Fejezet.001
K Odú

A Slitscan után Laney egy másik munkáról hallott Rydelltől, a Chateau éjjeliőrétől. Rydell nagydarab tennessee-i volt, szomorkás, félénk vigyorral; egyik fülébe állandóan egy adóvevő volt dugaszolva.

– Paragon-Asia Dataflow – szólalt meg Rydell hajnali négy körül, miközben hatalmas, régi karosszékekben ücsörögtek Laney-vel. Fejük felett tölgyfa-szerűre festett vasbetongerendák húzódtak. A két karosszék, akárcsak a Chateau halljának többi bútordarabja, annyira túlméretezett volt, hogy bárki ült beléjük, szerényebb méretűnek tűnt bennük.

– Tényleg? – kérdezte Laney, mintha egy Rydell-féle fickó tényleg tudhatná, hol találhat még munkát.

– Tokió, Japán – mondta Rydell, miközben jeges turmixot szürcsölt műanyag szívószállal. – A fazon, akit tavaly San Franciscóban megismertem. Jamazaki. Nekik dolgozik. Azt mondja, kéne nekik egy komoly netbányász.

Netbányász. Laney, aki inkább kutatónak tartotta magát, elnyomott egy sóhajt.

– Szerződéses meló?

– Gondolom. Nem mondta.

– Nincs nagy kedvem Tokióban lakni.

Rydell megkavarta szívószáljával a magas műanyagpohár alján maradt habot és jeget, mintha azt remélné, valami rejtett díjat talál.

– Nem mondta, hogy ott kéne laknod. – Felnézett. – Voltál már Tokióban?

– Nem.

– Biztos érdekes, a rengés meg a többi után. – Az adóvevő kattant és susogott. – Ki kell mennem a bungalók melletti kapuhoz. Akarsz jönni?

– Nem – felelte Laney. – Kösz.

Rydell felállt és reflexszerűen kisimította khaki nadrágjának ráncait. Fekete nejlon töltényövet viselt, amiről mindenféle tokba bújtatott szerkezetek lógtak – mind fekete –, továbbá rövid ujjú fehér inget és furcsán rezzenéstelen nyakkendőt.

– Majd berakom a számot a rekeszedbe.

Laney figyelte, ahogy az éjjeliőr végiglépdel a terrakottán és a szőnyegeken, majd eltűnik a sötéten csillogó bejelentkező pult mögött. Egyszer szerepelt valami kábelcsatornán, mint Laney megtudta. Kedves fickó. Balek.

Addig ült ott, míg a magas, boltíves ablakokon beóvakodott a hajnal, és a reggeliző terem árnyas barlangjában tajvani rozsdamentes acél csörömpölt fel illedelmesen. Bevándorlók hangjai; valami sztyeppei dialektus, amit a nagy kánok bizonyára értettek volna. Visszhang éledt a padlólapokon, a magas gerendákon, amik egykor tanúi lehettek annak, hogyan virrad fel Laney elődeinek napja, épül fel hírnév-ökológiájuk, és szilárdul meg annak a táplálékláncnak a szörnyű, áthághatatlan rendje.

Rydell egy félbehajtott, Chateau-emblémás papírt hagyott Laney fachjában. Tokiói szám. Laney másnap délután talált rá, ügyvédei üzenete mellett, amiben a legfrissebb becslés állt a végső költségekről.

Felvitte mindkettőt a szobába, amiről már viccből sem mondhatta, hogy telik rá.

Egy héttel később Tokióban volt, arca egy lift arannyal erezett tükréből nézett vissza rá, miközben három emeletnyit suhant felfelé az agresszíven jellegtelen „Jesszum Pepi” házban. Úti célja a K Odú volt, nyilván egy Franz Kafka-bár.

A liftből egy hosszúkás helyiségbe lépett ki, amit egy savval maratott fémlap tanúsága szerint Átváltozásnak hívtak. Fehér inges vállalati alkalmazottak bújtak itt ki zakójukból, lazították meg sötét nyakkendőjüket és iszogattak a művészien korrodált fémpult előtt. Székeik magas támlája valami barna, kitinszerű gyantából készült. Rovar-csáprágók görbültek sarlóként az italozók feje fölött.

Laney behatolt a barnás fénybe. Halk beszédmoraj. Nem értett japánul. Az egyenetlenül áttetsző falakon szárnyfedelekből, duzzadó potrohokból, tüskés-barna ízelt lábakból álló mintázat ismétlődött. Laney megszaporázta lépteit, és egy kanyarodó lépcsősor felé indult, amelynek formája fényes, barna bogárpáncélra hasonlított.

A bárpulttal szemben levő asztaloktól orosz prostituáltak néztek utána. Jellegtelennek és bábszerűnek tűntek a csótányfényben. A natasák mindenhol ott nyüzsögtek; a Kombinát Vlagyivosztokból hozta át őket hajón, a plasztikai rutinműtét pedig rideg futószalag-szépséget kölcsönzött nekik. Szláv Barbie-k. Tulajdonosuk kényelmére egy egyszerűbb műtéttel nyomkövető berendezést építettek beléjük.

A lépcső a Fegyencgyarmat nevű diszkóba vezetett, amely most üresen ásítozott. Ahogy Laney átvágott a táncparketten, lépteinek ritmusára vörös fény lüktetett hangtalanul. Valami gép lógott a mennyezetről; régi fogászberendezést idéző csuklós karjainak végén éles acélhegy csillogott. Tollak, gondolta Laney, ahogy felködlött benne Kafka novellája. Kirótt bűntudat, az elítélt hátába vésve. Arcrándulás: vaksi, kifordult szemek emléke. Elkergette. Ment tovább.

Egy másik lépcső, keskenyebb, meredekebb, majd belépett a Per alacsony, sötét termébe. Antracit színű falak. Kék üvegburák alatt didergő apró lángnyelvek. Laney habozott, a farkasvakság és időzavar kábulatában.

– Colin Laney, nemde?

Ausztrál. Hatalmas. Egy kis asztal mögött áll; válla lejtős, akár egy medvéé. Van valami furcsa borotvált fejének alakjában. Mellette egy másik, sokkal kisebb férfi, aki ül. Japán; hosszú ujjú skótkockás inget visel, amit a túlméretezett gallérig begombolt. Kerek lencsék mögül pislog Laney-re.

– Foglaljon helyet, Mr. Laney – mondta a nagydarab. És Laney észrevette, hogy a férfinak hiányzik a bal füle; lemetszették, és csak egy tekervényes csonk maradt utána.

Mikor Laney a Slitscannél dolgozott, felettese Kathy Torrance volt. A sápadt szőkék legsápadtabbja. Már-már áttetszően halvány; bizonyos megvilágításban úgy tűnt, nem is vér, hanem valami szalmaszínű folyadék lüktet az ereiben. Bal combján mélykék, tekergőző, csupa tüske lény, méregdrága és vadállati hieroglifa. Közszemlére téve minden pénteken, mikor gazdája szokás szerint rövidnadrágban jött munkába.

Mindig panaszkodott, hogy mennyire elsatnyult a hírnév. Kiszipolyozták a kollégák nemzedékei, mint Laney megtudta.

Kathy egy modulasztal szélén nyugtatta a bokáját. Precíz kis futballcsizma-utánzatot viselt; a rüsztnél csat, sűrű fűzőháló a bokáig. Laney végignézett a lábain, határozott ívükön a gyapjúzokni végétől a száratlan farmer smirglizett szegélyéig. A tetoválás mintha egy idegen bolygó műve lett volna, jel vagy üzenet, amit az űr mélyéről égettek be, aztán otthagytak, kezdjen vele az emberiség, amit tud.

Laney megkérdezte, mire gondol. A nő kicsomagolt egy mentolos fogpiszkálót. Szeme, amelyet Laney szürkének sejtett, mentaszínű kontaktlencsék mögül szegeződött rá.

– Ma már senki sem igazán híres, Laney. Nem tűnt fel?

– Nem.

– Úgy értem, igazán híres. Nem maradt sok a régi fajta hírnévből. Nem jut belőle elég.

– Régi fajta?

– Mi vagyunk a média, Laney. Mi csinálunk hírességeket ezekből a seggfejekből. Kettőn áll a vásár. Idejönnek, hogy megteremtsük őket. – Vibram-stoplik rúgtak el kurtán az asztaltól. A nő felhúzta a lábát; sarka a farmer fenekéhez ért, szája fehér térdei mögé bújt. A modulasztal svéd csuklósszékének piedesztálján egyensúlyozott.

– Hát – felelte Laney, visszafordulva a képernyőhöz –, azért az is hírnév, nem?

– De valódi?

Laney felnézett.

– Megtanultuk, hogyan csináljunk pénzt ebből a cuccból – mondta a nő. – Tőkét a tudományunkból.

– De túlzásba vittük; még a közönség is tudja. Látszik a mutatókon.

Laney biccentett, és azt kívánta, bárcsak hagyná a nő dolgozni.

– Kivéve – folytatta Kathy, szétnyitva térdeit, hogy Laney lássa a száját –, mikor úgy döntünk, elpusztítjuk valamelyiket.

A nő mögött, a Ketrec galvanizált fémhálóján túl, a legapróbb szennyeződést is kiszűrő üveglap négyszögében csupaszon terült el az ég Burbank fölött, mint egy azúrkék festéklap, amit az univerzum kivitelezője nyújtott be színmintának.

A férfi bal fülét rózsaszín, viaszsíma szövet szegélyezte. Laney kíváncsi volt, miért nem próbálták helyrehozni.

– Hogy ne felejtsek – szólalt meg a férfi, elértve Laney pillantását.

– Mit?

– Emlékezni. Üljön le.

Laney leült valamire, ami csak távolról emlékeztetett székre; egy fekete fémrudakból és laminált hexcelből készült karcsú szerkezetre. Az asztal kör alakú volt, és nagyjából akkora, mint egy kormánykerék. Fogadalmi láng nyaldosta a levegőt kék üvegbúra alatt. A skótkockás inget és fémkeretes szemüveget viselő japán vadul pislogott. Laney figyelte, ahogy a nagydarab letelepszik, és szumóbirkózó-teste alatt, ami mintha kizárólag izomból állt volna, eltűnik egy másik szikár székszerűség.

– Sikerült átállni?

– Vettem be gyógyszert. – Visszaemlékezett az SST csöndjére, a mozgás látszólagos hiányára.

– Gyógyszert – ismételte a férfi. – A szálloda kielégítő?

– Igen – felelte Laney. – Készen állok a megbeszélésre.

– Akkor hát... – A férfi elszántan megdörzsölte az arcát sebhelyes kezével. Leeresztette a kezét és Laney-re bámult, mintha most látná először. Laney, kerülve a rászegeződő tekintetet, végignézett a férfi ruháján. Valami nanopórusos edzőruha, amit laza viseletnek szántak egy kisebb, de szintén hatalmas ember számára. A fedetlen bőrfelületeket megdöbbentően változatos alakú és felületű sebhelyek hálózták.

– Akkor hát?

Laney felnézett a sebhelyekről.

– Felvételi tárgyalásra jöttem.

– Igen?

– Maga vezeti a tárgyalást?

– „Tárgyalást”? – A kétértelmű grimaszban kétségkívül protézis villant.

Laney a kerek szemüvegű japánhoz fordult.

– Colin Laney.

– Sinya Jamazaki – felelte a férfi, és előrenyúlt. Kezet ráztak. – Beszéltünk telefonon.

– Maga vezeti a tárgyalást?

Pislogások.

– Elnézést, nem – mondta. Aztán: – Én egzisztenciális szociológiát tanulok.

– Nem értem – mondta Laney. A két szemben ülő egy szót sem szólt. Sinya Jamazaki zavartnak tűnt. A félfülű szúrósan nézett.

– Maga ausztrál – mondta Laney a félfülűnek.

– Tasmania – helyesbített a férfi. – A Konfliktusban a Déliekhez állt.

– Kezdjük újra – javasolta Laney. – Paragon-Asia Data-flow. Maguk azok?

– Kitartó a faszi.

– Hozzátartozik – mondta Laney. – Mármint a munkámhoz.

– Helyes. – A férfi felhúzta a szemöldökét. Az egyiket kanyargós rózsaszín sebhely-sodrony szelte ketté. – Lássuk Rezt. Róla mi a véleménye?

– Mármint a rocksztárról? – kérdezte Laney, miután egy ideig hasztalan küzdött, hogy a témát összefüggésbe hozza a beszélgetéssel.

Biccentés. Az ausztrál a legnagyobb komolysággal nézett rá.

– A Lo/Rezből? Az együttesből? – Félig ír, félig kínai. Betört orr; nem hozatta rendbe. Mandulavágású zöld szem. – Mi a véleményem róla?

Kathy Torrance lelkében az énekesnek különleges megvetés jutott. Élő őskövületnek tartotta, egy ősi, primitívebb kor idegesítő túlélőjének. Elismerte, hogy valaha veszedelmesen és értelmetlenül híres volt, ahogy mára veszedelmesen és értelmetlenül gazdag lett. Kathy úgy vélte, a hírnév valami finom fluidum, univerzális elem, mint a régiek flogisztonja, egy anyag, ami a teremtéskor egyenletesen oszlott el az univerzumban, ma viszont hajlamos bizonyos körülmények közt összesűrűsödni egyes személyek és pályafutásuk körül. Rez, Kathy szerint, egyszerűen túl sokáig maradt a porondon. Förtelmesen sokáig. Fenyegette elméletének épségét. Megcsúfolta a tápláléklánc normális rendjét. Talán semmi sem volt elég nagy, hogy bekebelezze, még a Slitscan sem. És miközben a Lo/Rez, az együttes továbbra is idegesítő rendszerességgel ontotta műveit a legkülönfélébb médiumokon, énekesük továbbra sem volt hajlandó tönkretenni magát, megölni valakit, elkezdeni politizálni, bevallani, hogy valami érdekes bódítószerre szokott rá, vagy különös szexuális mániával küzd – egyszóval bármit csinálni, ami a Slitscannél egy nyitóhírre érdemes. Ragyogott, kicsit talán fakón, de rendületlenül, és Kathy Torrance hatalma pont nem terjedt ki rá. Laney mindig úgy vélte, ezért gyűlöli a nő annyira.

– Hát – mondta némi töprengés után, furcsa kényszert érezve, hogy őszintén válaszoljon –, emlékszem, megvettem az első lemezüket. A megjelenéskor.

– Címe? – A félfülű még komolyabb lett.

– Lo Rez Skyline. – Laney hálás volt az apró szinaptikus kisülésért, ami eszébe juttatta. – De nem tudnám megmondani, azóta hányat adtak ki.

– Huszonhatot, a válogatásokat nem számítva – mondta Jamazaki, és megigazította a szemüvegét.

Laney érezte, hogy a tabletták, amiket idegei aládúcolására bevett, kiesnek alóla, mint valami szétrohadt vegyszeres állvány. A Per falai mintha közelebb húzódtak volna.

– Ha nem árulja el, mi ez az egész – mondta a félfülűnek –, visszamegyek a szállodába. Fáradt vagyok.

– Keith Alan Blackwell. – Kinyújtott kéz, Laney hagyta, hogy az ausztrál megfogja és kurtán megrázza a kezét. A tenyerének olyan volt a fogása, mint egy sporteszközé. – „Keithy”. Iszogatunk és beszélgetünk egy kicsit.

– Először árulja el, hogy a Paragon-Asiától jött-e – kérte Laney.

– Az említett vállalat egy pár soros kód a Lygon Street egyik hátsó szobájának masinájában – felelte Blackwell. – Fantomcég, de mondhatjuk, hogy a mi fantomcégünk, ha ettől jobban érzi magát.

– Sokkal – mondta Laney. – Iderepülőztetnek egy állásmegbeszélésre, aztán közlik, hogy a cég, amellyel tárgyalnom kéne, nem létezik.

– Létezik – mondta Keith Alan Blackwell. – Benne van a Lygon Street-i gépben.

Egy pincérnő jelent meg. Formátlan zöld gyapjúoverallt viselt és festett horzsolásokat.

– Nagy löket. Kinin. Hideg. Magának, Laney?

– Jeges kávé.

– Egy diétás kólát legyen szíves – közölte a férfi, aki Jamazakiként mutatkozott be.

– Remek – jegyezte meg a fületlen Blackwell savanyúan, miután a pincérnőt elnyelte a félhomály.

– Örülnék, ha megmagyarázná, mit csinálunk itt – mondta Laney. Észrevette, hogy Jamazaki lázasan firkál egy kis notebook képernyőjére, fényceruzája halványan villog a sötétben. – Maga ezt írja?

– Elnézést, nem. A pincérnő ruhájáról készítettem jegyzetet.

– Minek?

– Elnézést – mondta Jamazaki, elmentette az irományt és kikapcsolta gépet. A ceruzát gondosan becsúsztatta egy oldalsó bemélyedésbe. – Ilyen dolgokat tanulmányozok. Szeretem feljegyezni a popkultúra apró jelenségeit. A lány ruhája felveti a kérdést: pusztán a hely stílusához igazodik, vagy valami mélyebb választ jelképez, amit a földrengés traumája és a rákövetkező újjáépítés váltott ki?