57.
A vihar magja

És másnap takarítás közben Fontaine talál majd egy mexikói sóval teli lyukas kartondobozt a padlón a bolt végében.

És fölveszi, de a súlya valahogy gyanús lesz, hát kiönti a sót a tenyerébe a doboz oldalába vágott töltőnyíláson keresztül, mígnem kiesik belőle egy teljesen szétnyílt, egzotikus lyukas töltény, mely a karton válaszfalat átütve egyenest ebbe a hengeres dobozba szaladt a polcon, energiáját ott hőként adva ki. De eddigre már kihűl, olyan, mint egy megvasalt bronz popcorn, bizonyítékul arra, készítői szándékai szerint hogyan bánna el a hússal.

És Fontaine majd a polcra teszi az ólomkatona, a háború egy másik túlélője mellé.

Ám a férfi most még csak úgy mozog, mintha álmodna, és ebben a csöndben, ebben a tapintható csöndben, melyben úgy mozog, akárha glicerinben fürödne, legélesebben az apja emléke ötlik fel benne (anyja tüzes félelmével szemben), amikor rövid időre kivitte a virginiai vízgyűjtőn álló ház hátsó udvarára, hogy megtapasztalja, milyen a vihar szélcsendes magja.

És abban a magban a vihar első dühe után semmi nem mozdul. Nincs madárdal. A levelük vesztett fák minden ágát a teljes nyugalom határozza meg, talán csak az érzékelés legeslegszélén lappang a környező rendszer valamiféle tudata. A hallásküszöb alatt: nem hallható, csak érezhető. Hogy visszatér. Ez biztos.

És most is ilyen érzés fogja el, ahogy felkel és mozog, látva a fiú megdermedt, reszkető kezét a notebook billentyűi fölött, feje még mindig abban az öreg katonai vidpántban. És egy pillanatig azt hiszi, a fiú megsérült, de nem lát vért. Csak megijedt.

Minden fegyver azért létezik, hogy elsüssék, Fontaine tudja jól, és Rydell ezt be is bizonyította, amikor elsütötte Martialét, azt az ocsmányságot, azt a halálos orosz prédát, ami a Kombinát államokból került ide Afrikán keresztül, az időtálló hülyeség háborújából, az etnikai gyűlölködésből, mely századokon át füstölög, akár a kiszáradt mocsár közepén az áporodott tüzek. Fegyver olyanoknak, akiket nem lehet megtanítani lőni.

Torkában a hajtótöltet éles, kémiai bűze. Talpa alatt a széttört üveg dérszőnyege.

Rydell az ajtónál áll, kezéből a ronda fegyver úgy lóg le, akár egy párbajpisztoly, és most Fontaine melléje áll, kinéz a híd fedett főútvonalára, mintha egy tablón vagy diorámán látná. Ott szemben minden vértől csillog. És az árnyékban jóval kézzelfoghatóbb bizonyítékot is lehetne találni: mondjuk, csontokat és porcogókat, no meg azt az automata fegyvert.

– Chevette – mondja Rydell, de nem a lánynak szól, inkább önmagát emlékezteti a lányra, és megfordul, a csikorgó üvegen át visszamegy megkeresni.

Fontaine pislogva nézi azt a furcsa vörös csillogást, a foltot, amivé az a valaki vált, és látómezejének fölső szélén valami mozgásra lesz figyelmes. Ezüst.

Hátralép, de csak egy ballon az, összelapított gömb alakú, párnás, felfújt mylarballon, rajta meg mintha apró, forgatható propellerek és egy kamera. A bolttal párhuzamosan száll, a propellereket megfordítva megáll, majd szépen fordul, hogy a kamera lencséje őrá nézzen.

Fontaine nézi, latolgatja, van-e a szerkezetnek annyi ereje, hogy őt bántsa, de az csak lóg ott a levegőben, bámul, hát Fontaine sarkon fordul és felméri a boltjában esett kárt. A legnyilvánvalóbb töréskárt az üvegek szenvedték, az összes üveg, a golyó ütötte lyukak maguk nem olyan látványosak. Igaz, kettő átütött egy kerek kólatáblát, mely előtte ért vagy nyolcvan százalékot, de így épphogy „nagyon jó”.

A pulthoz lép, noha előre rettegi a látványt: órái üvegszilánkok alatt, mint halak egy összetört akváriumban. Ál-aligátor szíjánál fogva kiemel egy Gruen „Curvex”-et. Nem ketyeg. Sóhajt. Clarisse már egy ideje nyaggatja, hogy vegyen egy tűzbiztos széfet, és éjszakára abba dugja értékesebb darabjait. Ha így tett volna, az órák most is járnának. Hopp, ez jár is; a finoman megrozsdásodott számlapú Doxa, a kedvence, mely fölött a vásárlók rendre elsiklanak. Füléhez tartva hallgatja a szerkezet hangját, melyet évekkel születése előtt szereltek össze.

De itt lát valami mást is, amitől Clarisse még jobban ki fog borulni: a Másik babák egy halomban hevernek, akár egy meg nem nevezett atrocitásról készült fotón, megrepedt fejükből és törzsükből szilikon szivárog (ami vagy olyan folyadék, mely szilárd anyagként viselkedik, vagy fordítva, Fontaine mindig elfelejti). Egyetlen egy sem úszta meg sértetlenül, és ahogy lehajol, hogy jobban megnézze őket, hallja, amint egyikük egyetlen szótagot ismételget vég nélkül, de hogy japánul vagy angolul, meg nem tudja mondani. Ez egy pillanatra mélyen lenyűgözi, és eszébe jut egy hasonló érzés gyermekkorából, amikor Harlemben átkukucskált egy mozi romjai köré vont rendőri kordonon: az épületet kibelező tűz épp a cukorpult előtt állt meg, de a pulton minden megolvadt, kifolyt, és a finomított cukor patakokban dermedt meg, csak épp jobb volt az illata, még a nyirkos hamu keserűségével is, mint ennek a szilikonnak.

És meghallja, hogy Chevette és Rydell beszélnek, a jelek szerint vitatkoznak, és azt kívánja, hagynák abba.

A vihar magjában van, és egyszerűen szeretné megismerni.