26.
Hibás Szektor

Chevette vett két csirkés szendvicset egy kocsis árustól a felső szinten, aztán lement megkeresni Tessát.

A szél irányt váltott, majd elhalt, és vele együtt az a viharelőtti feszültség, az a különös áradó jókedv is.

A hídon a vihar komoly dolog, még egy szeles nap is növeli a sérülés veszélyét. A növekvő szélben a hídon olyan, mint egy hajón, amit bár sziklaszilárdan az öböl fenekéhez horgonyoztak, mégis nekifeszül a köteléknek. A híd maga igazából sosem mozog, akármi is történjék (bár kéne neki, például földrengés esetén, ezért is nem használják már arra, amire épült), viszont ha tetőzik a pech, minden, amit később építettek hozzá, minden de minden mozog, és ez olykor katasztrofális következményekkel járt. Hát ez az oka, hogy ha feltámad a szél, az emberek rohannak ellenőrizni a feszítőcsavarokat, a repülőgépkábeleket, a lécekből eszkábált tűzlépcsők kétes hálózatát...

Buldózeres tanította neki mindezt, nem annyira formálisan, csak úgy mellékesen, noha gyakran tartott formális órákat is. Az egyik ilyet arról, milyen érzés volt kint a hídon azon az éjjelen, amikor a hajléktalanok elfoglalták a hidat. Milyen érzés volt megmászni a láncbarikádokat a földrengés után, ami annyira megrongálta a híd szerkezetét, hogy le kellett állítani a forgalmat.

Években számolva ez nem sokkal azelőtt történt, ellenben a hely szellemének tekintetében egy korábbi életben. Buldózeres mutatott képeket, hogyan nézett ki a híd azelőtt, de Chevette képtelen volt elképzelni az ott lakó emberek nélkül. A fiú mutatott neki rajzokat más hidakról, ahol boltok és házak sorakoztak, és ezt már elfogadta. De hogy egy híd, amin nem laknak?

Szeret itt lenni, most beismeri magának, ugyanakkor van bensőjében valami, ami figyel, és nem érzi magát idetartozónak. Egy öntudatdarab, akárha ő maga csinálná azt a dokumentumfilmet, amit Tessa akar, belső verzióját azoknak, amiket Carson rendelt a ValóEgynek. Visszatért és mégsem. Mintha közben észrevétlenül másvalamivé vált volna, s most figyelné régi önmagát.

Tessát egy apró üzlet előtt guggolva találta, a karton homlokzatra sprayjel fölírt HIBÁS SZEKTOR úgy fest, mintha seprűvel kenték volna föl az ezüst festéket.

A félig leengedett Isten Apró Játékszere Tessa ölében pihent, aki a kamerát tartó rész körül matatott.

– A ballaszt – mondta fölnézve –, mindig az megy el először.

– Tessék – nyújtotta a szendvicset Chevette –, amíg még meleg.

Tessa a mylarballont a térde közé szorította, és elvette a zsíros papírzacskót.

– Van ötleted, hol akarsz aludní? – kérdezte Chevette, kibontva a szendvicset.

– A furgonban – felelte az, tele szájjal. – Van hálózsák.

– De nem ott, ahol állunk – mondta neki Chevette. – Eléggé kannibál környék ez.

– Akkor hol?

– Ha még megvannak a kerekei, akkor van egy hely az egyik dokk mellett, a Folsom lábánál, ahol lehet parkolni és aludni. Tudnak róla a zsaruk is, de nem bánják; nekik is jobb, ha az emberek egy helyen parkolnak, mint egy kempingben. De nem biztos, hogy könnyű lesz helyet szerezni.

– Ez finom – mondta Tessa a szendvicsnek, keze fejével törölve szájáról a zsírt.

– Hídi csirke. Az Oakland felőli oldalon nevelik, hulladékkal meg ilyesmivel etetik. – Beleharapott a szendvicsbe. Liszttel meghintett, fehér savanyútészta. Rágott, s közben a Hibás Szektor kirakatát bámulta.

Először meghökkent a különböző méretű és színű, lapos négyzetek és műanyag lemezek láttán, de aztán leesett neki: adatlemezek, régi mágneses eszközök. És azok a nagy, kerek, lapos, fekete műanyag dolgok analóg audioeszközök, mechanikai elven. Tűt illesztesz a spirálvájatba, és megpörgeted. Még egyet harapott a szendvicsből, és Tessa mellett közelebb lépett. Orsóra tekert, finom acélvezetékek; fakó papírcímkés, töredezett rózsaszín viaszhengerek; sárgás, átlátszó műanyag orsón fél centi vastag barna szalag...

Ezek mögött, a polcokon rengeteg régi hardvert látott, zömében abban a piszkos, nyersgyapjú színű műanyagban. Mi lehetett az oka, hogy a komputertechnika első húsz évében mindent ilyenbe csomagoltak? Abban a században bármiféle digitális ketyeréről volt szó, szinte biztosra lehetett venni ezt az anyaszomorító nyersgyapjú színt; kivéve ha valami drámaibbat akartak, valami modernebbet, mert ez esetben a fekete mellett döntöttek. De a régi cuccok javát ebbe a se színe, se bűze, leírhatatlan, névtelen árnyalatba pakolták.

– Ennek annyi – sóhajtott Tessa, aki már végzett a szendviccsel, és Isten Apró Játékszerét piszkálta egy csavarhúzóval. Majd azt Chevette felé nyújtotta. – Add vissza neki, oké?

– Kinek?

– A szumós pacáknak bent.

Chevette fogta a mikronyomaték-jelző csavarkulcsot, és belépett a Hibás Szektorba.

Egy kínai fiút talált a pult mögött, aki legalább száz kilót nyomhatott. A szumósoknál elengedhetetlen nagy, tökformájú feje volt, de frissen borotvált, rajta egy tapasz. Rövid ujjú inget viselt, azon nagy nyomtatott virágok, bal fülcimpájában kúp alakú kék Lucite-fülbevaló. A pult mögött állt, mögötte a falon szamárfüles poszterek hirdettek rég letűnt játékprogramokat.

– Ez a tiéd, nem?

– Sikerült neki? – Nem mozdult, hogy elvegye.

– Nem hinném – mondta Chevette –, de azt hiszem, megtalálta a hibát. – Halk, sebes kattogást hallott. Lepillantva egy tizenöt centis robotot látott, amint a pulton masírozik magas, rajzfilmszerű lábain. Úgy festett, mint egy páncélos lovag, a csillogó acélelemeket ízelt, fénylő, fehér burok fedte. Chevette látott már ilyet: teljes egészében külső távirányítású, a vezérlőprogramja megtöltene egy átlagos notebookot. Megtorpant, kezeit összetette, bemutatott egy tökéletes meghajlást, fölegyenesedett, apró csipeszkezét a csavarhúzóért nyújtotta. Chevette odaadta, a kis kezek húzása megijesztette. A figura újra kiegyenesedett, a csavarhúzót puskaként a vállára vetette, és katonásan szalutált.

Szumó fiú várta a reakciót, de Chevette nem reagált. A nyersgyapjú színű hardverekre bökött.

– Hogyhogy ezek az öreg szarok mind egyszínűek?

A fiú homlokán ráncok gyűrődtek föl.

– Két elmélet van. Az egyik, hogy segítse az embereket megbarátkozni a munkahelyükön a radikálisan új technikákkal, amik végül a munkahely mutációjához vagy eltűnéséhez vezetnek. Így aztán a gyártók szinte egyetemes választása a műanyag színére legtöbbször egybeesett a legolcsóbb kondoméval. – Chevette-re vigyorgott.

– Igen? És a másik?

– Az ezeket tervező emberek tudat alatt megijedtek saját terméküktől, és hogy ne rémüljenek halálra, a lehető legunalmasabb külalakra törekedtek. Szó szerint „sima vanília”, tudsz követni?

Chevette ujjával a mikrobothoz közelített; az viccesen visz-szakozott és odébb csoszogott, hogy elkerülje az érintést. – És kiket érdekel ez a sok régiség? Gyűjtőket?

– Ez lenne a logikus, nem?

– De?

– Programozókat.

– Nem értem.

– Gondolj bele – mondta, kinyújtva kezét, hogy a kis robot odaadhassa a csavarhúzót –, hogy amikor ezeket használták, amikor multimilliós szoftvereket írtak, a hallgatólagos vélemény az volt, hogy azokat húsz éven belül teljesen leváltja egy jobb, még fejlettebb verzió. – Elvette a csavarhúzót, és a polcok felé bökött vele. – Csakhogy a gyártók meglepve ütköztek bele a perverz, de nagyhatalmú ellenállásba, ami a sok tízmillió dolláros, létező szoftverek lecserélését illette, nem is beszélve a hardverekről, plusz a lehetőleg több ezer dolgozó átképzéséről. Követsz? – A magasba emelt csavarhúzó szárát Chevette-re szegezte.

– Ja.

– Szóval amikor kell egy cucc új dolgokhoz, vagy régieket jobban csinálni, mit csinálunk: újat írunk, tök újat, vagy megfoltozzuk a régit?

– Megfoltozzuk a régit?

– Még szép. Új rutint nyomunk rá. Ahogy a gépek gyorsultak, nem számított, hogy egy rutin háromszáz lépésben ment végig, amikor meg lehetett volna csinálni háromból is. Amúgy is a másodperc törtrészéről van szó, kit érdekel?

– Oké, szóval kit érdekel?

– Az okostojásokat – felelte a fiú, és a csavarhúzó hegyével megvakarta arcán a tapaszt. – Mert ők átlátják, hogy ma nem történik más, mint hogy az eredeti szoftvert folyamatosan beborítják felülírásokkal, mígnem elérnek egy pontot, ahol végleg lehetetlenné válik bárki programozónak megérteni, hogy egy adott eredmény hogyan jött ki.

– Még mindig nem értem, hogyan segít ebben ez a cucc.

– Hát, lényegében igazad van. – A szumós rákacsintott. – Érted a dörgést, bébi. De attól még tény a tény, hogy van pár igen okos pali, akik szeretik ezeket a cuccokat, ha másra nem, csak hogy emlékeztessék magukat, hogyan is kezdődött, és hogy manapság mást se csinálunk, csak toldozunk-foldozunk, de tényleg. Nincs új a nap alatt, nem igaz?

– Kösz a csavarhúzót – mondta Chevette. – Most meg kell keresnem egy kis fekete fiút.

– Tényleg? És mért?

– Egy furgonért.

– Bébi – mondta a fiú, szemöldökét fölhúzva –, te tudsz valamit.