70.
Udvariassági látogatás

Útban Transamericához a taxiban lehunyja szemét, és az órát látja, amit a fiúnak adott, s amelynek fekete számlapján az idő már csak egy irányba kering, a belső idő kormányát vesztett hajó lett, már nem köti Lisa arcának horgonya, melyet egy idegen hívott újra életre. Az óra mutatói rádiumpályát írnak le, egymáshoz simuló pillanatokat számlálva. Egy szabadjára engedett lehetőség spirálját érzi a reggelben, de nem neki szól.

A híd, mely most és talán örökre mögötte marad, a szállításból végcéllá vált szerkezet: sós levegő, újrafelhasznált neonok, sirályok sikló sirámai. Egy olyan élet peremét pillantotta ott meg, amely ősi és örök. Valamely mélyebb, elképzelhetetlen módon elrendezett nyilvánvaló zűrzavar.

Talán túl sokáig tartozott azok emberei közé és azok társaságába, akik a tág világot igazgatják. Akik malma végtelenül finomra őröl, a tiszta információ elképzelhetetlen ómegája felé, a csoda felé, mely örökké csak a bekövetkezés szélén áll. Amely, valahogy érzi, sosem fog bekövetkezni, vagy nem abban a formában, ahogy megbízói elképzelték.

Az átriumban az „udvariassági látogatás” kifejezéssel írja le látogatása okát. Lefegyverzik, átkutatják, megbilincselik, és Harwood parancsának értelmében hét fogva ejtője a lifthez vezeti.

Az ajtók záródnak, ő pedig hálás, hogy azok izgatottak és tapasztalatlanok, és hogy kezét elöl bilincselték össze, és nem hátul.

Mire a lift eléri Harwood emeletét, egyedül lesz.

Megérinti övcsatját, és az egyszerű, ám rendkívül hatékony eszközre gondol, amely a finom olasz borjúbőr között rejtezik.

És belép a pillanatba.