73
A fegyverletétel

A fegyverletétel főbb feltételeit, mint mondottuk, már június 19-én papírra vetették.

Június 20-án vitatták meg a részleteket, mialatt a városban javában dúlt a lázadás, s már-már úgy látszott: zátonyra viszi a béketárgyalásokat.

21-én délelőtt helyreállt a rend; délután négy órakor megkezdődött a hazafiak búcsúlakomája.

22-én reggel Mejean ezredes kimozdult Sant’Elmo várából, s egy royalista lovaskülönítmény védelme alatt felkereste a Direktóriumot.

Salvatót örömmel töltötték el a békekilátások. Nagyon féltette Luisát, mióta a pálmás házat feldúlták, s mióta általánosan elterjedt az a híresztelés, hogy a két Backert ő jelentette fel, ő küldte a halálba. Hősünk hírből sem ismerte a félelmet, ha róla volt szó, de ha Luisáról, félt-remegett, mint egy kisgyerek.

S egy ideje új remény ébredezett szívében. Luisát napról napra forróbban szerette; mióta magáénak mondhatta, százszorta jobban még, mint annak előtte. Fél Nápoly tudott immár kettejük viszonyáról; Luisa aligha kockáztathatja meg, hogy Nápolyban bevárja férjét, valószínűleg élni fog tehát a felkínált lehetőséggel - Ruffo szabad választást ígért a hazafiaknak, maradhatnak is, mehetnek is, ahogy tetszik -, s elmenekül nemcsak Nápolyból, de Itáliából is. Akkor pedig az övé lesz, örökre az övé, senki nem szakíthatja le többé Salvato szívéről, senki nem állhat többé kettejük közé.

A béketárgyalások Salvato vezetésével folytak, s ő többször is elmagyarázta Luisának a szerződés ötödik cikkelyét, melynek értelmében a szerződés védelme alatt álló személyek maguk dönthetik el: Nápolyban kívánnak-e maradni, vagy elhajóznak Toulonba.

Luisa ilyenkor nagyot sóhajtott, forrón megölelte szerelmesét, de egy szóval sem válaszolt.

Mert akármennyire szerette is Salvatót, nem bírt döntésre jutni, s egyelőre gondolni sem mert arra a pillanatra, amikor mérhetetlen szívfájdalmat kell majd férjének vagy Salvatónak okoznia.

Boldogan, ó, de milyen boldogan követte volna ő szívbéli szerelmét akár a világ végére is - ha szabadnak tudja magát. Örömest odahagyta volna érte barátait, Nápolyt, s a kis házat, békés, csendes, derűs gyermekkora színterét. De a boldogság tündökletes ábrándképére komor árnyék borult: az elkerülhetetlen lelkiismeret-furdalás.

Ha elmegy, sírig tartó fájdalomra, magányra kárhoztatja azt, aki apja volt apja helyett.

Haj, be találékonyan csábít is a bűnre a világmindenség lelke, a szerelem, e sodró erejű szenvedély, mely az embert dicső tettekre s iszonyú vétkekre ragadtatja; de jaj annak, aki enged a csábításnak: a bukást lelkiismeret-furdalás követi, s ő nem szegezhet vele szembe mást, mint sóhajait s könnyeit.

Luisa nem akart igennel felelni, és nem mert nemet mondani Salvato sürgető kérdésére.

Kiutat nem látott, de a lelke legmélyén élt a remény, hogy a Gondviselés tán csodát tesz a kedvéért; áltatta magát, mint szokták azok, akiket tulajdon tévedésük, vétkük rántott a bajba.

Eközben telt-múlt az idő, s mint mondottuk, június 22-én reggel Mejean ezredes elhagyta a Sant’Elmo-erődöt, royalista lovasság védelme alatt, hogy a Direktóriumhoz vonuljon tanácskozásra.

Mejean elvállalta, hogy közvetít a hazafiak s a kardinális között, mivel a Direktórium attól félt, hogy Ruffo elutasítja kikötéseit.

Emlékszünk, mit felelt Manthonnet Ruffónak: „Nem tárgyalunk, míg a sanfedisták ki nem takarodnak Nápolyból.”

A Nemzeti Palotában székelő törvényhozó testület tudni kívánta, indokolja-e vajon az erődök állapota Manthonnet büszke kijelentését, s maga elé rendelte a Castelnuovo parancsnokát.

Oronzo Massa nevét többször is említettük már, de róla magáról nem beszéltünk, holott oly könyvben, mint ez, amelynek megírására vállalkoztunk, s amely mintegy a hazafiak mártirológiája, több illeti őt meg egysoros sírfeliratnál.

Massa nemesi családból származott. Kora ifjúságától fogva tüzértisztként szolgált. Amikor a kormányzat Emanuele de Deo, Vitagliano és Galiani kivégzésével rálépett a véres önkény útjára, Massa beadta lemondását; a köztársaság kikiáltása pillanatában jelentkezett közkatonának.

A köztársaság tábornokká ütötte.

Bátor és nemes lélek volt, amellett kiváló szónok.

Cirillo fogadta a törvényhozó testület nevében.

- Azért hívattunk ide, Oronzo Massa - mondta Cirillo -, hogy megtudjuk, meddig állhat ellen az erőd, mit követel városunk üdve. Tárd fel őszintén a valót, ne túlozd el se a jót, se a rosszat.

- Tárjam fel a valót, mondjátok? - felelte Massa. - Nos, őszinte leszek. A város elveszett; nem menthetjük meg akkor sem, ha minden egyes emberünk úgy harcol, mint maga Curtius. Ma még a miénk a Castelnuovo, de csakis azért, mert gyülevész hordával van dolgunk, tapasztalatlan katonákkal, akiket egy pap vezet. A tengeren, az öbölben, a kikötőben mindenütt az ellenség az úr. Tüzérsége ellenében nincs oltalom, az erőd teljesen ki van szolgáltatva ágyúinak. Fala máris erősen megrongálódott - ha nem a védelmét bízták volna rám, hanem az ostromát, két óra leforgása alatt bevenném.

- Ha rajtad állna, békét kötnél?

- Igen, feltéve, hogy olyan feltételekkel köthetünk békét, melyek összeférnek katonai és honpolgári becsületünkkel, amit egyébiránt kétlek.

- Miért nem hiszed, hogy tisztességes békét köthetünk? Hát nem ismered a Direktórium ajánlatát?

- Ismerem, s éppen ezért kétlem, hogy a kardinális elfogadja őket. Ellenségünk diadalmenetben vonult Nápolyig, elbizakodottá teszi a siker, ádázzá Ferdinánd gyávasága, Karolina gyűlölete, nem valószínű, hogy hajlandó lenne szavatolni a köztársaság vezetőinek életét és szabadságát. Ezért úgy vélem, legalább húsz honpolgárnak fel kell áldoznia magát a köz oltárán. S mert ez szent meggyőződésem, írjatok fel, kérlek, e listára, vagy inkább e lista első helyére.

Azzal a bámuló, együttérző pillantások kereszttüzében odalépett az elnöki asztalhoz, s nem remegő kézzel felírta egy üres papírlapra:

ORONZO MASSA - halál

Kitört a tapsvihar. A törvényhozók egy emberként kiáltották:

- Mind aláírjuk, mind!

A Tojáserőd parancsnoka, L’Aurora, ugyanúgy nyilatkozott, mint Massa: Nápolyt nem lehet megvédeni.

Hátra volt még Manthonnet. Ő mindig is nehezen hajlott a józan ész szavára, mivel páratlan bátorsága gyakran elvakította.

Az a határozat született, hogy Massa tábornok felkeresi a San Martino-kolostorbeli hazafiakat, megtanácskozza velük a dolgot, s ha sikerül velük megegyezésre jutnia, tudatja Mejean ezredessel, hogy a Direktórium kéreti.

Massa bebizonyította Manthonnet-nak, hogy a legokosabb, amit tehetnek, ha megkötik a békét a Direktórium feltételei alapján, sőt szükség esetén ennél kedvezőtlenebb feltételek alapján is; majd miután ez megtörtént, izenetet küldött, megállapodás szerint, Mejean ezredesnek, hogy a szerződéstervezet készen áll, viheti a kardinálishoz.

Ezért mozdult ki június 22-én Sant’Elmo várától az ezredes, ezért ereszkedett le a városba.

Egyenesen a Maddalena-hídhoz tartott, Ruffo szállására, bár őszintén megvallotta a Direktóriumnak, hogy a tárgyalás sikeréhez nem sok reményt fűz, a kardinális aligha fogadhatja el a kikötéseiket.

Az ezredest rögtön őeminenciája elé vezették, s ő átnyújtotta a megadás feltételeit tartalmazó okmányt, melyet előzőleg Massa és L’Aurora aláírt.

Ruffo már várta Mejeant. Nem egyedül: vele volt Micheroux lovag, továbbá az orosz csapatok parancsnoka, Baillie, a török csapatok parancsnoka, Ahmed, és Foote, angol parancsnok.

A kardinális átvette az okmányt, elolvasta, majd átvonult a szomszéd szobába, hogy Micheroux lovaggal és a szövetséges parancsnokokkal tanácskozzék.

Tíz perc múltán visszatért, fogta a tollat, s egyetlen szó ellenvetés nélkül alákanyarította a nevét L’Aurora neve alá.

Ugyanezt tették a többiek is: Foote parancsnok, Baillie parancsnok és Ahmed parancsnok.

Ruffo egyetlen kikötése az volt: hogy a szerződést 18-ról keltezzék, bár 22-én írták alá.

Mejean természetesen habozás nélkül elfogadta e kikötést, mely akkoriban rejtélyszámba ment, de előttünk napnál világosabb, a kor, valamint a király s a királyné leveleinek beható ismeretében, mióta 1860-ban betekintést nyerhettünk a királyi levéltárba.

Ruffo azért kívánta a dátum megváltoztatását, mert a királyné utolsó levele megtiltotta neki, hogy a lázadókkal bárminő jogcímen tárgyaljon.

Így azt hozhatja majd fel saját mentségére, hogy a levelet a szerződés aláírása után vette kézhez.

Lévén e helyt célunk egy tisztán történelmi kérdés megvilágítása, semmiképp el nem mellőzhetjük, hogy a tíz pontból álló szerződés teljes szövegét olvasóink elé ne tárjuk, mivel azt korábban soha nem hozták nyilvánosságra, illetve soha másként, mint megcsonkítva vagy eltorzítva.

Egy perről szólunk, iszonyú bűnökről, melyekben első fokon Ruffo kardinálist marasztalta el a történelem, helyesebben egy történetíró, aki elfogult vagy rosszul értesült bíróként ítélt; miért is az elítélt az utókorhoz föllebbez, Ferdinándot, Karolinát, Nelsont ültetvén a vádlottak padjára.

Íme, a kapituláció szövege:

1. cikkely: Jelen szerződés aláírása után a Castelnuovo-erőd és a Tojáserőd átadatik a szicíliai király őfelsége, valamint szövetségesei, az angol király, minden oroszok cárja és a török porta szultánja csapatainak, egész lőszer- és élelmiszerkészletével, tüzérségi felszerelésével, valamint a raktáraiban található mindennemű értékekkel egyetemben, melyek lajstromba vételét a két fél megbízottai közösen végzik.

2. cikkely: Az erődök mindaddig a várőrség birtokában maradnak, míg azon hajók, melyekről alább bővebben szólunk, s melyek az elutazni kívánó személyeket Toulonba szállítják, kifutásra készen nem állnak.

3. cikkely: A várak őrsége szabad elvonulást kap, tehát fegyverrel, teljes felszereléssel, dobszóra, töltött puskával, kibontott zászlókkal, két-két ágyúval vonul ki a tengerpartra, s csak ott teszi le a fegyvert.

4. cikkely: A két vár őrségéhez tartozó egyének személyét és ingó javait nem érheti bántás.

5. cikkely: Fent mondott személyek szabadon dönthetnek afelől, hogy Toulonba óhajtanak-e utazni, az e célra kijelölt futárhajókon, avagy Nápolyban maradnak, tudván, hogy sem őket, sem családjukat nem fenyegeti megtorlás.

6. cikkely: Jelen fegyverletételi szerződés kikötései az erődökben tartózkodó mindkét nembeli személyekre egyaránt érvényesek.

7. cikkely: A fentiekben kikötött kedvezmények vonatkoznak továbbá a reguláris hadsereg mindazon tagjaira, akiket az erődök körülzárását megelőző harcok során a szicíliai király őfelségének, valamint szövetségeseinek csapatai foglyul ejtettek.

8. cikkely: A salernói hercegérsek úr, Micheroux úr, Dillon úr és az avellinói püspök úr mindaddig a Sant’Elmo-erődben marad túszként, míg kivándorolt honfitársaink Toulonba nem érkeznek.

9. cikkely: Az erődökben őrzött túszok és államfoglyok a szerződés-aláírás pillanatában haladék nélkül szabadlábra helyeztetnek, az előző cikkelyekben megnevezett személyek kivételével.

10. cikkely: Jelen szerződés cikkelyei mindaddig nem lépnek érvénybe, míg a Sant’Elmo-erőd parancsnoka azokat aláírásával meg nem erősíti.

Kelt a Castelnuovóban, 1799. június 18-án.

Aláírták:

Massa, a Castelnuovo-erőd parancsnoka, L’Aurora, a Tojáserőd parancsnoka, Ruffo kardinális, a nápolyi királyság helytartója, Antonio Micheroux lovag, a szicíliai király őfelségének az orosz csapatokhoz kirendelt teljhatalmú nagykövete, E. T. Foote, ő brit királyi felsége hajóhadának parancsnoka, Ahmed, a török csapatok parancsnoka.

Az aláírások alatt a következő záradék olvasható:

A Sant’Elmo-erőd parancsnoka ezennel jóváhagyja a kapitulációs szerződést, azon haditanács határozatainak értelmében, mely messidor 3-án a Sant’Elmo-erődben tartatott, Massa tábornoknak, a Castelnuovo-erőd parancsnokának messidor 1-ről kelt levele tárgyában.

Kelt a Francia Köztársaság VII. évében, messidor 3-án (1799. június 22-én), a Sant’Elmo-erődben.

Mejean

Ruffót úgy fellelkesítette a siker, hogy még aznap, június 22-én, tehát a szerződés aláírásának a napján, részletesen beszámolt a királynak a történtekről. A levelet Foote kapitányra, a kapitulációs szerződés egyik aláírójára bízta azzal az utasítással, hogy azt őfelsége tulajdon kezébe adja.

Foote kapitány rögtön elindult Palermóba a Sea-Horse-on. Ball kapitányt Nelson néhány nappal előbb magához rendelte, azóta Foote-ra szállt át a Sea-Horse parancsnoksága.

A kardinális már másnap intézkedett, hogy a republikánus várőrséget Toulonba szállító hajók mielőbb előálljanak.

S ugyanaznap írt Ettore Carafának is: felszólította, hogy Civitella és Pescara várát adja át Proniónak, a nápolyi erődökre érvényes feltételek mellett.

S mert tartott tőle, hogy Ruvo grófja nem ad hitelt a szavának, vagy csapdának véli ajánlatát, megkérdezte a republikánusoktól, nem tartózkodik-e véletlenül valamelyik erődben Ettore Carafának egy barátja, olyasvalaki, akiben Carafa feltétlenül megbízik, mert ha igen, ő az illetőt megkérné a levél átadására s a gróf tájékoztatására.

Nicolino Caracciolo vállalta a követséget, átvette a kardinálistól a levelet, s indult Carafához.

Ugyanaznap Ruffo, mint királyi helytartó, rendeletet bocsátott ki, melyet még a nap folyamán kinyomtak és Nápoly-szerte kiragasztottak.

A rendelet bejelentette, hogy a háború véget ért, az ország nem oszlik többé pártokra, szemben álló csoportosulásokra, barátokra és ellenségekre, sanfedistákra és republikánusokra, népe ismét egy a testvériségben s az alattvalói hűségben királya iránt, aki mindnyájukra egyaránt árasztja atyai szeretetét.

A hazafiak úgy érezték, a biztos halál torkából menekültek meg, úgyhogy még azok is megkönnyebbülten lélegzettek fel, akik a száműzetést választották, mivel nem bíztak Ruffo szavában; ahhoz a sorshoz képest, amire lélekben már felkészültek, a száműzetés valóságos jótéteménynek tetszett.