56.
Kombinátbéli szerzemény

– Mr. Fontaine – mondta Rydell –, nem lenne esetleg még egy fegyvere?

A padlón ültek Fontaine kicsiny boltjának hátsó szobájában, hárman sorban, hátuk az Oaklandhez közelebb eső falnak támasztva. Rydell és Fontaine közt a vászonzsák a vetítővel. A kölyök már fölkelt és Fontaine keskeny ágyán ült a szemben lévő falnál, egy notebookban kattintgatott; olyan nagyfenekű katonai vidpánt volt a fején, amitől úgy nézett ki, mint egy robot, kivéve, hogy arca alsó fele kilátszott, s így az is, ahogy szája egyfolytában nyitva volt. A lámpákat leoltották, a sisakból kiszűrődő pixelfény folyamatosan pulzált, annak ritmusára, amit épp a kölyök csinált.

– Nem utazom fegyverekben – mondta a fekete férfi. – Régi órák, neves gyártók kései, fröccsöntésű katonai...

Rydell úgy gondolta, elege van a késekből.

– Csak nem szeretek itt ülni és várni.

– Senki sem – mondta mellette Chevette. Egy vizes ruhát nyomott monoklijára.

Igazából az zavarta Rydellt az üldögéléssel kapcsolatban, hogy nem volt benne biztos, föl tud-e majd kelni. Leragasztott oldala most nem fájt túlságosan, de tudta, el fog merevedni. Épp meg akarta kérdezni Fontaine-t a késekről, amikor az megszólalt:

– Ami azt illeti...

– Mit azt?

– Szóval nem igazán része a készletemnek, érti?

– Mi nem az?

– Van egy ügyvédem. Az Afrikai Unióból, tudja? A politika miatt távozott.

– Igen?

– Igen. De tudja, hogy van az, az emberek az ilyen helyzetekből, hogy etnikai tisztogatás meg hasonlók, úgy másznak ki...

– Hogyan?

– Hát hogy úgy érzik, szükségük van védelemre, ha valami történne.

Rydellt határozottan érdekelte a dolog.

– Az a baj – folytatta Fontaine –, hogy ott ez a gyilkos mentalitás uralkodik. És az ügyvédem, Martial, ő is ilyen. Tulajdonképpen próbál megváltozni, érti? Terápiára jár megminden, igyekszik megszokni, milyen fegyver nélkül járni az utcán, és nem érezni minden lépésnél, hogy ellenséges törzsek szét akarják lőni a seggét. Megszokni, hogy ez itt Amerika, tudja?

– Szerintem Amerikában is megesik, hogy ellenséges törzsek szétlövik a seggét, Mr. Fontaine.

– Való igaz – mondta Fontaine, megmozdítva hátsó felét –, csakhogy Martialnak olyan poszt-traumatikus izéje van, tudja?

– Ebben segít neki? Fegyvert őriz, így segít neki, Mr. Fontaine? Valamit, amit ő nem szívesen tartana magánál?

Fontaine Rydellre nézett. Lebiggyesztette ajkát. Bólintott.

– Hol van?

– A falban, mögöttünk.

Rydell odanézett.

– Furnér?

– Többnyire – fordult oda Fontaine. – Látja? Ez a része gipsszel van betömve. Egy üreget építettünk be, bele a fegyvert, aztán befalaztuk, lefestettük.

– Fémkeresővel bárki megtalálhatja – mondta Rydell, emlékezvén, mit tanult az eldugott cuccok kereséséről.

– Nem hiszem, hogy sok fém van benne, legalábbis nem a továbbító részben.

– Megnézhetjük?

– Ha kivettük, rajtam marad.

– Nem magán. Rajtam.

Fontaine egy kis csontnyelű zsebkést vett elő. Kinyitotta, óvatosan bontani kezdte a falat.

– Nagyobb kés kéne – javasolta Rydell.

– Pszt! – mondta Fontaine. A kés hegye alatt egy sötét gyűrű tűnt fel, méretre mint egy karikagyűrű. Fontaine alányúlt a késsel, kifeszítette a vakolatból, de Rydell úgy látta, még hozzá van erősítve valamihez. – Húzza meg, oké?

Rydell átdugta középső ujját a gyűrűn, kicsit megrántotta. Meg sem moccant.

– Rajta! – unszolta Fontaine. – Erősen.

A vakolat megrepedt, leszakadt, ahogy a gyűrűhöz kapcsolt vékony acélsodrony kivált a foltozott rész körül, úgy vágva el a vakolatot, akár a száraz sajtot. Egy durva, két-három centi vastag téglalap maradt Rydell kezében. Fontaine kihúzott valamit a feltárult rekeszből. Egy régi, zöld ingbe csavart valamit.

Rydell nézte, ahogy Fontaine gyengéden kiteker a zöld ruhából egy zömök, nehéz tárgyat, amely ránézésre a Rydell gyermekkorában divatos papír tejes doboz és egy ipari fúró kereszteződésének tetszett. Színre poros olajzöld volt, és ha tényleg fegyver volt, akkor a legormótlanabb fegyver, amit valaha látott. Fontaine a tejes dobozszerűséget a plafon felé tartotta. A másik végén esetlen pisztolymarkolat látszott, előtte meg úgy tizenöt centi barázdált seprűnyél.

– Mi ez? – kérdezte Rydell.

– Láncvető. Eldobható. Nem újratölthető. Tok nélkül: ez a hosszú, kockás rész a patron és a cső egyben. Semmi mozgó elem, elektromos gyújtás. A ravasz helyén két gomb, csak célra tart vele, és megnyomja mindkettőt egyszerre. Négyszer. Négy lövés.

– Miért hívják láncvetőnek?

– Martial szerint ez inkább irányozható gránátvető, érti? Vagy hordozható repeszbombavető. Azt mondta nekem, a lényeg, hogy ne használja az ember zárt helyen, és csak akkor, ha olyan van előttem, akinek nem sajnálok csúnyán beakasztani.

– És mi benne a láncdolog?

Fontaine finoman rákoppintott egyet mutatóujjával a széles kockacsőre.

– Ez itt. Négyszáz darab, hatvan centis szuperfinom acéllánccal van megtöltve, élesek, akár a borotva.

Rydell a két fogantyúnál fogva fölemelte a dolgot, ujját eltartva a két gombtól.

– És az...

– Hamburgert csinál az emberből.

– Lövést hallottam – szólt közbe Chevette.

– Én nem hallottam semmit – mondta Rydell.

– Én meg igen. Egyet.

– Az a kis huszonkettes nem csinál nagy zajt – mondta Fontaine.

– Én ezt nem bírom ki – mondta Chevette.

Most mintha Rydell is hallott volna valamit. Egy pukkanást. Rövidet, éleset. De csak egyet.

– Azt hiszem, én körülnézek.

Chevette közelebb hajolt hozzá. Bíbor-fekete, feldagadt szemén alig látott, a másik pedig szürke volt és tüzes, ijedt és dühös egyszerre.

– Ez nem egy tévéshow, Rydell. Felfogod? Tudod, mi a különbség? Ez nem egy epizódja valaminek. Ez az életed. És az enyém meg az övé – mutatott Fontaine-re –, és az övé – mutatott a fiúra a szoba túlsó felén. – Úgyhogy ülj nyugodtan a seggeden!

Rydell érezte, ég a füle, és tudta, elpirult.

– Nem tudok itt ülni és...

– Tudom. Ezt előre megmondhattam volna.

Rydell visszaadta a fegyvert Fontaine-nek, és fölkecmergett. Merev volt, de nem olyan vészes, mint várta. Fontaine föladta neki a fegyvert.

– Kell kulcs az ajtóhoz?

– Nem. A tolóka nyitva van.

Rydell megkerülte a válaszfalat, mely eltakarta őket a kirakattól és az üvegajtótól.

Valaki az árnyékból szemben egyből bezsongott valami automatával, amit olyan jól tompítottak, hogy csak a tolóka gépies berregése hallatszott és a lövedékek kopogása. Fontaine mindkét ablaka meg a pult üvegteteje is azonnal semmivé lett.

Rydell a padlón találta magát, de nem emlékezett, hogyan került oda. Az utca túlsó oldalán a puska hirtelen elhallgatott, kifogyott a tár.

Rydell magát látta a knoxville-i rendőrakadémia alagsori lőterén, ahogy kiejt egy félhold alakú tárat a buldog rohamfegyverből, előhúz egy másikat, és a helyére tolja. Mennyi ideig is tartott? A mozdulatok pontos száma.

Magas, vékony, ismétlődő hang ütötte meg a fülét, és rádöbbent, hogy Chevette sír.

És már állt, Fontaine ügyvédjének Kombinát fegyverét, pontosabban a tejes dobozt kidugta az ajtó felső részén, ahol előtte üveg volt.

Az egyik gomb lehet a biztosító, gondolta.

És a másik megtöltötte a kinti levegőt lánggal, olyan erősen visszarúgva, majdnem eltörte a csuklóját, de senki, ott aztán senki nem tölt újra semmit.

Ott már nem.