16.
Napraforgó

Sammy Sal ott hagyta le, ahol a Bryant beletorkollik abba a beton tankcsapda-labirintusba. Sammy Sal akkora darab srác volt, hogy piszok nagy előnye volt Chevette-tel szemben, amikor versenybringázásra került a sor. Ráadásul olyan flikk-flakkokat tudott csinálni, hogy az már kész képtelenség – Chevette egyszer látta is, amikor fogadásból hátsó kerékre állt, és leírt egy háromszázhatvanast.

Chevette elvesztette szem elől a fiút, de tudta, hol fogja megtalálni. Ahogy átszáguldott az első két betontömb között, felnézett. A híd mintha lebámult volna rá neon- és reflektorszemeivel. Chevette képeken már látta, hogy milyen volt régen, amikor még egész nap autók rohangásztak rajta oda-vissza, de sohasem hitte el, hogy ez igaz lehetett. A híd az volt, ami, és mindig ilyennek kellett lennie. Szemétdomb, furcsasághegy, a hely ahol alszik, otthon egy csomó embernek, meg az álmaiknak.

Chevette elhúzott egy halaskocsi mellett; a kereke egy kicsit megcsúszott a jégszilánkokon, meg a szürke halbeleken, amik fölött reggel majd sirályok fognak hadakozni. A halas pasas valamit utánakiáltott, de már nem értette, hogy mit.

Tovább tekert az esti piac pultjai és állványai között, és Sammy Salt kereste.

Azon a helyen talált rá, ahol gondolta. Sammy Sal egy presszóvagon mellett állt, a kormányára támaszkodott, és még csak nem is lihegett. Egy mongol lány – az arccsontja akár egy mézzel bekent lapát – éppen teletöltött neki egy csészét. Chevette behúzta a fékeket, és Sammy Sal mellé gurult.

– Gondoltam, van időm egy italra – mondta a fiú, és a pici csésze után nyúlt.

A lány lábai sajogtak az üldözéstől.

– Te vagy a jobb – mondta. A híd felé nézett, majd intett a mongol lánynak, neki is adjon egyet. Elnézte, ahogy a presszós kiszedi a gőzölgő zaccot, egy lapáttal beadagolja a friss kávét, és felnyom egy kart.

– Tudod – mondta Sammy Sal, mielőtt kortyolt volna egyet –, nem kellene, hogy ilyen problémád legyen. Tényleg nem. Csak kétfajta ember van. Az egyik fajtához tartoznak azok, akiknek telik az olyan szállodákra. A másik fajta mi vagyunk. Régen volt egy középosztály a két réteg között. De már nincs. Neked és nekem csak annyi közünk van azokhoz az emberekhez, hogy továbbítjuk a küldeményeiket. Megfizetnek minket a dologért. Megpróbáljuk nem összesározni a szőnyegeiket. És ennyi. Oké. De mi történik akkor, ha szorosabb kapcsolatba kerülünk velük? Mi történik akkor, ha megérintjük őket?

Chevette megégette a száját a kávéval.

– Bűntett – mondta Sammy Sal. – Szex. Talán drogok. – Letette a csészéjét a vagon rétegeltlemez pultjára. – Kábé ennyi.

– Te megbaszod őket – mondta Chevette. – Te mondtad. Sammy Sal megvonta a vállát.

– Mert tetszik a dolog. Ha ebből baj lesz, állok elébe. De te egyszerűen csak bementél oda, és csináltál valamit, mégpedig ok nélkül. Átnyúltál a válaszfalon. A hártyán. Hagytad, hogy az ujjaid azt tegyék, amit akarnak. Rossz ötlet volt.

Chevette megfújta a kávéját.

– Tudom.

– Na és, hogy akarsz megbirkózni mindazzal, ami ebből lesz?

– Felmegyek Bulldózeres szobájába, megfogom azt a szemüveget, felmegyek a tetőre, és elhajítom.

– Aztán?

– Aztán mindent úgy csinálok, mint addig. Amíg valaki fel nem bukkan.

– És aztán mi lesz?

– Nem én csináltam. Szart se tudok az egészről. Nem is történt meg a dolog.

A fiú lassan bólintott, és végigmérte Chevette-et.

– Aha. Talán jó ötlet. Talán nem az. Valaki szeretné visszakapni azt a szemüveget. Keményen rádmászhatnak. Van egy másik megoldás: fogjuk a szemüveget, visszabicajozunk az Allied-hoz, és elmondjuk nekik, hogy történt a dolog. – Mi?

– Aha. Veled megyek.

– De akkor elveszítem a munkámat!

– Tudok neked szerezni másikat.

A lány egy kortyintással kiürítette a kis csészét, és a kézfejével megtörölte a száját.

– Nekem másom sincs, csak a munkám, Sammy. Ezt te is tudod. Te szerezted nekem.

– Van még egy helyed, odafönt, ahol alhatsz. Meg ott van neked az az őrült vén anyabaszó, aki befogadott...

– Én etetem őt, Sammy Sal...

– És még ép a segged. De ha valami gazdag pasas elhatározza, hogy megbasz téged, amiért elvetted az adat-szemüvegét, akkor ezt is elfelejtheted.

Chevette letette a pultra az üres csészét, és belekotort a zsebeibe. Adott a mongol lánynak tizenöt dollárt a két kávéért, és megtoldotta két dollár jattal. Megfeszítette a vállait Bulldózer és dzsekije alatt; a kis golyósláncok megcsörrentek.

– Nem. Ha az a szar egyszer az Öbölben lesz, senki sem tudja bebizonyítani, hogy csináltam valamit.

Sammy Sal felsóhajtott.

– Te egy ártatlan vagy.

Ez furcsán hangzott; a lány nem is tudta, hogy így is lehet használni ezt a szót.

– Jössz, Sammy Sal?

– Minek?

– Hogy dumálj Bulldózeressel. Hogy odaállj közé, meg a magazinjai közé. Mert hogy ott hagytam a szemüveget. Bulldózeres magazinjai mögött. Ha megcsinálod, nem fogja meglátni, amikor kiveszem onnan. Azután felmegyek a tetőre, és ledobom azt a vackot.

– Oké – mondta a fiú. – De előre megmondom, ebből csak még nagyobb szar lesz.

– Enyém a kockázat, oké? – Chevette felszállt a bringájára, és tekerni kezdett a híd felé.

– Azt hiszem, ez igaz – mondta Sammy Sal. Ő is nyeregbe pattant, és a lány után taposott.

Csak három igazán jó, mondhatni varázslatos alkalom volt Chevette életében. Az egyik az volt, amikor egy este Sammy Sal azt mondta neki, hogy megpróbálja bevinni az Allied-hez, és ezt meg is tette. A második az volt, amikor a Keréknegyedben készpénzzel kifizette a bringáját, és elkerekezett onnan, a harmadik pedig az az éjszaka volt, amikor először találkozott Lowellel a Megértő Értetlenekben – habár ezt utólag nem igazán tartotta szerencsés dolognak.

Ez persze nem azt jelentette, hogy e három alkalommal különösképpen szerencsés volt, inkább azt, hogy általában mindig minden olyan egyformán és életveszélyesen szar volt körülötte – kivéve ezeket, meg azokat az eseteket, amikor egy kicsit mégis bevágott neki a szerencse.

Akkor is elég szerencsés volt, amikor egy éjszaka átmászott a szögesdróton, és kijutott a Beaverton melletti Fiatalkorúak Központjának épületéből. De az inkább mégis egy piszok szaros éjszaka volt – ezt a mindkét tenyerén látható sebhelyekkel tudta bizonyítani.

Akkor is nagyon szerencsés volt, amikor először kitévedt a hídra, az alsó fedélzetre. A térde rogyadozott a láztól, amit valahol útközben, a part mellett szedett össze. Minden fájt: a fények, a színek, a hangok; az agya úgy nyomult bele a világba, akár egy felpuffadt szellem. Soha nem felejtette el, ahogy meglazult, csattogó sarkú bakancsában végigtántorgott a szeméttel borított fedélzeten – ez is fájt neki –, és arra is emlékezett, hogy végül, amikor minden forogni kezdett körülötte, le kellett ülnie. Egy koreai pasas kirohant a boltjából, és üvöltözni kezdett, hogy felkelni, felkelni, nem itt, nem itt. És a Nem Itt olyan totál jó ötletnek tűnt, hogy felállt, és meg sem állt Odáig. Ott aztán hanyatt vágódott, és még azt sem érezte, hogy a tarkója a járdához koppan.

Bulldózeres ott talált rá. Igaz, az öreg nem emlékezett a dologra – vagy csak nem akart róla beszélni? Chevette sohasem tudta eldönteni, mi a helyzet. Azt sem tudta, hogy Bulldózeres hogy vitte fel a szobájába, hiszen a csípője, meg minden miatt ő maga is segítségre szorult. Habár voltak olyan napok, amikor erő költözött az öregbe, és látni lehetett rajta, hogy valamikor milyen erős lehetett. Ilyenkor olyan dolgokat művelt, amiket az ember ki sem nézett volna belőle.

Amikor kinyitotta a szemeit, az első dolog, amit meglátott, a kerek templomablak volt, aminek a réseibe rongycsomókat dugtak. A nap átragyogott az üvegen; a sohasem látott, pici színpöttyök és – buborékok úgy nyüzsögtek láztól égő szemében, mint a bogarak a vízben. Azután következett a csonttörő időszak: a vírus úgy megcsavarta a testét, ahogy az öreg a szürke törülközőket, amikkel a homlokát borogatta. Amikor a láz végül felszakadozott és elviharzott – Chevette úgy érezte, legalább száz mérföldnyi távolságba, vissza oda, a betegség peremére –, száraz csomókban kihulló haja mocskos zsírként tapadt a nedves törülközőkre.

Amikor aztán visszanőtt, sötétebb lett, majdnem fekete. Talán ezért érezte más embernek magát utána. Vagy talán végre önmagának? Ezt sem tudta eldönteni.

Azután Bulldózeressel maradt. Megcsinálta amit az öreg mondott, hogy élelmet szerezzen maguknak, és hogy a szobában működjenek a cuccok. Bulldózeres mindig leküldte őt az alsó fedélzetre, ahol a guberálók üzleteltek a cuccaikkal. Bulldózeres minden vacakkal leküldte őt: egyszer egy franciakulcsot kellett levinnie, aminek az oldalára az volt írva, hogy „BMW’; másszor egy dobozra való olyan lapos, fekete, kerek izét, ami valamikor zenélt, megint máskor pedig egy zsáknyi műanyag dinoszauruszt. Sohasem gondolta volna, hogy ezek közül bármi is ér valamit, de valahogy mégis mindig így volt. A csavarkulcsért egy heti élelemre elég pénzt kaptak, és két olyan kerek izéért pedig még többet. Bulldózeres tudta, hogy honnan származnak a régi dolgok, hogy valamikor mire voltak jók, és azt is megérezte, amikor valakinek szüksége volt rájuk. Chevette először félt, hogy nem kap majd eleget a cuccokért, amiket árult, de Bulldózeres emiatt sem izgult. Ha aztán valami mégsem kelt el, mint például a műanyag dinoszauruszok, akkor visszakerült a „raktárba” – Bulldózeres így nevezte a négy fal tövében magasió kacathalmazt.

Ahogy megerősödött, és kinőtt az új haja, Chevette egyre messzebbre elkószált a torony tetején levő szobától. Először egyik városba sem ment be, bár egy párszor elsétált Oakland felé, és sokszor megbámulta. Úgy érezte, odaát mások a dolgok, bár sohasem tudta, hogy mi, és miért. De a legjobban mégis a hídon érezte magát, ami mindent körbefogott, ahol az emberek csak lógtak, vagy végezték a dolgukat; és a legjobban az tetszett neki, hogy az egész napról napra megváltozott, és nőtt egy kicsit. Semmit sem ismert, ami ehhez fogható lett volna, még fent, Oregonban sem látott hasonlót.

Először még azt sem tudta, hogy a hídon jól érzi magát. Először csak arra gondolt, hogy a láztól meghülyült egy kicsit, de egy nap aztán rádöbbent, hogy egyszerűen csak boldog – egy kicsit boldog, de addig még ezt az érzést sem volt alkalma megismerni.

Azután rájött, hogy az ember úgy is lehet boldog, hogy közben nyugtalan, ezért aztán egy keveset mindig visszatartott Bulldózeres szemét-pénzéből, hogy felfedezhesse a várost. Egy ideig ezt roppant nagy dolognak tartotta. Megtalálta a Haight Street-et, végigment rajta egészen a Skywalkert körülfogó falig, ami mögött ott állt a Sors Temploma, meg egy csomó más dolog – de meg sem próbált bejutni. Aztán ott volt az a hosszúkás kis nadrágszíj-park, a Panhandle, ami még mindig nyilvános volt. Túlságosan is nyilvános, gondolta, ahogy végignézett az embereken. Főként öregek jártak oda, akik ezüstszínű, sugárvisszaverő plasztikba csomagolva elnyúltak egymás mellett – ez a trükkös anyag úgy csillogott, mint Elvis ruhái azokon a videókon, amiket Beavertonban időnként lejátszottak nekik. Neki a bebugyolált emberekről mindig olyan férgek jutottak az eszébe, amiket valaki egyenként pici fóliadarabokba tekert. Az öregek még mozogni is tudtak a zsákjaikban, igaz, csak egy kicsit, de Chevette mégis iszonyodott tőlük.

A Haight-tól is irtózott, bár annak voltak olyan részei, amikor majdnem úgy érezte magát, mintha a hídon lenne: közel s távol senki sem látszott normálisnak, az emberek mindent a többiek előtt csináltak, és a zsaruk ide sem dugták be az orrukat. Igaz, a hídon sohasem félt; talán azért, mert olyan emberek vették körül, akiket ismert, akik ott laktak, és akik ismerték Bulldózerest. Ennek ellenére szeretett a Haight-on nézelődni, mert ott egy rakás kis üzlet is volt, meg egy csomó olyan hely, ahol olcsón lehetett kaját venni. Megismert egy bagelbüfét, ahol egynapos süteményeket árultak – Bulldózeres mindig azt mondta, hogy így, állottan még jobbak, mint frissen. Bulldózeres szerint a friss bagel olyan, akár a méreg. Sok ilyen mondása volt. Chevette a legtöbb boltba be is mehetett, csak csendben kellett maradnia, mosolyognia kellett, és nem vehette ki a zsebéből a kezét.

A Haight-on egy nap felfedezett egy boltot, a SZÍNESBŐRŰEK-et, és kíváncsi lett, hogy mit árulnak benne. A kirakat mögött egy függöny volt, és elé csak egy pár dolgot raktak ki: egy cserepes kaktuszt, nagy rozsdás fémdarabokat, meg egy rakás kis fényes és csiszolt acélbigyót. Gyűrűket, meg ilyesmit. Kis pálcákat, amiknek a végein golyók voltak. Majdnem az összes cuccot a kaktusz töviseire aggatták. Chevette látta, hogy egy pár ember bemegy a boltba, majd kijön onnan, tehát nem lehetett zárva. Elhatározta, hogy bekukkant. Egy borotvált fejű, kövér és fehér fickó éppen akkor jött ki nagy fütyürészve, két magas, fekete hajú, feketébe öltözött nő – két csinos holló – pedig éppen akkor ment be. Chevette most már tényleg kíváncsi lett.

Bedugta a fejét az ajtón. Egy pult mögött egy nő állta haja rövid és vörös volt –, a falakat meg olyan fényes, rajzolt képek borították. Olyan színesek voltak, hogy az embernek kiugrott tőlük a szeme, és csupa sárkány, csupa kígyó, meg ilyesmi. Annyi kép volt ott, hogy Chevette csak bámult. Addig bámult, míg a nő rászólt, hogy ne állja el a bejáratot, inkább menjen be. Chevette belépett. Csak ekkor látta, hogy a nőn egy ujjatlan flaneling van, elöl végig kigombolva, és hogy az egész mellét, a karjait, meg mindenét olyan képek borítják, mint a falat.

Chevette már a Fiatalkorúak Központjában is látott tetoválásokat, meg az utcán is, de azok általában olyanok voltak, amit az emberek maguknak csináltak tintával, tűvel, zsinórral meg egy régi golyóstollal. Közelebb lépett, és a nő mellei között – harminc éves lehetett, de kisebb mellei voltak, mint neki – ragyogó színekre meresztette a szemét. Egy polip volt odarajzolva, meg egy rózsa, meg kék villámok, és az egész teljesen egybefolyt; nem volt ott egy darabka érintetlen bőrfelület sem.

– Akarsz valamit – kérdezte a nő –, vagy csak nézelődsz?

Chevette pislogni kezdett.

– Nem – hallotta a saját hangját –, csak azt szeretném megtudni, hogy mik azok a fémbigyók, amik a kirakatban vannak.

A nő Chevette felé fordította a pulton heverő nagy fekete könyvet – olyan volt mint egy iskolai évkönyv, csak éppen krómdíszes fekete bőrből volt a borítója. A nő kinyitotta a könyvet, Chevette pedig rámeredt arra a férfiszerszámra – nagy volt, és csak úgy lógott ott, és ék alakú feje két oldalán két pici acélgolyó függött.

Chevette felhördült.

– Ez egy amfalang – mondta a nő, és lapozgatni kezdte az albumot. – Csengők – mondta. – Septum-tüske. Ajakfüggő. Ez egy derékgyűrű. Ezt vajköpülőnek nevezzük. Ezek golyó-függők. Sebészacél, niobium, fehérarany, tizennégy karát. – Egy olyan képhez lapozott, amin egy farok volt, aminek a végébe oldalt, hosszában egy fémvillámot szúrtak.

Ez biztos csak valami trükk, gondolta Chevette, egy trükkfelvétel.

– Ez biztos fájdalmas – mondta.

– Nem annyi, mint gondolod – mondta egy mély hang. – Egy idő után pedig már egész kellemes érzés...

Chevette felnézett a fehér vigyorú fekete srácra; csupafog; az álla alatt egy mikropórusos szűrőmaszk lógott, így találkozott először Sámuel Saladin DuPree-vel.

Két nappal később a Union Square-en újra látta a fiút. Egy csapat biciklis küldönccel lógott. Chevette már korábban felfigyelt az ilyen futárokra, már addig is sokszor megbámulta őket a városban. Olyan hajuk és ruhájuk volt, mint senki másnak, meg neonszínű, világítós kerekű bringájuk, aminek a kormánya úgy csavarodott felfelé, akár egy skorpió farka. Sisakjuk is volt, kis beépített rádióval. Általában siettek valahova, de időnként csak úgy lógtak, hülyéskedtek, és kávézgattak valahol.

Az a fiú is ott állt, a lábai között a bicajjal, és egy fél szendvicset eszegetett, a feketepöttyös rózsaszínű vázból zene hallatszott, főleg a basszushangok. A fiú egy kicsit ringatózott a ritmusra. Chevette közelebb húzódott hozzá, hogy jobban megnézhesse a bringáját. Egyszerűen vonzotta az a bonyolult fék és váltóépítmény. Gyönyörű volt.

– A fenébe – mondta a fiú teli szájjal. – A fenébe, hisz’ ez a kis amfalangom! Hol szerezted a cipőidet?

Chevette-en éppen Bulldózeres régi vászon edzőcipője volt; túl nagy volt neki, ezért az orrát papírral tömte ki.

– Tessék. – A fiú Chevette felé nyújtotta a szendvicse másik felét. – Én már tele vagyok.

– A bicajod – mondta a lány, és elvette a szendvicset.

– Mi van vele?

– EZ... EZ...

– Tetszik? – Aha!

A fiú elvigyorodott.

– Sugawara váz, Sugawara váltók és tengelyek, Zuni hidraulika. Dögös.

– Tetszik a kereked – mondta Chevette.

– Hát – felelte a fiú –, az csak úgy villog. Tudod arra jó, hogy azok az anyaszomorítók látnak, mielőtt áthajtanak rajtad.

Chevette megérintette a kormányt. Érezte a zene lüktetését.

– Edd meg azt a szendvicset – mondta a fiú. – Úgy látom, szükséged van rá.

Chevette-nek tényleg szüksége volt rá, és tényleg megette, így ismerkedtek meg.

 

 

Miközben a vállukra kapva felvitték a bringáikat a lépcsőkön, Chevette elmesélte Sammy Salnak, hogyan találkozott azzal a japán lánnyal, aki kiesett a liftből. Elmondta, hogy ő, Chevette, fel sem ment volna arra a partyra, ha éppen akkor nem áll éppen ott. Sammy felmordult; most, hogy nem forogtak, a Flouro-Rimzes kerekei döglött opálszínűre fakultak.

– És ki rendezte azt a bulit, Chev? Megkérdezted egyáltalán valakitől?

A lánynak eszébe jutott Mária.

– Cody. Állítólag valami Cody partyja volt... Sammy Sal megállt, és felvonta a szemöldökeit.

– Hú. Cody Harwood?

A lány a szinte súlytalan papírbiciklivel együtt megvonta a vállát.

– Nem t’om.

– Tudod ki az?

– Nem. – Felértek a lépcsősor tetejére. Letették, és tolni kezdték a bicikliket.

– Az egy nagymenő. Reklámos. Harwood Levine csinálta az üzletet, az apja.

– Hát, mondtam, hogy gazdagok voltak ott. – Chevette alig figyelt Sammy Salra.

– Az apja cége csinálta Millbank reklámkampányát. Mindkét választáson.

Chevette közben már aktiválta a kerékpárja személyfelismerő hurkát, de a Rádió Shackokkal most nem bajlódott. Sammy a lányé mellé tette vibráló Fluoro-Rimzes bringáját.

– Az enyémhez hurkolom, de itt különben sem lenne semmi baja.

– Én is ezt mondtam – jegyezte meg Sammy –, de már két bringát elvesztettem.

Elnézte, ahogy a lány kifeszíti a hurkot, ügyelve a rózsaszín-fekete mázra az ő biciklijének váza köré tekeri, és lepecsételi a zárat a hüvelykujjlenyomatával.

Chevette elindult a sárga lift felé. Örült, hogy itt lent van, ahol hagyta, és nem fent.

– Csináljuk meg a dolgot, oké? – Eszébe jutott, hogy a Thai Johnny bódéjából levest kellett volna hoznia Bulldózeresnek, olyan édes-savanyú citromos löttyöt, amit az öreg annyira szeretett.

 

 

Amikor elmondta Sammy-nek, hogy szeretne munkát kapni, és akar egy saját bringát, a fiú szerzett neki egy kis mexikói fejegységet, „és bemagoltatta vele San Francisco térképét. A lány három nap alatt nagyjából mindent megtanult, bár Sammy szerint ez még mindig semmi volt ahhoz a térképhez képest, amit egy küldöncnek a fejében kell tartania. Az futárnak ismernie kell az épületeket, tudnia kell, hogyan juthat be a kapukon, hogyan viselkedjen, és hogyan akadályozza meg, hogy ellopják a bringáját. Amikor aztán végül elvitte Chevetteet Bunnyhoz, az maga volt a csoda.

Chevette három hét alatt annyit keresett, hogy meg tudta venni az első komolyabb biciklijét. Ez is maga volt a csoda.

Azidőtájt munka után mindig két Allied küldönclánnyal lógott, Tárni Kettessel, Meg Majdnem Alice-szel. Akkor is velük volt, amikor azon az estén benézett a Megértő Értetlenekbe, és megismerkedett Lowellel.

 

 

– Itt senki sem zárja be az ajtaját? – kérdezte Sammy, miközben a lány felnyomta a csapóajtót. A létrán állt, Chevette alatt.

Chevette lehunyta a szemét, és szinte látta, hogy egy csapatnyi zsaru áll Bulldózeres szobájában. Kinyitotta a szemeit, és átdugta a fejét a nyíláson. A szeme a padló szintjével egyvonalban volt.

Bulldózeres az ágyában volt, kis TV-je a mellén, sárga lábkörmei kikandikáltak a koszos szürke zoknikból. A lányra nézett a TV fölött.

– Hé – mondta Chevette –, elhoztam Sammyt. A munkahelyemről. – Felmászott, hogy Sammy Sal is bedughassa a fejét meg a vállait.

– Hello – mondta Sammy Sal.

Bulldózeres a fiúra bámult; a kis képernyő színei az arcán villogtak.

– Hogy van? – kérdezte Sammy Sal, és bemászott a szobába.

– Hoztál valamit enni? – kérdezte Bulldózeres a lánytól.

– Thai Johnny még nem volt kész a levessel – mondta a lány, és a polcok, a magazinok felé lépett. Tisztában volt vele, hogy hülyeséget mondott, mert Johnny levese mindig készen volt – már évekkel korábban elkezdte főzni, és mindig csak utántöltötte egy kicsit a fazekat.

– Hogy van, Mr. Bulldózeres? – Sammy Sal egy kicsit behajlította a hátát, szétvetette a lábait, a sisakját szorongatta, és úgy állt, mint azok a fiúk, akik először találkoznak a barátnőjük apjával. Chevette-re kacsintott.

– Mit kacsintgatsz, fiú? – Bulldózeres kikapcsolta a készüléket, és rácsukta a képernyőre a fedelet. Chevette a Csapdából, egy konténerhajóról hozta neki. Bulldózeres azt állította, hogy már nem tudja megkülönböztetni a „műsorokat” a „reklámoktól” – ő tudta, hogy értette a dolgot.

– Valami a szemébe ment, Mr. Bulldózeres – mondta Sammy Sal, és topogni kezdett hatalmas lábaival. Most még inkább úgy nézett ki, mint egy ideges, szerelmes fiú. Chevette a legszívesebben felnevetett volna, de inkább Sammy háta mögé került, és benyúlt a magazinok mögé. A tok a helyén volt. Zsebre vágta.

– Láttad már, hogy innen fentről milyen jó a kilátás, Sammy? – Chevette érezte, hogy egy piszok nagy, őrült vigyor ül az arcán, és azt is tudta, hogy Bulldózeres rábámul, és megpróbálja kitalálni, hogy mi történik körülötte. De nem törődött vele. A tetőcsapóajtóhoz állította a létrát.

– A fenébe is, nem, Chevette, édesem. Biztos lélegzetelállító.

– Hé – mondta Bulldózeres, ahogy a lány kinyitotta a csapóajtót. – Mi ütött belétek?

A lány felmászott a tetőre, és bekerült abba a különös mozdulatlanság-burokba, ami odafönt oly sokszor köréfeszült. A szél sokszor akkora volt, hogy szeretett volna visszabújni, és lefeküdni, de időnként előfordult, hogy semmi sem mozdult, mindenre halotti nyugalom borult. Hallotta, hogy a háta mögött Sammy Sal is felkapaszkodik a létrán. Elővette a zsebéből a tokot, és a tető pereméhez lépett.

– Hé – mondta a fiú. – Mutasd csak!

Alany felemelte a tokot, és meglendítette a karját, hogy elhajítsa.

A fiú kikapta az ujjal közül. – Hé!

– Pszt! – Sammy Sal kinyitotta a tokot, és kivette a szemüveget. – Hú! Szép darab...

– Sammy! – A lány a szemüveg után kapott, de Sammy Sal csak a tokot adta vissza neki.

– Látod? Így működik. – A fiú megfogta a szemüveg szárait. – A bal az aus, a jobb az ein. Csak egy kicsit meg kell mozgatni őket.

Chevette a csapóajtón át felszűrődő fényben látta, hogy a fiú hogy csinálja.

– Tessék. Próbáld ki. – Sammy Sal a lány orrára tette a szemüveget.

Chevette hirtelen megpillantotta a várost. Az üzleti negyedet, a Piramist, a Little Grandé után épített támasztékokkal, mögötte pedig a dombokat.

– ’ssza meg! – mondta, amikor meglátta a tornyokat. Nagyobbak voltak, mint bármi; szabályos kőhálót alkotva vonultak végig a dombokon. Mindegyik alapja négy háztömbnyi lehetett; az ablakaik olyan jellegtelenek voltak, mint a zöldségpároláshoz használt szűrőn a lyukak. Azután kínai írásjelek töltötték meg az eget.

– Sammy...

Chevette megtántorodott, de a fiú elkapta a karját. A kínai jelek latin betűkké változtak.

 

NAPRAFORGÓ KORPORÁCIÓ

 

– Sammy...

– Hm?

– Mi a szar ez? – Bármire nézett, mindig egy újabb címke villant fel az égen, mindig megjelent egy-egy érthetetlen műszaki szó.

– Honnan tudjam? – kérdezte a fiú. – Mutasd. – A szemüveg után nyúlt.

– Hé! – Chevette meghallotta Bulldózeres hangját. – Hisz’ ez Iszkiri! Hát te miért jöttél vissza?

Sammy Sal levette a lányról a szemüveget. Chevette letérdelt, és lenézett a szobába. Az a japán kölyök, az az egyetemista, vagy szociális munkás, vagy mi volt odalent, aki egy párszor már meglátogatta Bulldózerest. De most valahogy még a szokásosnál is zavartabbnak látszott. Mintha félt volna. És volt vele valaki.

– Hé, Iszkiri! – mondta Bulldózeres. – Hogy vagy?

– Ezt itt Mr. Loveless – mondta Yamazaki. – Találkozni szeretett volna magával.

Chevette meglátta az idegen aranyfényű vigyorát.

– Hello – mondta a férfi, és kihúzta a kezét hosszú, fekete esőkabátja zsebéből. A pisztoly nem volt túl nagy, de a fickó valahogy olyan könnyedén tartotta, mint egy ács a kalapácsát. A kezére gumikesztyűt húzott. – Mi lenne, ha lejönnél onnan?