi lehetett, értesült a római vereségről s a királyi család küszöbönálló meneküléséről.

Eszes fickó volt a mi Nicolinónk - ezt szinte felesleges is megjegyeznünk, olvasóink remélhetőleg vették már észre. Rögtön elhatározta, hogy a kedvező helyzetet alaposan kiaknázza, tehát bátorítóan fogadja majd Roberto Brandi közeledési kísérleteit. Egy adott pillanatban - talán már a legközelebbi jövőben - nagy haszon háramolhat abból a közre, ha a Sant’Elmo-erőd parancsnoka lepaktál a republikánusokkal.

Mindaddig kizárólag az erődparancsnok tett kísérletet a barátkozásra. Nicolino óvakodott magát elkötelezni.

San Clemente márkiné állhatatos, ismételt - s végső soron eredményes - próbálkozása a látogatási engedély kicsikarására kézzelfoghatóan, jóformán kétséget kizáróan bizonyította a hölgy odaadását, még a kétkedésre erősen hajlamos Nicolino szemében is. De akár mert a fennmaradt csekély kétség is elég volt őt elővigyázatra bírni, akár mert attól tartott, hogy kedvesét a rendőrség figyelteti, s ha izenetet talál küldeni általa elvbarátainak, bajba keverné őket, a márkinéról nem is szólva, Nicolino a két együtt töltött órát kizárólag arra használta fel, hogy szerelmét ecsetelje - és bizonyítsa.

Kölcsönös megelégedésre telt hát az idő, s szerelmesebben váltak el, mint valaha. San Clemente márkiné megígérte Nicolinónak, hogy minden estéjét vele tölti, természetesen azokat kivéve, amikor szolgálatban van a királyné mellett. S minthogy Roberto Brandi, akinek a véleményét nyomban kikérték e terv megvalósíthatóságát illetően, úgy nyilatkozott, hogy a maga részéről nem lát akadályt fennforogni, ebben meg is egyeztek.

A parancsnok eddig is tudta, hogy az elfátyolozott hölgy nem más, mint San Clemente márkiné, a királyné egyik kedvenc udvarhölgye; fölöttébb egyszerű megfontolással arra a következtetésre jutott, hogy eszerint mindenképpen az ő javára billen majd a mérleg: ha a királypárt kerekedik felül, San Clemente márkiné révén, ha a republikánusok, Nicolino Caracciolo révén.

Teltek-múltak a napok. Láttuk, mint dédelgette egy darabig a király ellenállási terveit, s láttuk, mit tett ellene a királyné. Nicolino helyzete eközben nem változott, hacsak annyiban nem, hogy a parancsnok előzékenysége, ha lehet, még fokozódott. Nicolinónak kijárt most már a fehér kenyér, ebédre három, vacsorára öt fogás, mellé francia bor, amennyit csak parancsolt, s engedélyt kapott napi kétszeri sétára a bástyafokon, azzal a kikötéssel, hogy becsületszavát adja: nem veti le magát a mélybe.

Nicolino igazán nem érezte helyzetét kétségbeejtőnek, különösen amióta a főügyész el- s a márkiné feltűnt, esze ágában sem volt öngyilkosság árán szabadulni; könnyű szívvel adta a becsületszavát, kéretlen is. Azóta sétálhatott, amennyi belefért.

A márkiné megtartotta ígéretét. Bántódása továbbra sem esett, mivel sikerült a királynéval elhitetnie, hogy a fogoly sorsa hidegen hagyja, s annyi elővigyázattal élnie, hogy látogatásai titokban maradtak. Az ő révén értesült Nicolino Caracciolo a királyi udvarban történtekről. Jól ismerte a királyt, ellenállási szándékait, éppen ezért egy pillanatra sem vette komolyan, s mivel San Clemente márkiné az udvartartás azon tagjai közé tartozott, akik a felséges párt Palermóba kísérték, Nicolino december 21-én este hét és nyolc óra között - vagyis éppen három órával a királyi család indulása előtt - tudomást szerzett tervezett menekülésükről.

A márkiné nem ismerte a terv részleteit, mindössze annyit tudott, hogy pontban tíz órára odarendelték a királyné lakosztályába, azzal, hogy a helyszínen értesül majd a döntésről. De eleve biztosra vette, hogy a döntés úgy szól majd: indulás.

Mindenesetre eljött Nicolinótól búcsút venni. Elvégre ártani nem árthat, s ha mégsem utaznának el Nápolyból, legfeljebb érvényteleníti a búcsút.

Volt nagy sírás-rívás, esküdözés, hogy „csak téged szeretlek” és „örökké”. Hívatták a parancsnokot: az készséggel vállalta, hogy a márkiné az ő címére küldi leveleit, ő továbbítja - elolvasás után - Nicolinónak.

Miután mindent megbeszéltek, elrendeztek, érzékeny búcsút vettek - de nem annyira érzékenyet, hogy túlságos aggodalmat ébresszenek a másikban.

Hiába, nincs kellemesebb a könnyű szerelemnél, a mértéktudó szenvedélynél. Olyan éppen, mint a sirály; a hullámok taraját csak a szárnya hegyével súrolja, s ha szél támad, nem küzd ellene, hanem könnyei között mosolyogva tűri, hogy magával sodorja, éppen mint Flamen Okeanidái.

A bánat módfelett felcsigázta Nicolino étvágyát. Úgy belakott este, hogy őre nem tudott hová lenni elképedésében. Majd arra kényszerítette erőnek erejével a derék embert, hogy ürítse poharát a márkiné egészségére. Az tiltakozott a rajta esett erőszak ellen, de ivott, mint a parancsolat.

Nicolinót a fájdalom nyilván sokáig ébren tarthatta, mert amikor a parancsnok reggel nyolc óra tájban belépett a zárkába, még úgy aludt, mint a bunda.

A parancsnok vette magának a bátorságot, hogy felébressze: fontos híreket hozott. Megküldték neki kiragasztás céljából a kiáltvány néhány példányát, mely a király távozását bejelentette, közeli visszatérését ígérve, s közhírré tette Pignatelli kinevezését kormányzóvá, Mackét az ország fővezérévé.

A parancsnok odáig ment foglya iránti előzékenységében, hogy kötelességének tartotta a kiáltványt, mindenki mást megelőzve, elsőül neki bemutatni.

A hír csakugyan fontos volt, de nem érte Nicolinót váratlanul. Mindössze annyit mondott rá: „Ó, a szegény márkiné!”, azt is halkan; majd amikor meghallotta, hogy dudál a szél a folyosón, hogy kopog az eső a tetőn, még hozzátette:

- Cudar időt fogott ki az útra.

Szó szerint azt mondta, amit a távozó madame Pompadour batárja után pillantó XV. Lajos.

- Bizony cudar idő - felelte Roberto Brandi -, annyira az, hogy az angol hajók még itt vesztegelnek az öbölben, nem futhattak ki a tengerre.

- Á, csakugyan? - ütötte fel a fejét Nicolino. - Nem jött még el a sétám ideje, de nem mehetnék fel kivételesen mégis a bástyára?

- Hogyne, hogyne! Elvégre a súlyos helyzet kellőképpen indokolja és menti engedékenységemet, ha netán valamikor bűnömül rónák fel. Nemde, herceg úr, ez esetben lesz kegyes kijelenteni, hogy kizárólag az ön követelőzésének engedtem?

Nicolino felsietett a bástyára. Lévén, mint mondogatni szokta, a tengernagy unokaöccse, első pillantásra felismerte a Vanguard árbocán a király, a Minerva árbocán pedig a kalábriai herceg jelenlétét hirdető lobogókat.

A parancsnok néhány percre magára hagyta, hogy egy kitűnő messzelátóval térjen vissza.

E kitűnő messzelátó segítségével Nicolino végigélvezhette az előttünk már ismeretes színjáték minden epizódját. Látta, hogyan érkeztek a Vanguard-hoz a város vezetői s a magisztrátus, a királynak könyörögni, hogy ne utazzék el; látta a hercegérseket felmenni a hajó fedélzetére, majd távozni; látta Vannit, amint dúltan visszaérkezett a mólóra, miután a Minervá-tól elkergették. Egyszer-egyszer látni vélte a szép márkinét is a fedélzeten, s úgy rémlett neki, hogy Elena bánatosan révedez a messzeségbe, majd lopva a szemét törli, s ez a látvány úgy lenyűgözte hősünket, hogy egész napját a bástyán töltötte, távcsövét szorongatva, és őrhelyét éppen csak annyi időre hagyta el, míg sebtében bekapta az ebédet, vacsorát.

Másnap reggel ismét a parancsnok jelent meg elsőnek a zárkában. Tegnap óta semmit sem változott a helyzet, most is ellenszél fújt, a hajók még mindig a kikötőben vesztegeltek.

Három óra tájban végre mozgolódás támadt a hajókon. Kecsesen futottak föl a vitorlák az árbocokra, s mintha hívogatólag intettek volna a szélnek. A szél engedelmesen beléjük kapott, a vitorlák kifeszültek, a fregattok, sorhajók megremegtek, nekiindultak, s méltóságteljesen siklottak ki az öbölből a nyílt tengerre. Nicolino a Vanguard fedélzetén egy kendőt lobogtató asszonyi alakra lett figyelmes, s mivel ez az asszony nem lehetett más, mint San Clemente márkiné, s félreérthetetlenül neki integetett, egy végső, gyengéd üdvözletet küldött felé a távolból.

A flotta éppen eltűnőfélben volt Capri mögött, amikor jelentették Nicolinónak, hogy a vacsora tálalva van. Sietve otthagyta a bástyát - mit is keresett volna fenn tovább? -, nehogy elhűljön az étel, melynek minősége napról napra javult.

A parancsnok este újfent ellátogatott a zárkába. Az aggodalom hajtotta foglya testi-lelki épségéért, a kiállott, szörnyű megpróbáltatások után. Nicolino éppen egy üveg szirakúzai borral viaskodott.

Nagyon-nagyon elérzékenyültnek látszott szegény. Homlokán bánat borongott, szeme könnyben úszott.

Csüggedten kezet rázott a parancsnokkal, teletöltötte a poharát szirakúzai borral, és fejcsóválva koccintott vele.

Majd megszólalt, de csak azután, hogy a pohár tartalmát az utolsó cseppig felhajtotta:

- Elgondolni is szörnyű, hogy VI. Sándor pápa ezzel az isteni nedűvel mérgezte sorra vendégeit! Nagy pernahajder lehetett az a Borgia, mondhatom.

Ez a méla történelmi visszapillantás megadta Nicolinónak a kegyelemdöfést. Hirtelen ráborult az asztalra, s rajtaütésszerűen elaludt.