Fejezet.037
Munkahelyi gyakorlat

Laney ismét a furgon anyósülésén ült, ölében a vidpánttal, és várta, hogy Arleigh bekösse Kuvajama szürke modulját. Kinézett a szélvédőn át a betonfalra. Az oldala most nem fájt annyira, de a találkozás Kuvajamával és az idoruval, aztán a furgonbeli kupaktanács Jamazakival a korábbinál is jobban összezavarta. Ha Rez és Rei Toei közösen hoznak döntéseket, és Jamazaki úgy határozott, támogatja őket, mi lesz vele? Nem tudta elképzelni, hogy Blackwell egyszer csak arra ébred, hogy valami alapvető szépséget talál Rez és Rei egyesülésében. Ami Blackwellt illeti, Rez így is, úgy is csak egy programkezelőt akar elvenni – bármi is süljön ki ebből.

De Laney most már tudta, hogy az idoru komplexebb és hatalmasabb, mint bármelyik hollywoodi bit-ripacs. Főleg ha Kuvajama igazat mondott, és a klipek tényleg az „álmai”. Laney csak annyit tudott a mesterséges intelligenciáról, amennyi ráragadt egy keze alá került Slitscan epizódból, ami a téma egyik legnevesebb kutatójának boldogtalan magánéletét taglalta, de azt tudta, hogy valódi MI-t a közhiedelem szerint sohasem sikerült létrehozni, és a jelenlegi próbálkozások nem épp olyan szoftverek kidolgozása irányulnak, amik ügyesen utánoznak gyönyörű fiatal nőket.

Ha lesznek valaha valódi MI-k, hangzott az érvelés, legvalószínűbb, hogy olyan úton fejlődnek ki, aminek semmi köze az ember-utánzáshoz. Laney visszaemlékezett egy kirostált előadásra, amiben a Slitscan epizód alanya azt fejtegette, hogy az MI talán véletlenül születik majd meg, és az emberek először nem is fogják felismerni, hogy micsoda.

Arleigh kinyitotta a kormány felőli ajtót és beszállt.

– Bocs, hogy ilyen sokáig tart – mentegetőzött.

– Nem számíthattak rá – mondta Laney.

– Nem a szoftver a gond, hanem egy optikai dugasz. Egy kábelvég. Más méretűt használnak, olyat, mint a franciák. – A kormányra fonta kezeit, és rájuk támasztotta az állát. – Szóval gond nélkül ügyködünk ezekkel az információhegyekkel, de nincs megfelelő kábelünk, amin átömleszthetnénk őket.

– Meg tudják oldani?

– Shannonnak van egy a szobájában. Biztos egy pornópáncélban, de nem hajlandó beismerni. – Laney-re nézett a szeme sarkából. – Shannon ismer valakit a biztonságiaknál. A haverja azt mondta, Blackwell „kikérdezte” az egyik fickót, aki ma este megpróbálta elkapni Rezt.

– Szóval ő kellett nekik? Rez?

– Úgy tűnik. Kombinátosok, és azt állítják, Rez lenyúlt valamit, ami az övék.

– Mit?

– Nem tudta. – Lehunyta a szemét.

– Maga szerint mi lett vele, a fickóval, akit Blackwell kikérdezett?

– Fogalmam sincs. – Arleigh kinyitotta a szemét, felegyenesedett. – De van egy olyan érzésem, hogy nem fogjuk megtudni.

– Blackwell csinálhat ilyet? Megkínozhat embereket? Ölhet?

A nő Laney-re nézett.

– Hát – mondta végül –, nyújt neki némi előnyt, hogy azt érezteti, előfordulhat. Elfogadott tény, hogy előző szakmájában ezt csinálta. Tudja, mi rémiszt engem legjobban Blackwell-lel kapcsolatban?

– Mi?

– Néha úgy érzem, kezdek hozzászokni.

Shannon megzörgette mellette az ajtót. Feltartott egy darab kábelt.

– Ha készen áll, kezdhetjük – mondta a nő Laney-nek, kinyitotta az ajtót és kicsusszant a kormány mögül.

Laney a betonfalra nézett a sötétített szélvédőn át, és visszaemlékezett, hogyan fésülte át a gainesville-i Városi Bíróság előtti lépcsőket Shaquille-lel és Kennyvel, két másik árvaházi sráccal. Shaquille később részt vett vele a gyógyszerkísérletben, Kennyt viszont áthelyezték egy másik intézetbe, Denver közelébe. Laney egyikükről se tudta, mi lett a sorsa, de Shaquille hívta fel rá a figyelmét, hogy mikor az igazi szert fecskendeztek be, az ember szája megtelt korrodált fémre, alumíniumra vagy ilyesmire emlékeztető ízzel. A placebónak, mondta Shaquille, nincs íze. És igaza volt. Rögtön érezni lehetett.

Ők hárman a bíróságon szereztek munkahelyi gyakorlatot, öt vagy hat alkalommal; az adományokat szedegették fel, amiket egyesek a tárgyalásuk előtti napon otthagytak. Ezek egészségre veszélyesnek számítottak, ezért-többnyire gondosan elrejtették őket, és sokszor a szag alapján, vagy a legyek zsongásából lehetett rájuk találni. Főleg csirkedarabok voltak; színes fonallal átkötve. Egyszer valami, ami Shaquille szerint kecskefej volt. Shaquille azt mondta, drogkereskedők hagyták ott ezeket, és azért csinálták, mert ez volt a vallásuk. Laney és társai világoszöld gumikesztyűt viseltek, az ujjak végén narancssárga kevlárgyűszűkkel, amiktől hőpörsenést kapott az ember. Az adományokat egy hámló biohazárd-matricákkal teleragasztott, levehető fedelű fehér vödörbe rakták. Shaquille azt állította, ismeri pár isten nevét, akinek szánták őket, de Laney nem dőlt be. A kitalált nevekről, amikkel Shaquille előrukkolt – mint O’Gunn és Sam Eddy – üvöltött, hogy azok, és maga Shaquille is azt mondta egyszer, miközben egy fehér csirketoll-gubót hajított a vödörbe, hogy plusz egy ügyvéd valószínűleg jobb befektetés. „De várakozás közbe csinálják. Két vasat tartanak a tűzbe.” Laney jobban szerette ezt a gyorséttermi munkahelyi gyakorlatnál, bár azzal járt, hogy visszatéréskor megmotozták őket, hogy nincsenek-e náluk drogok.

Elmesélte Jamazakinak és Blackwellnek, hogy előre tudott Alison Shires öngyilkossági kísérletéről, erre most nyilván azt hiszik, a jövőbe lát. De tudta, hogy nem. Az olyan lenne, mintha a csirkedarabok, amiket a drogkereskedők a bíróság lépcsőinél elrejtettek, megváltoztatnák, ami történni fog. Ami történni fog, az a mostani történésekből ered. Laney tudta, hogy képtelen megjósolni, és a csomópontokkal kapcsolatos tapasztalatai azt súgták neki, hogy senki sem képes. Csomópontok láthatólag akkor jöttek létre, ha valami változás készült. Ő olyankor kiszúrt egy pontot, ahol a változás a legvalószínűbb volt, ha valami beindította. Talán egy olyan apróságot, hogy Alison Shires dobozvágóhoz vett pengéket. De ha földrengés lett volna aznap éjjel, és Alison Shires lakása a Fountain Avenue-n landol... Vagy ha elveszti a pengéket... Viszont ha hitelre veszi azt a Szerda Esti Meglepet, amit nem tehetett, mert illegális és készpénz kell hozzá, akkor bárkinek nyilvánvaló lett volna, hogy mire készül.

Arleigh nyitotta ki az anyósülés melletti ajtót.

– Jól van?

– Persze – mondta Laney, és felemelte a vidpántot. – Igazán?

– Csináljuk. – A pántra nézett.

– Maga dönt. – Megérintette Laney karját. – Utána kerítünk egy orvost, oké?

– Kösz – mondta Laney, és felvette a vidpántot. Száját elöntötte az íz...

Az áttetsző Lo/Rez állományon, amit át- meg átszőttek az együttes rajongóinak feljegyzései, új textúrák kavarogtak, mintázatok, amik fókuszáláskor kikristályosodtak, és feltűnt...

Shaquille, az intézet kiutalta pulóverben, amint Laney-nek mutatja a kecskefejet. A fejet megnyúzták, szögeket vertek bele, Shaquille pedig szétfeszítette az állkapcsát, hogy megmutassa, a kivágott nyelv helyére vérlucskos barna papírdarabot tettek, rajta valami írással. Valószínűleg az ügyész neve az, magyarázta Shaquille.

Laney becsukta a szemét, de a kép ott maradt.

Mikor kinyitotta a szemét, az idorut látta maga előtt, arcvonásait prém keretezte. Laney-t nézte. Valami hímzett, prémszegélyű füles kalapot viselt, és hó kavargott körülötte. De aztán kilaposodott, beleolvadt az adatzátony mélyére hatoló mintákba, és Laney hagyta, hogy sodródjon vele, és érezte, hogy átsiklik a magon, az egésznek a szívén, aztán ki a túlsó oldalon.

– Várjon... – mondta. Mintha fáziskéséssel hallotta volna a saját hangját.

– Perspektíva – mondta az idoru. – Jamazaki parallaxisa. – Valami megfordította Laney-t, aki most közvetlenül az adatokra nézett, de új szögből, távolabbról. Körülöttük mindenfelé... semmi.

Az állományban viszont, mint Arleigh Realtreejének valami végtelenül komplex változata, két párhuzamosnak tűnő váz húzódott. Időből formázták őket; az egész szerkezet túlvégén apró csíraként látszott Rez indulása, karrierjének első sejtelmei. És nőtt, ahogy haladt előre, sokszálú fonattá terebélyesedett... De aztán Laney látta, hogy zsugorodni kezd, a szálak szétbomlanak... És ez lehetett a pont, gondolta, mikor az énekes kezdett a Kathy által gyűlölt lénnyé válni, aki csak azért bitorolt hírnevet, mert híres volt, mert elért bizonyos nagyságrendet...

Az idoru állománya valahol ez után kezdődött, sima vonalú, határozott, de egyszerű alakzatként. Ott viszont, ahol a legközelebb kígyózott Rez adatához, egyfajta komplexitás jelent meg benne. Vagy véletlenszerűség, gondolta Laney. Emberi jelleg. Így tanul.

És mindkét váz, mindkét idő-szobor, csomópont volt, és mindinkább azzá vált, ahogy közeledtek a ponthoz, a jelenhez, ahol összefonódtak...

Laney az idoru mellett állt a parton, amit az írországi vendégszoba távcsövének memóriájában látott. A barnás-zöld tengert fehér hullámtaréjok hasították, heves szél csapdosta az idoru kalapjának fülmelegítőit. Laney nem érezte a szelet, de hallotta; úgy zúgott a fülébe, hogy alig értette a nőt.

– Látja őket? – kiáltotta az idoru.

– Miket?

– A felhők arcait! A csomópontokat! Én semmit se látok! Meg kell őket mutatnia nekem!

Azzal eltűnt, a tengerrel együtt, és Laney ismét az adatokba bámult, ahol egymásba fonódott Rez és Rei Toei digitalizált története, valami újnak a küszöbén. Ha Los Angelesben megpróbálja, előbukkant volna Alison Shires csomópontjából a dobozvágó-penge?

Megpróbálta.

Egy bolyhos, homályos, fehér síkság tárult ki. Nem hó. A távolban két hatalmas, nagyon díszes barna westerncsizma lódult félre rikító rózsaszín, szirtszerű háttér előtt. Aztán eltűnt a táj, és átvette helyét egy háromdimenziós tárgy forgó képe, Laney-nek azonban fogalma sem volt, mi az. Méretére semmi sem utalt, kicsit olyan volt, mint egy Los Angeles-i busz, aminek leszedték a kerekeit.

– 17-es szoba – mondta az idoru. – Hotel Di.

– Ti? – A busz felszívódott, és magával vitte a csizmát is.

– Mi az az örömhotel?

– Mi?

– Öröm. Hotel.

– Ahová szeretkezni járnak... gondolom...

– Mi az a Rodel-van Erp primer biomolekuláris programozó modul, C-per-7A?

– Nem tudom – mondta Laney.

– De hát most mutatta meg nekem! Ez az egyesülésünk, a kereszteződésünk, amiből a többinek ki kell fejlődnie!

– Várjon – mondta Laney –, várjon, van itt még valami; mintha fednék egymást... – A próbálkozástól nyilallni kezdett az oldala, de a távolban hegyek látszottak, torz fák, egy alacsony tetejű faház...

De az idoru eltűnt, a ház pedig, amit belülről falt fel valami, vibrált és lassan összecsuklott. Aztán égbe szökő tömeg villant, rendezetlen ablakok és örvénylő moaré ég.

Arleigh rántotta le a vidpántot.

– Hagyja abba a sikoltozást! – mondta. Jamazaki állt mellette. – Hagyja abba, Laney.

Laney nagy levegőt vett, reszkető mellkassal; a műszerfal párnázott burkolatához nyomta a tenyerét, és lehunyta a szemét. Arleigh kezét érezte a nyakán.

– Oda kell mennünk – mondta.

– Hova?

– A 17-es szobába... Lekéssük az esküvőt...