52
Tengeri medvék és emberek

Nicolino Caracciolóról jut eszünkbe, hogy ideje visszatérnünk regényünk egyik fontos szereplőjéhez, akiről hosszabb ideje megfeledkeztünk: Francesco Caracciolo tengernagyhoz.

Megfeledkeztünk? Nem, ez elhamarkodott kijelentés lenne. E hosszúra nyúlt regény egyetlen szereplőjéről sem feledkezünk soha meg, de mert szemünk, akár az olvasóé, csupán meghatározott nagyságú látókört képes átfogni, s e látókörön belül bizonyos számú szereplő fér csak meg, az újonnan színre lépők átmenetileg óhatatlanul kiszorítanak onnan másokat, mindaddig, míg az események menete vissza nem hozza őket, amikor is ők lépnek ismét előtérbe, s árnyékba borítják azokat, akiket felváltanak.

Francesco Caracciolo tengernagy örömest meghúzódott volna az árnyékban, de ez nem adatik meg olyan kiváló embernek, amilyen a tengernagy volt. Nelson a király s a nép szeme láttára megsemmisítette a nagyszerű nápolyi flottát, melyért Nápoly oly drága árat fizetett. A város azóta is tengeri blokád alatt állt. Most, hogy a reakció lépésről lépésre közeledett a szárazföldön is, a kormány hozzálátott egy új hadiflotta szervezéséhez. Olyanra persze nem is gondolhattak, amilyen az elpusztult flotta volt, legfeljebb néhány ágyúnaszádra, a szárazföldi védelem kiegészítéséül ellenséges partraszállás esetére.

A nápolyi haditengerészet egyetlen igazán rátermett s közmegbecsülésnek örvendő tiszttel dicsekedhetett: Francesco Caracciolóval. Mihelyt megszületett a határozat valamiféle tengeri védelem létrehozására, a kormány Caracciolo tengernagyhoz fordult: őt szemelték ki tengerészetügyi miniszternek, s ha majd megteremtett valami flottafélét, tengernagynak.

Caracciolo egy darabig tétovázott a haza üdve s személyes érdeke között. Ha a köztársaság mellé áll, nagy kockázatot vállal. Főúri neveltetése, környezete, személyes érzelmei egyébként is inkább a royalista, semmint a demokratikus elvek hívévé tették. De Manthonnet és a kormány többi tagja nem tágított, s Caracciolo végül igent mondott, bár megvallotta, hogy nehéz szívvel, legbensőbb meggyőződése ellenére teszi.

Mint láttuk, Caracciolót súlyos sérelem érte a király részéről, amikor az családostul Nelson hajóján utazott Szicíliába. A kalábriai herceg ugyan a Minervá-n tette meg az utat, de Caracciolo ezt merő véletlennek tekintette, nem kegynek, s a lelke mélyén azóta is ott szunnyadt a bosszúvágy, bár magának sem adott számot róla, s hazaszeretetnek álcázta. A királyi család még megkeserüli, hogy őt megalázta - ez a gondolat ösztökélte Caracciolót a cselekvésre.

Ezért vállalta el a megbízatást, s mihelyt a szavát adta, állta is becsülettel. Mi több: egész tehetségét a köztársaság szolgálatába állította. Bámulatosan rövid idő alatt felszerelt s vízre bocsátott egy tucat ágyúnaszádot, közben újakat is építtetett, úgyhogy hamarosan mintegy harminc hajóból álló flottácskát mondhatott magáénak, azzal a három hadihajóval együtt, melyeket Castellammare kikötőparancsnoka megmentett a tűzvészből.

Alig várta már, hogy alkalom adódjék móresre tanítani az angolokat, amikor egy szép napon azt vette észre, hogy a tizennégy-tizenöt angol hadihajóból, amelyek mindaddig blokád alatt tartották a nápolyi öblöt, három-négy maradt csupán a közelben, a többi eltűnt az éjszaka leple alatt.

Hagyjuk most mi is itt Nápolyt, s nézzük meg, mi történt Palermóban a királyi lobogó elküldése óta.

Nyilván emlékeznek még, kedves olvasóink, hogy Troubridge commodore arra kérte a királyt, küldjön sürgősen a Perseus-szal egy bírót, mivel a szigetek lakossága epedve várja már néhány republikánus felköttetését. A király Cardillo elnökhöz fordult, s az elnök Speciale tanácsost ajánlotta mint olyan embert, akire őfelsége bizton építhet.

Speciale tanácsost a király s a királyné magánkihallgatáson fogadta, ellátta a szükséges instrukciókkal, s a visszatérő Perseus-szal szerencsésen meg is érkezett Ischiába, ahogy Troubridge commodore kívánta.

Első dolga volt halálra ítélni egy szegény, nyomorult szabót, akinek az volt egyetlen bűne, hogy az új városi tanácsnokokat ellátta köztársasági egyenruhával.

De hogy olvasóink lássák, miféle ember volt ez a Speciale tanácsos, ezennel átadjuk a szót Troubridge-nek. Őt aztán senki nem vádolhatta azzal, hogy a republikánusokkal rokonszenvezne, amint ezt olvasóink is tapasztalhatták.

Troubridge commodore alábbi leveleit magunk fordítottuk le angol eredetiből.

Nelson tengernagyhoz intézte ezeket is, akárcsak fentebb idézett két levelét.

Kelt a Culloden fedélzetén, Procida
magasságában, 1799. április 13-án.

A bíró megérkezett. Mi tagadás, ennél gonoszabb embert nem sokat láttam életemben. Úgy viselkedik, mintha eszét vesztette volna. Kijelentette, hogy hatvan családot jelöltek ki neki (ugyan kik?), s hogy mindenáron szüksége van egy püspökre, mert a papokat nem végeztetheti ki, míg nincsenek kiközösítve. Én azt mondtam erre: „Akassza fel nyugodtan a papokat, s ha a kötél nem elég kiközösítés nekik, majd teszünk utóbb róla.”

Troubridge

A levél magyarázatra szorul. Szörnyű a magyarázat, s kínos emlékeket ébreszt, de nem mellőzhetjük.

Itáliában a pap személye ugyanis szent és sérthetetlen - nem tudom, így van-e ez Franciaországban is, s vajon kiközösítették-e Vergést, mielott kivégezték. Itáliában mindenesetre így van, egy ujjal nem érhet hozzá a hóhér, míg a püspök ki nem taszította az egyházból.

Nos, ha emlékszünk még, Troubridge egy egész kopófalkát, összes kémjét, pribékjét - mint maga írta, hatvan svájcit és háromszáz hivőt - uszította rá egy szerencsétlen Albavena nevezetű papra. „Remélem, estére a kezem közt lesz, élve vagy halva” - jegyezte meg Troubridge commodore, s a szerencse kedvezett neki. Albavena élve került kézre.

Troubridge azt hitte, a többi már gyerekjáték. Ő átadja a papot a hóhérnak, a hóhér felköti, és punktum.

Eleinte ment is minden, mint a karikacsapás, hanem amikor az akasztásra került volna sor, kiderült, hogy csomó van ám a kötélen.

A hóhér jó keresztény volt, s ő tudta, amit Troubridge, a protestáns, nem tudhatott; kijelentette, hogy kiközösítés nélkül nem akaszthatja fel a papot.

Mialatt erről folyt a vita, a mit sem sejtő Troubridge a következőket írta Nelsonnak, április 18i kelettel:

Kedves barátom!

Tegnapelőtt felkeresett a bíró, s kijelentette, hogy ő kapható bármely nekem tetsző ítélet meghozatalára, ám egyben értésemre adta, hogy ez nem a legszabályosabb eljárás. S szavaiból úgy vettem ki, hogy utasítása van a lehető legsommásabban eljárni, az én irányításom alatt. Ó! Ó!

Én megmondtam neki, hogy ez utóbbit illetően tévedésben leledzik, mivel olasz, nem pedig angol alattvalókról van szó.^[12]

Egyébként igen furcsán jár el ez a fráter. A vádlottak általában nincsenek jelen perük tárgyalásán, ami, érthetően, roppantul megkönnyíti és meggyorsítja a procedúrát. Egy dolog világos, mint a nap, kedves lordom: egyesek szeretnék a mi nyakunkba varrni az ügy legocsmányabb részét. De ebből nem esznek, s ha bíró uram nem tanul meg egyenesen járni, én majd helyrebillentem.

Troubridge

Lám a derék ángliusnak, aki Fernando Ruggi biztos levágott feje láttán még így elménckedett: „Ej, be kellemes útitárs! Kár, hogy meg kell válnom tőle!” - máris kezdett elege lenni Specialéból. A kiközösítés ceremóniájával végleg betelt a pohár, mint látni fogjuk. Május 7-én így írt Nelsonnak:

Mylord, hosszabb beszélgetést folytattam bíró barátunkkal. Bejelentette, hogy a jövő hét közepére végez minden ügyével, s távozik, persze jó néhány halálos ítélettel a háta mögött, mert félmunkát végezni nem szokása sem bírótársainak, sem neki. Hozzátette, hogy ítélethozatal után rögtön hajóra óhajt szállni, mégpedig hadihajóra. Végül azt mondta - s ehhez makacsul ragaszkodik -, hogy a papokat Szicíliába küldi, mivel itt nem talált püspököt. A király gondoskodik majd a papok kiközösítéséről, s akkor visszaküldik őket a halálos ítélet végrehajtására. S min akarja őket ide-oda küldözni? Egy angol hadihajón! Goddam! De ez még nem minden. A hóhér állítólag gyakorlatlan, s oly ügyetlenül akaszt, hogy nemcsak az akasztott ordít tőle, de a részvevők is. S erre jön ez az alak, és mit kér tőlem? Hóhért! Hóhért, tőlem! Érti, lordságod? Hát ami ezt illeti, nem és nem! Ha nem találnak Procidán vagy Ischiában hóhért, küldjenek egyet Palermóból. Látom, mire megy ki a játék! Ők ölnek, de a kiontott vér szálljon a mi fejünkre! Ahogy ez a fráter bíráskodik, ahogy a tanúk kihallgatását vezeti, az minden képzeletet felülmúl. A vádlottak szinte soha nincsenek jelen ítélethirdetéskor. De a bíró jól megtalálja a számítását, mivel az elítéltek többsége dúsgazdag.

Troubridge

Hát nem úgy hangzik mindez, mintha nem is Nápolyban, mintha nem is Európában lennénk, hanem valahol az isten háta mögött, Új-Kaledónia egyik eldugott öblében, emberevők tanácskozásán?

Pedig még nem értünk a végére.

Troubridge commodore nagyot tévedett, ha azt hitte, hogy Nelson is hasonló ellenszenvvel fogadja Speciale tetteit, szavait s főként igényeit, mint ő. A tengernagy minden további nélkül Speciale rendelkezésére bocsátott egy hadihajót a három szerencsétlen pap elszállítására. Mert már nemcsak a szegény Albavena plébánosról, hanem három papról volt szó.

Tudják-e, kedves olvasóink, miből állt a kiközösítés ceremóniája?

Harapófogóval letépték a három pap feje bőrét tonzúrástul, s borotvával lemetélték a húst három ujjukról, azokról, melyekkel áldást szokás osztani. A megcsonkított, vérző papokat az angol hadihajó visszaszállította a szigetekre, ahol mindhármukat felakasztotta a hóhér, mégpedig igenis angol hóhér, akit Troubridge kerített elő, felsőbb utasításra.^[13]

Egyszóval minden a legszebb rendben látszott menni, amikor St. Vincent gróf a Gibraltári-szorosban döbbenetes felfedezést tett. Egy francia hajórajt pillantott meg május 6-án, tehát egy nappal azelőtt, hogy Troubridge fenti levelét megírta. A francia hajóknak, úgy látszik, sikerült a borult, esős időben lord Keith éberségét kijátszaniok. St. Vincent tengernagy huszonnégy hadihajót számlált meg.

Rögtön megírta Nelsonnak a különös újságot. Tévedésről szó sem lehetett, St. Vincent flottájának egyik hajója, a Cameleon, sószállító hajókat kísért Terranovából Lisszabonba, s visszaútján, május 5-én reggel, véletlenül a francia hajóraj közé keveredett. Ha egy francia háromárbocos nem lő rá, s nem vonja fel a trikolórt, a Cameleon-t bizonyára elfogták volna, minthogy Style kapitány addig rá sem hederített a hajórajra, hiszen kétsége sem lehetett aziránt, hogy Keith lord flottájával akadt össze.

Erős nyugati szél fújt, St. Vincent gróf nem teremthetett kapcsolatot Keith lorddal. Egy fregattot mindenesetre a lord után menesztett, azzal az utasítással, hogy mielőbb csatlakozzék hozzá. Egyidejűleg levelet küldött Palermóba Nelsonhoz, egy Gibraltárban bérelt kis hajó útján.

A francia hajóraj nyilván Máltába igyekszik, s onnan Alexandriába, vélte a tengernagy. A Cameleon-t felderítésre küldte ki Málta, illetve Alexandria irányában, s Style kapitány lelkére kötötte, hogy tartsa jól nyitva a szemét.

St. Vincent gróf nem tévedett. Csakugyan a francia flottát látta köd- és esőfüggönyön át, csakugyan francia flottába ütközött a Cameleon. E flottát a híres Bruix tengernagy irányította, aki nem tévesztendő össze az abukiri ütközetben ágyúgolyótól kettészelt Brueysszel.

Brestből indult útnak a francia flotta. A Direktórium utasította Bruixet, hogy Keith lord éberségét kijátszva jusson át a Földközi-tengerre, s hajózzék Toulonba, ahol majd megkapja a Direktórium további rendelkezéseit.

Ettől a vállalkozástól nagyon sok függött. Az osztrák-orosz előnyomulás megrémítette a Direktóriumot - Macdonaldot is emiatt rendelték vissza Nápolyból, mint említettük -, s a bajban Bonapartéhoz folyamodott segítségért. Bruix tengernagyot Toulonban egy levél várta, az egyiptomi hadsereg fővezéréhez címzett levél. Így hangzott:

Bonaparte tábornoknak, a keleti hadsereg fővezérének

Párizs, 1799. május 26.

Tábornok polgártárs, Ausztria és Oroszország rendkívüli erejű támadása s a komolyra, mondhatni aggasztóra fordult hadihelyzet megköveteli, hogy a köztársaság idehaza összpontosítsa minden erejét.

A Direktórium utasította Bruix tengernagyot, hogy vessen latba minden rendelkezésére álló eszközt, legyen úrrá a Földközi-tengeren, hajózzék Egyiptomba, ott vegye fel a francia hadsereget, s szállítsa haza Franciaországba.

A tengernagy köteles Önnel megtanácskozni a behajózás s az átkelés módozatait. Az Ön megítélésére bízzuk, tábornok polgártárs, jónak látja-e Egyiptomban marasztani a sereg egy részét, mely esetben a Direktórium felhatalmazza Önt, hogy e seregrész vezényletét azon tisztjére bízza, akit erre legméltóbbnak ítél.

A Direktórium örömmel látná Önt ismét a köztársaság hadseregei élén, melyeket annyiszor vezetett már diadalra.

A levelet hárman írták alá: Treilhard, Réveillére-Lepeaux és Barras.

Ezért hajózott Bruix tengernagy Gibraltáron keresztül Toulonba.

St. Vincent gróf helyesen gondolta s írta tehát Nelsonnak, hogy a francia flotta alighanem Máltára s onnan Alexandriába készül.

Ferdinánd éppen ficuzzai kastélyában tartózkodott, oda vitte utána egy küldönc St. Vincent gróf levelének a másolatát. Őfelsége nem sokat értett St. Vincent gróf stratégiai elgondolásaiból, miért is azonnal felkerekedett, s fejvesztetten rohant Palermóba, abban a szent meggyőződésben, hogy Franciaországnak egyéb gondja sincs, mint ő, s a hajórajt egyenesen Szicília elfoglalására küldte ki.

Sürgősen hívatta kedves barátját, Circello márkit, s leküzdve eredendő írásundorát, papírra vetette az alábbi kiáltványt. Ez mutatja igazán, mekkora rémületbe kergette Ferdinándot a szörnyű hír.

Ezúttal is eredetiből másoljuk ide e figyelemre méltó dokumentumot. Annál inkább az, mivel kizárólag Szicíliában vált ismeretessé, úgyhogy sem a francia, sem a nápolyi történészek nem tudnak róla. Íme:

Ferdinánd, Isten kegyelméből a Két Szicília és Jeruzsálem királya, Spanyolország infánsa, Parma, Piacenza, Castro hercege, Toscana örökös nagyhercege.

Hű és hőn szeretett alattvalóim!

Ellenségeink, a franciák, akik egyben szent hitünk s minden törvényes kormányzatnak is ellenségei, sorozatos vereségeik után egy utolsó, kétségbeesett kísérletre vetemedtek.

Halálra ítélt tengeri erejük utolsó maradéka: tizenkilenc hadihajó és néhány fregatt a jó széljárást kihasználva Brestből eljutott a Földközi-tengerre.

Talán megpróbálják áttörni Máltánál a blokádot, abban a hiszemben, hogy sikerül sértetlenül Egyiptomba eljutniuk, mielőtt a hatalmas s mindig diadalmas angol flotta utolérné őket. De máris több mint harminc angol hadihajó fogta őket üldözőbe, nem is szólva az Adriai-tengeren cirkáló török és orosz flottáról. Bízvást remélhetjük, hogy e kétségbeesett s vakmerő kísérlet a franciákra üt vissza.

Ám megeshet, hogy Szicília partjai mentén elhajózván, megpróbálnak hirtelen rajtunk ütni, vagy az angoloktól s a széltől űzetve egy kikötőbe vagy egy sziget öblébe erővel behatolni. Ez eshetőség lebegvén szemem előtt, hozzátok fordulok, drága, hőn szeretett alattvalóim, vitéz és hithű szicíliaiak. Most mutassátok meg a világnak, kik vagytok! Őrizzétek éberen a tengerpartot, s ha ellenséges hajót látnátok feltűnni, ragadjatok fegyvert, fussatok a fenyegetett pontokra, s verjétek vissza telhetetlen ellenségünk, a kegyetlen dúló arcátlan támadását vagy partraszállási kísérletét, úgy, amint ezt a berber támadások idején nemegyszer megtettétek. Gondoljatok arra, hogy a franciák a berbereknél százszorta embertelenebbek, zsákmányra éhesebbek. A katonai vezetők, a sorkatonaság, a milícia s vezetői veletek együtt sietnek majd földünket megvédeni, s ha a franciák partraszállásra vetemednének, keservesen fogják tapasztalni, immár másodjára, mire képes a vitéz szicíliai nemzet harci bátorsága. Legyetek méltóak őseitekhez, s szigetünk a franciák temetőjévé válik.

Ősapáitok vitézül harcoltak a királyért, ki távol élt tőlük. Hogyne harcolnátok ti vitézül, lelkesen királyotok - de mit mondok! -, atyátok védelmében, ki köztetek él, s elöl jár majd a harcban, hogy megvédje szerető anyátokat s királynétokat, családját, mely hűségetek oltalmára bízta magát, szent hitünket, melynek ti vagytok egyedüli támaszai, oltárainkat, vagyonunkat, apátokat, anyátokat, hitveseteket, gyermekeiteket! Vessétek szemeteket szerencsétlen szárazföldi országomra, nézzétek, mit művelnek ott a franciák, s gyúljon ki lelketekben a szent hevület, mert maga az Egyház is azt parancsolja, holott ellensége Ő a vérontásnak, hogy ragadjatok fegyvert, s verjétek vissza a fertelmes és mohó ellenséget, ki feldúlta Európa nagy részét, s nem átallt kezet emelni a Mi Urunk Jézus Krisztus földi helytartójának megszentelt személyére, őt rabként Franciaországba hurcolván. Ne féljetek, Isten erőt önt majd karotokba, s győzelemre segít. A mi pártunkon áll Ő, ezt már kinyilvánította.

A franciák vereséget szenvedtek az osztrákoktól és az oroszoktól Itáliában, Svájcban, a Rajna mentén, sőt, vereséget szenvedtek az Abruzzókban, Apuliában s a Terra di Lavorón is hű parasztjainktól.

Aki nem fél tőlük, megveri őket. Korábbi győzelmeiket csupán árulásnak s gyávaságnak köszönhették. Bátorság tehát, derék szicíliai népem! Én járok elöl majd a harcban, szemem láttára küzdötök, s én megjutalmazom a bátrakat. S akkor mi is elmondhatjuk majd, büszkén mondhatjuk, hogy segítettünk megsemmisíteni Isten, a trón s a társadalom ellenségeit.

Palermo, 1799. május 15.

B. Ferdinánd

Most már tudjuk, miért szűnt meg Nápoly tengeri blokádja, miért tűnt el onnan, három hajó kivételével, az angol hajóraj. Tíz hajó nem sokkal ezután meg is érkezett Palermóba, mint ezt Karolinának egy Ruffo kardinálishoz írt s május 17-ről kelt levele, helyesebben e levél utóirata közli:

Május 17-én, ebéd után.

Ui. - Jelentették nekünk, hogy a francia csapatok kiürítették Capuát és Nápolyt, s mindössze ötszáz franciát hagytak hátra a Sant’Elmo-erőd őrizetére. Ebből egy szót sem hiszek, van a franciáknak annyi eszük, hogy ne hagyják ötszáz emberüket Nápoly közepén. Azt elhiszem, hogy Capuát és Gaetát kiürítették, s azt is, hogy kedvezőbb állásokba vonultak vissza. Ami a Tojáserődöt illeti, úgy mondják, összesen háromszáz kalábriai diák védi. Egyszóval csupa örömhír, hát még ha hozzávesszük, hogy a tíz angol hadihajó már látótávolságba ért, s reméljük, még ma éjjel vagy holnap reggel befutnak Palermóba. A közvetlen veszély máris elhárult a fejünk felől, s én azt szeretném, ha levelemnek szárnya nőne, hogy minél előbb Eminenciád tudomására hozhassa e jó híreket, s ismételten biztosítsa nem szűnő nagyrabecsülésemről s örök hálámról,

igaz barátnője
Karolina

Hát történetünk két főszereplője mit tett az események e forgatagában? - kérdezi netán a kedves olvasó, gondolván, hogy megfeledkeztem róluk. Azt cselekedték ők, amit madarak vihar idején: szerelmük árnyékában kerestek menedéket.

Salvato boldog volt, Luisa igyekezett az lenni.

A Testvériség ünnepén adott közkegyelmet, szerencsétlenségére, nem terjesztették ki Simone és Andrea Backerre.