Fejezet.027
Ami hús és vér

Laney a férfivécében állt egy fekete gumi-piszoárnál, mikor észrevette a tükör előtt fésülködő oroszt.

Legalábbis fekete guminak tűnt, biggyedő széleivel. A vízvezeték láthatólag működött, de Laney kíváncsi volt, mit szólnának, ha valaki szeretne hozzájárulni az Üreghez. Útban a vécéhez felfigyelt rá, hogy a bárpultokat márványos zöld, áttetsző lapok fedik, amiket alulról fény világít meg. Remélte, hogy nem a lépcsőházi fűrészhulladékból készültek.

A vacsora véget ért, és Laney kicsit talán több szakét ivott hozzá a kelleténél. Arleigh-val és Jamazakival végignézték, ahogy Rez megismerkedik ezzel az újidoru-verzióval, amit Willy Jude nagy ezüst termosznak látott. Blackwellnek meg szoknia kellett a dolgot – Laney szerint fogalma sem volt, hogy az idoru ott lesz, míg Rez érkezéskor nem közölte vele.

Arleigh a vacsora nagy része alatt Lóval társalgott, főleg ingatlanokról, a gitáros különféle házairól és lakásairól szerte a világon. Jamazaki bővebben kifejtette az ötletét arról a tinédzserklub-dologról; és talán nem is mondott butaságot, de persze ki kell majd próbálni. Blackwell egy árva szót sem szólt senkihez, világos sört vedelt szaké helyett, és úgy lapátolta magába az ételt, mintha be akarna tömni valamit, valami rést a biztonsági rendszeren, amit el lehet úgy intézni, ha az ember módszeresen beletuszkol kellő mennyiségű szasimit. Az ausztrál mesterien bánt a pálcikákkal; ötven lépésről biztos bárki szemébe beleállította volna. De a fő attrakció Rez és az idoru volt, és másodsorban Kuvajama, aki mindkettőjükkel hosszasan társalgott. Úgy tűnt, a másik fickót, Ozakit azért hozták, hátha elemet kell cserélni az ezüst termoszban. Willy Jude pedig elég barátságos volt, de abszolút semmitmondó.

Állítólag a technikusok voltak a cégek pletykafészkei, ezért Laney megpróbált puhatolózni Ozakinál, de az csak annyit beszélt, amennyit muszáj volt. Mivel nyomban csomópont-módba kezdett átsiklani, ha Rei Toei a látóterébe került, Laney-nek az esti fülelés alatt be kellett érnie csip-csup bámészkodnivalókkal. Arleigh egész jó alanynak bizonyult. Volt valami az állkapcsa vonalában, ami különösen tetszett Laney-nek, és vissza-visszatért rá.

Felhúzta a sliccét, elindult kezet mosni – a mosdó ugyanabból a biggyedő fekete anyagból volt –, és látta, hogy az orosz még mindig fésülködik. Laney nem tudhatta, tényleg orosz-e, de annak könyvelte el az eredeti fekete ejtőernyős-bakancs (a varrás világítóan fehér volt), a fekete selyemsávos nadrág és a fehér bőrzakó miatt. Vagy orosz, vagy valami hasonló, de biztos Kombinát-szerzet, olyan mutáns komcsi-maffiózó.

Az orosz feszült összpontosítással fésülködött; Laney-nek egy légy jutott eszébe róla, ami a mellső lábaival csinosítja magát. Nagyon megtermett volt, és a feje is nagy volt, de főleg hosszában; homloktól egészen elnyúlt, és mintha felfelé keskenyedett volna. Az elmélyült fésülködés ellenére a férfinak már nem sok haja maradt, legalábbis fent, pedig Laney azt hitte, ezeknek mind a beültetés a mániájuk. Rydell mondta egyszer, hogy Tokió hemzseg a Kombinátnépségtől. Látta egy dokumentumfilmben, hogy olyan kirívóan és szürreálisan brutálisak, hogy senki sem mer kikezdeni velük. Aztán mesélni kezdett két oroszról, két San Franciscó-i zsaruról vagy miről, akikkel valami nézeteltérése támadt, de Laney-nek épp randevúja volt Rice Danielsszel és egy sminkessel, így sose tudta meg a végét.

Ellenőrizte, nem maradt-e ételmaradék a fogai közt. Mikor kiment, az orosz még mindig fésülködött. Meglátta Jamazakit, aki pislogott és tétovának tűnt.

– Ott van hátul – igazította útba.

– Mi?

– A retyó.

– „Retyó”?

– A férfi. Vécé.

– De én magát keresem.

– Megtalált.

– Megfigyeltem, hogy evés közben egyszer sem nézett egyenesen az idorura.

– Így igaz. Felteszem, hogy az információsűrűség elegendő a csomópont-érzékelés kiváltásához...

– Ördöge van.

Jamazaki biccentett.

– Á. De ez nem így lenne egy klipnél, vagy akár egy „élő” előadásnál.

– Miért nem? – Laney visszaindult az asztalukhoz.

– Sávszélesség – magyarázta Jamazaki. – Az a verzió, ami ma itt volt, egy nagy sávszélességű prototípus.

– Kapunk díjazást a béta-tesztelésért?

– Le tudná írni a csomópont-érzékelést?

– Olyan, mint az emlékek – mondta Laney –, vagy egy film részletei. De a dobos egy megjegyzéséből úgy vettem ki, ma épp a legújabb klipet láttam.

Valaki hátulról félretaszította Laney-t, aki rázuhant a legközelebbi asztalra és széttört egy poharat. Érezte, hogy a pohár elroppan alatta, majd azt vette észre, hogy egy feszes, szürke női latex-ölbe bámul. Az öl tulajdonosa fülrepesztően felvisított, és a következő pillanatban összerogyott az asztal. Valami, valószínűleg a nő térde, halántékon vágta Laney-t.

Laney térdre vergődött, fejét fogva, és hirtelen eszébe jutott egy kísérlet, amit még Gainesville-ben csináltak természettudomány-órán. Felületi feszültség. Borsot kellett szórni egy pohár vízbe. Egy tű hegyét a borsréteg felé közelíteni. Figyelni, ahogy a bors elugrik a tűtől, mintha élne. Most ugyanez látta itt, zúgó fejjel, csak bors helyett a Western World vendégei ugrottak el, és Laney tudta, hogy a tű Rez asztala felé mutat.

Egy fehér bőrzakó háta... De aztán a Sherman tankot látta, amit kimozdítottak helyéről az iszkoló emberek, a súlytalan gigász felé pördült, és kialudt a fény.

A tömeg már így is sikoltozott, de a sötétségtől közös hangjuk olyan élessé facsarodott, hogy Laney a fülére tapasztotta kezét. Azaz megpróbálta, de valaki belébotlott, mire Laney hátravetette magát, ösztönösen magzatpózba kuporodott, és a fejére kulcsolta a kezét.

– Hé – mondta egy hang, egész közel a füléhez –, kelj fel. Rád fognak taposni. – Willy Jude. – Látok. – Kéz a csuklóján. – Van infrám.

Laney hagyta, hogy a dobos felhúzza.

– Mi az? Mi történik?

– Nemtom, de gyere. Rosszabb lesz... – Mintegy végszóra, borzalmas, vadállati fájdalomvonyítás hasított a rémült hangzavarba. – Blackwell elkapta az egyiket – jegyezte meg Willy Jude. Laney érezte, hogy a dobos megfogja az övét. Húzni kezdte, Laney botorkálva követte. Valaki belerohant, japánul kiáltott. Attól kezdve Laney maga elé tartotta a kezét, próbálta védeni az arcát, és ment, amerre a dobos húzta.

Hirtelen egy viszonylag csendes zugba értek.

– Hol vagyunk? – kérdezte.

– Erre... – Valami sípcsonton vágta Laney-t.

– Szék – mondta Willy Jude. – Bocs. – Üveg reccsent Laney talpa alatt.

Zöldes fényív, a sötétben széttört kurzív betű lóg. Még pár lépés, és feltűnt az Üreg. Willy Jude elengedte Laney övét.

– Itt már látsz, ugye? Azzal a foszforeszkáló cuccal?

– Aha – mondta Laney. – Kösz.

– A szemüvegem nem közvetíti. A meleg testekről kapok infrát, de a lépcsőt nem látom. Vezess le. – Megfogta Laney kezét. Elindultak kettesben lefelé. Három fekete ruhás japán húzott el mellettük, elhagytak egy magas sarkú papucscipőt a patinás lépcsőn, aztán eltűntek a fordulóban. Laney elrúgta a cipőt Willy Jude útjából, és ment tovább.

Mikor befordultak a pihenőnél, meglátták Arleigh-t, aki egy zöld pezsgősüveget tartott a magasba. A szája szélén véres maszat piroslott, a rúzsánál sötétebb. Mikor megpillantotta Laney-t, leeresztette az üveget.

– Hol volt? – kérdezte

– Vécén – mondta Laney.

– Lemaradt a show-ról.

– Mi történt?

– A rohadt életbe – szitkozódott a nő –, fent maradt a kabátom.

– Gyerünk, gyerünk – sürgette őket Willy Jude.

Újabb lépcsők, újabb fordulók; az Üreg hullámzó falait beton váltotta fel. Emberek rohantak el mellettük, egyedül és kis csoportokban, kettesével-hármasával véve a fokokat. Laney megdörzsölte a bordáit azon a helyen, ahol a pohárra esett. Fájt, de furcsa mód nem volt rajta vágás.

– Kombinát-fazonoknak tűntek – jegyezte meg Arleigh. – Ronda nagy melákok, prosztó ruhában. Nem láttam, hogy Rezre vagy az idorura mentek. Mintha azt hitték volna, hogy egyszerűen besétálhatnak és megcsinálhatják.

– Mit?

– Nem tudom – mondta a nő. – Kuvajamának legalább egy tucat gorillája ült a két szomszéd asztalnál. Blackwell meg valószínűleg minden este ilyen jelenetért imádkozik lefekvés előtt. A zsebébe nyúlt, aztán kialudt a fény.

– Ő oltotta el – kapcsolódott be Willy Jude. – Valami távirányítóval. Jobban lát a sötétben, mint én ezzel az infrával. Nemtom hogy, de igaz.

– Hogy jutott ki? – kérdezte Laney Arleigh-tól.

– Zseblámpa. A táskámban.

– Laney-szan...

Laney hátranézett, és megpillantotta Jamazakit: a kockás zöld kabát egyik ujja vállból leszakadt, szemüvegéből hiányzott az egyik lencse. Arleigh közben előszedett a táskájából egy telefont, és halkan átkozódva próbálta beindítani.

Jamazaki a következő pihenőnél érte be őket. Négyen mentek tovább, Laney még mindig a vak dobos kezét fogta.

Mikor kiértek az utcára, a Western World komor ajtónállóinak nyoma sem volt. Egy árva rendőr, sapkáján műanyag kapucnival, izgatottan mormogott az esőköpenyére tűzött mikrofonba. Közben kis köröket rótt, és drámaian gesztikulált egy fehér bottal. Többféle idegen szirénahang tartott a Western World felé, és Laney mintha egy helikoptert is hallott volna.

Willy Jude eleresztette a kezét, és átállította a videó szemüveget az utca fényszintjére.

– Hol a kocsim?

Arleigh leeresztette a telefonját, ami láthatólag működött.

– Jobb, ha velünk jössz, Willy. Elindult valami taktikai egység...

– Ez az igazi – szólalt meg Rez. Laney megfordult és látta, hogy az énekes kibukkan a Western Worldből, és valami fehéret söpör le sötét zakójáról. – Ami hús és vér. Túl sok virtuális után el is felejti az ember, mi? Maga Leyner? – Kinyújtott kéz.

– Laney – mondta Laney, miközben odagurult melléjük Arleigh sötétzöld furgonja.