20.
A nagy üresség

– Az istenit – mondta Nigel. – Végre megmozdult ez a szar. Chevette lehunyt szemmel érezte, hogy a kerámiakés pengéjének tompább fele a csuklójába nyomódik; egy olyan hang hallatszott, mint mikor egy agyonragasztgatott kerékbelső szétpattan, azután szabad lett a csuklója.

– A szarba. Jézus... – Nigel keze durva volt, de gyorsan mozgott. Chevette a második pukkanásra kinyitotta a szemét. Valami piros pattogott össze-vissza a helyiségben. Nigel követte a tekintetével, és közben úgy mozgatta a fejét, mint az a bólogatós játékkutya, amit egyszer Bulldózeres talált, és amit neki kellett eladnia.

A szűk helyiség minden falát fémdarabok borították, a padlón régi Reynolds-vezetékek darabkái, és poros dzsemes üvegekbe állított rozsdás fémpálcák voltak. Ez volt Nigel műhelye, ahol a kocsijait építette, és ahol megbütykölte a bringákat, amik a keze közé kerültek. A bal fülébe akasztott faúszó együtt mozgott a fejével, de amikor végre elkapta a pattogó valamit, mindkettő mozdulatlanná vált.

Nigel egy piros plasztikgolyót tartott a kezében.

– Haver – mondta ámuldozva –, ki tette ezt rád? Chevette felállt, és megremegett. A reszketés úgy futott végig rajta, mintha önálló élőlény lenne, és mint ahogy azok a piros karkötők mozogtak.

Ugyanazt érezte, amit akkor, amikor visszament a lakókocsihoz, és megtudta, hogy az anyja összecsomagolt és eltűnt. Üzenetet nem hagyott, csak egy doboz raviolit a tűzhelyen, és mellette egy konzervnyitót. Chevette nem ette meg a raviolit, azóta sem evett olyat, és tudta, sohasem fogja megtenni.

De azon a napon a hatalmába kerítette egy érzés, ami mindent elnyelt, és ami olyan hatalmas volt, hogy nem is nagyon lehetett volna bebizonyítani, hogy létezik – talán csak a hiány és a jobb napok emlékének aritmetikájával. És addig lötyögött ebben az érzésben, bármi is volt az, amíg végül Beavertonban, a szögesdrót mögött kötött ki, egy iszonyatos helyen. És akkor úgy érezte, mintha egy üvegcserép dörzsölődne ahhoz a nagy ürességhez. És tulajdonképpen csak akkor döbbent rá, hogy az a dolog elnyelte a világot. Egy olyan dolog, ami alig volt látható – talán csak a szeme sarkából vehette észre –, ami olyan gázszerű volt; aminek szinte érezte az ízét a torkában, amikor fázva és mozdulatlanul feküdt a jövőjére várva.

– Jól vagy? – Nigel zsíros haja a szemébe lógott, a piros golyót a kezében tartotta, a szája sarkában pedig egy ámbraszínű celofánnal bevont koktélkeverő pálcát tartott.

Chevette annak idején hosszú ideig tűnődött rajta, hogy talán a láz nem égette ki belőle azt az áramkört, amiben ez az érzés keringett. De ahogy megszokta a hidat, Bulldózerest, a munkáját a Allied-nél, úgy tűnt, mintha az üresség megtelt volna hétköznapi dolgokkal, mintha egy egész új világ nőtt volna ki a régi helyén. Az egyik nap belefolyt a másikba – ‘táncolt az Értetlenekben, vagy egész éjszakákat átbeszélgetett a barátaival; vagy összegömbölyödve aludt a hálózsákjában, Bulldózeres szobájában, ahol mindig szél rázta a farostlemez falakat, és ahol a kábelek rockot bongtak, egy olyan ritmust, ami (Bulldózeres szerint) úgy áramlott, mint a világ leglassabb tengere.

És most ez mind összetört.

– ’Vette?

Úgy összetört, mint az az öngyilkos, akit egyszer látott; az a lány, akit egy fakó plasztikhoroggal húztak egy Zodiac mellé – fehér volt és ernyedt, víz folyt az orrából és a szájából. Bulldózeres azt mondta, az ember úgy is beleeshet a vízbe, hogy minden csontja eltörik, és elmozdul a helyéről. Az a lány meztelenül végigrohant egy báron, felpattant a korláthoz legközelebb ülő turista asztalára, és fejest ugrott. És lehet, hogy most Sammy Sal is éppen úgy lebeg, ahogy akkor az a lány; talán már el is hagyta a halálos zónát, ahonnan az éveken át tartó mérgezés, a festék meg az ólom rég elüldözte a halakat; talán már elkapta az az áramlat, ami a híd halottait sodorja messze, messze, el a Mission Rock mellett, hogy aztán kidobja őket a Kína Medence betonpartjaira, a mikropórusos ruhákban kocogó gazdagok lábai elé.

Chevette előredőlt, és hányni kezdett. A legnagyobb része szerencsére egy üres festékesdobozba ment, aminek a szélét vastagon befedte az a szürke alapozó, amit Nigel a fontosabb bütyköléseinél használni szokott.

– Hé, hé! – Nigel körbetáncolta a lányt. Annyira félénk volt, hogy nem merte megérinteni, nagy kezei csak hadonásztak. Egyszerre volt ideges amiatt, hogy Chevette beteg, hogy fél, és hogy leokádja a munkáját, ezzel arra kényszerítve őt, hogy most már tényleg elvégezze azt, amit még sohasem próbált meg, hogy kitakarítsa szűk kis fészkét. – Vizet? Akarsz vizet?

A lány felé nyújtotta a régi kávéskannát, amiben azért tartott vizet, hogy lehűtse a felforrósított fémeket. A kannában, a víz felszínén olajos mocsok lebegett – ugyanolyan volt, mint a dokk mellett úszó olajfoltok. Chevette kis híján megint hányni kezdett, de végül inkább leült.

Sammy Sal halott, és talán Bulldózeres is. Az öreg és az az egyetemista most odafönt van, és ilyen plasztikféreg van a kezükre tekerve...

– Chev?

Nigel letette a kávéskannát, és egy nyitott dobozos sört tartott a lány elé. Chevette köhögve eltolta maga elől.

Nigel topogni kezdett, majd megfordult és kinézett a háromszögletű műanyagdarabbal fedett lyukon, a műhely egyetlen ablakán.

– Vihar van – mondta, mintha örömmel nyugtázná, hogy odakint a világ nem ért véget, és hogy bármilyen drasztikus, de észrevehető változás történt benne. – Vihar van, és zuhog az eső.

Miközben elmenekült Bulldózerestül, a gyilkos kezében levő fegyver, a szemei és a mosolya sarkaiban villogó arany elől, ahogy összekötözött kézzel, előredőlve, tántorogva rohant a tokkal, amiben a seggfej szemüvege volt, Chevette úgy látta, minden és mindenki fut és megtöri a nyugalmat. Ebben a nagy száguldásban szinte melegnek érezte az eleredő eső első cseppjeit. Bulldózeres biztos előre tudta volna, hogy esni fog; megnézte volna a barométert, amit kis fadobozban tartott – egy olyan dobozban, aminek olyan színe volt, mint egy régi hajó kormánykerekének. Bulldózeres a híd csúcsán levő kalitkájában kuporogva mindig előre tudta, milyen idő lesz. Talán a többiek is tudták, de hozzátartozott az élethez, hogy megvárják az esőt, majd elfussanak előle, de előtte még vegyenek valamit, elszívjanak egy utolsót, és csináljanak valami kis boltot. A vihar előtti óra éppen jó volt arra, hogy az emberek élénken tegyék meg ugyanazokat a dolgokat, amiket máskor bizonytalannak tartottak. Ha a vihar elég nagy volt és váratlan, páran mindig odavesztek – általában az újonnan érkezettek, akik kopott motyójukkal a külső szerkezeten épített fedelek alatt húzták meg magukat. Időnként előfordult, hogy a szél egész építményszakaszokat lesodort. Chevette még egyszer sem látott ilyesmit, de hallotta a történeteket. Senki sem akadályozta meg az új embereket abban, hogy a hídon keressenek maguknak menedéket, de mégis ritkán tették meg.

Chevette a kézfejével megtörölte a száját, és elvette Nigeltől a sört. Ivott egy kortyot. Langyos volt. Visszaadta a dobozt Nigelnek. Nigel kivette a szájából a pálcikát, felemelte a dobozt, hogy igyon, de aztán meggondolta magát, és visszatette a forrasztópákája mellé.

– Valami nincs rendben – mondta. – Érzem. Chevette megmasszírozta a csuklóit. A plasztikbilincs helyén két sötétrózsaszín, nedves gyűrű látszott. Felemelte a bicskát, és automatikus mozdulattal összecsukta.

– Igen – mondta. – Igen. Valami nincs rendben...

– Mi nincs rendben, Chevette? – Nigel egy ideges kutya mozdulatával kirázta a szeméből a hajat, és idegesen babrálni kezdte a szerszámait. A kezei olyanok voltak, mint két sápadt, mocskos állat, amik a maguk néma, serény módján képesek megoldani a problémákat, ami előtt a gazdájuk értetlenül állna. – Biztos cserbenhagyott az a japán szar – mondta Nigel –, és most kirúgtak az állásodból...

– Nem – mondta a lány, pedig nem is nagyon figyelt Nigel szavaira.

– Egy küldönc bringája legyen acélból. Legyen súlya neki. Elöl legyen rajta egy nagy kosár. Ne ilyen karton papír vacak legyen, amire valami hülye aramidszart tekertek, és ne legyen olyan könnyű, mint egy szendvics. Mi van akkor, ha nekimész egy b-busznak? Ha a hátuljának ütközöl? Jobban széttörnél, mint a b-bringád, elszállnál, és k-kitörnéd... k-kitörne a... – Nigel hadonászni kezdett, hogy jobban leírja a balesetet, amit elképzelt. Chevette felnézett, és látta, hogy a férfi reszket.

– Nigel – mondta, és felállt. – Az a bizonyos valaki csak viccből tette rám azt az izét. Érted?

– De mozgott – mondta Nigel. – Láttam.

– Csak egy rossz vicc volt, oké? De én rögtön tudtam, hova kell jönnöm. Hozzád, igaz? És te levetted rólam.

Nigel félénken, meglepetten visszarázta a hajat a szemébe.

– A kés a tied volt. Jól vág. – Összeráncolta a homlokát. – Egy acél késre lenne szükséged...

– Tudom – mondta a lány. – Most mennem kell... Lehajolt, és felvette a festékesdobozt. – Ezt majd én eldobom. Bocs’.

– Vihar van – mondta Nigel. – Ne menj ki a viharba.

– Kell – mondta a lány. – Semmi bajom sem lesz. – Eszébe jutott, hogy az a pasas Nigelt is megölné, ha őt itt találná. Bántaná Nigelt. Megrémisztené.

– Én vágtam le. – Nigel felemelte a piros golyót.

– Szabadulj meg tőle – mondta a lány.

– Miért?

– Ezt a horzsolást nézd meg!

Nigel úgy dobta el a golyót, mintha mérgező lenne. A piros golyó elpattogott a szemük elől. Nigel mocskos pólója elejébe törölte az ujjait.

– Nigel, lenne egy csavarhúzód, amit ide tudnál adni? Egy laposhegyűt.

– Az enyémek mind kopottak... – A fehér állatok, boldogan, hogy vadászhatnak, végigfutottak a szerszámok fölött. Nigel komor arccal rájuk nézett. – Ahogy kiszedem, én mindig eldobom azokat a laposfejű csavarokat. Neked inkább egy csillagvégűre lenne szükséged...

– Én egy olyat akarok, aminek a hegye teljesen lekopott.

A jobb kéz lecsapott, és felemelte a zsákmányát. A feketenyelű csavarhúzó egy kicsit görbe volt.

– Ez az – mondta a lány, és összecipzározta Bulldózeres dzsekijét.

A két kéz felé nyújtotta a csavarhúzót. Nigel szemei a haja mögé rejtőzve néztek a lányra.

– Én... kedvellek, Chevette.

– Tudom – mondta a lány. Egyik kezében a telehányt festékesvödörrel, a másikban a csavarhúzóval megállt, és Nigelre nézett. – Tudom...

A felső fedélzet tetejét alkotó, egymáshoz toldozgatott plasztiklemezekről hulló eső végigfolyt az ereszekben, követte az energiakábelek vonalát, és véletlenszerűen miniatűr Niagarákat alkotva lezúdult a fa- és rozsdás vaslemezekből épített kunyhókról. Nigel műhelyének bejáratában állva Chevette elnézte, ahogy az egyik zuhatag, – több gallonnyi ezüstszínű víz – leszáguld egy domború tetőről; elnézte, ahogy egy vászonfürdőkáddá alakult ponyvatető hirtelen megreped, szétszakad, és ázott rongydarabbá változik. A hídon soha semmit sem terveztek meg előre, és az esővíz elvezetését is úgy és akkor oldották meg, ahogy tudták, és amikor kellett. Vagy – és ez volt a gyakoribb – semmit sem csináltak.

Chevette látta, hogy a lámpák fele nem ég – valószínűleg azért, mert az emberek kikapcsolták őket, hogy megmentsék a biztosítékokat. De azután meglátott egy furcsa, rózsaszínű villanást, vagyis inkább csak a szélét. A fény egy transzformátor-robbanásra emlékeztette. Azután meghallotta a dörrenést. Valahonnan a Kincses felől érkezett. Ez aztán elintézte a még világító lámpák többségét – Chevette hirtelen arra eszmélt, hogy majdnem teljes sötétség veszi körül. Csak egy narancsszínű műanyagfoglalatba csavart, százwattos égő lebegett a szélben.

Elindult a fedélzet közepe felé, és megpróbálta messzire elkerülni a leszakadt vezetékeket. Ráeszmélt, hogy a festékesvödör még mindig nála van. Elhajította. Hallotta, ahogy leesik valahova és arrébb gurul.

Eszébe jutott, hogy a bringája kint hever az esőben. A dinamója pedig üres. Valaki biztos elfogja vinni, ahogy Sammy Salét is. Ez volt a legnagyobb, a legértékesebb tárgy, amit valaha a sajátjának mondhatott; ő maga keresett meg minden egyes dollárt, amit letett érte a Keréknegyed pultjára. Nem is úgy gondolt rá, mint egy tárgyra, inkább úgy, mint az emberek valamikor a lovaikra. A küldöncök között még olyan is akadt, aki nevet adott a bicajának, de Chevette ezt sohasem tette volna meg a sajátjával. Tulajdonképpen azért nem, mert úgy gondolt rá, mint egy élőlényre.

Tovább, mondta magának, elkapnak, ha itt maradsz. Hátat fordított San Franciscónak, és elindult a Kincses felé.

Elkapnak? Kik? Például az a pisztolyos pasas. A szemüvegért jött. Eljött a szemüvegért, és megölte Sammyt. Lehet, hogy azok az emberek küldték ide, akik felhívták Bunnyt, meg Wilsont, a cég tulajdonosát? Bérzsaruk. Biztonsági őrök.

A tok a zsebében. Sima. Micsoda furcsa rajzfilm volt az a város, azzal a sok toronnyal! Napraforgó.

– Jézus! – mondta. – Hová? Hová megyek?

A Kincsesre, ahol a farkasemberek voltak, és a halálalakok, az eszelősök, akiket lekergettek a hídról, hogy ott rontsák a levegőt? Bulldózeres azt mondta, ott valamikor egy haditengerészeti bázis volt, de a Little Grandé utáni járvány elintézte. Egy olyan járvány, amit ha elkapott az ember, először a szeme pépesedett el, utána kihullottak a fogai. A Kincses Sziget Láz, ami talán a haditengerészeti bázis egyik tartályából szivárgott ki a földrengés után. Oda senki sem ment. Senki, aki normális volt. Éjszakánként lehetett látni, hogy az ott élők tüzeket raktak, nappal pedig mindig füstöltek a máglyáik. Aztán ha valaki egyenesen átment az Oakland-i térfélre, látnia kellett, hogy ott nem ugyanolyan emberek laknak, mint itt, ezen az oldalon.

Vagy talán vissza kellene mennie, hogy megpróbálja visszaszerezni a bringáját? Egy órányi tekerés, és a dinamó újra feltöltődik. Látta magát, ahogy teker, talán kelet felé; ahogy örökké pedálozva áthajt a tájon, a TV-ben mutogatott sivatagokon, meg a zöldellő farmokon, ahol nagy gépek masíroznak egymás mellett, és végzik a munkájukat. De aztán eszébe jutott, milyen útja volt, amíg Oregonból leért ide. Éjszakánként úgy húztak el mellette a kamionok, mint a megvadult, őrült állatok. Megpróbálta elképzelni magát, ahogy egy ilyen forgalomban teker. Nem, egy olyan úton nem volt hely, ott semmi sem emberméretű, semmi sem embernek való, még a fények sem, hiszen ott minden sötét. Ott az ember csak megy, megy örökké, és sohasem ér el sehova, még egy olyan helyet sem talál, ahol leülhetne. Egy bicajjal ott nem sokra menne.

Vagy talán vissza kellene mennie Bulldózereshez. Felmenni, és megnézni... Nem. Gyorsan kiverte a fejéből a gondolatot.

Az üresség úgy emelkedett ki az esőverte árnyak közül, mint valami gáz, és Chevette visszafojtotta a lélegzetét, nehogy benyelje.

Miért van az, hogy csak akkor jössz rá, hogy van valamid, amikor elveszted? Például az anyádnak el kell mennie tőled ahhoz, hogy felfogd, hogy addig melletted volt – ha nem megy el, egybeolvad a hellyel, meg mindennel. Mint az időjárás. Bulldózeressel is ugyanez volt a helyzet, meg a Coleman kályhával, meg az olajjal, amit be kellett önteni azon a kis lyukon, hogy a pumpa működjön. Az ember nem úgy kel fel reggelente, hogy minden kis dologra rámondja: igen, ez az, igen. Ám a kis dolgok miatt érdemes élni. Vagy azért, mert látsz valakit magad körül, amikor felkelsz. Vagy Lowellért. Amikor Lowell még az övé volt... Ha egyáltalán elmondhatta, hogy valaha az övé volt (gyanította, hogy valójában sosem volt így). De a lényeg, hogy amíg Lowell megvolt, ő is ilyen volt...

– Chev? Te vagy az?

És ott volt. Lowell. Keresztbe tett lábakkal ült egy rozsdás hűtő tetején – GARNÉLARÁK, ez volt az elejére írva –, dohányzóit, és nézte, ahogy lefolyik az eső a garnélarákos ember ablakán. Chevette már három hete nem látta, és most hirtelen csak arra tudott gondolni, hogy totál szar lehet a külseje. Az a Codes nevű skinhead srác ült Lowell mellett; a melegítője fekete kapucniját a fejére húzta, a kezeit a ruhája ujjába dugta. Codes sohasem szerette Chevette-et.

De Lowell vigyorgott a cigarettaparázs mögött.

– Hát – mondta –, azt se mondod, hogy „szia”, vagy valami?

– Szia – mondta Chevette.