21.
Paragon-Asia
San Francisco és Los Angeles inkább tűnt két különböző bolygónak, mintsem két városnak. Nem a kettévágott Kaliforniáról, É-Kalról meg D-Kalról volt szó, hanem valamiről, ami mélyebben gyökerezett. Rydell emlékezett rá, hogy néhány éve sörrel a kezében nézte Kalifornia ünnepélyes szétválasztását a CNN-en, de már akkor sem tett rá mély benyomást. Viszont a különbség, az igen.
Az erős széllökések esőt szórtak az arcába, ahogy a Stocktonon a Market felé igyekezett. Hivatalokból kilépő lányok fogták fel-fellebbenő szoknyájukat, és nevettek, és Rydell is majdnem nevetett, bár ez elmúlt, amint átvágott a Marketen, és elindult le a Negyedik utcán.
Itt találkozott Chevette-tel. Itt lakott a lány. Mindegyiküknek megvolt a maga kalandja, aztán közben összetalálkoztak, és a végén L. A.-ben kötöttek ki.
Chevette nem bírta L. A.-t, emlékeztette magát mindig Rydell, de nem ez volt az igazi oka, miért alakultak úgy a dolgok, ahogy alakultak.
Leköltöztek délre, együtt, s közben Rydell igyekezett kamatoztatni, amin együtt átmentek. A Zsaruk a pácban érdeklődött, mint ahogy korábban is érdeklődött Rydell iránt, még Knoxville-ben.
Akkoriban az akadémiáról frissen kikerülve szolgálatban lelőtt egy drogost, aki megpróbálta megölni barátnőjének gyerekeit. A barátnő azután szépen beperelte a rendőrséget, a várost és Rydellt, így a Zsaruk a pácban úgy gondolta, Rydell lesz a biztosíték. Elröptették É-Kalba, a bázisra. Kapott ügynököt meg minden, de az üzlet kútba esett, s Rydell beállt sofőrnek az IntenSecure páncélos kocsijain. Amikor onnét is sikerült kirúgatnia magát, D-Kal-ban kötött ki, az ottani IntenSecure kirendeltségnek végzett ilyen-olyan munkákat, papír nuku. Így került abba a trutyiba, ami Chevette Washingtonhoz vezette.
Szóval amikor Rydell újra felbukkant L. A.-ben egy jó sztorival, karján Chevette-tel, a Zsaruk a pácban azonnal hegyezte a fülét. Épp olyan szakaszban volt, amikor az egyes alanyokat célzott közönségnek szóló sorozatokba próbálták belepasszírozni, a demográfusoknak pedig tetszett, hogy Rydell férfi, nem túl fiatal, nem túl iskolázott és délről jött. Tetszett még az is, hogy nem rasszista, és főleg az tetszett, hogy azzal a belevaló alternatív csajszival volt, akiből kinézték, hogy a combjai közt még a diót is megtöri.
A műsor egy eldugott kis hotelben helyezte el őket, a Sunset alatt, és olyan boldogok voltak – az első pár héten –, hogy Rydell elzsibbadt, ha belegondolt.
Akárhányszor ágyba bújtak, sokkal inkább történelmet csináltak, mintsem szerelmeskedtek. A lakosztály fölért egy kisebb lakással, hozzá saját konyha és gázkandalló, és éjjelente a pokrócon henteregtek a kandalló előtt, nyitott ablak, fények leó, a kék gázláng épphogy pislákolt, föntről meg a rendőrségi helikopterek dübörögtek, és amikor a lány karjába bújt, vagy ha az érintette arcát az övéhez, Rydell tudta, ez jó történelem, a legjobb, és minden a lehető legnagyobb rendben lesz.
De nem lett.
Rydell sosem törődött a külsejével. Úgy gondolta, tűrhetően néz ki. A nők minden jel szerint bírták, és valaki egyszer azt mondta, hasonlít a Tommy Lee Jonesra, a huszadik századi színészre. Mivel ezt mondták, Rydell megnézte az ürge pár filmjét, és bírta, bár az állítólagos hasonlóságot nemigen látta.
Ha jól belegondol, akkor kezdett foglalkozni a külsejével, amikor a műsor melléje rendelte a Tara-May Allenby nevű, vékony, szőke asszisztenst, aki mindenhová követte, és hordozható kamerával életképeket készített.
Tara-May rágózott, szűrőkkel vacakolt, és úgy általában Rydell idegeire ment. Tudta, hogy a lány a Zsaruk a pácbant élő anyaggal tömi, és kezdte úgy érezni, hogy azok nem elégedettek azzal, amit kapnak. Tara-May nem segített sokat: elmagyarázta, hogy a kamera vagy tíz kilót rárak mindenkire, de őneki így tetszik Rydell, ahogy van, hogy nagydarab és melák. Mégis folyton azt sugallta, hogy talán gyúrhatna kicsit. És eljárhatna a barátnőjével, az a lány olyan barna, hogy fáj.
Csakhogy Chevette sosem látott edzőtermet belülről, ami a barnaságát illeti, azt a génjeinek köszönheti, meg hogy annyit tekert San Francisco dombjain föl-le azon a verseny hegyikerékpáron, aminek váza ragasztó és japán papír volt.
Rydell most fölsóhajtott, befordult a Negyedik és a Bryant sarkán, a Bryanten ment tovább a híd felé. Vállán a táska kezdte éreztetni súlyát, összejátszott a gravitációval. Rydell megállt, megint sóhajtott, megigazította a táskát. El ezekkel a gondolatokkal. Csak menni.
A Mázlis Sárkányt megtalálni nem nagy ügy.
El se téveszthette: a néhai Bryant kellős közepén állt, de tök középen, ha az ember a híd bejáratához közeledett. Azért nem látta meg előbb, mert takarták a régi beton tankcsapdák, amiket a földrengés után idepottyantottak; de ha ezeket megkerüli az ember, már ott is van.
Közelebb érve megállapította, hogy ez egy újabb modul, mint amilyenben ő a Sunseten dolgozott. Kevesebb sarka volt, így kevésbé lehetett rongálni, és kevésbé kellett javítani. Mázlis Sárkány modult tervezni olyan lehet, mélázott Rydell, mint olyasmit tervezni, ami kitart milliónyi gondatlan, sőt ellenséges kéz ellenében is. Végül aztán a tengeri kagylóhoz lyukadunk ki, ami kemény és sima.
A sunseti üzlet külső felülete elnyelte a falfirkákat. A galerik csak jöttek és telerajzolták; húsz percre rá a sarkok felől megjelentek a lapos, kissé rákforma, sötétkék foltok. Rydell sosem értette, milyen elven működnek. Durius szerint Szingapúrban fejlesztették ki. Pár milliméterrel a fakó, zselészerű felszín alá voltak beágyazva, mégis mozogtak. Intelligens anyag; hallotta, mások így emlegetik. Odacsúsztak a festékhez, és elkezdték enni; akármilyen művészies-absztrakt kaparás állt ott: hűségnyilatkozat, területfoglalás vagy boszszúeskü (Durius el tudta olvasni ezeket, és történeteket fabrikált belőlük). A ráklábakat nem is lehetett mozogni látni. Valahogy odakuporodtak, a festék meg szép lassan eltűnt, a festékmolekulákat felszippantotta a Mázlis Sárkány kék falfirkaevője.
Aztán egyszer valaki intelligens festékkel rukkolt ki, ami jobban tapadt a falhoz vagy mi, bár Rydell meg Durius el se tudták képelni, hogyan tudta az a valaki észrevétlenül felkenni. Durius arra tippelt, a távolból spriccelték. A Chupacabra nevezetű galeri használta ezt a festéket, ijesztően szúrós anyag volt, rovarszerű és fenyegető, és Rydell szemében valahogy tetszetős, sőt izgató. A boltban látta tetoválásként is. Olyan srácok viselték, akik bírják azt a kontaktlencsét, amelyik a pupillát kígyószemmé alakítja. Amikor a falfirkaevők rátámadtak, a festék megmozdult.
A falfirkaevők odasomfordáltak, az megérezte, és elmozdult.
Olyan lassan, alig lehetett észrevenni, de mozgott. Erre a falfirkaevők utána. Durius és Rydell az első alkalommal végignézték, követték végig a bolt hátsó falán. Útban volt vissza az utcafrontra, amikor lejárt a műszakuk.
A következő este még mindig ott volt, pár szokásos spraybomba társaságában. A falfirkaevők az intelligens festékre hajtottak, más nem érdekelte őket. Durius megmutatta Mr. Parknak, akinek nem tetszett, hogy csak most szerez róla tudomást. Rydell megmutatta neki, hová vezették be a műszaknaplóba, amikor elmentek, ami még inkább kiakasztotta Mr. Parkot.
Egy óra múltán két, fehér Tyvek-munkaruhás férfi érkezett egy steril fehér furgonnal, és munkához láttak. Rydell szívesen végignézte volna, hogyan szedik le az intelligens festéket, de aznap éjjel tömegével jöttek a bolti szarkák, így nem láthatta, mit csinálnak vele. Nem használtak kaparót vagy oldószert, ennyit tudott. Jegyzetfüzetet használtak és kötőanyagtesztet. Úgy saccolta, lényegében újraprogramozták, belenyúltak a kódjába, és miután elmentek, a falfirkaevők újra kint voltak, a legfrissebb Chupacabra ikonokat szürcsölték.
Odaérve Rydell megállapította, hogy ez a Mázlis Sárkány kívülről sima és fehér, akár egy új porcelántányér. Akár egy idecsöppent, másmilyen álom. A híd bejáratát különös, váratlan dráma hangulata övezte, és Rydell eltűnődött, ott Szingapúrban biztos sok gyűlést tartottak, hogy ide tegyék-e ezt a modult. A Mázlis Sárkány-lánc telepített jó pár egységet a fő turistahelyekre, ezt még a Globális Interaktív Videooszlopon látottakból tudta; volt egy a Vörös tér alatti bevásárlóközpontban, aztán Berlinben a flancos K-Dam, az a flancos a Piccadillyn, Londonban, de hogy idetegyék ezt, az furcsa vagy furcsán határozott lépésnek tünt.
A híd simlis hely, elég biztonságos, de nem turistáknak.
Volt itt statisztáló turistakontingens, naná, méghozzá a híd ezen a végén jókora, de se túrák, se vezetők. Ha mész, egyedül mész. Még Chevette-től tudja, az itteniek hogyan utasítják el, meglehetősen egyértelműen, az evangélikusokat, a szeretetszolgálatot és minden szervezetet. Rydell úgy vélte, része lehet a hely vonzerejének, hogy itt szabad a vásár.
„Autonóm zóna”, Durius szerint. Azt mesélte, a Sunset Street is úgy kezdte mint a rendőrség hatáskörén kívül eső terület, s ez valahogy beleépült az utca DNS-ébe; ezért van, hogy karácsony közeledtével az ember még mindig találkozik tündérsapkás kurvákkal.
De talán a Mázlis Sárkány tud valamit, amit az emberek nem, töprengett Rydell. A dolgok megváltozhatnak. Például apja esküdött rá, hogy valaha a Times Square valóban veszélyes hely volt.
Rydell átvágott a hídról föl-le áramló tömegen, el a Globális Interaktív Videooszlop mellett, s elképzelte, hogy fölnéz, és majd a sunseti boltot látja, amely elöl Praisegod vigyorog rá vidáman.
Ehelyett egy korcsolyás kölyök rázta a kamerába a tökeit Szöulban.
Belépett, ahol azonnal megállította egy melák, akinek roppant széles homloka és halvány, szinte láthatatlan szemöldöke volt.
– Csomag – mondta a biztonsági őr, aki pont ugyanolyan rózsaszín Mázlis Sárkány övtáskát viselt, mint Rydell L. A.-ben. Ami azt illeti, Rydellé épp a táskában volt, ami a palit érdekelte.
– Kérem – nyújtotta át. A Mázlis Sárkány biztonsági őreinek ezt illett mondani: kérem. Benne állt Mr. Park notebookjában, és különben is, amikor valaki csomagját kéred, elismered, hogy tolvajnak nézed, úgyhogy nem árt egy kis udvariasság.
A biztonsági ember szeme elkeskenyedett. A táskát egy számozott rekeszbe tette a fülkéje mögé, és Rydell kezébe nyomott egy Mázlis Sárkány-logóval ellátott cédulát, ami egy túlméretezett poháralátétre hasonlított, rajta az ötös szám. Rydell tudta: ez a rendes mérete, mert úgy döntöttek, ez így elég nagy, hogy ne férjen bele a legtöbb zsebbe, ezzel megelőzve, hogy az ember zsebre vágja, megfeledkezzen róla és elhúzzon vele. Csökkenti a költségeket. A Mázlis Sárkányban ez az alapelv. Az ember már-már bámulja őket ezért.
– Szívesen – mondta Rydell. Megcélozta az automatát hátul, a Mázlis Sárkány Nemzetközi Banknál. Tudta, hogy az figyeli közeledtét. Előhúzta farzsebéből tárcáját.
– Hitelcsipet szeretnék kiváltani – mondta.
– Igazolja magát, kérem! – Az összes Mázlis Sárkány automatának ilyen hangja volt: furcsa, ideges, herélt hang. Vajon miért? Eh, biztosan jól kitalálták: valószínűleg elveszi az ember kedvét attól, hogy itt őgyelegjen és szarakodjon a géppel. És Rydell tudta, jobb amúgy se csinálni, mert ezek a szerkezetek lefújnak paprikagázzal. Ezt a gépre ragasztott matrica is tudtul adta, bár ő nemigen hitte, hogy valaha valaki is elolvasta. Amit viszont se a matrica, se a Mázlis Sárkány nem reklámozott, hogy ha komolyan cseszteted a gépet, mondjuk feszítővasat dugsz a pénzkidobó nyílásba, a gép lespriccel téged és önmagát vízzel, aztán áramot vezet magába.
– Berry Rydell – mondta. Elővette tennesse-i jogosítványát, és fényképes felét az automata leolvasójába helyezte.
– Tenyérazonosítás.
Rydell beletette tenyerét a kéz formájú szkennerbe. Utálta ezt az érzést, mintha egy kagylóba nyúlna. Nyálkás lesz tőle a kéz. Tenyerét a nadrágjába törölte.
– Kérem, üsse be személyes azonosítóját.
Rydell megtette, fejben végigmenve a mnemotechnikán a két 7-UP dobozig.
– Művelet teljesítése folyamatban – mondta a gép olyan hangon, mintha valaki a golyóit szorongatná.
Körbenézve Rydell látta, ő az egyetlen vendég egy ősz hajú, fekete bőrnadrágos nőtől eltekintve, aki épp a pultos életét keserítette egy olyan nyelven, ami németnek tűnt.
– Művelet teljesítve – mondta az automata. Rydell hátrafordulva épp látta a hitelcsipet kiemelkedni a nyílásból. Kicsit visszatolta, mire a képernyőn megjelent a csipen lévő összeg. Nem rossz. Egyáltalán nem rossz. A csipet a tárcájába tette, tárcáját a zsebébe, és a GlobEx részleg felé fordult, mely a helyi postafiókként is szolgált. Az automatához hasonlóan ez is ugyanarra a falra beépített bütyök vagy dudor volt. Nekik a Sunseten nem jutott ilyen, Praisegodnak kellett mind a GlobEx eladói és a postai alkalmazotti szerepet ellátnia; az utóbbitól időnként összeszaladt a szemöldöke, lévén szülei szektája minden szövetségi szervezetet a sátán mesterkedésének tartott.
„Aki habozik, biztonságban van” – tanította apja Rydellt, ő pedig egész életében keményen igyekezett gyakorolni ezt a jóindulatú halogatást. Jól tudta: szinte mindent, ami révén nyakig merült a szarba, az azonnali döntések okoztak. Volt a bensőjében valami, ami – el nem tudta képzelni, miért – egyszerűen belevágott a dolgokba, és mindig a lehető legrosszabb pillanatban.
Nézz körül, mielőtt ugrasz! Vedd végig a következményeket! Fontold meg!
Megfontolta. Valaki kihasználta rövid, kényszerű tartózkodását Selwyn Tong virtuális folyosóján, hogy eljuttassa hozzá az üzenetét. miszerint a hitelcsipet ebből az automatából váltsa ki, majd nézze meg a GlobExet. Ez igen könnyen lehetett maga Tong, aki egy hátsó csatornán át szólította meg; de ennyi erővel lehetett valaki (bárki) más, aki betört oda, ami Rydell érzése szerint amúgy sem a világ legbiztonságosabb honlapja. A változás, ami az ő javára dolgozott, azért mégiscsak hekkert sejtetett. Tapasztalatai szerint a hekkerek egyszerűen képtelenek ellenállni a kísértésnek, hogy dicsekedjenek, és általában hajlanak a művészieskedésre. És bele tudják rántani az embert a szarba, mint ahogy általában ezt se hagyják ki.
A GlobExes dudorra nézett.
És belevágott.
Most gyorsabban ment, hogy megmutassa jogosítványát és kinyissa a zárat. A csomag nagyobb volt, mint várta, ráadásul méretéhez képest nehéz. Igen nehéz. Drágának látszó habszivacs doboz, szürke ragasztószalaggal igen precízen lezárva és tele mozgó GlobEx Maximum Expressz hologramokkal meg vámmatricákkal. Átnézte a fuvarlevelet. Ránézésre Tokióból jött, bár a számla a Paragon-Asia Dataflow nevére lett kiállítva, székhelye Lygon Street, Melbourne, Ausztrália. Rydell egy lelket sem ismert Ausztráliában, azt meg biztosan tudta, hogy normális körülmények között lehetetlen, de legalábbis törvénytelen bármit is nemzetközi úton ilyen GlobEx felvevőfiókokba szállítani. Ahhoz cím kellett, magán vagy üzleti. Ezek a felvevőfiókok belföldi szállításra használatosak.
Francba. Nehéz a cucc. Hóna alá fogta (úgy hatvan centi hosszú, tizenöt centi egy oldala), és visszament táskájáért.
Ami nyitva feküdt a kis pulton, a halvány szemöldökű őr Rydell rózsaszín Mázlis Sárkány övtáskáját tartotta a kezében.
– Mit csinál a csomagommal?
Az őr felnézett.
– Ez Mázlis Sárkány tulajdon.
– Nem nyithatja ki mások táskáját – mondta Rydell –, benne áll a notebookban.
– Ezt lopásnak kell tekintenem. Mázlis Sárkány tulajdon van magánál.
Rydellnek eszébe jutott, hogy a kerámia rugóskést a ruha zsebébe tette, mert más nem jutott az eszébe. Próbált emlékezni, az itt legális vagy sem. D-Kalban az volt, ezt tudta, viszont Oregonban nem.
– Az az én tulajdonom – mondta az őrnek –, és maga vissza fogja adni, mégpedig most!
– Sajnálom – rázta fejét amaz eltökélten.
– Hahó, Rydell – mondta egy ismerős hang, ahogy az ajtót olyan erősen nyitották ki, hogy tisztán hallotta, amint valami megroppant a zármechanikában. – Hogy ityeg a fityeg, te tróger?
Rydellt vodka és kóbor herehormon ködje burkolta be. Megfordulva a vigyorgó Creedmore-t pillantotta meg, láthatóan emberi mivoltától megszabadulva. Mögötte egy még nagyobb ember tornyosult, sápadt és kövér, sötét, közel ülő szemmel.
– Maga részeg. Kifelé – szólt rá az őr.
– Részeg? – rándult meg Creedmore arca játékosan, erős fájdalmat mímelve. – Aszondja, részeg vagyok... – A mögötte álló férfihoz fordult. – Randy, ez a faszszopó aszondja, részeg vagyok.
A nagy ember szájának sarka (kicsi és furcsán finom száj a kemény, borostás archoz) azonnal lefittyedt, mintha őszintén és mélységesen elszomorítaná, hogy egy ember ennyire szívtelenül bánhat egy másik emberi lénnyel.
– Hát rúgjuk szét azt a gyökér seggit! – ajánlotta gyengéden, akárha ezzel kilátás nyílna a nagy csalódás után a mégoly távoli, de igencsak sóvárgott örömre.
– Részeg? – Fordult újra a biztonsági ember felé Creedmore. A pultra támaszkodott, álla egyvonalban Rydell táskájának tetejével. – Mit szarakodol a haverommal, he?
Dühe túlnőtt az emlős skálán, sugárzott belőle a fenyegetés, akár egy hüllőből. Rydell észrevette, hogy egy apró izom lüktet Creedmore arcán, folyamatosan és magától, akár egy pici extraszív. Látva, hogy Creedmore teljesen leköti az őr figyelmét, egyik kezével elmarta táskáját, a másikkal meg a rózsaszín övtáskáját.
Az őr utánuk kapott. Ami tagadhatatlanul hiba volt, lévén a kísérlet mindkét kezét igénybe vette.
– Szopd le a faszom! – sikoltotta Creedmore, s jóval nagyobb erővel és gyorsabban ütött, mint amire Rydell képesnek tartotta, ökle csuklóig mélyedt az őr gyomrába, épp a szegycsont alatt. A meglepett pasas elfeküdt a pulton. Creedmore lendületből még egyet akart az őr arcába, de Rydellnek sikerült az övtáska szíját a másik csuklójára rántani. Közben majdnem leejtette a súlyos csomagot.
– Gyerünk, Buell! – mondta, kiperdítve Creedmore-t az ajtón. Tudta, mostanra valaki lábbal biztos megnyomta a csengőt.
– A faszszopó aszondja részeg vagyok – tiltakozott Creedmore.
– Hát, az is vagy, Buell – mélázott mögöttük a nagydarab.
Creedmore vihogott.
– Húzzunk innét! – mondta Rydell, megcélozva a hidat. Menet közben megpróbálta az övtáskát visszagyömöszölni a táskába, igyekezve nem kiejteni hóna alól az értékes GlobExes dobozt. Az összevissza szél kőport fújt a szemébe, és ahogy fejét leszegve pislogott, első ízben vette észre, hogy a fuvarlevélen nem az ő neve áll, hanem az: „Colin Laney”.
Colin szóköz Laney. Akkor miért engedték neki felvenni?
A tömeg sűrűjében jártak, az alsó szint rámpáján mentek fölfelé.
– Mi ez a szar? – kérdezte Creedmore fölnézve.
– San Francisco-Oakland-öböl.
– A francba – mondta Creedmore, a tömegre hunyorítva –, bűzlik, akár egy csalidoboz. Fogadom, le tudunk itt kapni pár fura picsát.
– Innom kell – szólalt meg halkan a finom szájú nagydarab.
– Azt hiszem, nekem is – mondta Rydell.